Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Tizedik rész)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Tizedik rész)

14 augusztus 2014

hume-002Bevallom, az én véleményem az  – válaszolta Philonak Demea – hogy minden ember  valamilyen értelemben saját szívében érzi a vallás igazságát, saját együgyűségének s  nyomorúságának tudata, nem pedig valamilyen érvelés az, amely arra vezeti, hogy védelmet kérjen ama legfelsőbb Lénytől,  akitől ő maga s az egész természet függ. Olyannyira szorongatóak vagy unalmasak az életnek még a legszebb jelenetei is, hogy  mindig a jövő összes reményeink és félelmeink tárgya. Folyamatosan előre nézünk, és imádsággal, imádattal és áldozattal próbáljuk megnyeri azokat az ismeretlen hatalmakat,  melyekről tapasztalatból tudjuk, mennyire tudnak sújtani és elnyomni bennünket.  Milyen nyomorult teremtmények is vagyunk mi!  Mire is számíthatnánk az élet megszámlálhatatlan bajai között, ha a vallás nem sugallná a megváltás valaminő módjait, és nem csillapítaná azokat a félelmeket, amelyekkel szakadatlanul küszködünk és kínlódunk?

Én csakugyan meg vagyok győződve róla – mondta Philo – hogy a legjobb, mitöübb az egyetlen módszere annak, hogy mindenkit a megfelelő vallásos érzületre neveljünk az, ha kellő világossággal megmutatjuk neki az emberek nyomorúságát és elvetemültségét.  És ehhez sokkal inkább van szükségünk az ékesen szólás és az erős képzelőerő tehetségére, mint a gondolkodáséra vagy az érvelésére. Mert mi szükség van arra, hogy bizonyítsuk azt, amit úgyis mindenki érez magában?  Csakis az szükséges, hogy – amennyire lehetséges – mélyebben és megfoghatóbb módon érezzük át ezt.

Az emberek – felelte Demea – csakugyan éppen eléggé  meg vannak győződve erről a nagy és szomorú igazságról. Az élet nyomorúsága, az ember boldogtalansága, természetünk általános romlottsága, az élvezetek, a gazdagság, a hírnév nem kielégítő volta; ezeket a frázisokat csaknem közmondásként  halljuk minden emberi nyelven. És ki vonhatná kétségbe azt, amit minden ember a maga közvetlen érzéséből és tapasztalatából fakadóan mond?

Ezen a ponton – szólott  Philo – a tanult emberekkel teljesen egyetértenek a tudatlanokkal, és mindenfajta irodalomban, lett légyen az  szent  avagy profán , az emberi nyomorúság gondolatához  azzal a   legpatetikusabb ékesszólással ragaszkodnak szerzőik,  amelyet csak az igazi  bánat és szomorúság ihlethetett.  A költők, akik mindenfajta rendszer nélkül, érzésből beszélnek, s ezért tanulságuk több tekintéllyel bír, mint a filozófusoké, bővelkednek az ilyen természetű képekben. Homérosztól Dr. Youngig a költők egész ihletett nemzetsége tudta, hogy a dolgok semmiféle más beállítása sem felel meg ennyire  minden egyes ember érzéseinek és tapasztalatának.

Ami a tekintélyeket illeti, nem is kell keresned őket – válaszolta Demea.  Nézzél csak körül Cleanthes e  könyvtárában. Megkockáztatom azt az állítást, hogy eltekintve némely olyan tudomány művelőitől, mint  a kémia vagy a botanika, akiknek nem volt arra alkalmuk  hogy műveikben  az emberi életet taglalják, aligha van akár egy is e megszámlálhatatlan szerző közül, akiből az emberi nyomorúság tudata ne kényszerítette volna ki a panaszt s a dolgok ilyetén állásának fájdalmas megvallását. Legalábbis  az esélyek teljes mértékben ezen az oldalon vannak, s amennyire fel tudom idézni, soha, egyetlen szerző sem volt annyira extravagáns, hogy tagadta volna ezt a mély igazságot.

Bocsáss meg – vetette közbe Philo – ámde Leibniz tagadta ezt; és  talán ő az első,  aki ilyen merész és paradox véleményt kockáztatott meg, de legalábbis az első olyan, aki ezt saját filozófiája sarkpontjává tette.

S első lévén – felelte Demea – nem lehet, hogy tudatában is volt tévedésének? Hiszen olyan tárgy lenne ez, melyet illetően a filozófusok, különösen ilyen késői korban, nagy felfedezésekkel állhatnak elő?  És remélheti-e bárki, hogy egy egyszerű tagadással (hiszen ez a téma aligha engedi meg az érvelést) lerontja az emberiség az érzékeken és a tudatos megismerésen alapuló egységes tanúságát?

És miért lenne az ember – tette még hozzá –  mentes az összes többi állatok sorsa alól? Az egész  föld, hidd el nekem Philo, átkozott és romlott. Örökös harc tüze ég minden élő teremtmény között. A szükség, az éhség, a nélkülözés  ösztönzi harcra az erőset és a bátrat, a félelem, a szorongás, a rettegés zaklatja a gyengét és az erőtlent. Az első találkozás az élettel már gyötrelemmel jár úgy az újszülött gyermeknek, mint szerencsétlen szülőjének. Gyengeség, tehetetlenség, aggodalom járnak az élet mindegyik szakaszával. És végül az egész  a haláltusában és a gyötrelemben végződik.

Figyeld csak meg – mondta Philo – a természet ama különös mesterkedéseit, melyek célja az, hogy alaposan megkeserítsék minden élőlény életét. Az erősebb zsákmányul ejti a gyengébbet, s örökös rettegésben és aggodalomban tartja. A  gyengébbek szintén, ha arra kerül a sor, gyakran az erősebb ellen fordulnak, s szüntelenül ingerlik és zaklatják őket. Tekintsd csak a rovarok megszámlálhatatlan fajtáját, melyek  minden egyes állat testén teremnek vagy  körülöttük röpködnek, hogy beléjük döfjék fullánkjukat.  S e rovaroknak vannak még kisebb élősködőik,  amelyek viszont őket gyötrik. S így minden oldalról, elölről és hátulról, fölülről és alulról minden állatot ellenségek vesznek körül, amelyek szüntelenül nyomorúságára és elpusztítására törnek.

Egyedül az ember látszik – mondta Demea – részben kivételnek  e szabály alól. Mert hiszen a társadalomba tömörülve könnyű szerrel lesz úrrá az oroszlánokon, a tigriseken és a medvéken, amelyek egyébként,  nagyobb erejüknél  és mozgékonyságuknál fogva természetszerűleg zsákmányul tudnák ejtenék.

Éppen ellenkezőleg!  – kiáltotta Philo. Éppen itt, elsősorban az embernél a legnyilvánvalóbbak a természet  egyformán és egyenlően érvényesülő  törvényei. Igaz, az ember a társadalomban való egyesülés révén  le tudja győzni összes  valódi ellenségeit, és urává válik az egész  állatvilágnak. De  vajon nem támaszt-e magának rögtön képzeletbeli ellenségeket, képzeletének démonait, akik babonás félelmekkel kísértik őt, s   tönkreteszik életének minden örömét? Az élet élvezetei, képzeli ő, bűnök ezeknek a lényeknek szemében:  neheztelnek és megsértődnek rá, amiért táplálkozik és pihen. Ezért aztán az embernek maga az alvás és az álom is csak új tápot adnak a szorongó félelemre. S még halála is, mely pedig menedéke lehetne minden egyéb bajtól, csak a végtelen és megszámlálhatatlan kíntól való rettegést jelenti neki. A farkas sem gyötri jobban a szelíd birkanyájat, mint ahogyan a babona a szerencsétlen halandók riadt szívét.

Túl ezen, kedves Demea, éppen ez a bizonyos társas lét, mely által legyőzzük a vadállatokat, természetes ellenségeinket, milyen új ellenséget nem támaszt nekünk?  Melyik fajta  kín vagy  nyomorúság az, amelyet a társadalom nem idéz elő?  Az ember az ember legnagyobb ellensége. Az elnyomás, az igazságtalanság, a megvetés, a szégyen, az erőszak, lázadás, háború, rágalom, árulás, csalás ezekkel gyötrik egymást az emberek. És egykettőre felbomlana az  általuk alkotott társadalom, hogyha nem tartaná össze a félelem azoktól a még nagyobb bajoktól, melyek akkor következnének be, ha szétválnának.

De, habár ezek a külső sérelmek – szólt most Demea – az állatoktól, az emberektől, az összes elemektől, melyek ostromolnak bennünket, a kínok félelmetes katalógusát alkotják, mitsem jelentenek azokkal összehasonlítva, amelyek bennünk magunkban támadnak, lelkünk és testünk megbomlott  állapotaiból? Hányan és hányan vannak kitéve a  betegségek tartós kínjainak. Halljátok csak, ahogy  a nagy költő, Milton  drámaian felsorolja  őket:

A lélek zavarai pedig, folytatta Demea, habár kevésbé nyilvánvalóak, mint a testéi, talán nem is kevésbé rettenetesek és gyötrőek. Lelkiismeretfurdalás, szégyen, gyötrődés, düh, csalódottság, szorongás, félelem, búskomorság, kétségbeesés, ki hatolt át valaha is az életen e gyötrő hatalmak kegyetlen  rohamai nélkül? Milyen sokan vannak azok, akik alig éreztek valaha is valami kellemesebbet?  A robot  és a nyomorúság, amitől mindenki annyira  borzad – nos,   messze a legtöbb embernek bizonyosan ez a sorsa. És ama kevés kiváltságos ember, aki élvezi a   gondtalanságot és a bőséget, nos, ők sem érik el soha az elégedettséget vagy az igaz boldogságot. Az élet összes javai együttesen sem tehetnek senkit nagyon boldoggá. Ámde az összes bajok együtt csakugyan nyomorulttá tehetnek, és ezek közül majdnem bármelyik (és ugyan ki lehetne szabad mindegyiktől?) mitöbb gyakran csak egyetlen jó hiánya (márpedig ki birtokolhatná az összeset?) elégséges ahhoz, hogy az életet elfogadhatatlanná tegyék számunkra.

Ha hirtelen valaki egy más világból idepottyanna, megmutatnék neki, mint az emberi bajok egy-egy fajtáját, egy kórházat, tele betegekkel, egy börtönt, tele gonosztevőkkel és adósokkal, egy holttestekkel borított csatamezőt, egy, az óceánon hányódó hajóflottát, egy  a zsarnokság, az éhínség vagy a dögvész  csapásai alatt senyvedő népet. Hogy az élet napos oldala felé fordítsam  és fogalmat adjak neki örömeiről, ugyan hová vezethetném? Egy bálba, az operába, az udvarba? Joggal gondolhatná, hogy csak újabb nyomorúságot és fájdalmakat mutatok neki.

Nincs ám mód arra, hogy megkerüljük az ilyen szembeszökő példákat – mondta Philo –  legfeljebb olyan apológiákat, melyek csak tovább súlyosbítják a vádat, amelyet ki akarnak védeni. Kérdem én, miért panaszkodott minden korban minden emberfia szüntelenül az élet nyomorúságáról? … Valaki azt mondhatja erre: nincs is rá igazi okuk, hanem ez csak elégedetlen, zúgolódó, aggályos természetükből fakadnak … Ámde – felelem én – lehetne-e bármi biztosabb alapja az ember nyomorúságának, mint az, hogy ilyen szerencsétlen természettel rendelkezik?

De ha valóban olyan boldogtalanok, mint amilyennek önmagukat állítják – kérdezheti erre ellenfelem – akkor miért maradnak életben

                                   Elégedetlenül az élettel, félnek a haláltól…

Ez az a titokzatos lánc, mely fogva tart bennünket. Nem az élet örömeinek csalogatása, hanem egyedül a megsemmisüléstől való félelem az, amely arra késztet  bennünket, hogy folytassuk létezésünk…

Ellenfelem azonban talán ragaszkodni fog hozzá, hogy csak a hamis túlérzékenység, melyben egynéhány kifinomult szellem elmerül, volt az, amely  e panaszokat  az egész emberi faj körében elterjesztette. … No de – kérdem én – mi az az érzékenység, amelyet úgy kárhoztatunk?  Nem más-e az, mint nagyobb fokú érzékenység éppen az élet örömeire és kínjaira?  És ha egy érzékeny, kifinomult alkatú ember amiatt, hogy sokkal elevenebben éli át ezeket, mint a többiek, csak annál boldogtalanabb, akkor mit kell, hogy gondoljunk  általában az emberi életről?

Csak maradjanak nyugodtak  az emberek – mondja ellenfelünk – és könnyebben fogják venni a dolgot. Készségesen hajlandóak mesterségesen előidézni saját nyomorúságukat… Nem!  – felelem én.  Hiszen nyugalmukat szorongató  sóvárgás követi: csalódás, gyötrelem, mindenféle baj, tevékenység és ambíciók.

Némely más emberekben én is látok valami olyasmit, amiről te beszámolsz – felelte Cleanthes. Ámde megvallom, én magam keveset, vagy semmit sem érzek ebből, és bízom benne hogy ez az életérzés korántsem olyan általános, mint amilyennek te bemutatod.

Ha te magad nem érzed át az emberi lét nyomorúságát – kiáltotta Demea – akkor gratulálok neked, hogy ilyen szerencsés kivétel vagy!  Mások azonban, éspedig a  látszólag legszerencsésebbek, nem szégyellték emiatti fájdalmukat a legszomorúbb hangnemben önteni ki. Figyeljük csak meg, hogyan beszélt a nagy, a szerencsés V. Károly császár, amikor belefáradva az emberi dicsőségbe,  egész  kiterjedt birodalmát átadta fiának.  Utolsó szónoklatában, melyet eme emlékezetes alkalommal tartott, nyilvánosan kijelentette, hogy a legnagyobb sikerek, amelyeket valaha életében elért, oly sok bajjal keveredtek, hogy őszintén elmondhatja: sohasem élvezett semmiféle kielégülést vagy elégedettséget.Ámde a visszavonult élet, amelyben menedéket keresett, talán nagyobb boldogságot juttatott neki?  Ha fia elbeszélésének hihetünk, már lemondása napján elkezdte megbánni döntését.

Cicero szerencséje szerény kezdetektől ívelt a legnagyobb dicsőségig és hírnévig, ámde mégis milyen drámai panaszokat találunk az  élet bajairól úgy ismeretes leveleiben, mint pedig filozófiai fejtegetéseiben?  És önnön tapasztalatával összhangban bemutatja Cato-t, a nagy és szerencsés Cato-t, aki idős kora ellen tiltakozva azt mondta: ha egy új életet  kínálnának neki, örömest eldobná a régit.

Kérdezd csak meg önmagadat, kérdezd csak meg bármelyik ismerősödet, vajon újra átélnék-e életük utolsó tíz, vagy húsz évét. Nem! – felelik, de a következő húsz év majd jobb lesz.

Így aztán azt látjuk (mert ilyen nagy az emberi nyomorúság, hogy összebékíti még az egymásnak látszólag ellentmondó dolgokat is),  hogy egyszerre panaszkodnak az élet rövidségére, valamint hiábavalóságára és fájdalmára.

És vajon  lehetséges-e,  Cleanthes, mondta Philo, hogy mindeme reflexiók és még végtelenül több megfontolás mellett, melyek e tárgyban még kínálkoznak,  még mindig kitartasz a te antropomorfizmusodban, ás azt állítod, hogy az Istenség erkölcsi tulajdonságai, igazságossága, jóindulata, könyörülete és  feddhetetlensége ugyanolyan  természetűek, mint ugyanezen erények az emberi lényekben?  Hatalmát végtelennek véljük. Bármit is akar: megtörténik. Azonban sem az emberek, sem a többi állatok nem boldogak. Ezért ő nem akarja a boldogságukat. Bölcsessége végtelen.  Sohasem választ alkalmatlan eszközöket bármely célra. Ámde a természet rendje nem kedvez az emberi, vagy állati boldogságnak, tehát nyilván nem erre a célra alkotta meg. Az emberi tudás egész világában nincs egyetlen bizonyosabb és tévedhetetlenebb következtetés, mint ezek. Igy hát milyen tekintetben hasonlíthatna az Ő jóakarata és könyörülete az emberekére?

Epikurosz ősrégi kérdései még mindig megválaszolatlanok! Isten vagy meg akarja akadályozni  a rosszat, de nem képes rá – akkor tehetetlen. Ha képes rá, de nem akarja, akkor rosszakaratú. Ha képes is rá és akarja is, akkor honnét a rossz?

Te,  Cleanthes (és azt hiszem, jogosan)   célt  és  szándékot tulajdonítasz a természetnek.  De kérlek, mondd meg, mi a tárgya e különös mesterműnek és gépi működésnek, melyet minden állatban megmutat? Egyedül az egyének fennmaradása és a faj fenntartása. Úgy tűnik, az ő céljaira elég, ha egy ilyen csoport pusztán fennmarad az Univerzumban, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékbe gondolna, vagy törődne  azok boldogságával, akikből a csoport összetevődik. Nincs semmiféle ezt a célt szolgáló erő, nincs semmiféle szerkezet a természetben melynek célja pusztán az volna, hogy élvezetet, vagy megkönnyebbülést adjon. Nincs semmiféle, a puszta örömöt és megelégedettséget szolgáló dolog a természetben. Nem lelhetjük kedvünket semmiben anélkül, hogy ne társulna hozzá valamilyen hiány, vagy szükséglet.  Vagy legalábbis a kevés ilyen természetű jelenségnél messze többet nyomnak a latban más, náluk fontosabb,  ellentétes jellegű dolgok.

Érzékünk a zenéhez, a harmóniához és mindenféle szépséghez kielégülést ad, anélkül, hogy abszolút szükséges lenne a faj fenntartásához és szaporításához. De milyen kínzó fájdalmak keletkeznek másfelől a köszvényből, a vesekőből, migrénből, fogfájásból, reumából, akár kicsi, akár gyógyíthatatatlan a kár, amely a szervezet állati gépezetét éri. Vidámság, nevetés,  játék, mókák: mindez öncélú kielégülésnek tűnik, amelynek nincs további célja: viszont  az  unottság, a  melankólia, az  elégedetlenség, a  babona ugyanilyen természetű fájdalmak. Hogyan mutatkozhatna akkor meg az isteni jóindulat abban az értelemben, ahogyan ti, antropomorfiták használjátok ezt a fogalmat? Csakis mi, misztikusok, ahogyan te szeretsz nevezni bennünket, adhatunk magyarázatot e különös jelenségre, azzal, hogy olyan tulajdonságokból származtatjuk azt, amelyek végtelenül tökéletesek ugyan, azonban számunkra  felfoghatatlanok.

No és te most végre – mosolyodott el Cleanthes – elárulod igazi szándékaidat?  Sokáig tartó egyetértésetek Demeával  egy  kicsit meglepett engem, azonban úgy gondolom, te egész idő alatt egy álcázott tüzelőállásból lövöldöztél rám. És meg kell vallanom, hogy most  olyan tárgyra találtál, amely méltó a te nemesen ellentmondó és vitatkozó szellemedhez. Ha képes vagy vitánkból ezt az eredményt kihozni és bebizonyítani az emberiségről azt, hogy boldogtalan vagy romlott, akkor egyszerre vége van  minden vallásnak. Hiszen ugyan mi célja lehetne az Istenség természetes tulajdonságait meghatározni, miközben az erkölcs  még mindig kétséges és bizonytalan?

Te nagyon könnyen zokonveszel – felelt  Philo helyett Demea – olyan véleményeket, amelyek a legártatlanabbak és a legáltalánosabban elfogadottak  még maguk a vallásos és mélyen hívő emberek között is. És semmi sem meglepőbb, mint amikor azt látom, hogy   egy ilyen véleményt, mint ez, az emberiség  gonoszságáról és nyomorúságáról való meggyőződésünket, nem kevesebbel vádolnak, mint ateizmussal és  világiassággal. Hát talán nem adott az összes jámbor teológus és igehirdető, aki szónoki művészetét egy ilyen termékeny tárgyra fordította, nem adtak ők, ismétlem, megoldást mindazokra a nehézségekre, melyek együtt járnak ezzel? Ez a világ csak egy kis pont  az Univerzummal  összehasonlítva. Ez az élet csak egy kurta pillanat az örökkévalósággal összevetve. A jelen rossz jelenségei ezért kárpótlást nyernek más régiókban és a lét valamely jövőbeli korszakában. És az emberek szeme, mely akkor kinyílik majd a dolgok átfogóbb szemléletére, látni fogja akkor  az általános törvények egész összefüggésrendszerét, és hódolattal követi  nyomon az Istenség jóindulatát és igazságosságának egyenes útját gondviselésének minden labirintusában és bonyolult ösvényén.

Nem!  – kiáltotta Cleanthes. Nem! Ezeket az önkényes feltevéseket sohasem ismerhetjük el, a látható és vitathatatlan tények ellenében!  Honnan ismerhetnénk meg bármilyen okot, ha nem ismert okozataiból?  Hogyan lehetne bármilyen hipotézist bebizonyítani, ha nem a szemünk előtt zajló jelenségekből?  Az egyik hipotézist a másikra alapozni annyit jelent, mint légvárakat építeni, és a legtöbb, amit  e sejtésekkel és fikciókkal elérhetünk, annyi, hogy megbizonyosodunk álláspontunk puszta lehetőségéről, ámde valóságtartalmát ilyen módon sohasem alapozhatjuk meg.

Az egyetlen módja annak, hogy alátámasszuk az isteni jóakaratot (és ez az a megközelítés, amelyet én készségesen magamévá teszek) az, ha abszolúte tagadjuk  az ember  nyomorúságát és gonoszságát. Az, ahogy ti bemutattátok, mindenképpen túlzott.  A ti szomorú nézeteitek túlnyomórészt légbőlkapottak. A ti következtetéseitek ellentétesekkel a tényekkel és a tapasztalatokkal. Az egészséges általánosabb, mint a betegség. Az élvezet általánosabb, mint a fájdalom. És az egyik bajjal szemben, mellyel az életben találkozunk, százszor annyi élvezetet kaphatunk.

Elfogadva álláspontodat, felelte Philo, amely mégiscsak rendkívül kétséges, ugyanakkor meg kell, hogy engedd, hogy ha a fájdalom kevésbé gyakori is, mint az élvezet, ám ugyanakkor sokkal erőszakosabban tör ránk és sokkal tovább tart- Egy óra belőle  gyakran elég arra, hogy ellensúlyozza szokásos, együgyű örömeink egy napját, egy hetét, egy hónapját. És milyen sok kellemes napot, hetet és hónapot ellensúlyoznak  a legélesebb kínjaink?  Az élvezet, alig egy-egy esetben éri el az extázis és az elragadtatás szintjét. És egyetlen esetben sem folytatódhat  bármeddig  a maga legmagasabb csúcsán, legmagasabb szintjén. Mert a  jókedv elszáll, az idegek elernyednek, a test egész belső rendje felborul, s  az élvezet gyorsan visszahanyatlik a fáradtságba és a rossz közérzetbe. De a fájdalom, gyakran, jóságos Istenem, milyen gyakran,  kínba és gyötrelembe megy át, és minél tovább tart, annál valódibb gyötrelem és kínlódás lesz belőle. Kimerül az ember türelme, elszáll a bátorsága, úrrá lesz rajtunk a melankólia, és  nyomorúságunknak semmi nem vet véget, csak vagy okának megszűnése, vagy egy másik esemény, amely ugyan minden rossz egyedüli orvossága, de amelyre, természetes balgaságunk miatt,  még nagyobb borzadállyal és  szörnyülködéssel tekintünk.

De ne ragaszkodjunk ezekhez a gondolatokhoz – folytatta Philo – habár  a legtöbbjük nyilvánvaló, bizonyos, és fontos; most inkább felhasználom az alkalmat a szabad szólásra, hogy figyelmeztesselek  téged Cleanthes, hogy te ezt a mi vitánkat   a lehető legveszélyesebb kérdésre terelted, és akaratlanul  kaput nyitsz a   teljes szkepticizmusnak  a természetes és kinyilatkoztatott teológia legfontosabb kérdéseiben. Micsoda? Hát semmiféle más módon nem vethetünk  igazi alapot a vallás számára,  hacsak nem engedjük meg  az emberi élet boldogságát, amellett pedig fenntartjuk, hogy a tartós létezés még ezen a világon,  összes fájdalmainkkal, tehetetlenségünkkel, bajainkkal és balgaságunkkal együtt elégséges és kívánatos nekünk?  De ez ellentétes mindnyájunk érzéseivel és tapasztalatával.  S ellentétes egy olyan jól megalapozott tekintéllyel is, melynek szavát semmi sem cáfolhatja meg. Semmiféle döntő bizonyíték nem  alkotható soha e tekintéllyel szemben, és nem is lehetséges számodra, hogy kiszámold, felbecsüld  és összehasonlítsd  az összes szenvedéseket és örömöket minden ember és minden állat életében. Igy tehát ha te a vallás egész rendszerét egy pontra alapozod, egy olyan állításra, amely természeténél fogva örökre bizonytalan kell, hogy legyen, ezzel hallgatólagosan elismered, hogy rendszered ugyanilyen bizonytalan lesz.

De megengedve neked azt, amit sohasem hihetek el, vagy legalábbis sohasem bizonyíthatsz be nekem semmilyen lehetséges módon, hogy tudniillik   az állati, vagy legalábbis az emberi boldogság ebben az életben túlhaladja annak nyomorúságát; nos még ezzel sem értél el semmit. Ugyanis semmiképpen sem ez az, amit a végtelen hatalomtól, a végtelen bölcsességtől, és  a végtelen jóságtól várnánk. Miért van egyáltalán bármennyi nyomorúság a világon?  Bizonyosan nem véletlenül.  Tehát valamilyen okból. Talán az Istenség szándékából ered ez? De hiszen  ő tökéletesen jóindulatú!   Szándéka ellenére volna?  De hiszen ő mindenható. Semmi sem rendítheti meg e megfontolásunk szilárdságát, hiszen ez annyira rövid, annyira nyilvánvaló, és annyira  döntő erejű gondolatmenet, kivéve ha nem azt mondjuk, hogy e kérdések minden emberi felfogóképességünket meghaladják, és   az igazság és hamisság kérdésében alkalmazott szokásos mércéink nem alkalmazhatóak rájuk; ez viszont pontosan az, amihez én  kezdettől fogva ragaszkodtam, de amit te kezdettől fogva gúnnyal és felháborodással utasítottál vissza.

Ámde nekem az is megfelel,  ha visszavonulok ebből a védősáncból visszavonulok. Ugyanis tagadom, hogy a vita valaha is  erre a fajta védekezésre kényszerítene..  Megengedem tehát, hogy a fájdalom vagy a nyomorúság az emberi életben összeegyeztethető az Istenség végtelen hatalmával és jóságával, még abban az értelemben is, ahogyan te gondolod el ezeket a tulajdonságait. Mennyit  halad előre a te ügyed ezektől az engedményektől?  E két dolog  pusztán lehetséges összeegyeztethetősége  nem lehet elégséges neked. Neked az Istenségnek ezeket  a tiszta, keveredés nélküli és ellenőrizhetetlen tulajdonságait a mi világunk kevert és zűrzavaros jelenségeiből, éspedig egyedül ezekből bizonyítanod kellene ezeket a tiszta, keveredés nélküli és ellenőrizhetetlen tulajdonságait az Istenségnek jelen világunk kevert és zűrzavaros jelenségeiből, és ezekből egyedül. Reményteljes egy vállalkozás, mondhatom! Ha ezek a jelenségek mégoly tiszták és keveretlenek is volnának, ámde mégis végesek, akkor is elégtelenek lennének erre a célra! Mennyivel inkább akkor, mikor e világ hangjainak koncertje  oly csikorgó és diszharmonikus?

Itt tehát, Cleanthes, nyugvópontra jutottam érvelésemben. Itt diadalt aratok fölötted. Korábban, amikor  az értelem és tervezés természetes isteni tulajdonságairól vitatkoztunk, akkor  minden szkeptikus és metafizikus szemfényvesztésemre szükségem volt, hogy  ki tudjak siklani a markodból. Sokfelől szemlélve az Univerzumot, és részeit, különösen ez utóbbiakat, a természetben működő   célok  szépsége és megfelelő volta olyan ellenállhatatlan erővel  hat ránk,  hogy minden ellenvetésünk  puszta gáncsoskodásnak és szofizmának tűnik (aminthogy úgy hiszem, valójában azok is); és el sem tudjuk képzelni, hogyan is helyezhettünk rájuk valaha is bármi súlyt. Ámde nincsen  olyan nézőpontja az emberi életnek, vagy az emberiség életviszonyainak, ahonnét, hacsak a legnagyobb erőszakot nem tesszük értelmünkön, kikövetkeztethetnénk az Istenség  erkölcsi tulajdonságait, avagy megismerhetnénk ama végtelen hatalommal, és végtelen bölcsességgel  párosuló végtelen jóindulatot, melyet egyedük a hit szemével kell felfedeznünk. Rajtad  hát most a sor, hogy megbirkózzál feladatod  nehezebbik részével, és filozófiai szemfényvesztéseidet megvédd azzal szemben, amit az egyszerű józan ész és a tapasztalat diktálnak.

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Tizedik rész)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)