Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Tizenegyedik rész)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Tizenegyedik rész)

18 október 2014

hume-3Minden aggály nélkül elismerem  – szólt  Cleanthes – hogy én hajlamos vagyok azt gyanítani:  a végtelen szó gyakori ismételgetése valamennyi  teológusnál Istent illetően inkább a dicsőítéshez, mintsem a filozófiához tartozik, és   a gondolkodás, de még a vallás ügyét is jobban szolgálnánk, ha beérnénk helyette bizonyos pontosabb és szerényebb kifejezésekkel. A csodálatraméltó, a  kiváló, a mindeneknél nagyobb, a bölcs és a szent; nos, az Istenséget illetően ezek a kifejezések töltik be az emberek képzeletét, és bármi ezeken túlmenő jelző, túl azon hogy abszurditásokhoz vezet, nincs is semmilyen befolyással sem a hangulatokra sem

érzésekre. Tehát a jelen tárgyat illetően, ha  minden emberi analógiát elhagyunk, márpedig úgy tűnik, Demea, neked éppen ez a szándékod,  akkor attól tartok, el kell hagynunk  mindenfajta  vallásos hitet is, és nem tarthatunk meg semmiféle elgondolást  arról a hatalmas lényről, aki imádatunk tárgya. Ha viszont megőrizzük az emberi analógiákat az Istenséget  illetően, akkor  mindig lehetetlennek fogjuk találni, hogy  a rossz és a jó bármilyen keveredését  az Univerzumban összebékítsük a végtelen isteni attributumokkal; még kevésbé tudjuk ez utóbbiakat bizonyítani az előbbiből. De tételezzük fel, hogy a természet Alkotója   csak véges mértékben tökéletes, habár messze tökéletesebb az emberiségnél, s ekkor kielégítő  magyarázatot adhatunk  a természeti és az erkölcsi rosszra, s minden kellemetlen jelenséget meg tudunk magyarázni s be tudunk  illeszteni rendszerünkbe. Ekkor  úgy gondoljuk majd, hogy a kisebb rosszat a Teremtő mindig azért választja, hogy elkerüljön vele valami nagyobbat. Helyet kellett, hogy engedjen az élet kellemetlen oldalainak, hogy elérjen valamilyen kívánatos célt. Egy szóval, az a  jóindulat  melyet a bölcsesség  irányít, és a szükségszerűség korlátoz, éppen olyan világot hozhat így létre, mint a jelen világ. Szívesen hallanám, bővebben is, hogy neked  Philo, aki olyan fürgén tudsz nézetekkel, reflexiókkal és hasonlatokkal előállni, mi a véleményed erről az új elméletről, és ha  ez megérdemli figyelmünket, akkor utána, némileg könnyebb munkaként, formába is önthetjük azt.

Az én érzéseim ezzel kapcsolatban – felelte Philo – nem érdemlik meg, hogy titkot csináljak belőlük, és ezért minden ceremónia nélkül fogom elmondani nektek azt, ami a  jelen tárgyról eszembe jut. Azt gondolom, el kell fogadnunk azt, hogy  ha egy nagyon korlátolt értelmű lényt, akiről feltételezzük, hogy  egyáltalán nem ismeri az Univerzumot, előzetesen biztosítanánk arról, hogy ez a világ  egy bármennyire is véges, azonban mégis nagyon jó, bölcs és hatalmas lény műve, akkor ő  a maga  sejtéseiből előzetesen  nagyon más képet formálna a mindenségről, mint  amilyennek tapasztalatunk nyomán látjuk, s el sem tudná képzelni, az  oknak ama  tulajdonságaiból kiindulva, melyekről őt tájékoztattuk, hogy az okozat annyira tele van bűnnel, nyomorúsággal és rendetlenséggel, mint amennyit az életben látunk. Tételezzük most fel, hogy ezt a lényt elhozzuk a világba, s még mindig biztosítjuk arról, hogy  ez egy ilyen fenséges és jóindulatú lény  munkájának műve; ekkor ő talán meglepődne a csalódástól, ámde saját korábbi meggyőződését – ha az valamilyen nagyon szilárd érven alapszik – mégsem tagadná meg soha, hiszen egy ilyen korlátozott intelligenciájú lény tudatában kell legyen a maga saját vakságának és tudatlanságának, s meg kell engednie, hogy sokféle olyan megoldás van az ilyen jelenségek által felvetett kérdésre, amelyek számára örökre felfoghatatlanok maradnak.  De tételezzük most  fel ehelyett azt,  ami a valóságos helyzet  az emberekkel, hogy ez  az illető nincs előzetesen meggyőződve egy legfőbb, jóindulatú és hatalmas értelem létezéséről, hanem arra van utalva, hogy a világ jelenségeiből  eljusson ehhez a hithez; ekkor teljesen más lesz a helyzet, mert ekkor ő nem fog soha semmiféle indokot találni egy ilyen konklúzióra.  Lehet, hogy  teljesen meg lesz győződve  értelmének szűkös korlátairól, de ez nem fogja segíteni abban, hogy  bármilyen következtetést vonjon le  magában  a legfőbb hatalmak jóságát illetően, hiszen neki ezt a következtetést abból kellene levonnia, amit tud, nem pedig abból, amiről nem tud. Minél jobban eltúlzod gondolatban ennek az elképzelt értelmes   lénynek a gyengeségét és tudatlanságát,  annál habozóbb lesz ő, és annál nagyobb lesz benne a gyanú, hogy az ilyen tárgyak  meghaladják képességeit.  Ezért arra kényszerülsz, hogy pusztán az ismert jelenségekből kiindulva érvelj neki, s elvessél minden  önkéntes feltevést vagy sejtést.

Ha mutatnék neked egy házat vagy palotát, ahol nincs egyetlen kényelmes, vagy elfogadható lakás sem, ahol az ablakok, az ajtók, a kandallók, az átjárók, a lépcsők és az épület egész berendezése  a zaj,  zűrzavar,  fáradtság,  sötétség, és az elviselhetetlen hideg vagy meleg érzéseit keltik csak az emberben, akkor te biztosan  minden további vizsgálódás nélkül rossznak ítélnéd az épület tervezését. Az építész hiábavalóan  akarna elkápráztatni téged, és bizonygatná, hogy ha ez az ajtó, vagy az az ablak  másképpen volna elrendezve, abból nagyobb bajok származnának a házban. Lehet, hogy amit mond, az a szó szűkebb értelmében még igaz is  lenne. Az egyik rész megváltoztatása, miközben az épület többi részei ugyanúgy maradnának, csak növelné a kényelmetlenséget.  De te általánosságban mégis azt állapítanád meg, hogy ha az építész értett volna a dolgához vagy jobb szándékú lett volna, akkor igenis megalkothatott volna egy olyan tervet az egészről, és összeilleszthette volna  a részeket úgy, ami  orvosolhatta volna  az összes, vagy  a legtöbb kényelmetlenséget. Az, hogy ő nem ismer, vagy akár te sem ismertek  egy ilyen tervet, soha, semmiképpen sem fog meggyőzni téged arról, hogy ilyen terv készítése lehetetlen. Ha túl sok kényelmetlenséget vagy  csúnyaságot találsz az épületben, akkor  mindig, anélkül, hogy belemennél a részletekbe, az építészt fogod elítélni.

Röviden: még egyszer  megismétlem a kérdést:  vajon ez a világ, általánosságban vizsgálva, és úgy, ahogy számunkra ebben az életben megjelenik, nem teljesen más-e mint az, amit egy ember, vagy egy, az emberhez  hasonlóan  korlátozott értelmű lény előzetesen várna   egy nagyon hatalmas, bölcs és jóakaratú Istenségtől?  Rendkívüli elfogultság  kell ahhoz, hogy az ellenkezőjét gondoljuk. Ebből pedig levonom azt a következtetést, hogy bármilyen harmonikus  is lehet a világ, ha  bizonyos előfeltevéseket és sejtéseket megengedünk egy ilyen Istenség fogalmát illetően, akkor  a világ sohasem teszi lehetővé számunkra, hogy az Ő létezésére következtessünk.  Egy ilyen Isten hipotézisének nem a konzisztenciáját tagadom teljesen, hanem csak azt, hogy következtetni lehetne rá világunkból. A sejtések, különösen  amikor a végtelenséget kizárjuk az isteni tulajdonságok közül, talán elégségesek ahhoz, hogy igazolják számunkra e feltevés ellentmondásmentességét, de sohasem lehetnek az alapjai semmilyen  következtetésnek.

Úgy tűnik, négyféle körülménye van a mindenségnek, amelyek következménye az összes, vagy a legtöbb, az érző teremtményeket gyötrő baj, de  nem lehetetlen, hogy e körülmények mindegyike szükséges és elkerülhetetlen Isten tervében. Olyan kevés dolgot ismerünk a köznapi életen kívül, vagy akár a köznapi életről, hogy az Univerzum háztartását illetően nincs semmiféle, bármilyen szélsőséges  becslés, amely ne lehetne helyes, de olyan sem, legyen bármilyen kézenfekvő is, mely ne lehetne téves. Az emberi értelemhez egyedül az illő, tekintve a mélységes tudatlanságot és a homályt, melyben élünk, hogy szkeptikusak, vagy legalábbis óvatosak legyünk, és ne fogadjunk el egyetlen hipotézist sem, még kevésbé azt, amelyet nem támogat semmilyen látszat vagy valószínűség. Nos, énszerintem ez a helyzet a rossz összes okait és azokat a körülményeket illetően, amelyek miatt a rossz létezik. Egyikük sem tűnik az emberi értelem számára  a legcsekélyebb mértékben sem szükségesnek vagy elkerülhetetlennek, és nem is gondolhatjuk  őket, a képzelet legteljesebb szabadjára engedése nélkül ilyeneknek.

Az  első körülmény, amely miatt a világban van  rossz, az állatvilágnak ama felépítése vagy ökonómiája, amelyhez hozzátartozik, hogy a természet az örömök mellett  a természet fájdalmakat is használ  arra, hogy az élőlényeket cselekvésre késztesse  és éberen tartsa őket az önfenntartás nehéz feladata során.  Mármost az emberi  értelem számára úgy tűnik, hogy erre a célra elégséges lenne az élvezet is, a maga különböző fokozataival. Az összes állatok folyamatosan boldogok lehetnének, de amikor a természet bármely szükséglete, mint amilyen a szomjúság, az éhség, a fáradtság valamire készteti őket, akkor  fájdalom helyett érezhetnék az élvezet csökkenését, s ez késztetné őket arra, hogy keressék a megélhetésükhöz szükséges dolgokat, amelyek megélhetésükhöz  szükségesek. Az emberek éppoly sóváran keresik az élvezetet, amilyen erősen  el akarják kerülni a fájdalmat, de legalábbis  lehetnének így megalkotva. Ezért egyszerűen lehetségesnek tűnik az élet menetét bármilyen fájdalom nélkül folytatni. Miért van akkor bármely állat bármikor is kitéve ilyen érzeteknek? Ha az állatok mentesek lehetnének ezektől akár egy órára is, akkor lehetnének azok örökre is, és szerveiket semmivel sem kellett volna specifikusabb  módokon  módosítani azért, hogy azok ilyen  érzéseket hozzanak  létre bennük, mint amikor a Teremtő a látással, hallással vagy az érzetek bármelyikével ruházta fel őket. Gondolhatjuk-e azt, hogy az állatok ekképpen való megalkotása, úgy tűnik, minden  indok  nélkül, szükségszerű volt? És építhetünk-e erre a sejtésünkre úgy, mint a legbizonyosabb igazságra?

Azonban a fájdalomra való képesség  önmagában nem eredményezne fájdalmat akkor, ha nem volna ott a második körülmény, amelyről szólnunk kell, tudniillik a világnak az általános érvényű természettörvények által való irányítása,  ez pedig semmilyen értelemben sem tűnik szükségszerűnek egy nagyon tökéletes lény számára. Igaz: ha minden dolgot Isten akaratának egyes döntései irányítanának, akkor a természet folyását örökösen megzavarná valami, és egyetlen ember sem használhatná a maga eszét élete irányítására. Azonban más további döntések nem orvosolhatnák ezt a kényelmetlenséget? Röviden: nem irthatna-e ki az Istenség minden rosszat, bárhol is találja azt, és hozhatna létre minden jót, bármilyen előkészítés, vagy az okok és okozatok hosszas láncolata nélkül?

Túllépve most már ezen meg kell vizsgálnunk, hogy a világ jelenlegi ökonómiája szerint a természet folyása, jóllehet feltételezzük róla hogy teljesen szabályos, nekünk mégsem tűnik ilyennek, sok esemény bizonytalan, és sokszor miattuk csalódunk várakozásainkban. Az egészség és a betegség, a nyugalom és a  heves érzelemkitörések,  végtelen sok más véletlenszerű jelenséggel együtt, amelyek okai számunkra ismeretlenek és igen különbözőek lehetnek, nagy befolyással vannak úgy az egyes személyek szerencséjére, mint az emberi társadalom jólétére. Mi több, az egész emberi élet bizonyos értelemben ilyen véletleneken múlik. Egy olyan lény ezért, aki ismeri az Univerzum működésének titkos rúgóit, egyes döntéseivel könnyűszerrel az emberiség javára fordíthatná mindeme véletleneket, és az egész világot boldoggá tehetné, anélkül, hogy bármelyik művelet során felfedné önmagát. A flotta, amelynek célja üdvös a társadalomra, mindig jó szelet kaphatna, a jó királyok jó egészséget és hosszú életet, a hatalomba és méltóságokba beleszületett emberek mindig szerencsés természettel és erényes beállítottsággal lehetnének megáldva. Egy kevés olyan történés, mint ezek, melyeket valamilyen  hatalom szabályosan és bölcsen vezérelne, megváltoztatná a világ arculatát és mégsem zavarná meg a természet folyását vagy zavarná össze az emberi viselkedést  jobban, mint a dolgok jelenlegi rendszere, amelyben a történések okai titokzatosak, változóak és összetettek. Caligula agyának néhány kicsiny módosítása gyermekkorában Trajanussá tehette volna őt, egy, a többinél kicsit magasabb hullám, amely eltemeti Cézárt és szerencséjét az óceán fenekére, helyreállította volna a szabadságot az emberiség egy jelentős része számára.  Persze lehetnek, amennyire meg tudjuk ítélni, jó indokok, amelyek miatt  a  gondviselés nem avatkozik be ilyen módon a dolgok folyásába, azonban ezek ismeretlenek számunkra. És habár az a feltevés, hogy az ilyen indokok léteznek, elégséges lehet arra. hogy megmentse az isteni tulajdonságokra vonatkozó következtetésedet, bizonyosan soha nem lehet elég arra, hogy megalapozza ezt a következtetést.

Ha az Univerzumban minden dolgot általános törvények szabnak meg, és ha az állatok úgy vannak megalkotva, hogy ki legyenek téve a fájdalomnak, akkor alig tűnik lehetségesnek ugyan, de valamennyi rossznak ki kell alakulnia az anyagot érő  különböző megrázkódtatások, valamint az általános törvények egybeesése és ellentétei révén. De az ebből fakadó rossz nagyon ritka lenne,  ha nem volna ott világunkban a  harmadik körülmény, amelyet említeni kívánok, tudniillik az a nagyfokú takarékosság, mellyel a természet minden hatalmat és képességet elosztott az összes lények között.  Olyan jól vannak beállítva az összes állatok szervei és képességei és   olyannyira alkalmasak fennmaradásuk előmozdítására, hogy ameddig a történetírás és a hagyomány tanúsága elér, úgy tűnik, egyetlen faj sem tűnt még el az Univerzumban. Minden állatnak megvannak a megfelelő felszerelései az életben maradáshoz, ámde ezeket úgy tűnik,  olyan  elővigyázatos gazdálkodással ruházta rájuk a természet, hogy bármilyen jelentősebb fogyatkozásuk teljesen lerombolná e teremtményt. Bármikor  növekszik is egyik képességük, ezzel arányosan csökken egy másik. Az olyan állatok, amelyek gyorsaságban kiemelkednek a többiek közül, általában nem nagyon erősek. Azok, amelyek n mindkettővel rendelkeznek, vagy érzékeik valamelyikét tekintve tökéletlenek, vagy a leggyötrőbb szükségletek tartják uralmuk alatt őket. Az emberi faj, amelynek  legfőbb kiválósága  az értelem és a bölcsesség, az összes többi állatok között a legtöbb igénnyel bír, és a leginkább szűkölködik a testi előnyökben: ruhák, fegyverek, étel, szállás, s az élet minden kényelmessége nélkül él, kivéve azt, amit saját készségeinek és szorgalmának köszönhet. Röviden: a természet úgy tűnik, pontos számítást végzett tteremtményeinek szükségleteiről, és miként egy zsugori  gazda béreseinek, alig adott  több erőt vagy adottságot  annál, mint ami szűkösen elég ama elemi szükségletek előteremtéséhez.  Egy engedékeny atya sokkal nagyobb készletet adott volna ezekből gyermekeinek, hogy megvédelmezze  őket  a balszerencse ellen és  boldogságukat és jólétüket biztosítsa   a körülmények  legszerencsétlenebb egybeesése esetén is.  Nem kellett volna az élet minden útját olyannyira körül vennie szakadékokkal,  hogy a legcsekélyebb eltávolodás is a helyes útról, akár tévedésből, akár kényszerből történik,  nyomorúságba és romlásba taszítson bennünket. Valamilyen tartalékot, valamilyen erőforrást nyújthatott volna nekünk, amely  biztosítja a boldogságot, s erőinket valamint szükségleteinket sem kellett volna ilyen szigorú takarékossággal adagolnia.  A természet Alkotója elgondolhatatlanul hatalmas. Erejét nagynak, ha nem is teljesen kimeríthetetlennek véljük.  Nincs is semmi indoka   rá, amennyire  meg tudjuk ítélni, hogy teremtményeivel  foglalkozva ezt a szigorú takarékosságot kövesse. [Amennyiben eme Alkotó hatalma oly nagy mértékben korlátozott, mint amennyire te gondolod, akkor jobb lett volna,  ha kevesebb  állatot teremt, ámde  ezeket  több képességgel ruházza fel boldogságuk és önfenntartásuk érdekében. Senki sem tartja  bölcsnek az olyan embert, aki többet vállal magára, mint amit készleteivel el is tud végezni.]

[Hogy az emberi élet bajainak legtöbbjét meg lehessen gyógyítani, ahhoz én nem azt kívánom, hogy az ember rendelkezzék a sas szárnyaival, a  szarvasbika fürgeségével, az ökör erejével, az oroszlán körmeivel, a krokodil, vagy az orrszarvú méreteivel, még kevésbé kívánom egy angyal vagy kerub bölcsességét. Megelégednék azzal, ha lelkének egyetlen erőforrása vagy képessége megnövekednék. Csak lenne felruházva az ember nagyobb alkalmassággal a szorgalomra és a munkára,  erőteljes, friss és ruganyos elmével, állandóbb hajlammal a mesterségekre és az iparkodásra. Hadd birtokoljon az egész emberi faj természettől fogva  ugyanolyan szorgalmat, mint amelyet sok ember szoktatás és tudatos erőfeszítés révén tud magáévátenni és   eme adottságuknak azonnal és szükségképpen a  lehető legáldásosabb  következményei lennének, anélkül, hogy ebbe bármi rossz vegyülne.  Az emberi élet csaknem összes erkölcsi, éppúgy, mint természeti bajai a henyeségből erednek, és ha ha fajunk, eredeti alkatánál fogva mentes volna ettől a bűntől illetve fogyatékosságtól, akkor ebből azonnal a föld tökéletes megművelése, a mesterségek és iparok jobbulása, minden hivatali teendő és kötelesség pontos végzése következnék, s az emberek egyszerre elérnék azt a társadalmi állapotot, amelyet a legjobban működő kormányzat is csak  oly tökéletlenül tud  megvalósítani.  De mivel a szorgalom hatalmat jelent, éspedig a legértékesebbet, ezért úgy tűnik, a természet – szokásos gazdálkodásának megfelelően – elhatározta  magát arra, hogy az embereknek ezt csak nagyon szűkmarkúan méri; s inkább szigorúan bünteti e hiányosságáért, mintsem jutalmazná eredményeiért. A természet úgy alkotta meg az embert, hogy semmi más, csakis a legerősebb kényszer kényszerítheti őt arra, hogy dolgozzék, és az ember által nélkülözött minden más dolgot felhasználja arra,  hogy legyőzze benne  – legalább részben – a szorgalom hiányát, s felruházza őt valamennyivel abból a képességből, melytől eredetileg  jónak látta megfosztani. El kell ismerned hát, hogy kívánságaim ezen a ponton a világ Teremtőjével szemben igencsak szerények, s annál inkább ésszerűnek mondhatóak.  Ha azt kívánnánk tőle, hogy az emberiséget ruházza fel a dolgokban való mélyre hatolás és a helyes  ítélet rendkívüli képességeivel, finomabb ízléssel a szépséget illetően, több érzékenységgel a jóindulat és a barátság erényei iránt, akkor  azt lehetne a szemünkre vetni, hogy szentségtelen módon erőszakot akarunk tenni a természet rendjén, hogy magasabb rendbe tartozó lényekké kívánunk emelkedni, hogy az adományok, melyeket kívánunk magunknak, mivel nem illenek a világ rendjében elfoglalt helyünkhöz és körülményeinkhez,  veszedelmesek lennének számunkra. Azonban ugyancsak kegyetlen dolog, ismétlem: kifejezetten  kegyetlen, hogy belehelyezve egy olyan világba, mely ennyire teli van hiányokkal és szükségletekkel, ahol majdnem minden lény és elem  vagy az ellenségünk vagy legalábbis nem hajlandó segítségünkre lenni, harcolnunk kell még saját renyhe  természetünkkel is, és meg vagyunk fosztva attól a képességünktől, mely egyedül nyújthatna védelmet e sokféle bajjal szemben.]

negyedik körülmény, amelyből  a Mindenség nyomorúsága és bajai erednek, az, hogy a  természet nagy gépezetének összes rugói és alkotóelemei  nem a  megfelelő  módon vannak elkészítve. Tudomásul kell vennünk, hogy kevés olyan része van az Univerzumnak, amely ne szolgálna valamilyen célt, és amelynek eltávolítása ne eredményezne  valamilyen látható hiányt és zavart az egész gépezetben. A részek mind összefüggenek, egyik sem érinthető anélkül, hogy ez ne hatna az összes többire is kisebb-nagyobb mértékben.  De ugyanakkor észre kell vennünk, hogy eme részek vagy alkotóelemek egyike sincs, bármilyen hasznos is legyen,  olyan megfelelően egybeillesztve a többivel, hogy pontosan azokon a határokon belül maradjon, amelyek között kifejti a maga hasznos hatásait, hanem mind arra hajlamosak, hogy működésük minden adandó alkalommal ilyen vagy olyan végletekbe csússzon. A természetben oly kevéssé befejezett minden rész, és oly nyers  vonásokkal vannak  csak kidolgozva , hogy azt gondolhatnánk:  ez a nagy mű még nem kapta meg az utolsó simítást az alkotótól. Igy például a szelekre azért lenne szükség, hogy mindenhová elvigyék a csapadékot  a bolygó felszínén, és segítsék az embereket a hajózásban. Ámde gondoljuk meg: milyen gyakran válnak, amikor  vihar vagy hurrikán kerekedik belőlük, éppenséggel veszedelmesekké!   Az esők azért szükségesek, hogy táplálják  a föld összes  növényeit és állatait. De milyen gyakran van belőlük kevés, és milyen gyakran túl sok!   A melegre minden élőnek és a növényzetnek is szüksége van, ámde nem mindig a megfelelő arányban találjuk meg. Az állat egészsége és jóléte a test nedveinek megfelelő keveredésétől és kiválasztódásától függ. Ámde a részek nem látják el szabályosan  a maguk megfelelő funkcióját. Vajon mi lehetne hasznosabb, mint a lélek összes szenvedélyei, a becsvágy, hiúság, szeretelem, düh? De milyen gyakran  törik át ezek a maguk megfelelő korlátait, és okozzák a legnagyobb felfordulást a társadalomban? Semmi sem olyan előnyös és hasznos az Univerzumban, mint éppen az, ami gyakran – ha túl sok, vagy túl kevés van belőle – veszedelmessé válik, s nincs is a természet a  szükséges  elővigyázatossággal megvédve a mindenféle felfordulás és zűrzavar ellen.  A rendezetlenség talán sohasem olyan nagy a természetben, hogy bármely fajt teljesen elpusztítson, leromboljon, azonban gyakran elégséges ahhoz, hogy az egyedeket romlásba és nyomorúságba taszítsa.

E négy  különböző feltétel egybeesésén múlik tehát minden, vagy a legtöbb  természeti rossz   megléte világunkban.  Hogyha az összes élőlény képtelen volna a fájdalomra, vagy ha a világot természettörvények helyett az egyes isteni döntések igazgatnák, a rossz sohasem találhatna bejárást az Univerzum nagy épületébe. És ha az állatok a szó szoros értelmében nélkülözhetetlenen túl is fel volnának ruházva mindenféle erőkkel és képességekkel, vagy ha az Univerzum rugói és alapelemei olyan pontosan volnának megtervezve, hogy mindig megóvják az éppen megfelelő beállítottságot és az arany középutat, akkor  nagyon kevés baj lenne a világon a mostani állapothoz képest. Mit mondjunk hát erről az egész kérdésről? Mondjuk azt, hogy ezek a körülmények nem szükségszerűek, és hogy  könnyen lehetett volna változtatni rajtuk az Univerzum megalkotásakor?  Igy eldönteni a kérdést túlságosan is kevély dolognak tűnik az olyan  vak és tudatlan teremtmények részéről, amilyenek mi, emberek vagyunk. Legyünk hát szerényebbek amikor következtetéseinket levonjuk. Engedjük meg, hogy ha az Istenség jósága (én az emberi jósághoz hasonló jóságra gondolunk) bármilyen elfogadható  indokokkal  a priori   megalapozható, akkor ezek a jelenségek, bármilyen szerencsétlenek is, nem elégségesek arra, hogy megrendítsék ezt a meggyőződésünket, hanem könnyűszerrel, valamilyen számunkra ismeretlen módon, összeegyeztethetőek lesznek vele.  Ámde mégis szögezzük le, hogy amennyiben ez a jóság előzetesen nem állapítható meg, hanem a jelenségekből kell kikövetkeztetnünk, akkor nincsenek alapjaink egy ilyen következtetésre mindaddig, amíg ilyen sok rossz van a mindenségben, és amíg ezek a rossz dolgok, már amennyire az emberi értelem megítélheti az ilyen dolgokat, oly könnyen lennének orvosolhatóak. Én elég szkeptikus vagyok ahhoz, hogy elismerjem, hogy a rossznak tűnő dolgok, összes felhozott érveim ellenére, összeegyeztethetőek ama isteni tulajdonságokkal, amelyeket te feltételezel.  De biztosan nem bizonyíthatják ezeket. Ilyen következtetés nem adódhat a szkepticizmusból önmagában; ennek a következtetésnek a jelenségekből, s az eme jelenségekből levezetett érvekbe vetett bizalmunkból kellene erednie.

[Nézzünk csak körül ebben a Mindenségben. Micsoda hatalmas bősége áll előttünk  az eleven és szerves, érzékelő és tevékeny lényeknek!  Csodálod ugye ezt a hatalmas változatosságot és termékenységet. De  vizsgáld meg kicsit közelebbről ezeket az élőlényeket, az egyedüli olyan létezőket, melyeket érdemes tekintetbe vennünk. Milyen ellenségesek és erőszakosak egymással! Mennyire  nem tudja egyikük sem a saját boldogságát megvalósítani! Milyen megvetésre méltó és szégyenletes látvány a szemlélőnek!  Az egész nem mutat számunkra mást, mint egy vak, valamilyen nagy megelevenítő erővel átjárt természet képét, mely minden megkülönböztetés vagy szülői gondosság nélkül ontja öléből meggyötört és elvetélt magzatait.]

[Itt a  manicheusok rendszere bukkan szemünk elé, mint amely megfelelő hipotézis lehetne a  nehézség megoldására. És nem kétséges, hogy bizonyos vonatkozásokban nagyon is  tetszetős, és több valószínűsége van, mint az általánosan elfogadott felfogásnak, hiszen kézenfekvő magyarázatot ad a jó és a rossz ama különös keveredésére, melyet az életben látunk. De ha megvizsgáljuk másfelől az Univerzum részeinek tökéletes uniformitását és  a részek egybehangzását  a Mindenségben, akkor nem fogjuk benne felfedezni semmiféle jelét egy jó- és egy rosszindulatú lény küzdelmének. Valóban  az érző lények fájdalmaiban és élvezeteiben szemben áll egymással a fájdalom és az élvezet. Ámde talán a természet  valamennyi működése nem  ugyanilyen ellentétes elvek, a forró és a hideg, a nedves és a száraz, a könnyű és a nehéz ellentéte révén megy végbe?  Az igaz következtetés az, hogy a minden dolgok eredeti forrása teljesen közömbös mindezekkel az elvekkel szemben, és semmivel sem inkább tartja többre a jót a rossznál, mint a meleget a hidegnél vagy a szárazságot a nedvességnél, vagy a könnyűt a nehéznél.]

Négy hipotézis alkotható meg az Univerzum végső okait illetően: az első, hogy ezek tökéletesen jók, a második, hogy tökéletesen rosszak, a harmadik, hogy ellentétesek egymással, és egyaránt jelen van bennük a jóság és a rosszaság, és a negyedik, hogy nincs bennük sem jóság, sem rosszaság.  A Világmindenség kevert jelenségei sohasem bizonyíthatják a két első lehetőséget: valamilyen nem-kevert alapelveket. S az általános természettörvények uniformitása és szilárdsága ellentmondani látszik  a harmadiknak is.  Ezért a negyedik látszik messze a legvalószínűbbnek.

Amit mondottam a természetes rosszról, az kevés, vagy semennyi módosítással megáll  az erkölcsi rosszra is, és nincs  több indokunk arra  következtetni, hogy a legfőbb Lény becsületessége az emberi becsületességre hasonlít, mint ugyanezt gondolni jóindulatáról. Mi több, azt gondolhatnánk, hogy  az olyan értelemben vett erkölcsi érzéseket, amilyeneket mi érzünk, még több indokunk van kizárni az Istenség fogalmából, mint a puszta  jóindulatot, hiszen sokak véleménye szerint az erkölcsi rossz a világban sokkal inkább túlsúlyban van az erkölcsi jóval  szemben, mint a természetes rossz a természetes jóval szemben.

De még ha ezt nem is engedjük meg, és még ha az emberi fajban jelen lévő erényről el is fogadjuk, hogy sokkal erősebb a bűnnél, mindaddig, amíg  egyáltalán bármi bűn van a mindenségben,  nektek, antropomorfitáknak  nagyon is komoly fejtörő lesz, hogy hogyan adjatok rá magyarázatot.  Valamilyen okot kell tulajdonítanotok neki, anélkül hogy az első okhoz folyamodnátok. De mivel minden okozatnak kell, hogy oka legyen, és ennek megint egy másik oka, ezért vagy  a végtelenségig kell, hogy előrehaladjatok az okok keresésében, vagy pedig meg kell, hogy álljatok ama végső alapnál, aki a végső oka minden dolgoknak…

Állj meg! Állj meg! – kiáltotta Demea. Hová ösztökél most már téged  képzeleted? Összefogtam veled Cleanthes ellen, hogy együtt bizonyítsuk az isteni Lény megfoghatatlan természetét, és megcáfoljuk az ő alapelveit, aki  minden dolgot emberi mércével és léptékkel mérne?  De lám, most azt látom, hogy te átcsúszol a leghírhedtebb libertinusok és hitetlenek  felfogásába, elárulva ama legszentebb ügyet, amelyet színleg felkaroltál? Titokban te talán titokban még veszedelmesebb ellensége vagy a vallás ügyének,  mint maga Cleanthes?

És ezt te csak most veszed észre? –  válaszolt neki  Cleanthes. Hidd el nekem Demea, hogy a te Philo barátod kezdettől fogva mindkettőnk rovására mulattatta magát, és el kell ismerni, hogy a mi vulgáris teológiánk botor érvelése túlságosan is jó alkalmat adott neki a gúnyolódásra.  Az emberi értelem teljes tehetetlensége, az isteni természet abszolút felfoghatatlansága, az emberek nagy és egyetemes nyomorúsága és még nagyobb gonoszsága, ezek  bizonyosan  túlságosan is különös és nem megfelelő eszmék  ahhoz, hogy az ortodox teológusok és a hittudomány doktorai  oly nagy szeretettel csüggjenek rajtuk. A butaság és tudatlanság korszakaiban ezeket az elveket veszélytelenül lehetett felkarolni, s talán a dolgok egyik felfogása  sem alkalmasabb a babona előmozdítására, mint az efféle bátorítása az emberiségben  a vak  rémületnek,  a  tehetetlen félelemnek, ás a szomorúságnak. Ámde napjainkban…

Ne annyira eme tisztelendő úriemberek tudatlanságát hibáztasd ezért – vetette közbe Philo. Ők pontosan tudják, hogy hogyan változtassák meg stílusukat az idők járásának megfelelően.  Korábban a lehető legnépszerűbb teológiai gondolat volt  kitartani az emberi élet hiábavalósága és nyomorúsága mellett, és eltúlozni a vele járó összes  bajokat és fájdalmakat.  Újabb időkben azonban úgy találjuk, hogy a hittudósok kezdenek visszatáncolni ettől a vélekedéstől, s inkább azt tartják, jóllehet még némi habozással, hogy már ebben az életben is több jó van mint rossz, több öröm, mint fájdalom. Amíg  a vallásosság  teljes mértékben az emberek kedélyén  és a nevelésen alapult, addig jobbnak gondolták, ha a búskomorságot bátorítják, hiszen az emberiség sohasem fordul készségesebben a  felsőbb hatalmakhoz, mint éppen ebben a hangulatban. Ámde  amióta az emberek megtanultak filozófiai alapelveket kialakítani, és következtetéseket vonni le belőlük, azóta  a teológus uraknak át kellett rendezniük  hadállásaikat, s olyan érveket kell használniuk, amelyek legalább valamennyi figyelmes vizsgálódást elbírnak.  Eme változás álláspontjukban ugyanolyan (és ugyanolyan okokból fakad), mint az, amelyet korábban jegyeztem meg, a szkepticizmust illetően.

S Philo így folytatta a végsőkig az  ő  mindig az ellenkezést kereső  szellemének csillogtatását, s a köztiszteletben álló vélekedések bírálgatását. Ámde észrevehettem, hogy Demeának  egyáltalán nem  volt ínyére a beszélgetés eme  utolsó része, és hamarosan alkalmat keresett rá, hogy valamilyen ürüggyel otthagyja  társaságunk.

(Fordította: Szalai Miklós filozófus)

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Tizenegyedik rész)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)