Eça de Queirós: José Matias

26 február 2012

Milyen kellemes délutánunk van, kedves barátom!… José Matias temetésére várok – José Matias de Albuquerque-nek, Garmilde vicomt unokaöccsének a temetésére… Ön bizonnyal ismerte – jóképű fiatalember volt, szőke, mint az érett búza, mélázó, tétova ajkai fölött harciasan kígyózó bajusszal, tartózkodóan és kifinomultan elegáns úr. Ráadásul érdeklődő szellem, igen fogékony az egyetemes eszmékre, és alapos elme, aki megértette A hegeli filozófia védelmében! címmel kifejtett gondolataimat. Ez a kép még 1865-ből maradt meg bennem José Matiasról: mert amikor utoljára találkoztam vele egy zord januári késő délutánon, a São Bento utca egyik kapualjába húzódva vacogott mézsárga, könyökénél igencsak kirojtosodott felöltőjében, és csak úgy bűzlött a pálinkától.

Pedig ön, kedves barátom, egy alkalommal, amikor José Matias Porto-ból visszatérőben megállt Coimbra-ban, még együtt is vacsorázott vele a Paço do Conde-ban! Akkor olvasta fel Craveiro, aki a Sátán gúnykacaja és gyötrelmei című művén dolgozott, azt a gyászos idealizmustól csöpögő szonettjét: “Keblem kalitkájába bezárva szívem…” Még emlékszem, ahogy José Matias, fehér vászonmellényéből előbodrosodó hatalmas fekete szaténnyakkendőjével, szemét le nem véve a gyertyatartók gyertyáiról, halványan elmosolyodott azon a szíven, amely kalitkába zárva jajveszékelt… Egy áprilisi éjszaka volt, sütött a telihold. Később mindannyian, gitárral kezünkben sétáltunk a hídon és a Nyárfásban. Januário szenvedélyesen énekelte a korban divatos, mélabús romantikus dalokat:

Tegnap délután, amikor a nap leszállt,
Elmerengtél hosszan, szótalan,
Miközben az örvénylő patak,
Ott zúgott a lábaid alatt…

José Matias pedig, a híd korlátjának dőlve, lelkével és szemével valahol a hold tájain járt! – Miért nem jön, és kíséri el, kedves barátom, ezt a nem mindennapi fiatalembert a Prazeres temetőbe? Béreltem egy számozott fiákert a Társaságtól, ahogy ez egy filozófia professzorhoz illik… Mit mond! Világos nadrágot visel! De drága barátom! Az együttérzés tárgyiasulásának nincs még egy olyan hitványul anyagi formája, mint a fekete kasmír. Ez az ember pedig, akit most temetünk, minden ízében a szellem világához tartozott!

Már hozzák is kifelé a koporsót a templomból… Csak három kocsi megy utána. José Matias igazából hat éve halt meg, drága barátom, élete felívelő korszakában. Az, amit ott visznek, bomlófélben, bojtokkal díszes fatáblák közé zárva, egy ismeretlen, névtelen alkoholista porhüvelye, akivel egy kapualjban végzett a februári hideg.

Az az aranykeretes szemüveget viselő illető abban a hintóban?… Nem ismerem, kedves barátom. Talán egy gazdag rokon, abból a fajtából, amelyik a rokoni kapcsolatokat körültekintően leplezve megy el a temetésre, amikor az elhunyt már nem kellemetlenkedik, és nem hozza őt kínos helyzetbe. Az az elhízott, sárga képű ember abban a konflisban Alves, a “kappan”, egy olyan újság tulajdonosa, amelyben sajnálatosan kevés a filozófia, és a Hecclap névre hallgat. Miféle kapcsolatban volt Matiassal?… Nem tudom. Talán ugyanazokban a kocsmákban itták le magukat; talán Matias utolsó hónapjaiban a Hecclap-nak dolgozott; talán az a visszataszító kövérség és olcsó irodalmiasság érző lelket rejt. Ez pedig a mi kocsink… Leeresszem az ablakot? Egy cigarettát?… Van gyufám. Nos, ez a José Matias nyugtalanító ember volt egy olyan valaki számára, aki mint ahogy én is, szereti, ha az életben minden a logika szabályai szerint történik, és megkívánja, hogy a kalász annak rendje és módja szerint keljen ki a magból. Coimbra-ban az első pillanattól fogva elképesztően földhözragadt figurának tartottuk. Ebben a meggyőződésünkben talán szerepet játszott párját ritkító jólfésültsége is. Soha egy megnyíló hasadás a köpenyén! Soha néhány véletlenül ottmaradt porszem a cipőjén! Soha egy makrancos hajszál vagy bajuszszőr, amely kiszabadult volna abból az szabályszerű műremekből, amelytől úrrá lett rajtunk a csüggedés. Ráadásul a mi rajongó nemzedékünkben ő volt az egyetlen kiművelt emberfő, aki nem indult fel Lengyelország nyomorúságán, aki nem sápadt el vagy nem zokogott a Szemlélődések olvasása közben, akit érzéketlenül hagyott Garibaldi sebesülése! Mindazonáltal José Matias egy csöppet sem volt rideg vagy érzéketlen, önző vagy kedélytelen! Ellenkezőleg! Szeretetre méltó volt, mindig szívélyes, és nyájasan derűs. Úgy tetszett, mintha kikezdhetetlen nyugalma valami roppant érzelmi felszínességből táplálkozna. Nem véletlenül neveztük akkoriban ezt a végtelenül szelíd, végtelenül szőke és végtelenül felszínes fiút “mókusszívű Matiasnak”. Miután elvégezte az egyetemet – mivel meghalt az édesapja, majd az édesanyja, egy finom és szép asszony, akitől ötvenezer reált örökölt – Lisszabonba költözött, hogy vigasztalója legyen magányában tábornok nagybátyjának, Garmilde vicomtnak, aki egyébként rajongott érte. Kedves barátom, bizonnyal emlékszik erre a hagyományos tábornoki pózban feszítő férfiúra, ijesztően meredező bajszára, rozmaringszínű nadrágjára, amelyet a talpalló reménytelenül feszesen tartott a csillogó-villogó csizmák fölött, és a hóna alá csapott korbácsra, amelynek erre-arra rezgett a vége, mintha csak végig akarna verni a világon. Groteszk és végtelenül jóságos katonaember… Garmilde akkortájt Arroiosban lakott, egy ódon, kékcsempés házban, amelynek kertjében odaadóan gondozta a csodálatos virágágyásokban sarjadó dáliákat. A kert szelíden emelkedett addig a borostyánnal befuttatott kőfalig, amely elválasztotta egy másik kerttől, Matos Miranda tanácsos elnyúló, szép rózsakertjétől, ahol egy dombocska tetején emelkedett két apró torony között nyíló szellős teraszával a “Lugasos”-nak nevezett ház. Kedves barátom, ismeri (legalábbis hírből, ahogyan a trójai Helénát, vagy Inês de Castro-t ismerjük) a gyönyörű Elisa Miranda-t, a “Lugasos Ház” Elisa-ját… Egyedülálló, romantikus szépsége beragyogta az “újjászületés” korának utolsó napjait élő Lisszabont. De Lisszabon igazából csak hatalmas hintójának ablakaiban láthatta, vagy néhanapján, amikor a Korzót kivilágították, a por és a tömeg közepette, vagy a Carmo-i Gyülekezet báljain, amelyeknek köztiszteletben álló védnöke Matos Miranda volt. Vidéki származása otthonülő szokásainak engedelmeskedve, vagy mert ahhoz a magára adó polgársághoz tartozott, amely akkortájt még őrizte Lisszabonban egykori szigorú elzárkózásának hagyományait, vagy cukorbeteg, hatvan esztendős férje atyai kényszerének engedve – az istennő ritkán mozdult ki Arroiosból, hogy megmutatkozzon a halandók előtt. Csak egyvalaki láthatta őt minden különösebb ceremónia nélkül, állandóan, szinte végzetszerűen attól fogva, hogy megérkezett Lisszabonba – José Matias, ugyanis a tábornok palotája a domb oldalában állt, karnyújtásnyira a másik kerttől és a “Lugasos Háztól”, s az isteni Elisa nem nézhetett ki úgy egy ablakon, nem mehetett végig a teraszon, és nem téphetett le egy rózsát a puszpángokkal szegélyezett ösvényeken, hogy ne legyen izgatóan látható, annál is inkább, mert a két napsütötte kertben nem volt egyetlen egy fa sem, hogy sűrű koronájának függönyét kibontsa. Kedves barátom, bizonnyal ön is dúdolta, ahogy mindannyian, azt az unalomig ismert, de halhatatlan dalocskát:

Őszidő volt, midőn a képmásod,
Mit a holdsugár övezett…

Nos, akárcsak ebben a strófában, az idő már őszre járt, amikor szegény José Matias októberben visszatért az ericeia-i tengerpartról, és egy éjszaka a holdfényben megpillantotta Elisa Miranda-t a teraszon! Kedves barátom, ön még soha nem élte át a lamartini elragadtatás ilyen fennkölt pillanatát. Magas, karcsú, ívbe feszülő asszonytest, méltó arra, hogy a szélben hajladozó bibliai pálmához hasonlítsák. Fekete, csillogó, sűrű, két oldalt alázuhogó haj. Friss, üde kaméliát felidéző bőrszín. Fekete, tompán csillogó fekete szem a hosszú szempillák árnyékában… Kedves barátom, még én is, aki pedig akkoriban már bőséges jegyzetekkel láttam el Hegelt, három szenvedélyes napon át imádtam ezt a nőt, és írtam hozzá egy szonettet, miután egy esős délutánon, bérkocsira várva Seixas kapuja előtt, megpillantottam őt! Nem tudom, José Matias írt-e hozzá szonetteket. De mi, a barátai, nyomban megéreztük azt az erős, mélységes, örökkön tartó szerelmet, amely attól a holdfényes őszi éjszakától fogva eltöltötte azt a szívet, amelyet “mókusszívnek” neveztünk Coimbra-ban!

Magától értetődő, hogy egy ilyen tartózkodó és higgadt ember nem sóhajtozott nyilvánosan. De már Arisztotelész korában kimondták, hogy a szerelmet és a füstöt nem lehet elrejteni; a mi zárkózott José Matias barátunkból is nyomban felszínre tört a szerelem, ahogyan a könnyű füst szivárog ki láthatatlan réseken át egy bezárt házból, amelyben tombol a tűzvész. Jól emlékszem arra a délutánra, amikor Alentejo-ból visszatérőben meglátogattam őt Arroiosban. Júliusi vasárnap volt. Vacsorára készült egy öreg nagynénjéhez, Dona Mafalda Noronha-hoz, aki Benfica-ban lakott, a “Cédrusos Birtok”-on, ahol vasárnaponként szokás szerint ott vacsorázott Matos Miranda és az isteni Elisa is. Valószínűnek tartom, hogy az asszony és José Matias csak itt találkozhatott, kihasználva az ábrándos fasorok és az árnyas rejtekek kínálta lehetőségeket. José Matias szobájának ablakai a saját kertjükre és Miranda-ék kertjére néztek: amikor beléptem, még lassú mozdulatokkal öltözködött. Soha nem láttam, kedves barátom, ennél bizonyosabb és derűsebb boldogságtól fénylő arcot! Sugárzóan mosolygott, amikor megölelt, túlcsorduló lelkének mélyéből föltörő mosollyal; gyönyörűséggel mosolygott, amikor alentejo-i megpróbáltatásaimról beszámoltam neki; átszellemülten mosolygott, amikor később a melegre terelődött a szó, és szórakozottan egy cigarettát sodort magának; még akkor is mámorosan mosolygott, amikor a komód egyik fiókjából vallásos áhítattal kiválasztott egy fehér selyem nyakkendőt. És eközben derű, szelíden elérzékenyült tekintete pillanatonként, óhatatlanul, olyan természetességgel, ahogyan pislog valaki, a behajtott ablaktáblák felé rebbent… Így aztán, követve azt az örömittas szemsugarat, nyomban fölfedeztem a “Lugasos Ház” teraszán az isteni Elisa-t, aki világos ruhájában, fehér kalappal a fején ráérősen sétálgatott, miközben elgondolkodva a kesztyűjét húzta, és oda-odapillantott barátom ablakára, amelyet a nap egy oldalról ráhulló sugara aranyos foltokkal pettyezett. José Matias pedig szüntelen mosolygásába beburkolózva, nyájasan és csapongón társalgott, vagy inkább mormogott magában. A tükör előtt minden figyelmét összpontosította a korall- és gyöngydíszes nyakkendőtűre, amellyel a nyakkendőjét megtűzte, a fehér mellényre, amelyet olyan odaadással gombolt be és igazított meg, mint amikor egy fiatal pap az első mise tiszta áhítatában magára ölti a stólát és a miseinget, s odalép az oltárhoz. Soha nem láttam még férfiembert, aki ilyen mélységes elragadtatással hintette volna zsebkendőjére a kölnivizet! Azután, belebújva szalonkabátjába, amelyre egy fönséges rózsát tűzött, elmondhatatlan szenvedéllyel, gyönyörteli sóhaj kíséretében ünnepélyesen szélesre tárta az ablaktáblákat! Introibo ad altarem Deae! Én tapintatosan meghúzódtam a pamlagon. És higgye el nekem, drága barátom, irigyeltem azt az ablaknál mozdulatlanul álló, fölséges elragadtatásba merevedett, szemével, lelkével és egész lényével a teraszra, a világos kesztyűjét húzó fehér ruhás asszonyra figyelő embert, aki olyan közömbös volt a világ iránt, mintha a világ csupán egy kőlap volna, amelyet csodálatának tárgya a lábával tapod és eltakar!

Ez az ennyire csodálatos, tiszta, távoli és testetlen rajongás tíz éven át tartott, kedves barátom! Ne nevessen… Bizonyosan találkoztak Dona Mafalda birtokán; bizonyosan leveleztek, és nem is keveset, a két birtokon elválasztó falon átdobálva a leveleket; de a falat befutó borostyán fölött soha nem keresték egy lopott beszélgetés gyönyörűségét, vagy egy árnyékba boruló némaság még ennél is teljesebb gyönyörűségét. Egy csókot sem váltottak soha… Efelől ne is legyen kétsége! Egy röpke, sóvárgó kézszorítás Dona Mafalda fáinak tövében, ez jelentette a szertelenségnek azt a végső határát, amelyet akaratuk szabott a vágynak. Kedves barátom, ön nem értheti miképpen élhetett ennyire szörnyű és fonák önmegtartóztatásban két törékeny test tíz éven át… Igen, ahhoz, hogy elvesszenek, bizonnyal kellett volna egy biztonságos óra, vagy egy kis kapu a falon. Mert az isteni Elisa valósággal kolostorban élt, amelyben a reteszeket és a rácsokat a cukorbeteg, mélabús Matos Miranda szigorúan elzárkózó szokásai jelentették. De ennek a szerelemnek a tisztasága sok erkölcsi nemességgel és fennkölt érzelmi kifinomultsággal járt együtt. A szerelem szellemi lénnyé változtatja a férfit – és anyagi lénnyé a nőt. A szellemi lénnyé alakulás könnyen ment José Matiasnak, aki (ehhez nem fér kétség) megszállottan szellemi lénynek született; de a hús-vér Elisa-nak is kifinomult gyönyörűséget jelentett ez a szinte vallásos imádat, amelyben a hódoló szerzetes reszkető és rózsafüzérrel körbefont ujjai még érinteni sem merik a fölmagasztosult Szűzanya palástját. A férfi valósággal emberfeletti gyönyörűségét lelte ebben a fennkölten testetlenné vált szerelemben. És tíz éven át, mint az öreg Hugo Rui Blas-ja, megbabonázva, káprázatos álomban élt, egy olyan álomban, amelyben Elisa valósággal beköltözött a lelkébe, teljes egységbe olvadt vele, lényének részévé alakult! Hinné-e, kedves barátom, hogy lemondott a szivarról, s még olyankor sem gyújtott rá, amikor magányosan lovagolt Lisszabon környékén, miután Dona Mafalda birtokán egy délután megtudta, hogy Elisa-t zavarja a füst?

Az isteni teremtménynek ez a valóságos jelenléte José Matias lényében új és mindenképpen különös megnyilatkozásokhoz vezetett, amelyek az érzékcsalódás határán mozogtak. Mivel Garmilde vicomt korán fogyasztotta el estebédjét, ahogy ezt a régi Portugália hagyományai megkívánták, José Matias az opera után abban a csodálatos és feledhetetlen Központi Kávéházban vacsorázott, ahol a lepényhalat mintha az égben sütötték volna, és a colaresi bort mintha az égben töltötték volna palackokba. De mindig tömérdek gyertya fényénél és virágoktól roskadozó asztalnál fogyasztotta el a vacsoráját? Miért? Mert Elisa is ott vacsorázott, láthatatlanul. Időről-időre ájtatos odaadással mosolyogva csöndbe burkolózott… Miért? Mert ilyenkor Elisa-t hallgatta! Még emlékszem rá, hogy a szobájából kivitetett három klasszikus metszetet, amelyen merész faunok és szolgálatkész nimfák voltak… Elisa szelleme ott lebegett abban a közegben; s a férfi azt akarta, hogy megtisztuljanak falak, amiket világos selyemmel tapétáztatott be. A szerelem igényli a fényűzést, különösen egy ilyen elegánsan eszményi szerelem; és José Matias mértéktelenül belemerült abba a fényűzésbe, amelyet megosztott szerelmesével. Nem illett volna, hogy Elisa képzetével egyszerű fiákeren utazzon, és azt sem engedhette, hogy a fennkölt képzet akárcsak súrolja is a São Carlos Opera földszintjének szalmafonatos székeit. Éppen ezért választékos és letisztult ízlésre valló hintókat rendelt magának, és az operában kibérelt egy páholyt, ahová beállíttatott szerelmének egy főpapi trónust, amely arany csillagokkal hímzett fehér szaténnal volt bevonva.

Ráadásul, amint tudomást szerzett Elisa nagylelkűségéről, rögtön ő is éppen ilyen, bámulatba ejtő nagylelkűséget mutatott: nem akadt senki Lisszabonban, aki nála derűsebb nemtörődömséggel osztogatta volna a százezer milreises bankjegyeket. Így szórt a szélbe egykettőre hatvanezer reált annak a nőnek a szerelméért, akinek soha egy szál virágot sem adott!

És mindeközben Matos Miranda? Kedves barátom, a derék Matos Miranda semmivel nem zavarta meg ezt a teljes és nyugalmas boldogságot! Ennyire maradéktalanul szellemi téren mozgott volna José Matias, hogy csak Elisa lelke érdekelte, és közömbös volt testének, ennek az alacsonyrendű és halandó buroknak a követelései iránt?… Nem tudom. Az igazsághoz tartozik, hogy az a jeles, cukorbetegségét méltósággal viselő férfiú, elmaradhatatlan sötét gyapjú nyaksálával, őszes oldalszakállával, vastag aranykeretes szemüvegével nem keltette olyan tüzes férj nyugtalanító képzetét, akinek a tüze végzetesen és akaratlanul tovaterjed, s megperzsel valakit. Mindazonáltal, mint filozófus soha nem értettem, miért táplál José Matias olyan már-már gyöngéd tiszteletet ez iránt az ember iránt, aki, még ha érdek nélkül is, ám jogosan és megszokásból elnézhette, amint Elisa kioldja fehér szoknyájának szalagjait. Talán amiatt táplált tiszteletet iránta, mert Miranda Setúbal egyik távoli utcájában (ahol José Matias soha észre nem vette volna) fölfedezte ezt az isteni asszony, és kényelemben tartotta, jól táplálta, elegánsan öltöztette és puhán rugózó hintókba ültette? Vagy José Matias is meghallgathatott egy olyan közhelyes vallomást – “Nem vagyok a tiéd, de az övé sem” – , amely azért szolgál vigasztalásul a lemondásban, mert annyira hízeleg az önszeretetnek?… Nem tudom. De az, hogy Miranda testi mivolta ennyire nem számított abban a szentélyben, ahol istennője lakott, José Matias boldogságának megadta a tökéletes egységet, egy olyan kristály egységét, amely minden oldalán ugyanolyan tisztán, egy karcolás vagy folt nélkül csillog. És ez a boldogság, kedves barátom, tíz éven át tartott… Milyen felháborító fényűzés ez egy halandónak!

De egy napon José Matias lába alatt mindenestül megrendült a föld, mégpedig páratlanul ijesztő rendüléssel. 1871 januárjában vagy februárjában Miranda, akit legyengített a cukorbaj, tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Ugyanezeken az utcákon kísértem, egy lassan gördülő bérkocsiban ülve, nagyszámú, pompázatos temetői menetét, amelyben még miniszterek is voltak, mert Miranda elismert személyiségnek számított. Azután pedig ugyanazzal a bérkocsival ellátogattam José Matiashoz Arroiosba, de nem valami léha kíváncsiságtól vezettetve, s nem is azért, hogy ízetlenül jókívánságaimat tolmácsoljam neki, hanem hogy abban a kétértelmű helyzetben maga mellett érezze a filozófia korlátozó erejét… De már ott volt nála egy réges-régi, bizalmas barátja, a kiváló Nicolau da Barca, akit ugyancsak elkísértem már ebbe a temetőbe, ahol most sírkő borul mindazokra a társaimra, akikkel egykor együtt építettünk légvárakat… Nicolau Velosa-ból, santarémi birtokáról érkezett aznap hajnalban, Matias hívó táviratára. Amikor beléptem, egy sietős szolga éppen két hatalmas utazótáskával bajlódott. José Matias Porto-ba készült, még aznap este. Már az úti ruháját is fölvette; talpig feketébe öltözött, sárga bőrcipőt viselt, s miután kezet rázott velem, miközben Nicolau grogot készített magának, csak járkált céltalanul, hallgatagon, letörve a szobában, egyáltalán nem úgy, mintha szemérmesen leplezné az érzelmeit, az elégedettségét, vagy váratlanul felfénylő sorsa miatt érzett meglepetését. Nem! Ha a derék Darwin nem vezet bennünket orrunknál fogva Az érzelmek kifejezése című könyvében, José Matias aznap délután nem érzett mást, csak zavarodottságot, és egész viselkedése is erről vallott. Szemben, a “Lugasos Ház” minden ablaka zárva volt a mélabús szürke délutánban. Mégis rajtakaptam José Matiast, amint egy nyugtalan, szorongó, csaknem rettenettel teli pillantást vetett a terasz felé! Hogy is mondjam? Ilyen pillantással fürkészi valaki a nem egészen megbízható ketrecet, amelyben egy nőstényoroszlán mozgolódik. Amikor egy pillanatra bement a hálófülkébe, a grog fölött odasúgtam Nicolaunak: – Matias helyesen teszi, hogy elmegy Porto-ba… – Nicolau megvonta a vállát: – Igen, úgy gondolta, így illendőbb… Egyetértettem vele. De csak a teljes gyász idejére… – Hét órakor elkísértük barátunkat a Santa Apolónia pályaudvarra. Visszafelé a kocsiban, amelyen dobolt a heves zápor, filozofáltunk. Én elégedetten mosolyogtam: – Egy év gyász és utána töménytelen boldogság és töménytelen gyerek… Kész költemény! – Nicolau elkomolyodva jegyezte meg: – Amelyből élvezetes és díszes próza lesz. Az isteni Elisa-nak megmarad minden isteni szépsége, és Miranda vagyona, tíz-tizenkétezer reál jövedelem… Az életben először láthatjuk, te is meg én is, hogy az erény elnyeri jutalmát.

Drága barátom! Elmúltak a szigorú gyász hónapjai, s azután még néhány, de José Matias nem mozdult Porto-ból. Augusztusban a Hotel Francfortban találtam rá, ahol tartósan berendezkedett, és a rekkenő napok mélabúját szivarozással (merthogy visszaszokott rá), Jules Verne regényeinek olvasásával és jeges sörrel enyhítette, mígcsak meg nem hűvösödött a délután; akkor felöltözött, behintette magát illatszerrel, és virágot tűzve a kabáthajtókájára, elment a Fozba vacsorázni.

És bár már közeledett a gyász és a kétségbeesett várakozás kegyes vége, nem láttam José Matiason semmi elegánsan visszafogott izgatottságot, semmi elégedetlenséget amiatt, hogy olyan lassan halad az idő, ez a gyakorta komótos, sántikáló vénség… Éppen ellenkezőleg! A derűs bizonyosság mosolya után, amely ezekben az években az átszellemült boldogság dicsfényével vonta be őt, most mélységes komorság ült rajta, ami beárnyékolta és megfonnyasztotta, mintha valami feloldhatatlan, mindig kísértő, gyötrelmes és kínzó aggállyal küzdene. Tudja, mit mondok én? Azon a nyáron, ott a Hotel Francfortban egyfolytában az volt az érzésem, hogy José Matias ébren töltött óráinak minden pillanatában, amikor a hideg sört kortyolgatta, amikor a kesztyűjét húzva beszállt a bérkocsiba, amely a Fozba vitte őt, szorongva azt tudakolta a lelkiismeretétől: – Mit tegyek? Mit tegyek? – És egyszer délidőben, amikor épp ebédnél ültünk, teljesen megdöbbentett, mert kinyitva az újságot így kiáltott, miközben minden vér az arcába tolult: – Micsoda? Már augusztus 29-e van? Szent Isten… Augusztus vége van!…

Visszatértem Lisszabonba, kedves barátom. Elmúlt a száraz és napfényes tél. A haszonelvűség eredete című munkámon dolgoztam. Egy vasárnap, amikor már lehetett szegfűt kapni a trafikokban, a Rossio-n megpillantottam a vörös tollakkal díszített kalapot viselő isteni Elisa-t egy kocsiban. És még azon a héten olvastam egy rövid, szinte félénk kis hírt a Diário Ilustrado-ban Dona Elisa Miranda asszony esküvőjéről… És kivel esküdött meg, kedves barátom? A jól ismert földbirtokossal, Francisco Torres Nogueira-val!…

Kedves barátom, látom ökölbe szorította a kezét, és meglepődve a combjára csapott. Én is ökölbe szorítottam mind a két kezem, de csak azért, hogy az égnek emeljem, oda, ahol a földi tetteinket megítélik, és dühödt ordítással fakadtam ki a nők hamissága, ingatag és alávaló állhatatlansága, csalárd becstelensége, különösen pedig ennek az Elisa-nak minden női álnoksága ellen! Ilyen sietősen és meggondolatlanul, szinte még a gyászév letelte előtt cserbenhagyni azt a nemes, tiszta és szellemi magaslatokban mozgó Matiast! – és tíz éven át tartó alázatos, fennkölt szerelmét!…

És miután öklömet az ég felé emeltem, odaszorítottam a fejemhez, és így kiáltottam: – Dehát miért? – Szerelemből? Éveken át rajongva szerette ezt a fiút, olyan szerelemmel, amely nem hozott csalódást, sem elfásulást, mert mindvégig csak lehetőségként létezett, testetlen és beteljesületlen maradt. Nagyravágyásból? Torres Nogueira éppen olyan szeretetre méltó ingyenélő volt, mint José Matias, és jelzáloggal megterhelt szőlői éppen úgy ötven-hatvan ezer reált értek, mint azok a kiváló, és adósságtól mentes földek, amelyeket José Matias örökölt Garmilde nagybácsikájától. Akkorhát miért? Biztosan azért, mert Torres Nogueira sűrű fekete bajusza kívánatosabb volt számára, mint José Matias szőke, méla bajuszkája! Jól mondja Aranyszájú Szent János tanítása, hogy az asszony a pokol kapujánál emelkedő tisztátalan szemétdomb!

Nos, kedves barátom, miközben így zsémbelek, egy délután az Alecrim utcában összetalálkozom Nicolau da Barca barátunkkal, aki kiugrik a bérkocsiból, berángat egy kapualjba, szenvedélyesen megrántja szegény karomat, és izgatottan felkiált: Hallottad már? José Matias utasította vissza. Az asszony írt neki, elment utána Porto-ba, sírt… Ő látni sem akarta! Nem akart nősülni, nem akar megnősülni! – Én, mint akit letaglóztak. – Tehát az asszony… – Megdühödött, nem tudott már ellenállni Torres udvarlásának, beleunt az özvegységbe azzal a virágzó harminc évével, az ördögbe is, férjhez ment, szegényke! – Én a kapualj boltozatáig emeltem a két kezem: – És José Matias magasztos szerelme? – Nicolau, aki a legbensőbb, testi-lelki jó barátja volt, megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal hangoztatta: – Éppolyan, mint régen! Végtelen, tökéletes… De megnősülni nem akar! – Egymásra néztünk, azután elváltunk egymástól, azzal a beletörődő csodálkozással vonva meg a vállunkat, amely a megismerhetetlennel szembesülő bölcs szellemekhez illik. De én, mint filozófus, következésképpen, oktalan lélek, egész éjszaka boncolgattam José Matias tettét a lélekbúvárlat borotvaéles sebészkésével – és már hajnaltájban, halálosan kimerülve, arra a következtetésre jutottam, ahogy ez a filozófiában mindig megtörténik, hogy egy olyan elemi, következésképpen kifürkészhetetlen indítékról lehet szó, amelyen kicsorbulna az igyekezetem, s nem lenne belőle semmi haszna se neki, se nekem, sem pedig a világnak!

Azután az isteni Elisa férjhez ment, és továbbra is ott élt a “Lugasos Ház”-ban Torres Nogueira-jával, éppolyan kényelemben és nyugalomban, amilyenben már Matos Miranda mellett is része volt. A nyár derekán José Matias visszatért Porto-ból Arroiosba, Garmilde bácsikája nagy házába, és újra elfoglalta régi szobáit, amelyeknek terasza a kertre nyílt, ahol virágoztak a dáliák, bár nem gondoskodott róluk senki. Eljött az augusztus, csendes volt és meleg, mint mindig Lisszabonban. José Matias vasárnaponként Dona Mafalda de Noronha-nál vacsorázott Benfica-ban – egyedül, mert Torres Noronha nem ismerte a “Cédrusos Birtok” tiszteletre méltó asszonyát. Az isteni Elisa világos ruhájában minden délután a rózsák között sétált a kertben. Ilyenformán úgy tetszett, hogy Arroios e kies szögletében csak annyi változás történt, hogy Matos Miranda a Prazeres temetőben fekszik szép, csupa márvány sírjában, Torres Nogueira pedig Elisa csodás ágyában. De mégis történt egy szörnyű és fájdalmas változás – mégpedig José Matiasban! El tudja képzelni, kedves barátom, hogyan töltötte ez a szerencsétlen flótás üres napjait? A szemével, az emlékezetével, a lelkével, egész lényével a “Lugasos Ház” teraszán, ablakain és kertjén csüngött! De most nem szélesre tárt ablaktáblák mellett, jól látható lelkesültséggel, az egyértelmű boldogság mosolyával, hanem behúzott függönyök mögül, egy szűk résen át alattomban figyelve a fehér ruha fehér villanásait – a gyötrelemtől és a veszteségtől megnyúlt arccal. El tudja képzelni, miért szenvedett ennyire ez a szegény jóember? Vélhetőleg amiatt, hogy Elisa, miután nem tárta ki felé két karját, semmibe vette őt, és minden küzdelem és tétovázás nélkül azonnal más, elérhetőbb és készségesebb karokba omlott… Nem, kedves barátom! És most figyelje meg jól ennek a szenvedélynek minden bonyolult finomságát. José Matias továbbra is odaadóan hitt abban, hogy Elisa a lelke mélyén, a léleknek ebben a szent mélységében, ahová nem jutnak el a célszerűség parancsai, sem a józan ész döntései, sem a büszkeség kitörései, sem a hús fellángolásai – őt szereti, csak őt, mint az egyetlen férfit, olyan szerelemmel, amely nem fogyatkozott, nem változott meg, életerősen virágzott, minden öntözés és gondozás nélkül, mint egykor a Misztikus Rózsa. Az gyötörte őt, kedves barátom, az vájt hosszú árkokat az arcára néhány rövid hónap alatt, hogy egy férfi, egy hím, egy vadállat megszerezhette magának azt az asszony, aki őhozzá tartozott, és megszentelt, társadalmilag jóváhagyott formában, az egyház és az állam jóságos pártfogásával kedvére beszennyezhette azokat az isteni ajkakat, amelyeket ő soha még csak érinteni sem mert, isteni mivoltuk iránt érzett babonás tiszteletében, majdhogynem rettenetében. Hogy is mondjam? Ennek a nem mindennapi Matiasnak az érzései nem különböztek egy olyan szerzetes érzéseitől, aki misztikus elragadtatással földre borul a Szűzanya képmása előtt – és akkor egy bestiális szentségtörő fölkapaszkodik az oltárra, és szemérmetlenül föllebbenti a képmás tunikáját! Mosolyog, kedves barátom – Hogy a Matos Miranda? Ó, kedves barátom! Az egy cukorbajos, nehézkes, elhízott ember volt, és már ott lakott a “Lugasos Ház”-ban a hájaival és a cukorbajával, amikor Matias megismerte Elisa-t, s mindörökre neki adta az életét és a szívét. Ez a Torres Nogueira viszont durván belegázolt az ő tiszta szerelmébe, fekete bajuszával, húsos karjával és az egykori bikaviador rámenős szenvedélyességével megigézte azt a nőt – s talán arra is ráébresztette, milyen az igazi férfi!

De a mindenségit neki! Ő utasította vissza ezt az asszonyt, amikor felkínálkozott, egy olyan érzelemtől vezettetve, amelyet még semmiféle félreértés nem szikkasztott ki vagy hervasztott el. Mit akar? Ilyen különösen bonyolult volt ennek a Matiasnak a lelke! Néhány hónap alatt elfelejtette, ténylegesen elfelejtette, milyen sértőn elutasította azt az asszonyt, mintha csak valami, hónapokkal azelőtt megesett, jelentéktelen anyagi vagy társasági ügy lett volna, amelynek megtörténtét és múló keserűségét már szertefoszlatta a távolság és az idő! És most itt, Lisszabonban, amikor az ablakaival szemben ott voltak Elisa ablakai, és a két kert rózsái együtt illatoztak a homályban, a mostani fájdalom, ez a valóságos fájdalom arra ébresztette rá, hogy magasztos szerelmet érzett egy asszony iránt, és hogy még testetlenebbül csodálhassa, a csillagok közé emelte őt, és akkor egy barna hajú, fekete bajszú vadember leráncigálja ezt az asszonyt a csillagok közül, és odadobja az ágyra!

Bonyolult eset, ugye, kedves barátom? Sokat töprengtem rajta, mint filozófus, kötelességből! És arra az eredményre jutottam, hogy Matias beteg ember, akit a szellemi túlérzékenység, a szellemiség heveny és bomlasztó gyulladása gyötör, mert rémülten visszarettent a házasság anyagi vonatkozásaitól, a papucsoktól, az ébredéskor nem egészen üde bőrtől, a hat hónapig egyre növekvő hastól, a nedves bölcsőben sivalkodó csöppségektől… Most pedig óbégat dühében és felháborodásában, mert egy két lábbal a földön álló lény, karnyújtásnyira tőle, kész volt arra, hogy elfogadja a gyapjúhálóingbe bújt Elisa-t. Félcédulás?… Nem kedves barátom! Egy elvakultan romantikus lélek, aki képtelen módon nem vesz tudomást az élet kézzelfogható valóságáról, és soha nem gondolt arra, hogy a papucsok és a gyerekek koszos pelenkái a legszebb dolgok azokban a házakban, amelyeket átjár a napsütés és betölt a szerelem.

És tudja-e, kedves barátom, mi szította még jobban ezt a dühödt méltatlankodást? Az, hogy az a szegény Elisa a régi szerelemmel viszonyult hozzá! Ördögi dolog, mi? De még ha nem is érezte lényegében még mindig ugyanolyan erősnek és kizárólagosnak ezt a régi szerelmet, mint valamikor, megmaradt benne valami ellenállhatatlan kíváncsiság a szegény Matias iránt, és fel-felidézte ennek a szerelemnek a megnyilatkozásait… Talán csak a két szomszédos kertből következő végzetszerűség volt! Nem tudom. De szeptemberben, amint Torres Nogueira elutazott carcavelosi szőlőibe, hogy jelen legyen a szüreten, az asszony a terasz széléről megintcsak olyan epekedő üzeneteket küldött epekedő pillantásaival a nyíló rózsák és dáliák fölött, amilyenekkel tíz éven keresztül lázban tartotta José Matias szívét.

Nem hiszem, hogy leveleztek volna a kerítés fala fölött, mint Matos Miranda patriarkális idejében… Az új úr, a sűrű fekete bajszot viselő, erőteljes férfiú még a távolból, Carcavelos szőlőskertjeiből is tartózkodásra és óvatosságra intette az isteni Elisa-t. Az asszony pedig, aki megnyugodott a fiatal és erőteljes férj mellett, nem igen vágyott már az éjszaka langyos sötétségében lebonyolított titkos találkákra, még ha erkölcsi kifinomultsága és José Matias kikezdhetetlen idealizmusa lehetővé is tette volna, hogy egy létrát odatámasszanak a kert falához… Másfelől, Elisa alapjában véve tisztességes volt; és áhítatos odaadással viszonyult a testéhez, mert érezte, mennyire szép, s milyen műgonddal alkotta meg Isten – sokkal inkább, mint a lelkéhez. De ki tudja? Talán ez a csodaszép asszony is ahhoz a különleges fajhoz tartozott, amelyhez az olasz márkinő, Giulia de Malfieri, aki két szerelmest is tartott, hogy a gyönyörűségére szolgáljanak, egy költőt a romantikus széptevés, egy kocsist pedig az alantas szükségletek céljából.

De, kedves barátom, ne merengjünk tovább ezen az asszonyon, aki még él, miközben egy halott nyomában megyünk, aki érte halt meg! Tény, hogy Elisa és hódolója akaratlanul is visszatért a régi éteri kapcsolathoz a két virágzó kerten át. És októberben, mivel Torres Nogueira még mindig Carcavelosban szüretelt, José Matias újra szenvedélyesen szélesre tárta az ablakait, hogy elnézze a “Lugasos Ház” teraszát.

Úgy gondolnánk, hogy egy ilyen végletesen szellemi lény, miután visszaállította a régi, eszményi szerelmet, újra eljutott a régi teljes boldogság állapotába. Ő volt az úr Elisa halhatatlan lelkében – mit számított hát, hogy az a másik birtokolta halandó testét? De nem. A szegény fiatalember roppant gyötrelmeket élt át. És miközben meg akart szabadulni ezektől a szörnyű kínoktól, ez a békés, derűsen kiegyensúlyozott életet élő ember egy idő után egzaltált figurává változott. Ó, kedves barátom, milyen viharos és lármás életet élt! Kétségbeesésében felzaklatta, elképesztette és megbotránkoztatta Lisszabont egy álló éven át! Ebből az időből való néhány legendásan hóbortos tette… Hallott arról a bizonyos vacsoráról? Arról a vacsoráról, amelyet a Bairro Alto és a Mouraria negyed szűk sikátoraiból összecsődített harminc-negyven hitványabbnál hitványabb és mocskosabbnál mocskosabb némbernek adott, akiket azután szamárra ültetett, ő maga pedig komoran és mélabúsan az élükre állt egy nagytestű fehér lovon, hatalmas ostorral a kezében, és elvezette őket a Graça magaslataira, hogy onnan üdvözöljék a napfelkeltét!

De ez az egész handabandázás nem enyhítette a szenvedéseit – ezért azon a télen belevetette magát a szerencsejátékokba és az ivásba. Nappalra bezárkózott a házába (bizonyosan zárt ablaktáblák mögött, mert Torres Nogueira visszatért a szőlőskertjeiből), szemét és lelkét a végzetes teraszra függesztette; éjszaka pedig, miután Elisa ablakaiban kialudt a fény, bérkocsiba ült, mindig ugyanabba, a Gago fiákerébe, s elhajtatott a Bravo rulettkaszinójába, utána a Cavalheiro Klubba, ahol dühödten játszott egészen a késői vacsoráig, amelyet egy étterem különtermében fogyasztott el, több tucat gyertya fényénél, miközben reményvesztetten töltötte magába a töménytelen colaresi bort, pezsgőt és konyakot.

És ez a Fúriáktól vezérelt élet évekig, hét teljes évig tartott! Azokat a földeket, amelyeket Garmilde bácsikája ráhagyott, fékevesztetten eljátszotta és elitta: csak az arroiosi udvarház maradt meg, és a sietősen előteremtett pénz, mert a házat megterhelte jelzáloggal. De egyszer csak eltűnt minden ivóból és játékbarlangból. Megtudtuk, hogy Torres Nogueira vízkórban szenved, és a halálán van!

Ez idő tájban, Nicolau da Barca valami zavaros, váltóval kapcsolatos ügyben aggodalmas táviratot küldött nekem santarémi birtokáról, ezért egy meleg, áprilisi éjszakán, este tíz felé meglátogattam José Matias Arroiosban. Az inas, miközben bevezetett a gyéren megvilágított, csupasz folyosón, ahonnan már eltűntek az öreg Garmilde díszes indiai ládái és faragványai, elmondta, hogy a kegyelmes úr még nem végzett a vacsorájával… Máig végigfut a hátamon a hideg, ha magam elé idézem, milyen vigasztalanul nézett ki a szerencsétlen! A két kertre néző szobában volt. Az egyik ablak előtt, amelyen behúzták a damasztfüggönyöket, ott fényeskedett az asztal, rajta két gyertyatartó, egy fehér rózsákkal teli kosár, és néhány darab Garmilde bácsi nemes ezüstjeiből; az asztal mellett pedig egy fotelban elterülve, kigombolt fehér mellényben, mellére bukó halottsápadt arccal, lehanyatló kezében üres poharat szorítva José Matias, aki talán szunyókált, de az is lehet, hogy meghalt.

Amikor megérintettem a vállát, ijedten emelte fel borzas fejét: – Hány óra van? – Amint vidáman elrikkantottam magam, csakhogy felébresszem, hogy már későre jár, tíz óra van, a legközelebbi borosüvegből telitöltötte a poharát fehér borral, és lassan kiitta, miközben a keze egyfolytában reszketett… Azután elsimította a haját verejtékes homlokából: – Nohát, mi újság? – Riadtan, egy szót sem fogva föl belőle, mintegy álomban hallgatta Nicolau üzenetét. Végül sóhajtva meglötyögtetett egy üveg pezsgőt a vödörben, ahová hűlni tette, újabb pohárral töltött magának, és ezt mormolta: – Micsoda hőség… Milyen szomjúság gyötör!… De nem ivott: elnehezült testével fölemelkedett a szalmafonatos fotelből, és bizonytalan léptekkel megindult az ablak felé, ott hirtelen szétnyitotta a függönyöket, majd az ablaktáblákat… És ott állt mereven, mintha egybeolvadt volna a csillagos éjszaka csöndjével, és sötét nyugalmával. Odanéztem, kedves barátom! A “Lugasos Ház”-ban két ablak világolt erős fénnyel, kitárva a puha szellőnek. És ez az élénk fény körbeölelt egy hosszan redőző fehér köntösbe burkolózó fehér alakot, amely a terasz szélén állt, belefeledkezve a szemlélődésbe. Elisa volt az, kedves barátom! Mögötte, a kivilágított szoba mélyén bizonyosan ott zihált a férje a vízkór szorításában. Az asszony mozdulatlanul, elpihenve állt, andalító pillantást, talán mosolyt küldött szeretett barátja felé. A nyomorult elbűvölten, lélegzetét visszafojtva szívta be annak a jótevő látomásnak a képét. És kettőjük között az ernyedt éjszakában ott illatozott a két kert összes virága… Azután Elisa váratlanul és sietve bement, behívta őt a szegény Torres nyögése vagy türelmetlensége. Az ablakok azon nyomban becsukódtak, megszűnt minden fény és élet a “Lugasos Ház”-ban.

Ekkor José Matias szívet tépően felzokogott túlcsorduló gyötrelmében, megtántorodott, és olyan szenvedéllyel ragadta meg a függönyt, hogy leszakította, azután erőtlenül belehanyatlott felé nyújtott karomba, úgy vonszoltam őt erőlködve a székéig, mint egy halottat vagy részeget. De egy perc múlva a legnagyobb megdöbbenésemre ez a nem mindennapi ember felnyitotta a szemét, lassan és erőtlenül elmosolyodott, és csaknem békésen mormolta: – A meleg… Meleg van! Nem kér egy csésze teát?

Nem kértem, eljöttem onnan – miközben ő, sietős távozásom iránt teljesen közömbösen, a fotelban elnyúlva, reszketegen egy hatalmas szivarra gyújtott.

Szent Isten! Már Santa Isabelben vagyunk! Milyen gyorsan viszi ez a halottas kocsi szegény José Matiast az elporladás és az utolsó férgek felé! Nos, kedves barátom, ez után a különös éjszaka után Torres Nogueira meghalt. Az isteni Elisa az újabb gyász idejére visszavonult egy ugyancsak özvegy sógornője birtokára, Corte Moreira-ba, Beja mellé. José Matiasnak pedig nyoma veszett, köddé vált, semmi hírt, mégoly bizonytalan híreket sem hallottam felőle – talán azért sem, mert legjobb barátja, a mi nagyszerű Nicolau da Barca-nk, akitől hallhattunk volna valamit róla, tüdejének utolsó darabkájával eltávozott Madeira szigetére, remény nélkül, a tüdőbetegek klasszikus, szinte társadalmi kötelességének eleget téve.

Ami engem illet, ezt az évet az Érzelmi jelenségekről című művem javítgatásával töltöttem. Azután egy szép napon, nyár elején lefelé ereszkedve a São Bento utcán, tekintetemet magasba emelve, mert a 214-es számot kerestem, ahol Azemel majorátusának a könyvgyűjteményét katalogizálták, kit látok meg egy új sarokház erkélyén? Az isteni Elisa-t, amint éppen salátaleveleket dugdos egy kanári kalitkájába. És milyen szép volt, kedves barátom, még teltebb és derűsebb, minden ízében érett, zamatos és kívánatos, noha Beja-ban már a negyvenkettedik születésnapját ünnepelte! De ez a nő Heléna nagyszerű fajtájából származott, aki Trója ostroma után, negyven évesen is elkápráztatta a halandó embereket és a halhatatlan isteneket. Különös véletlen folytán még aznap délután a Seco-tól, a könyvtáros João Seco-tól, aki a majorátus könyvgyűjteményét katalogizálta, megtudtam ennek a csodálatra méltó Helénának új történetét.

Az isteni Elisa-nak most szeretője volt… De csak azért, mert közismert tisztessége nem engedte, hogy törvényes harmadik férje legyen. Az a szerencsés ifjú, akit szeretett, házasember volt… Beja-ban kötötte oda az életét egy spanyol nőhöz, aki egy évvel ez után a házasság és egyéb érzelmi fellángolások után elment Sevillába, hogy ott ájtatoskodja végig a Nagyhetet, s beleszédült egy végtelenül gazdag állattenyésztő karjaiba. A férj, békés közmunka-felügyelő, Beja-ban maradt, ahol valamiféle rajzórákat is adott… A tanítványai között volt Corte Moreira birtokosnőjének a lánya is: és ott a birtokon, miközben a kislány rajzeszközeinek a mozgását irányította, Elisa megismerkedett vele, és olyan sürgető szenvedéllyel beleszeretett, hogy azonnal elragadta a közmunkáktól, és magával vitte Lisszabonba, mert ez alkalmasabb hely volt arra Beja-nál, hogy botrányos boldogságukkal elrejtőzhessenek. João Seco beja-i volt, ott töltötte a karácsonyt, és jól ismerte a felügyelőt, a Corte Moreira-ban élő hölgyeket, és tökéletesen megértette a szerelmi fellángolást, amikor a 214-es számú háznak az ablakából, ahol Azemel majorátusának könyvgyűjteményét katalogizálta, meglátta a sarokra nyíló erkélyen Elisa-t, és a kapun boldogan beóvakodó, jól öltözött, jó cipőt és világos kesztyűt viselő felügyelőt, aki láthatólag sokkal boldogabban végezte ezeket a magánjellegű munkákat, mint a közmunkákat.

A 214-es háznak ugyanebből az ablakából ismertem meg én is a felügyelőt! Kellemes külsejű, komoly, fehér arcbőrű, sötét szakállas fiatalember volt, aki kiváló mennyiségi (és talán minőségi) feltételekkel rendelkezett ahhoz, hogy betöltsön egy özvegyi, és következésképpen “üres” szívet, hogy a bibliai kifejezéssel éljünk. Gyakran megfordultam ebben a 204-es számú házban, és figyelemmel kísértem a könyvtár katalógusba vételét, mivel Azemel majorátusa, az örökségek ironikus szeszélye folytán a XVIII. századi filozófusok páratlan gyűjteményéhez jutott hozzá. Eltelt néhány hét, és egy éjszaka (João Seco éjjelente dolgozott), amikor elhagytam ezeknek a könyveknek a társaságát, és megálltam egy nyitott kapualj előtt, hogy szivarra gyújtsak, a gyufa reszketeg fényénél egyszercsak meglátom a sötétben megbújó José Matiast! De micsoda José Matiast, drága barátom! Hogy alaposabban szemügyre vehessem, meggyújtottam még egy gyufát. Szegény José Matias! Szakállat eresztett, a sárgás gyapotszálakra emlékeztető ritkás, bizonytalan, piszkos és puha szakállat: a haja hosszúra nőtt, és összecsomósodott fürtökben türemkedett elő elaggott köcsögkalapja alól; egyébként is úgy látszott, mintha az egész ember összement, megaszalódott volna, mocskos színejátszó felöltőjében és fekete nadrágjában, amelynek hatalmas zsebébe rejtette kezét a tétlen nyomorúság megszokott, végtelen mélabút sugárzó mozdulatával. A rám törő rémült sajnálkozástól csak ennyit voltam képes kinyögni: – Nahát! Ön itt! Mi újság? – Ő pedig, a maga jámbor jólneveltségével, de távolságtartóan, hogy lerázzon, a pálinkától rekedt hangon: – Itt van dolgom, egy illetőt várok. – Nem szóltam többet, mentem tovább. Azután, valamivel odább megálltam, és meggyőződtem arról, amit egy pillanattal előbb megsejtettem – a feketéllő kapualj Elisa új házával és erkélyeivel átellenben nyílt!

Nos, kedves barátom, José Matias három éven át élt abban a kapualjban megbújva!

A régi Lisszabon egyik jellegzetes kapubejárója volt, kapus nélkül, mindig tárva-nyitva, mindig mocsokkal tele, utcára nyíló sziklaodú, ahonnan senki nem zavarta ki azokat, akiket bekergetett oda a nyomorúság vagy a fájdalom. Mellette egy kocsma nyílt. Alkonytájt José Matias rendszeresen leereszkedett a São Bento utcán a házak falához lapulva, és mint egy árny elmerült a kapualj homályában. Ebben az időben Elisa ablakai már fénylettek, télen a finom ködpárától fátyolosan, nyáron viszont még sarkig tárva, háborítatlan nyugalomban utat engedve a levegőnek. Ezeket az ablakokat bámulta hosszan José Matias, mozdulatlanul, kezét a zsebében tartva. Minden félórában beóvakodott a kocsmába. Pohár bor, pohár pálinka – aztán csöndesen visszament a kapualj sötétjébe tovább révedezni. Amikor Elisa ablakaiban kialudt a fény, ő továbbra is ott maradt egész éjszaka, még a sötét téli éjszakákon is – összehúzódva, megdermedve, lyukas cipőtalpát a kövezethez verdesve, vagy valahol hátul, lekucorodva a lépcsőfokokra – zavaros szemét odatapasztva annak a háznak a fekete homlokzatára, ahol azzal a másik férfival aludt!

Eleinte, míg sietősen elszívott egy-egy cigarettát, fölkapaszkodott az üres lépcsőfordulóig, hogy elrejtse a fényt, amely elárulta volna rejtekhelyét. De később, kedves barátom, a kapufélfának támaszkodva megállás nélkül cigarettázott, szenvedélyesen megszíva a cigarettát, hogy felizzon a parázs, és megvilágítsa őt! És tudja miért, kedves barátom?… Mert Elisa már fölfedezte, hogy abban a kapualjban, alázatosan csodálva az ablakait, ott állt az ő szegény José Matiasa!…

És elhiszi-e, kedves barátom, hogy egy idő múlva minden este, az ablaküvegek mögül vagy az erkélyre kikönyökölve (miközben a felügyelő a pamlagon elterpeszkedve, papucsban olvasta a Jornal da Noite-t), az asszony hosszan elnézte a kapualjat, szelíden, mozdulatlanul, azzal az egykori, szótlan pillantással, amellyel a rózsák és a dáliák fölött nézett át a teraszról? José Matias elképedt, amikor erre rájött. És attól fogva kétségbeesetten élesztgette a parazsat, mint valami irányfényt, hogy a sötétben megmutassa a szeretett szemeknek, ott van, minden ízében hűségesen hozzá!

Nappal soha nem ment végig a São Bento utcán. Hogyan is tehette volna könyökénél kikopott kabátjában és csámpásra taposott cipőjében? Mert abból a méltóságteljesen és kifinomultan elegáns fiatalemberből ágrólszakadt nyomorult lett. Vajon honnan lehetett három hatosa a borra és a tőkehalra, amit a kocsmában vett? Nem tudom… De adózzunk tisztelettel az isteni Elisa-nak, kedves barátom! Végtelen tapintattal, körültekintéssel, ravaszsággal megpróbált valami járadékot juttatni a koldusszegény José Matiasnak – megtehette, gazdag volt. Sikamlós helyzet, mi? A hálás asszony két férfinak adott járandóságot – a testi szeretőjének és a lelki szeretőjének! José Matias azonban kitalálta, honnan való a megalázó alamizsna – és visszautasította, de felháborodás és sértett büszkeség nélkül, sőt inkább elérzékenyülten, könnycseppel pálinkától gyulladt szemében!

De csak az éjszaka beállta után mert leereszkedni a São Bento utcán, hogy besurranjon abba a kapualjba. És kitalálja, kedves barátom, hogy mint csinált napközben? Figyelte, követte, szemmel tartotta a közmunka-felügyelőt! Bizony, kedves barátom! Kielégíthetetlen, leküzdhetetlen, elemi kíváncsiságot érzett az iránt a férfi iránt, akit Elisa kiválasztott magának!… A két előző, Miranda és Nogueira nyilvánosan lépett Elisa hálószobájába, a templom kapuján át, és a szerelmen kívül más emberi célok megvalósítása érdekében – hogy otthonuk és talán gyermekeik legyenek, kiegyensúlyozott és nyugodt életet élhessenek. De ez kizárólag szerető volt, akit az asszony csak azért választott és tartott maga mellett, hogy szeresse őt; és ebben a kapcsolatban nem volt más racionális indíték, mint hogy két test összeforrjon. Nem fáradt hát bele abba, hogy tanulmányozza a személyét, a ruháját, a viselkedését ennek a férfinak, mert módfelett szerette volna tudni, milyen is az az ember, akit az ő Elisa-ja kiválasztott az emberek tömegéből, hogy kiteljesedjen általa. A felügyelő, az illendőség miatt, a São Bento utca másik végén lakott, a piaccal szemben. És az utcának ezen a részén, ahol nem kerülhetett Elisa szeme elé nyomorúsága, töltötte idejének nagyobb részét José Matias, aki már reggeltől fogva nézte és figyelte a férfit, ahogyan hazafelé tartott Elisa-tól, s még magán hordozta az asszony hálószobájának melegét. Ettől kezdve állandóan a nyomában volt, körültekintően, mint egy gonosztevő, messziről követte mindenfelé. Gyanítom, hogy nem annyira valami természetellenes kíváncsiságból járt utána, mint inkább azért, hogy Lisszabon kísértései közepette, amelyek egy beja-i felügyelőre roppant erővel hathatnak, hű marad-e a teste Elisa-hoz. Az asszony boldogsága érdekében ellenőrizte a szeretett asszony szeretőjét!

Különös kifinomultsága ez a szellemiségnek és az odaadásnak, kedves barátom! Elisa lelke az övé volt, és örökkévalóan birtokolta örökké tartó imádatát: és most azt akarta, hogy Elisa testét legalább ennyire, és ilyen kitartóan imádja az, akinek az asszony odaadta a testét! De a felügyelőnek nem esett nehezére, hogy hűséges legyen egy ilyen gyönyörű, ilyen gazdag, selyemszoknyát és a fülében gyémántokat viselő asszonyhoz, aki ráadásul teljesen elkápráztatta. És ki tudja, kedves barátom, talán ez a hűség, ez a hódolatteljes fizikai viszonyulás Elisa isteni lényéhez volt az utolsó boldogság, amit José Matias az élettől kapott. Majdnem biztos vagyok ebben, mert az elmúlt télen láttam, amint a felügyelő egy esős reggelen kaméliát vásárol az Ouro utca egyik virágárusától; és átellenben, a másik sarkon ott áll a csont és bőr, rongyos José Matias, aki szeretettel, szinte hálásan bámulja őt! És talán aznap este, a kapualjban, vacogva, átnedvesedett cipőtalpát a földhöz verdesve, elérzékenyült szemmel meredve a sötétlő ablaktáblákra, az járt az eszében: “Szegény kis Elisa! Nagyon örült a virágoknak!”

Ez három évig tartott.

Végül, kedves barátom, tegnapelőtt délután João Seco fújtatva beállított hozzám: – Hordágyon, tüdőgyulladással vitték kórházba José Matiast!

Ahogy kiderült, hajnaltájban találtak rá, a kövezeten feküdt, vékonyka kiskabátjába burkolózva, zihált, arcára kiült a halál, miközben Elisa erkélye felé nézett. Elfutottam a kórházba. Meghalt… Az ügyeletes orvossal fölmentem a kórterembe. Fölemeltem a ráterített lepedőt. Mocskos és szakadozott inge alól kilátszott a nyakából zsinóron lógó ugyancsak foszladozó és koszos selyemzacskó. Bizonyosan virág, hajszálak, vagy Elisa csipkéjének egy darabkája volt benne, a feltámadó szerelem és a benfica-i délutánok idejéből… Megkérdeztem az orvost, aki ismerte és szánta őt, hogy szenvedett-e. – Nem! Egy pillanatra elvesztette az eszméletét, azután tágra nyitotta a szemét, “Oh!”, kiáltotta rémülten, és elment.

A lélek megrettenő és elborzadó kiáltása volt, hogy ő is meghal? Vagy a diadalmas léleké, hogy végre halhatatlannak és szabadnak tudja magát? Nem tudhatja, kedves barátom; nem tudta az isteni Platón sem; s nem tudja majd az utolsó filozófus sem a világ utolsó délutánján.

Megérkeztünk a temetőbe. Azt hiszem, meg kell fognunk a koporsó bojtjait… Igazán furcsa, hogy ez a “kappan” Alves ennyire együttérzően kíséri a mi szegény, szellemi életet élő barátunkat… De, szent Isten, nézze csak! Ott, azt a templom ajtajánál várakozó, áhítatos alakot, frakkban és vajszínű felöltőben… A közmunka-felügyelő! Egy nagy csokor ibolya van a kezében… Elisa ráparancsolt a szeretőjére, hogy kísérje el a sírgödörig, és borítsa virágokkal lelki szerelmesét. De, kedves barátom, higgyük azt, hogy bizonnyal soha nem kérte volna meg arra José Matiast, hogy ibolyát szórjon a felügyelő holttestére! Mert az Anyag, még ha nem is érti meg, még ha nem is benne keresi a boldogságát, csodálja a Szellemet, magát pedig az önmagától kapott gyönyörűségek által durván és megvetéssel kezeli! Nagy vigasztalást jelent ez a felügyelő a csokrával egy olyan metafizikusnak, mint én, aki Spinozát és Halebranche-t kommentálta, rehabilitálta Fichtét, és megfelelően bizonyította a benyomás illúzió voltát! Már csak ezért is érdemes volt elkísérni a sírig ezt a megmagyarázhatatlan José Matiast, aki talán sokkal több volt, mint egy ember – vagy talán kevesebb volt, mint egy ember… Őszintén szólva, hideg van… De milyen kellemes a délután!

(Ford.: Pál Ferenc)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Eça de Queirós: José Matias”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)