Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Negyedi rész)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Negyedi rész)

22 november 2010

Különösnek tűnik számomra, mondta ekkor Cleanthes, hogy éppen neked Demea, aki oly őszinte vagy a vallás dolgában, kell mégis így védelmezned az Istenség rejtélyes és megragadhatatlan természetét, s annyira ragaszkodnod hozzá, hogy semmiben sem olyan mint az emberi lények, és nem is hasonló hozzájuk. Az Istenség, én készségesen megengedem, számos olyan képességgel és tulajdonsággal rendelkezik, amelyek számunkra terljesen megragadhatatlanok. Ámde ha fogalmaink, ameddig csak el tudunk jutni használatukkal, nem helytállóak, és nem felelnek meg az Ő igazi természetének, akkor igazán nem tudom, hogy mi van ebben a dologban, ami miatt annyira ragaszkodnunk kell hozzá. Egy minden jelentésétől megfosztott szónak ilyen hatalmas jelentősége lenne? Avagy ti misztikusok, akik fenntartjátok az istenség abszolút felfoghatatlanságát, miben tértek el tulajdonképpen a szkeptikusoktól vagy az ateistáktól, akik azt állítják, hogy a Mindenség első oka ismeretlen és érthetetlen. Ugyancsak nagyon nagy merészség kellene ugyanis ahhoz, hogy miután elvetették a Mindenségnek egy szellem – s ezt úgy értem, hogy egy, az emberihez hasonló szellem (mivel más szellemet nem ismerek) – által való létrehozását, még jogot formálnának arra, hogy a világnak teljes bizonyossággal valamilyen más, specifikus okot tulajdonítsanak. És ugyancsak aggályoskodó természetük kellene, hogy legyen, ha elutasítanák, hogy ezt az egyetemes, ismeretlen okot Istennek, vagy Istenségnek nevezzék, és annyi szép magasztalást és értelmétől megfosztott dicsérő jelzőt aggassanak rá, amennyit te csak kívánsz.
Ki gondolná – felelte Demea – hogy Cleanthes, a nyugodt, filozofikus természetű Cleanthes, megpróbálja ellenfeleit azzal megcáfolni, hogy csúfnevet ragaszt rájuk, s miként korunk teljesen átlagos bigottjai és inkvizitorai, a szidalmazáshoz és a nagyhangú szónoklatokhoz folyamodik értelmes érvelés helyett? Avagy nem látja-e az olyan bölcs ember, mint te, hogy az efféle sértő jelzőket könnyű visszaadni, márpedig az antropomorfita éppoly szégyenletes megjelölés, és éppoly veszélyes következményeket von maga után, mint a misztikus, mellyel te tiszteltél meg minket? Csakugyan, Cleanthes, vizsgáljuk csak meg, mit is állítasz, amikor az Istenséget úgy mutatod be, mint aki egy emberi szellemhez, vagy értelemhez hasonlatos? Mi is az ember lelke? Különböző képességek, szenvedélyek, érzelmek, képzetek egy olyan összetétele, amelyek ugyan kétségkívül egyesültek egy egyéniségbe, vagy személybe, ámde mégis különböznek egymástól. Amikor gondolkodik, akkor a képzetek, melyek gondolkodásának összetevői, egy bizonyos formába vagy rendbe rendeződnek, amely azonban teljesen egy pillanatra sem marad állandó, hanem csaknem azonnal átadja helyét valamilyen másfajta elrendeződésüknek. Új vélemények, új szenvedélyek, új affekciók és új érzések alakulnak ki, amelyek folyamatosan színesítik a mentális élet színpadát, s létrehozva így az elképzelhető legváltozatosabb és leggyorsabban váltakozó állapotok sokféleségét. Hogyan lenne ez összeegyeztethető azzal a tökéletes változatlansággal és egyszerűséggel, melyet az összes teisták tulajdonítanak az Istenségnek? Ő ugyanazzal az aktussal látja ugyanis a teisták szerint a múltat, a jelent és a jövőt. Szeretete és haragja, könyörületessége és igazságossága egyetlen egységes cselekvés. Ő a maga lényének teljességében van jelen a tér minden pontján és az idő minden pillanatában. Semmiféle egymásra következés, változás, gyarapodás vagy csökkenés nincs az Ő lényében. Mivoltával nem jár még az árnyéka sem a distinkcióknak és a különbözőségnek. És ami Ő most, az volt, és az is lesz mindig, bármilyen új ítélet, érzés vagy cselekvés nélkül. Lénye szilárdan egyetlen egyszerű, tökéletes állapotban létezik, és annak sem lenne a legcsekélyebb jogosultsága sem, ha azt mondanánk, hogy ez vagy az a cselekvése különbözik a másiktól, vagy hogy ezt vagy azt az ítéletet vagy fogalmat később alakította ki magában, mint a másikat, és ez is helyet fog adni bármilyen más ítéletnek vagy fogalomnak.
Márpedig én kész vagyok azt állítani, mondta Cleanthes, hogy azok, akik abban a mértékbe ragaszkodnak a legfőbb Lény tökéletes egyszerűségéhez, ahogyan te értelmezed azt, a szó legteljesebb értelmében misztikusok, és jogosan vádolhatóak azzal, hogy mindaz következik felfogásukból, amit az imént levezettem belőle. Ők, egy szóban, öntudatlan ateisták. Mert bár megengedhetjük, hogy az Istenség rendelkezik olyan attributumokkal, amelyeket mi nem tudunk felfogni, sohasem lenne szabad olyan attributumokat tulajdonítanunk neki, amelyek abszolúte összeegyeztethetetlenek értelmes természetével, mely lényegéhez tartozik. Egy olyan szellem, amelynek aktusai, érzései és képzetei nem teljesen különbözőek egymástól, és nem követik egymást, egy olyan szellem, amely teljesen egyszerű és tökéletesen változatlan, nos, egy ilyen szellemnek nem volnának gondolatai, értelme, akarata, érzései, szeretete, haragja, vagyis, egy szóban: ez egyáltalán nem is lenne szellem. A szavakkal való visszaélés lenne neki ezt a megjelölést adni, és ez éppen olyan, mint ha korlátozott kiterjedésről beszélnénk alak nélkül, vagy számokról összetétel nélkül.
Kérlek, gondold csak meg – szólt ekkor Philo – hogy kiket sértegetsz most. Az ateista nevével tiszteled meg csaknem az összes igaz, ortodox hittudósokat, akik ezt a kérdést tárgyalták, és végül is a te felfogásod szerint te leszel az egyetlen igazi teista a világon. De ha a bálványimádók, amit szerintem joggal lehet mondani, ateisták, s a keresztény teológusok úgyszintén azok, akkor mi lesz ama oly híres istenérvvel, mely az emberiség közmeggyőződésére hivatkozik?
De mivel én tudom, hogy téged nemigen hengerelnek le a nagy nevek és a tekintélyek, ezért most nekiállok megmutatni neked, egy kicsit másfajta eljárással, hogy az az antropomorfizmus, melyet oly lelkesen magadévá tettél, milyen kényelmetlenségekkel jár, be fogom bizonyítani, hogy nincs semmi okunk arra a feltételezésre, miszerint Isten elméjében ugyanúgy alakulna ki a világ terve, különböző gondolatok különböző elrendezéséből, mint ahogyan egy építész alakítja ki a maga fejében egy ház tervét.
Megmondom neked őszintén ugyanis, hogy nem könnyű belátnom: mit nyerünk ezzel a feltételezéssel, akár az értelem, akár a tapasztalás fényénél ítéljük meg a dolgokat. Még mindig kénytelenek leszünk továbblépni, hogy megtaláljuk ennek az oknak az okát, annak az oknak a magyarázatát, amelyet te kielégítő és végső magyarázatként jelöltél meg.
[Ha az értelem (úgy értem, az absztrakt, apriori vizsgálódásokkal előrehaladó értelem) nem egyformán néma az összes, az okra és okozatra vonatkozó kérdéseket illetően, akkor legalábbis azt bízvást kijelentheti, hogy egy mentális világ vagy Univerzum létezése éppen annyira okot kíván meg, mint egy anyagi világ, vagy a tárgyak egy Univerzuma, és ha e mentális világ elrendeződését tekintve hasonló amahhoz, akkor ez is hasonló okot követel meg. Hiszen mi az ebben a tárgyban, amely valami másfajta konklúzióhoz vagy következtetéshez vezethetne? Absztrakt felfogás szerint e kétfajta világ teljesen egyforma, és semmilyen nehézség sem jár együtt azzal az egy feltevéssel, mely nem közös mindkettőjükben.]
Ugyanígy, ha a tapasztalatot kell arra kényszerítenünk, hogy kimondjon valamely ítéletet, akár eme, az ő voltaképpeni területén kívül eső dolgokról, akkor a tapasztalat sem fog észlelni semmiféle tartalmi különbséget ebben a vonatkozásban e kétfajta világ között, hanem azt találja, hogy hasonló alapelvek kormányozzák őket, és működésük ugyanazon különböző ok-fajtáktól függ. Rendelkezésünkre állnak mindkét fajta világ miniatűr változatai. Saját elménk hasonlít az egyikre, egy növény vagy állat a másikra. Engedjük meg hát a tapasztalatnak, hogy ezekből a mintákból ítéljen. Semmi sem tűnik természetében olyannyira kiváltó okaitól függőnek, mint a gondolat, s mivel eme okok sohasem működnek teljesen egyformán két különböző személyben, ezért sohasem foguk találni két különböző személyt, akik pontosan ugyanúgy gondolkodnak. Sőt, ugyanaz a személy sem gondolkodik pontosan egyformán két különböző időperiódusban. Az életkora közötti különbség, testének diszpozíciói, az időjárás,a táplálék, a társaság, a könyvek s a szenvedélyek különbözőségei, mindezek, vagy más, kisebb jelentőségű sajátságok elegendőek arra, hogy megváltoztassák a gondolkodás különös gépezetét, s nagyon különböző mozgásokat és működéseket továbbítsanak felé. Amennyire meg tudjuk ítélni, a növények és az állati testek semmivel sem érzékenyebbek mozgásaikat tekintve, s arról sincs szó, hogy többféle vagy még sajátosabban elrendezett erőforrástól és alapelvtől függene működésük.
Hogyan elégíthetnénk ki hát kíváncsiságunkat ama lény okát illetően, akit te a természet Alkotójának gondolsz, illetve – a te antropomorf rendszerednek megfelelően – az eszmék világának, amelyre te visszavezeted az anyagi világot? Nincs-e ugyanannyi okunk arra, hogy ezt az eszmei világot egy másik eszmei világra vezessük vissza, vagy új értelmes alapelvekre? De ha megállunk, és nem megyünk tovább, akkor miért menjünk akár idáig is? Miért ne álljunk meg az anyagi világnál? Hogyan elégítsük ki kíváncsiságunkat anélkül, hogy a végtelenségig haladnánk tovább az okok keresésében? És végül is milyen kielégülés származhatna ebből a végtelen előrehaladásból? Emlékezzünk az indiai filozófus, és elefántja történetére. Soha nem volt ez inkább alkalmazható, mint ebben a tárgyban. Ha az anyagi világ egy hasonló eszmei világon alapszik, akkor ennek az eszmei világnak valamilyen más világon kell alapulnia és így tovább, a végtelenségig. Ezért jobb lenne, ha sohasem tekintenénk túl ezen az anyagi világon. Ha feltételeznénk róla, hogy ez önmagában tartalmazza a maga rendjének az elvét, akkor valójában azt állítjuk róla, hogy maga Isten, és minél hamarabb jutunk el gondolatmenetünkkel ama isteni Lényhez, annál jobb. Ha egy lépéssel túlmész ennek a világnak a rendszerén, akkor csak felébreszted a kutató szellemet, amelynek kíváncsiságát azután sohasem tudod már kielégíteni.
Azt mondani, hogy a különböző eszmék, melyekből a legfőbb Lény gondolkodása összeáll, maguktól és saját természetüknél fogva rendeződnek el valahogyan, valójában azt jelenti, hogy mindenfajta pontos jelentés nélkül beszélünk valamiről. Ha ennek van jelentése, akkor igazán szeretném tudni, miért nem mondhatnánk éppen annyira józan módon, hogy az anyagi világ részei állnak össze valamilyen rendbe önmaguktól és saját természetük révén? Lehetséges volna hogy az egyik vélekedés érthető, míg a másik nem az?
Csakugyan van tapasztalatunk eszmékről, amelyek önmaguktól, és bármilyen ismert ok nélkül állnak össze valamilyen rendbe elménkben. De bizonyos vagyok abban, hogy sokkal szélesebb körű tapasztalatunk van az anyagról, mely ugyanígy viselkedik a nemzés és sarjadás valamennyi esetében, ahol az okok megfelelő elemzése messze meghalad mindent, amit emberi ésszel fel tudnánk fogni. Úgyszintén van tapasztalatunk a gondolat és az anyag különböző rendszereiről, amelyeknek nincs rendjük, az elsőről az őrület esetében, a másodikról a rothadásnál. Miért kellene hát azt gondolnunk, hogy a rend lényegesebb az egyikhez, mint a másikhoz? És ha a rend okot követel meg mindkét esetben, akkor mit nyerünk a te rendszered által, mikor a tárgyak Univerzumát az eszmék egy hasonló Univerzumára vezetjük vissza? Az első lépés, amelyet megteszünk, mindig továbbvisz bennünket. Ezért az lenne a bölcs részünkről, ha összes kutatásainkat a jelen világra korlátoznánk, anélkül, hogy messzebbre néznénk. Semmiféle kielégülést nem nyerhet kíváncsiságunk e spekulációkból, melyek oly messze túllépnek az emberi értelem szűk korlátain.
Mint azt te is tudod, Cleanthes, a peripatetikusoknál szokásban volt, amikor egy jelenség oka után tudakozódtak, hogy a dolgok képességeinek, vagy rejtett minőségeinek fogalmához folyamodtak, és azt mondták például, hogy a kenyér a maga tápláló ereje által táplál, és a szenna tisztítóereje révén tisztítja meg a gyomrot. Ámde azóta kiderült, hogy ez a kibúvó semmi más, mint a tudatlanság leple, és hogy ezek a filozófusok, jóllehet kevésbé őszintén, ámde valójában ugyanazt mondták, mint a szkeptikusok vagy a közönséges emberek, akik nyíltan megvallják, hogy nem ismerik e jelenségek okát.
Hasonlóképpen, amikor azt kérdezzük, vajon milyen ok hozza létre a rendet a legfőbb lény eszméi között, akkor ti, antropomorfiták megadhattok-e más okot erre, mint hogy ez egy racionális képesség, és hogy ilyen az Istenség természete? De miért ne lehetne egy hasonló válasz ugyanilyen kielégítő, amikor a világ rendjére keressük a magyarázatot, anélkül, hogy bármilyen olyan értelmes Teremtőhöz kellene folyamodnunk magyarázatként, amilyenhez te most ragaszkodsz, azt bizony nehéz lenne megmagyaráznod. Ez csak annyi, mint azt mondani, hogy ilyen az anyagi tárgyak természete, és hogy eredetileg ezek mind rendelkeztek a rendre és arányosságra való képességgel. Ezek csak tudósabb és kifinomultabb módjai tudatlanságunk megvallásának, és nincs is egyik hipotézisnek sem bármilyen valós előnye a másikkal szemben, kivéve, hogy nagyobb mértékben alkalmazkodik a primitív emberek előítéleteihez.
Ugyancsak erőteljes hangsúlyokkal mutattad be ezt az érvet, felelte neki Cleanthes. Úgy tűnik, nem vagy tudatában annak, mennyire könnyű megválaszolni. Mondd csak meg nekem Philo, még a köznapi életben is, ha valamilyen okot tulajdonítok bármilyen eseménynek, ellenvetés lehet-e ezzel szemben az, hogy nem tudom megadni ennek az oknak az okát, és megválaszolni minden újabb kérdést, amelyek szakadatlanul felmerülhetnek? És milyen filozófusok vethetnék alá magukat egy ennyire merev szabálynak? Az olyan filozófusok valók a primitív embereknek, akik teljesen ismeretlennek vallják a végső okokat, és tudatában vannak annak, hogy a legvégső alapelvek, melyekre a jelenségeket visszavezetik, még mindig éppoly megmagyarázhatatlanok, mint maguk a jelenségek. A természet rendje és rendezettsége, a végső, finális okokhoz való igazodása, minden rész és szerv egyszerű használati módja és célja; mindezek a legvilágosabban beszélnek a természet értelmes okáról, vagy Alkotójáról. Az egek és a Föld együtt tesznek tanúságot róla: a természet egész kórusa egyetlen himnuszban zengi Teremtőjének dicséretét. Te egyedül, vagy csaknem egyedül zavarod csak meg ezt az általános harmóniát. Te hozol csak fel elvont kételyeket, gáncsoskodásokat és ellenvetéseket. Azt kérdezed tőlem: mi az oka ennek az oknak? Nem tudom, nem is érdekel, ez nem foglalkoztat engem. Én megtaláltam az Istenséget, s itt abbahagyom vizsgálódásomat. Menjenek tovább azok, akik bölcsebbek, vagy vállalkozókedvűbbek énnálam.
Én egyiknek sem állítom magam, válaszolta Philo. És éppen ezért én soha nem kíséreltem volna meg még azt sem, hogy idáig menjek, különösen akkor, ha tudatában vagyok, hogy végül is be kell érnem ugyanazzal a válasszal, amely további gondok nélkül kielégíthetette volna kíváncsiságomat már az elejétől fogva. Ha még mindig kifejezett tudatlanságban lennék az okok felől, és egyáltalán nem tudnék magyarázatot adni semmre sem, akkor ugyan nem tartanám azt soha valamiféle előnynek, hogy egy pillanatra megszabaduljak egy olyan nehézségtől, amely – ezt te is belátod – mindjárt újból teljes súlyával a nyakamba zúdul.
A természetfilozófusok természetesen nagyon is helyesen járnak el, amikor egyes okozatokat általánosabb okokkal magyaráznak, még akkor is, ha ezek az általános okok maguk végül teljesen megmagyarázhatatlanok maradnak. Ámde bizonyos, hogy ők sohasem gondolták kielégítőnek azt, hogy egy partikuláris okozatot egy partikuláris okkal magyarázzanak, amely semmivel sem szorul kevésbé magyarázatra, mint maga az okozat. Az eszmék egy előzetes terv nélkül, önmagától elrendeződött rendszere semmivel sem érthetőbb számunkra, mint egy ugyanilyen módon rendezetté váló anyagi rendszer, és nincs is semmivel sem több nehézség az utóbbi feltevésben, mint az előbbiben.

Fordította: Szalai Miklós

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Negyedi rész)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)