Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Nyolcadik rész)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Nyolcadik rész)

2 február 2014

hume-3Amit te az én találékonyságom számlájára írsz, felelte Philo, az teljes egészében tárgyunk természetének tulajdonítható. Az olyan témákban, melyek illeszkednek  az emberi értelem szűkös terjedelméhez, általában csak egyetlen olyan döntési lehetőség van, amely valószjnűséget vagy meggyőződést eredményez, s a helyes ítélőképességgel bíró embernek az összes többi feltevést, ezt az egyet kivéve, teljesen abszurdnak és alaptalannak tűnik. Azonban az  olyan kérdésekben, mint amilyenről most van szó, százféle egymásnak ellentmondó nézet igényelheti magának valaminő  tökéletlen analógia rangját, s a találékonyságnak itt tág tere nyílik arra, hogy kiélje magát. A gondolkodás bármilyen erőfeszítése nélkül úgy hiszem  egyetlen pillanat alatt tudnék más kozmogóniai rendszereket javasolni, amelyek megőrzik az igazság valamilyen halvány látszatát, habár egy az esélye az ezerhez, vagy a millióhoz annak, hogy akár a tiéd, akár az enyém, az igaz rendszer lenne.

Például mi lenne, ha újraéleszteném a régi epikuroszi hipotézist?  Ezt általában, és azt hiszem joggal,  a legabszurdabb  rendszernek gondolják, mellyel eddig valaha valaki előállt, azonban én tudom, hogy – néhány változtatással – rá lehetne erőltetni e rendszerre a valószínűség halvány látszatát. Ahelyett, hogy végtelennek gondoljuk az anyagot, tegyük fel, hogy véges. Véges számú részecske csak véges számú módon  helyezkedhet el. S végtelen időtartam alatt a részecskék minden lehetséges rendje vagy helyzete végtelen sokszor kipróbálódik. Ez a világ ezért, a maga összes eseményeivel, beleértve még a legapróbbakat is, már korábban létrejött és megszűnt, s bármilyen határ vagy korlátozás nélkül újra létre fog jönni és meg fog szűnni. Senki, akinek a végessel összehasonlítva van fogalma a végtelen hatalmáról,  nem fog aggályoskodni, ha ezt a rendszert választjuk.

De ez azt feltételezi, mondta erre Demea, hogy az anyag szert tehet bármilyen tudatos ágens, vagy első mozgató nélkül a mozgásra.

És mi a nehézség – kérdezett vissza Philo – e feltevéssel? Minden esemény, mielőtt tapasztalatot szereztünk róla, egyformán nehezen érthetőnek és felfoghatatlannak tűnik, s minden esemény tapasztalatunk után ugyanilyen kézenfekvőnek és érthetőnek.  A mozgás számos esetben, a nehézkedés, a rugalmasság, az elektromosság eseteiben, az anyagban kezdúdik, anélkül hogy bármilyen akarattal bíró ágenst ismernénk, s ezekben az esetekben mindig feltételezni egy  tudatos ágenst  puszta  hipotézis, s olyan hipotézis, melynek nincsenek előnyei. A mozgás kezdete az anyagban magában éppoly elgondolható a priori módon mint  az elméből és értelemből való átvitele valami másra.
Ezenfelül miért ne vihetné tovább a mozgást valamilyen impulzus az egész örökkévalóságon keresztül s miért ne maradhatna meg ugyanaz a mennyisége, vagy csaknem ugyanannyi  mindig az Univerzumban?  Amennyi elvész belőle amikor az anyag  testekké áll össze, ugyanannyi felbomlásakor visszanyerődik. És bármik is legyenek ennek az okai, az bizonyos, hogy az anyag most  és mindig is, ameddig  az emberi tapasztalat és hagyomány vissza tud tekinteni, szüntelen  mozgásban volt. Ebben a pillanatban valószínűleg  az egész univerzumban  nincs egyetlen anyagrészecske sem abszolút nyugalomban.

És éppen ez a megfontolás – folytatta Philo – amelyre vitánk során rábukkantunk, sugall egy új   kozmogóniai   hipotézist, amely nem is teljesen abszurd és valószínűtlen. Vajon nincs-e a természetben egy olyan rendszer, olyan rend, a dolgok  egy olyan ökonómiája, amelynek révén az anyag megőrzi a maga örök, lényegéhez tartozónak tűnő mozgását, ám mégis bizonyos szilárd, állandóan ismétlődő formákat hoz létre? Bizonyosan van  ilyen ökonómiája az anyagnak.  Ugyanis ténylegesen ez a helyzet a mi   jelen világunkban  is.  Az anyag szüntelen mozgása ezért a végtelennél kevesebb, ámde nagyon nagy számú elrendeződés során  kell, hogy megvalósítsa ezt az ökonómiát vagy rendet, és ez a rend, ha egyszer létrejött,  természeténél fogva  fenntartja magát messzi korokig, ha nem is az örökkévalóságig. Ámde ha az anyag ekképpen rendelkezik valaminő belső egyensúllyal, rendezettséggel s úgy van  beszabályozva, hogy folytassa a maga örök mozgását, de mégis megőrizze formáinak állandóságát, akkor szükségképpen rendelkezni fog  a művészi megformáltság és a gondos megszerkesztettség mindama látszataival, amelyeket jelen világunkban rajta megfigyelünk. Mindegyik forma összes részei ugyanis össze kell, hogy függjenek egymással, s az egésszel. S az egész forma maga is össze kell, hogy függjön az Univerzum más részeivel, azzal az elemmel, amelyben testet ölt, azokkal az anyagokkal, amelyekkel a maga elhasználódását és romlását kipótolja, és minden más formával is, melyek vele  ellentétesek, vagy neki megfelelnek.  Ha eme részösszetevők valamelyikében bármilyen  károsodás áll elő,  az lerombolja a formát, és az anyag, melyből a forma összeáll, ismét szétbomlik, rendszertelen mozgásba és forrongásba kerül, amíg nem egyesül újból valamilyen más, szabályos formában. Ha semmiféle más ilyen forma nem kész befogadni az anyagot, és ha az ilyen felbomlott anyagból  nagy mennyiség  található az Univerzumban, akkor maga az Univerzum is teljesen  rendezetlenné válik, lett légyen akár egy kezdeti állapotát élő világ gyengécske embriója, avagy egy öreg, beteg  világ sorvadó teste. Mindkét esetben káosz következik, amíg csak véges számú, ámde megszámlálhatatlanul sok körforgása az anyagnak nem hoz végül létre ismét  valamilyen formákat, melyek részei vagy szervei úgy vannak egymáshoz illesztve,  hogy az anyag egymást követő változásai közepette fenntartsák őket.

[Tételezzük fel (mivel arra törekszünk, hogy váltogassuk a megfelelő megfogalmazásokat), hogy az anyag, valamilyen vak, irányítatlanul működő  erő révén  bármely állapotba jut, akkor nyilvánvalóan  ez az első állapot minden valószínűség szerint az elképzelhető legzűrzavarosabb és legrendezetlenebb lesz, anélkül, hogy bármennyire is hasonlítana az emberi mesterségek azon alkotásaira, amelyek a részek szimmetriája mellett  az eszközöknek a célokhoz való alkalmazását, s az önfenntartó működésre való hajlamot mutatják. Hogyha az anyagban rejlő megelevenítő erő működése eme első lépés után megszűnne, akkor az anyag örökre rendezetlen maradna, s mindenfajta arányosság vagy tevékenység nélkül hatalmas káoszként  léteznél tovább. De ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a megelevenítő erő – bármi is legyen az – tovább működik az anyagban, akkor az anyagnak ezt az első állapotát rögtön felváltja egy másik, amely hasonlóképp minden valószínűség szerint éppen olyan rendezetlen lesz, mint az első, és így tovább, a változások és kataklizmák  hosszú során keresztül. Semmilyen  rend vagy helyzet nem áll fenn változatlanul soha,  egy pillanatig sem. Az eredeti, benne még mindig tevékeny erő örökös nyughatatlanságot visz  az anyagba. Minden elgondolható  állapot létrejön egyszer, és ugyanabban a pillanatban meg is szűnik.  Ha egy pillanatra felvillan vagy felsejlik az anyagban a rend, rögtön elsöpri és megzavarja az a szüntelenül benne működő  erő, mely az anyag minden részét megeleveníti.

Így hát az Univerzum hosszú korokon át létezne tovább, a káosz és a rendezetlenség egymást követő állapotaiban. Ámde nem lehet, hogy végül  megszilárduljon, úgy, hogy nem veszíti  el a maga mozgásmennyiségét és aktív erejét (hiszen ezekről feltételeztük hogy inherensen hozzátartoznak) azonban –  részeinek szüntelen mozgása és fluktuációja közepette – mégis megőrizze  megjelenésének uniformitását?  Éppen ezt találjuk a mi jelenlegi világunkban. Minden egyes egyed és azok minden egyes része változik ámde az egész, a maga megjelenésében ugyanaz marad.  Vajon az irányítatlan anyag örök körforgásaiból kiindulva ne reménykedhetnénk, mi több, ne lehetnénk biztosak egy ilyen állapot bekövetkeztében, s vajon nem elég-e ez a magyarázat arra, hogy megmagyarázza a tervező bölcsesség és alkotó művészet minden vélt látszatát az Univerzumban?  Vizsgáljuk csak meg ezt a kérdést egy kicsit, és azt fogjuk találni, hogy ennek a nehézségnek egy plauzibilis, ha nem is valódi megoldását lehetővé teszi, ha feltételezzük hogy az anyag valós és örök körforgásával vagy részeinek mozgásával eléri ezt az állapotot, a formák látszólagos stabilitásának e rendjét.]

Ezért hát hiábavaló ebben a  vitában az állatok, vagy a növények testrészeinek hasznosságához, s egymáshoz való különleges illeszkedésükhöz ragaszkodni. Igazán kíváncsi volnék, hogy hogyan maradhatna fenn egy állat,  ha részei nem illeszkednének ilyen módon  céljaikhoz és egymáshoz? Vajon nem azt találjuk-e, hogy  valahányszor ez az illeszkedés megszűnik, az állat azonnal elpusztul, és testének felbomló anyaga  valamilyen új formát talál magának?  Történetesen az a helyzet, hogy a világ egyes részei oly jól illeszkednek egymáshoz, hogy a felbomló anyagra azonnal igényt tart valamilyen más  szabályos forma. S ha ez nem így volna, akkor talán bizony  fennmaradhatna a világ? Nem kellene-e  éppoly gyorsan felbomlania, mint az elpusztult állatnak, s új pozíciókon meg helyzeteken átmennie, amíg egymást követő állapotok  egy hosszú, ámde véges során át  el nem jut a jelenlegi vagy valami ahhoz hasonló rendhez?

Jó,  hogy említetted – felelte Cleanthes – hogy ez a hipotézis  hirtelen jutott az eszedbe a mi vitánk folyamán. Ha lett volna egy kis időd rá, hogy megvizsgáld, akkor hamarosan észrevetted volna azokat a cáfolhatatlan ellenvetéseket, amelyeknek ez a hipotézis ki van téve. Semmiféle forma mondod te, nem állhat fenn anélkül, hogy ne rendelkezne azokkal  az erőkkel és szervekkel, amelyek fennmaradásához nélkülözhetetlenek. . Mindig valamilyen új rendet vagy  gazdaságossági rendszert kell kipróbálnia, s ez így megy szüntelenül, amíg végül rá nem talál valamilyen rendre, mellyel  fenn tudja tartani és meg tudja őrizni önmagát.  De e hipotézis szerint honnét ered az a sokféle kényelem és előny, amellyel az összes emberek és állatok rendelkeznek a természetben? Két szem vagy két fül nem feltétlenül szükséges  a faj fennmaradásához. Az emberi faj szaporodhatna és fennmaradhatna lovak, kutyák, tehenek, birkák és ama megszámlálhatatlan gyümölcs és termék nélkül melyek megelégedésünket és élvezetünket szolgálják. Ha nem lettek volna Afrika és Arábia homoksivatagaiban tevék teremtve az ember használatára, akkor a világ  felbomlott volna?  Ha nem lett volna mágneskő arra a célra alkotva, hogy olyan csodálatos és hasznos módon megadja az irányt az iránytűnek, az emberi társadalom s az emberi faj rögtön eltűnt volna?  Habár a természet általában igencsak takarékos, mégis az ilyen fajta példák korántsem ritkák, s bármelyikük elegendő   bizonyítéka a tervezésnek, éspedig a jóindulatú tervezésnek, melyből az Univerzum rendje és elrendezése született.

Hát legalább annyi bizonyosan következik  abból, amit mondtál – felelte Philo – hogy az én iménti hipotézisem még meglehetősen  hiányos és tökéletlen, s ezt el is ismerem minden aggály nélkül.  Ámde ésszerű-e  valaha is nagyobb sikert várnunk bármilyen ilyen jellegű kísérlettől?  Vagy remélhetjük-e,  hogy valaha is fel tudjuk állítani a kozmogónia egy olyan rendszerét, amely nincs kitéve annak, hogy vele szemben ellenpéldákat találjunk, s nem  tartalmaz olyan vonásokat, amelyek ellentétesek a mi a természet analógiáiról szerzett  korlátozott és tökéletlen tapasztalatunkkal?  A te elméleted bizonyosan nem tarthat igényt semmiféle ilyen előnyre, még akkor sem, ha az  Istenséget illetően belecsúszol az antropomorfizmusba, mert ez  alkalmasabb rá, hogy megőrizze hipotézised igazodását a köznapi emberi tapasztalathoz. Próbáljuk csak még egyszer végiggondolni. Minden esetben, amelyet megvizsgáltunk vitánk során, a fogalmakat  a valódi tárgyakból merítettük, ezek, . hogy tudományos fogalmakkal éljek:  lenyomatok  nem pedig ősképek. Te megfordítod ezt a sorrendet, és a gondolatnak adod az elsőbbséget. A gondolat tapasztalatunk szerint soha sincs hatással  az anyagra, kivéve akkor, amikor az anyag olyan módon egyesül vele, hogy ugyanolyan erős visszahatást is gyakorol rá. Egyetlen állat sem tud közvetlenül mozgatni semmit, csakis  saját testének tagjai révén, és  az akció-reakció egyensúlya a természet egyetemes törvényének tűnik. Azonban a te elméleted  ellentmondani látszik ennek a tapasztalatnak.  Ezek a példák, és sok más, amelyeket könnyű volna szaporítani (de különösen az, amikor egy örökkévaló  elmét vagy gondolatok rendszerét  feltételezi valaki, más szavakkal tehát egy szaporíthatatlan és halhatatlan állatot), mondom, ezek a példák, melyek egymás fölött mondanak ítéletet, valamennyiünket józanságra  taníthatnak, és  láthatjuk, hogy amiképpen soha semmiféle ilyen fajta rendszert nem kaphatunk egy halvány analógiából, ugyanúgy nem is kell elvetnünk őket  egy  kis  pontatlanság miatt. Mert ez olyan kényelmetlenség, amelyről joggal  mondhatjuk, hogy egyik rendszer sem mentes tőle.

Minden vallási rendszer, mint ismeretes, nagy és meghaladhatatlan nehézségeket rejt magában. Mindegyik vitázó sorban diadalmaskodik, amikor támad:  kimutatja ellenfelének abszurditásait, barbárságait és  veszedelmes tanításait. Azonban valamennyiük közös erőfeszítése  együtt a szkeptikus teljes diadalát készíti elő, aki megmondhatja nekik, hogy ilyen tárgyak vonatkozásában nem kell soha, egyik rendszert sem magunkévá tennünk. Egyszerűen azért nem, mert soha semmiféle abszurditást  nem kell elfogadnunk semmilyen tárgy vonatkozásában sem. Az ítéletek teljes felfüggesztése itt  az egyedüli ésszerű eljárás.  És ha a teológusok vitáiban, mint azt általánosan megfigyelhetjük, minden támadás sikeres, ámde minden védekezés kudarcot vall, akkor milyen teljes lehet a győzelem neki, a szkeptikusnak, aki egyedüliként az  emberiségben, mindig a támadás frontján marad, és nincs  olyan rögzített harcálláspontja vagy állandó lakhelye, amelyet bármikor is mindenáron   védelmeznie kell?

(Fordította: Szalai Miklós filozófus)

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Nyolcadik rész)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)