Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Émile Zola: Egy szerelmi éjszakáért

Émile Zola: Egy szerelmi éjszakáért

ELSŐ FEJEZET

P. városka dombon épült. A régi erődítmények lábánál szűk és igen mély medrű folyó folyik, a Chanteclair, amelyet kétségkívül tiszta vizének kristályos csergedezése miatt neveznek úgy. Ha a versailles-i út felől érkezik az ember, egyetlen ívű kőhíd vezet át a Chanteclairen és a híd alacsony és legömbölyített mellvédei padul szolgálnak a külváros valamennyi öregembere számára. Szemközt a Rue Beau-Soleil emelkedik, végén csendes térrel, a Place des Quatre-Femmes-mal, amely nagy kövekkel van kikövezve, de amelyet oly sűrű fű vert fel, hogy olyan zöld, mint egy rét. A házak alusznak. Félóránkint egy-egy arra menő csoszogó léptei ugattatnak meg egy kutyát az istállóajtó mögött és az elhagyatott zugba naponta kétszer még csak azok a tisztek visznek be némi mozgalmat, akik a Rue Beau-Soleilben lévő étkezdéjükbe mennek.

Julien Michon baloldalt, egy kertész házában lakott, egy első emeleti nagy szobában és minthogy a kertész a háznak a Rue Catherine-ra néző másik oldalát lakta, ahol kertje is volt, Julien nyugodtan éldegélt és már huszonöt éves korában olyan bogarai voltak, mint egy nyugalomba vonult kispolgárnak.

A fiatalember már igen korán elvesztette apját és anyját. Michonék szíjgyártók voltak Alluetsben. Maintes mellett. Szülei halála után egyik nagybátyja gondoskodott a fiú ellátásáról, utóbb azonban a nagybácsi is elköltözött és Julien öt év óta kis állást töltött be a p.-i postahivatalban. Ezerötszáz frank fizetése volt és nem remélte, hogy valaha is többet kereshet.

Egyébként még félre is tett fizetéséből és a magáénál bőségesebb és szerencsésebb helyzetről nem is álmodott.

A magas termetű, erős, csontos Juliennek akkora kezei voltak, hogy restellte őket. Rútnak érezte magát, szegletes fejével, amelyet mintha egy szobrász durva ujja vázlatos állapotban hagyott volna meg. Ez félénkké tette, kivált kisasszonyok jelenlétében. Midőn egy mosónő nevetve mondta neki, hogy nem is olyan csúnya, egészen megzavarodott. Házon kívül karjait lóbálva, hátát meggörbítve, fejét lehorgasztva nagy léptekkel igyekezett mielőbb visszatérni homályába. Félszegsége állandó elvadultsággal, a középszerűség és sötétség szükségérzetével járt. Mintha beletörődött volna, hogy így fog megvénülni, egyetlen pajtásság, minden szerelem nélkül, kolostorban élő barát hajlamaival.

És ez az élet nem nyomta széles vállát. Alapjában igen boldog volt nyugodt és átlátszó lelkével. Mindennapi életmódját, a maga megállapított szabályaival, derültség hatotta át. Reggel elment irodájába, békésen folytatta előző napi munkáját, majd egy cipócskát reggelizett és újra hozzálátott írásaihoz, végül ebédelt, lefeküdt, aludt. Reggel, ugyanaz a nap kezdődött újra és így ment ez heteken, hónapokon át. A napok e lassú pergése idővel valami andalító zenével járt, amely az igavonó és este friss szalmában kérődző ökrök álmába ringatta. Magába szítta az egyhangúság varázsát. Néha abban találta kedvét, hogy ebéd után lement a Rue Beau-Soleilen és leült a hídra, hogy megvárja a kilenc órát. Lábát a víz fölé lógatta és nézte, maga alatt a Chanteclair színtelen folyását, ezüst habjainak tiszta csobogásával. A két part hosszában fűzfák hajtották le sápadt fejüket és tükröztették képüket. Az eget a szürkület finom hamuja lepte be. És e nagy nyugalom közepette Julien elbűvölve olyasfélére gondolt, hogy a Chanteclair éppoly boldog lelhet, mint ő, mert mindig e méla csendben ugyanazon füvek fölött folyik tova. Midőn a csillagok az égen ragyogtak, ő friss levegővel telt tüdővel hazament lefeküdni.

Julien egyébként más örömöket is megengedett magának. A szünnapokon gyalog útnak indult, egészen egyedül, boldogan, hogy nagyon messze mehet és fáradtságtól megtörve térhet vissza. Azonfelül összebarátkozott egy munkással, egy néma vésnökkel, kivel egész délutánokon át karonfogva sétált a Mailen, anélkül, hogy még csak egy jelet is váltottak volna egymással. Másnap az Utazók kávéházában mozdulatlanságba és gondolkodásba merülve, végeérhetetlen dáma-játszmába bocsátkozott a némával. Egy kutyáját kocsi gázolta el és ő oly kegyelettel őrizte emlékét, hogy nem akart többet állatot tartani. A postán ugratták egy rongyokba burkolt tízéves kisleány miatt, aki mezítláb gyufát árult és akinek Julien kemény soukat ajándékozott, anélkül, hogy elvette volna portékáját; de megharagudott és titokban adott pénzt a leánykának. Sohasem látták este szoknya társaságában az erődítményeknél. A p.-i munkásnők, huncut leányzó létükre is végül békén hagyták, látva, hogy elszégyelli magát előttük és bátorító nevetésüket gúnyolódásnak veszi. A városban némelyek hülyének mondták, míg mások azt állították, hogy nem lehet megbízni az ilyen legényekben, akik ily szelídek és magányosan élnek.

Julien Paradicsoma, az a hely, ahol igazán fellélegzett, a szobája volt. Csak itt érezte magát a világtól elvonultan. Ilyenkor kiegyenesedett, nevetett magában és ha meglátta magát a tükörben, elcsodálkozott fiatalságán. A szoba tágas volt, nagy pamlagot, kerek asztalt, két széket és egy karosszéket helyezett el benne. De még maradt benne hely, ahol járkálhatott; az ágy elveszett az óriási hálófülke mélyében; a két ablak között álló kis diófa fiókos szekrény játékszernek hatott. Julien járt-kelt a szobában, amelyben ily bőven volt helye, nem unta el magát. Hivatalán kívül sohasem írt, az olvasás pedig kifárasztotta. Az az öreg hölgy, akinek kifőzésében étkezett, minden áron ki akarta nevelni és regényeket kölcsönzött neki, de ő nem tudta elmondani, mi van a könyvekben, amikor visszahozta őket, oly értelmetlenek voltak az ő szemében ezek a komplikált történetek. Rajzolt is kissé, mindig ugyanazt a női fejet, oldalnézetben, szigorú arckifejezéssel, széles hajfonatokkal és gyöngyökkel átfont konttyal. Egyetlen szenvedélye a zene volt. Egész estéken át fuvolázott és ez volt egyszersmind minden szórakozása is.

Julien magától tanult meg fuvolázni. A piactér egyik zsibárusánál levő sárga fából készült régi fuvola hosszú ideig hő vágyainak tárgya volt. Meg volt hozzá a pénze, de nem merte megvenni, mert félt, hogy nevetségessé teszi magát. Végre egy este annyira felbátorodott, hogy futva vitte el a fuvolát, felöltője alá rejtve, magához szorítva. Majd zárt ajtók és ablakok mögött, nehogy meghallják, két éven át végigböngészett egy régi módszert, amelyet egy kis könyvárusnál talált. Csak hat hónap óta mert nyitott ablaknál játszani. Kizárólag lassú és egyszerű régi darabokat tudott, múlt századbeli románcokat, amelyek végtelenül meghatók voltak, midőn az érzéstől eltelt tanuló ügyetlenségével dadogta ki őket. Az enyhe estéken, mikor a szomszédság aludt és e halk dal kihallatszott a gyertyával megvilágított nagy szobából, a szerelem zengő hangjának lehetett volna mondani, amely a magánynak és éjnek súgta meg azt, amit fényes nappal soha sem mondott volna meg.

Julien, aki kívülről tudta a darabokat, csupa takarékosságból gyakran el is fújta a gyertyát. Ekkor az ablaknál ülve, az ég felé fordulva, sötétben játszott. A járókelők felütötték a fejüket, keresték honnan jön ez a halk, csinos zene, amely távoli fülemüle dalhoz hasonlított. A sárga fából készült régi fuvola meg volt kissé repedve és ez elfátyolozta hangját, amely úgy hangzott, akár egy hajdani marquisnő imádandó hangja, amely még igen tisztán dalolta el ifjúkora menüettjeit. A hangok egyenkint röpködtek el halk szárnycsattogással. Mintha csak magából az éjszakából jött volna a zene, annyira elvegyült a sötétség halk fuvallatával.

Julien ugyan félt, hogy a szomszédság majd panaszkodik. De a vidéken mélyen alusznak az emberek. Egyébként a Places des Quatre-Femmes-on csak egy közjegyző, Savournin mester és egy nyugdíjazott csendőrtiszt, Pidoux kapitány lakott, akik mindketten kényelmes szomszédok voltak és kilenckor már ágyban feküdtek és aludtak. Julien jobban félt egy előkelő ház, a Marsanne-palota lakóitól, amely a tér másik oldalán, éppen az ő ablakaival szemközt emelkedett kolostori szigorúságú szürke és szomorú homlokzatával. Öt lépcsőfokból álló feljáró, amelyet belepett a fű, vezetett a kerek kapuhoz, amelyet óriási szegfejek védtek. Az egyetlen emelet tíz ablakának táblái mindig ugyanazokban az órákban nyíltak ki és csukódtak be, anélkül, hogy a mindig összehúzott függönyökön át valamit is látni lehetett volna a szobákból. Balra a kert nagy gesztenyefáinak zöld lombozata az erődítményekig húzódott. És ez az impozáns palota, parkjával, komor falaival, a királyi unalom kifejezésével meggyőzte Julient arról, hogy ha Marsanne-ék nem szeretik a fuvolát, csak egy szót kell szólniok, hogy elhallgattassák.

A fiatalember egyébként vallásos tiszteletet érzett, midőn kikönyökölt az ablakon, oly hatalmasnak látszott az ő szemében a kert és az épület. Az egész környéken híres volt a palota és azt beszélték, hogy idegenek még távolról is eljönnek, hogy megnézzék. Legendák keringtek Marsanne-ék gazdagságáról is. Julien soká leste a régi házat, hogy behatolhasson e mindenható gazdagság titkaiba. De azon órák alatt, amikor ott feledkezett, sohasem látott a szürke homlokzatnál és a gesztenyefák sötét tömegénél egyebet. Sohasem ment fel egy lélek sem a feljáró meglazult lépcsőfokain, sohasem nyílt ki a mohától zöld kapu. Marsanne-ék nem használták ezt a kaput, a Rue Sainte-Anne-ban lévő rácsos ajtón jártak be, azonkívül egy sikátor végében, az erődítmények mellett a kertbe egy ajtócska vezetett, amelyet Julien nem vehetett észre. Számára a palota halott maradt, akár a tündérmesék: palotái, amelyeket láthatatlan lakók népesítenek be. Julien minden reggel és este csak az inas karjait láthatta; amint az ablaktáblákat kinyitotta vagy becsukta aztán a házra ismét a mozdulatlanság mélabúja borult, hasonlóan a temető magányában elhagyott sírhoz. A gesztenyefák oly sűrűk voltak, hogy ágaikkal elrejtették a kert utjait. És ez a légmentesen elzárkózott gőgős és néma élet fokozta a fiatalember elfogódottságát. Igazán ez a komor csend, amelyben a templomok boltozatairól áradó vallásos hangulatot találta meg, volna a gazdagság?

Lefekvés előtt hányszor fújta el gyertyáját és órahosszat is az ablaknál maradt, hogy így meglepje a Marsanne-palota titkait! Éjjel a palota sötét folttal takarta el az eget, a gesztenyefák tintafeketék voltak. Belül gondosan összehúzhatták a függönyöket, mert semmi fény sem sugárzott ki az ablaktáblák réseiből. Magának a háznak nem volt meg a lakott házaknak az a lélegzése, amelyből ki lehetett érezni az alvók lélegzetvételét. Megsemmisült a sötétben. Julien ekkor merészkedett elővenni fuvoláját. Büntetlenül játszhatott, az üres palota visszaverte a gyöngyöző hangok visszhangját; némely lassúbb fordulatok elvesztek a kert homályában, ahol még szárnycsattogás sem hallatszott. Mintha a sárga fából készült régi fuvola az alvó Csipkerózsika várkastélya előtt játszotta volna ódon darabjait.

Egy vasárnap a templomtéren a posta egyik alkalmazottja hirtelen egy magas aggastyánt és egy öreg hölgyet mutatott Juliennek és megnevezte őket. Marsanne marquis és marquisné volt. Oly ritkán hagyták el a házat, hogy Julien még sohasem látta őket. Roppant hatást gyakoroltak reá, oly soványaknak és ünnepélyeseknek találta őket kimért lépteikkel, amint csak könnyű fejbiccentéssel viszonozták azok köszöntését, akik a földig emelték előttük kalapjukat. Ekkor kollégája azt is közölte vele, hogy leányuk, Thérèse de Marsanne kisasszony még a zárdában van és hogy Colombel, Savournin mester írnoka, a leány tejtestvére. Csakugyan, midőn a két öreg betért a Rue Sainte-Anne-ba, az arra menő kis Colombel odament hozzájuk és a marquis kezet nyújtott neki, pedig ez oly megtiszteltetés volt, amelyben senkit sem részesített. Juliennek fájt ez a kézszorítás, mert ez a Colombel, eleven szemű gonosz szájú húszéves fiú, soká ellensége volt. Ugratta félénksége miatt, ráuszította a Rue Beau-Soleil mosónőit, olyannyira, hogy egy szép napon az erődítményeknél ökölviadal volt közöttük és a közjegyző írnoka kékre vert szemekkel távozott onnan. Aznap este, midőn Julien ezeket a részleteket megtudta, még halkabban fuvolázott.

Egyébként az a nyugtalanság, amelyet a Marsanne-palota okozott neki, nem zavarta meg óramű szabályosságú szokásait. Hivatalába ment, villásreggelizett, ebédelt, sétált egyet a Chanteclair partján. Végül maga a palota is, nagy csendjével, része lett békés életének. Így múlt el két év. Julien annyira hozzászokott a fűvel benőtt lépcsőkhöz, a szürke homlokzathoz, a sötét ablaktáblákhoz, hogy mindez véglegesnek, a környék álmához szükségesnek tűnt fel előtte.

Julien öt év óta lakott a Place des Quatre-Femmes-on, midőn egy júliusi estén egy esemény teljesen felforgatta életét. A csillagos éjszaka igen meleg volt. Gyertya nélkül fuvolázott, de szórakozottan, lassítva az ütemet, úgyhogy egyes hangoknál elbóbiskolt, hirtelen azonban szemközt kinyílt a Marsanne-palota egyik ablaka és a sötét homlokzatban élénken kivilágítva tárva maradt. Leányka könyökölt ki rajta, ott maradt, finom körvonalaival és felütötte fejét, mintha hallgatózna. Julien reszketve abbahagyta a játékot. Nem különböztethette meg a leányka arcát, csak már kibomlott hajának nyakára hulló áradatát látta. És a csend közepette halk beszéd ütötte meg Julien fülét.

– Nem hallottad, Françoise? Mintha zene lett volna.

– Valami fülemile, kisasszony, – válaszolt egy vastag hang belülről. – Csukja be az ablakot, óvakodjék az éjjeli bogaraktól.

Midőn a homlokzat újra elsötétedett, Julien nem bírt felkelni karosszékéről, szeme még tele volt attól a fénylő nyílástól, amely ezt a mindeddig holt homlokzatot megszakította. Majd egy óra múlva egész halkan újra fuvolázni kezdett. Mosolyra indította az a gondolat, hogy a leányka kétségkívül a gesztenyefákon daloló fülemilét vél hallani.

MÁSODIK FEJEZET

Másnap a postán az volt a nagy újság, hogy Thérèse de Marsanne kisasszony kijött a zárdából. Julien nem beszélte el, hogy kibontott hajjal, meztelen nyakkal látta őt. Nagyon nyugtalan volt, valami meghatározhatatlan érzés töltötte el a leánnyal szemben, aki meg fogja zavarni szokásait. Bizony mindig attól kell majd félnie, hogy annak az ablaknak táblái hirtelen kinyílnak, ez pedig borzasztóan feszélyezné. Már nem érzi magát többé otthon, jobban szerette volna, ha férfi van ott, mint nő, mert a nők gúnyolódóbbak. Hogy is merjen ezentúl fuvolázni? nagyon is rosszul játszik egy kisasszony számára, aki kétségkívül konyít a zenéhez. Este tehát, hosszú töprengés után, azt hitte, hogy gyűlöli Thérèse-t.

Julien lopva tért haza szobájába. Nem gyújtott gyertyát. Ilyképpen ő nem láthatja meg. Azonnal le akart feküdni, hogy rossz kedvét jelezze. De nem bírt ellenállni annak a kényszernek, hogy megtudja, mi történik odaát. Az ablak nem nyílt ki. Csak tíz óra tájt mutatkozott halvány fény az ablaktáblák résein át, de csakhamar ez a fény is kialudt és Julien a sötét ablakot nézhette. Ettől fogva önkénytelenül minden este újból kezdte ezt a kémkedést. Leste a palotát; mint az első időkben, most is igyekezett megfigyelni azt a halk lélegzést, amely megelevenítette annak néma vén köveit. Látszólag semmi sem változott meg, gyakorlott szemre és fülre volt szükség, hogy észrevegye az új életet. Néha az ablakok mögött elsuhanó fény volt ez, a függönyöknek egy-egy félrehúzott csücske, úgyhogy láthatóvá vált az óriási szoba. Máskor könnyű léptek hallatszottak a kertben, a távolban zongora kísért éneket, vagy pedig a hangok még határozatlanabbak maradtak, éppen csak valami rezgés jeleztek a régi lakban fiatal vér lüktetését. Julien azzal magyarázta önmaga előtt kíváncsiságát, hogy nagyon unja ezt az egész lármát. Mennyire sajnálta azt az időt, amidőn az üres palota visszaverte fuvolája tompított visszhangját!

Ámbár nem vallotta be önmagának, leghőbb vágyainak egyike az volt, hogy viszontlássa Thérèse-t. Rózsás arccal, gúnyos kifejezéssel, csillogó szemekkel képzelte el. Minthogy azonban nappal nem merészkedett ablakához, csak este, szürke árnyék gyanánt látta. Egy reggel, midőn betette az egyik ablaktáblát, hogy a naptól védje magát, megpillantotta Thérèse-t, amint szobája közepén állt. Julien mozdulatlanul állva maradt. A leány gondolkodni látszott, igen magas termetű, igen halvány volt, szép, szabályos arccal. És Julien majdnem félt tőle, annyira eltérő volt a vidám képtől, amelyet róla alkotott. Különösen feltűnt élénk piros és kissé nagy szája, valamint mély, fekete, fénytelen szeme, amely kegyetlen királynőre emlékeztetett. Lassan odament az ablakhoz, de mintha meg sem látta volna a fiatalembert, aki nyilván túlságosan távol volt tőle. A leány eltűnt és nyakának ritmikus mozdulata oly bájos és erős volt, hogy Julien, széles válla ellenére, gyermeknél gyengébbnek érezte magát mellette. Midőn megismerte a leányt, még jobban félt tőle.

Nyomorúságos élet kezdődött ekkor a fiatalember számára. Ez az oly komoly és oly nemes szép kisasszony, aki a közelében élt, kétségbe ejtette. Soha sem nézett reá, még csak létezéséről sem tudott, de ő azért nem kevésbé volt oda attól a gondolattól, hogy a leány megláthatja és nevetségesnek találhatja. Beteges félénksége elhitette vele, hogy ő minden cselekedetét kilesi, csak hogy gúnyolódhassék rajta. Összehúzta magát ha hazajött, moccanni sem mert szobájában. Végül egy hónap múlva, bántani kezdte a leány megvetése. Miért is nem néz sohasem reá? Odament az ablakhoz, üres pillantásával kinézett az elhagyatott kövezetre, majd visszavonult, anélkül, hogy sejtette volna a tér másik oldalán szorongó fiatalembert. És éppúgy, ahogy remegett attól a gondolattól, hogy a leány észreveheti, most azért sóvárgott, hogy magán érezze szemét. Ő foglalta le életének minden óráját.

Midőn Thérèse reggel felkelt, Julien, aki oly pontos volt, megfeledkezett hivataláról. Még mindig félt ettől a piros ajkú fehér arctól, de ez a félelem gyönyörűséggel töltötte el. A függöny mögé rejtőzve addig nézte, míg csak egész beteg nem lett a rettegéstől; lábai felmondták a szolgálatot, mintha nagy utat tett volna meg. Ábrándozott, hogy a leány hirtelen megpillantja, hogy reá mosolyog és ő nem fél többé.

Ekkor az a gondolata támadt, hogy fuvolája segítségével elcsábítja a leányt. A forró estéken újra játszani kezdett. Mindkét ablakát nyitva hagyta és a sötétben fújta legrégibb darabjait, pásztordalokat, melyek oly naivak voltak, mint a kislányok dalocskái. Elnyújtott és remegő hangok voltak ezek, amelyek egyszerű ütemekben következtek egymásután, hasonlóan a régi idők bő szoknyájában lépdelő szerelmes hölgyeihez. A holdtalan éjszakákat választotta; sötét volt a tér és nem lehetett tudni, honnan jön ez az éles hang, amely egy éjjeli madár lágy szárnyával súrolta az álomba merült házakat. És már az első estén abban az izgalomban volt része, hogy Thérèse-t lefekvés előtt egészen fehérben közeledni látta az ablakhoz, amelyen kikönyökölt, meglepődve, hogy újra felhangzik az a zene, amelyet megérkezése napján már hallott.

– Hallgasd csak, Françoise – mondta komoly hangján, a szoba belseje felé fordulva. – Ez nem madár.

– Ó – válaszolt egy idős nő, akinek Julien csak árnyékát látta, – bizonyára valami komédiás, aki igen messze, a külvárosban szórakozik.

– Igen, igen messze – ismételt a leány, rövid hallgatás után, az éjszakában hűtve meztelen karjait.

Ettől fogva Julien estéről-estére erősebben játszott. Ajkai alatt megdagadt a hang, láza átment a sárga fából készült régi fuvolába. Thérèse pedig esténként csodálkozva hallgatta ezt az élő zenét, amelynek hangjai tetőtől-tetőig szállva megvárták az éjt, hogy feléje közeledjenek. Érezte, hogy az ő ablakának szól az éjjeli zene, néha felágaskodott, mintha el akarna nézni a házak fölött. Majd egy este oly közelről hangzott fel a dal, hogy közvetlenül érintette és ő kitalálta, hogy itt van magán a téren, az álomba merült régi hajlékok egyikében. Julien teljes szenvedéllyel játszott, a fuvola kristálytisztán zengett. A sötétség oly merészséggel töltötte el, hogy azt remélte, hogy zenéjének erejével magához vonhatja a leányt. Csakugyan Thérèse, mintegy oda vonzva és meghódítva, kihajolt az ablakon.

– Jöjjön be – hangzott az idős hölgy szava. Az éjszaka zivataros, rosszakat fog álmodni.

Ez éjszaka Julien nem bírt aludni. Azt képzelte, hogy Thérèse kitalálta jelenlétét, talán meg is látta. És lázasan hánykolódott ágyán, azon töprengett, ne mutatkozzék-e másnap. Feltétlenül nevetséges volna, ha még tovább is elrejtőzne. Mégis amellett döntött, hogy nem mutatkozik és hat órakor az ablaknál éppen vissza akarta tenni tokjába a fuvolát, midőn Thérèse ablakának táblái hirtelen kinyíltak.

A leányka, aki sohasem kelt fel nyolc óra előtt, pongyolában jelent meg, hátul csomóba kötött hajjal kikönyökölt. Julien bambán állt ott, fejét felemelve, a leány arcába nézve, mialatt félszeg kezeivel hiába próbálta szétszedni a fuvolát. Thérèse is nézte őt, merev, fölényes szemmel. Mintha egy darabig nagy csontjait, rosszul mintázott roppant testét, a félénk óriás egész csúnyaságát tanulmányozta volna benne. És már nem volt az a lázas gyermek, akit Julien előző este látott; gőgös volt és igen fehér, fekete szemével és piros ajkaival. Miután megbírálta, azzal a nyugodt arccal, amellyel azt kérdezte volna magától, vajon egy kutya a kövezeten tetszik-e neki vagy sem, könnyed fintorral elítélte, majd hátat fordítva, sietség nélkül becsukta az ablakot.

Julien reszkető lábakkal karosszékébe roskadt. És szaggatott szavak törtek belőle elő.

– Ó Istenem! nem tetszem neki… Pedig szeretem és bele fogok halni!

Kezeibe temette fejét, zokogott. Minek is mutatkozott. Ha valaki olyan torz alak, bújjon el és ne ijesztgesse a leányokat. Dühös volt csúnyaságára, szidta magát. Bizony továbbra is a sötétben kellett volna fuvoláznia, mint egy éjjeli madárnak, amely dalával hódítja meg a szíveket és amelynek sohasem szabad a napfényben megjelennie, ha tetszeni akar. Így csak édes zene maradt volna az ő számára, titokzatos szerelem régi dala. Ismeretlenül imádta volna, mint egy mesebeli királyfit, aki messziről jött és szerelemtől halódik az ablaka alatt. De ő durván és bután megtörte a varázst. Most már a leány tudja, hogy ő olyan vaskos, mint egy igavonó állat és soha többé nem szereti majd zenéjét!

Csakugyan, hiába vette elő legbájosabb darabjait, hiába választotta a növények illatától áthatott langyos éjszakákat: Thérèse nem hallgatta, nem hallotta. Jött-ment szobájában, kikönyökölt az ablakon, mintha ő nem is lett volna odaát, hogy fuvolája alázatos hangjaival elmondja szerelmét. Sőt egy nap így kiáltott fel:

– Istenem! mennyire idegesít ez a hamis fuvolajáték!

Ekkor Julien kétségbeesetten egy fiókba dobta hangszerét és nem fuvolázott többet.

Tudnivaló, hogy a kis Colombel is gúnyt űzött Julienből. Mikor egyszer irodájába ment, látta, amint az ablakban fuvolázott és azóta, valahányszor keresztülment a téren, gonoszul nevetett. Julien tudta, hogy Marsanne-ék fogadják a közjegyző írnokát és ez összeszorította szívét, nem mintha féltékeny lett volna a vakarcsra, hanem mert vérét adta volna, hogy egy órahosszat az ő helyén lehessen. Françoise, a fiatalember anyja, évek óta a háznál volt és mint Thérèse egykori dajkája most őrködött fölötte. A nemes kisasszony és a parasztfiú együtt nőtt fel és természetesnek látszott, hogy még volt bennük valami egykori pajtásságukból. Julient mégis bántotta, hogy az utcán találkozott az örökké mosolygós Colombellel. Ellenszenve még fokozódott, midőn rájött, hogy a vakarcs nem is rút arcú, gömbölyű, de igen finom, csinos és ördögi macskafejével, zöld szemével és gödröcskés állán göndör szakállával. Ó ha még egyszer elébe kerülne az erődítményeknél, drágán megfizettetné vele azt a boldogságot, hogy meglátogathatja Thérèse-t.

Elmúlt egy év. Julien igen boldogtalan volt. Már csak Thérèse-nek élt. Szíve ott volt a jéghideg palotában, amellyel szemközt gyámoltalan szerelmében halódott. Mihelyt egy perccel rendelkezett, ott töltötte el, szemét a szürke falra szegezve, amelynek legkisebb mohos foltjait is ismerte. Hiába tartotta nyitva szemét, hiába fülelt hosszú hónapokon át, még most sem ismerte annak az ünnepélyes háznak belső életét, amely egész lényét rabul ejtette. Határozatlan hangok, tétova felvillanások tévútra vezették. Ünnepelnek-e, gyászolnak-e? nem tudta, a másik homlokzaton volt az élet. Bármiről ábrándozhatott, szomorúságai vagy örömei szerint: Thérèse és Colombel lármás játékairól, a leányka magános sétáiról a gesztenyefák alatt, bálokról, amelyekben a táncosok karján ringatta magát, hirtelen bánatról, amikor sírva ült a sötét szobákban. Vagy pedig talán csak a marquis és marquisné apró lépteit hallotta, amint úgy tipegtek, mint az egerek a régi padlókon. És tudatlanságában mindig csak Thérèse-nek azt az egy ablakát látta, amely áttörte a titokzatos falat. A leányka naponta mutatkozott, némábban a kőnél, anélkül, hogy megjelenése valaha is reményt kelthetett volna. Julien mindig megdöbbent tőle, oly ismeretlen és távoli maradt számára.

Julient azok az órák tették boldoggá, amikor nyitva maradt az ablak. Ilyenkor, a leány távollétében, megnézhette a szobát. Hat hónapba került, míg megtudta, hogy az ágy balra volt, hálófülkében, rózsaszínű selyem függönyökkel. Azután további hat hónap múlva jött reá, hogy az ággyal szemközt XV. Lajos stílusú fiókos szekrény állt, fölötte porcelánkeretes tükörrel. Szemközt a fehér márványkandallót látta. Ez a szoba volt a megálmodott Paradicsom.

Szerelme nem volt nagy küzdelmek híján. Hetekig bujkált, szégyenkezve rútsága miatt. Majd neki dühödött. Szükségét érezte, hogy megmutassa vaskos tagjait, hogy rákényszerítse lázban égő durva arcának látását. Ilyenkor hetekig az ablaknál maradt, pillantásaival zaklatta a leányt. Sőt két alkalommal izzó csókokat dobott feléje, a félénk emberek durvaságával, ha a vakmerőség megbolondítja őket.

Thérèse még csak meg sem haragudott. Ha Julien elbújt, látta, mint jár-kel a leány királynői tartásával, de ha megmutatkozott neki, akkor sem változott meg modora, sőt még gőgösebbé és hidegebbé vált. Sohasem lepte meg úgy, hogy pillanatra is elhagyta volna magát. Ha Julien pillantásával találkozott, nem sietett elfordítani fejét. Midőn a fiatalember a postán hallotta, hogy Marsanne kisasszony igen jámbor és jó, néha hevesen tiltakozott magában. Nem, nem! neki nincs vallása és szereti a vért, hiszen ajkai véresek és arcának halványsága onnan ered, hogy megveti a világot. Aztán sírva fakadt, amiért megsértette őt, bocsánatot kért tőle, mint szárnyainak tisztaságába burkolt szenttől.

Ez első év alatt a napok minden változás nélkül követték egymást. A nyár visszatérésével Juliennek különös benyomása volt: mintha Thérèse más légkörben járt-kelt volna. Még mindig ugyanazok az apró események követték egymást, az ablaktáblákat éppúgy nyitották ki reggel és csukták be este és a leány szabályosan, a megszokott órákban jelent meg, de valami új fuvallat áradt ki a szobából. Thérèse halványabb, magasabb volt. Julien egy lázas napon lázas ujjainak hegyével harmadszor is csókot mert feléje hányni. A leány merően nézett reá, nyugtalanító komolyságával és nem távozott az ablaktól. A fiatalember vonult vissza bíborvörös arccal.

A nyár vége felé egy új esemény mélyen megrendítette Julient, noha magában véve igen egyszerű volt. Thérèse ablaka alkonyatkor majdnem naponta hevesen becsapódott, úgyhogy az ablakkeret csak úgy recsegett belé. Ez a robaj mindig fájdalmasan megriasztotta Julient, akit gyötrő szorongás fogott el és a szíve fájt, anélkül, hogy tudta volna, miért. Ez erőszakos megrázkódás után a ház ismét visszasüllyedt a halálba és a fiatalember félt a csendtől. Soká nem bírta megkülönböztetni, kinek keze csukja be így az ablakot, egy este azonban meglátta Thérèse halvány kezeit; ő volt az, aki oly bősz lendülettel forgatta meg a reteszt. És midőn egy óra múlva sietség nélkül, lassú méltósággal újra kinyitotta az ablakot, fáradtnak látszott, lekönyökölt, majd szobája tisztaságában tett-vett, leányos semmiségekkel elfoglalva. Julien üres fejjel bámult, fülében még mindig csikorgott a retesz.

Egy őszi estén, szürke, lágy időben, rettenetesen csikorgott a retesz. Julien összerezzent és önkénytelen könnyek özönlöttek szemeiből a gyászos palota előtt, amely az alkonyatban árnyékba borult. Reggel esett, a félig kopasz gesztenyefák halotti illatot árasztottak.

Julien közben várta, hogy újra kinyíljék az ablak. Hirtelen ki is nyílt, éppoly hevesen, ahogy becsukódott. Thérèse megjelent. Egészen fehér volt, igen nagy szemekkel, haja nyakába omlott. Megállt az ablakban, tíz ujját piros szájára illesztette és csókot dobott Julien felé.

A fiú magánkívül szorította ökleit melléhez, mintha kérdezné, neki szólt-e ez a csók.

Ekkor Thérèse azt hitte, hogy Julien visszariad. Jobban kihajolt, újra piros szájára illesztette tíz ujját és még egy csókot küldött neki, majd egy harmadikat. Mintha így adta volna vissza a fiatalember három csókját. Julien elhűlt. Még világos volt és tisztán látta a leányt az ablak sötét háttere előtt.

Midőn Thérèse úgy vélte, hogy már meghódította Julient, egy pillantást vetett a kis térre és fojtott hangon így szólt:

– Jöjjön.

Julien lement, a palotához közeledett. Midőn felemelte fejét, kinyílt a feljáró ajtaja, az ajtó, amely talán már egy fél évszázad óta el volt reteszelve és amelynek szárnyait moha ragasztotta össze. Julien oly bódult volt, hogy már nem is csodálkozott. Mihelyt belépett, a kapu becsukódott és ő követte a jéghideg kezecskét, amely elvezette. Felment az emeletre, végig ment a folyosón, majd egy szobán és végre egy szobába ért, amelyre ráismert. A megálmodott Paradicsom volt ez, a rózsaszínű selyem függönyös szoba. Édes lassúsággal enyészett el benne a világosság. Julien kísértésbe jött, hogy letérdeljen. Thérèse azonban kiegyenesedve állt előtte, erősen, összeszorított kezekkel, oly elszántan, hogy győztes maradt a borzongás fölött, amely rázta.

– Szeret? – kérdezte halk hangon.

– Ó igen, ó igen! – dadogott Julien.

De Thérèse egy mozdulattal mintegy beléfojtotta a felesleges szavakat. Gőgös arccal, amely mintha természetesekké és szűziesekké tette volna a leányka szájából jövő szavakat, így szólt:

– Ha odaadnám magam, ugye mindent megtenne?

Julien nem bírt felelni, összetette kezeit. A leány egy csókjáért eladná magát.

– Nos, szolgálatot kívánok öntől.

Julien bambán állt ott, mire a leány hevesen kitört, mert érezte, hogy ereje fogytán van és attól félt, hogy bátorsága cserben hagyja. Felkiáltott:

– Lássuk csak, elsősorban meg kell esküdni… Én esküszöm, hogy tartom magam az alkuhoz… Esküdjék, esküdjék hát!

– Ó, esküszöm, mindenre, amit akar – mondta a feltétlen odaadás lendületével.

Megmámorosodott a szoba tiszta levegőjétől. A hálófülke függönyei össze voltak húzva és már magának a szűzi ágynak gondolata is, a rózsaszínű selyem tompított árnyékában, vallásos elragadtatással töltötte el. Ekkor Thérèse kíméletlen kezekkel széthúzta a függönyöket és megmutatta a hálófülkét, amelybe fakó fényt vetett az alkony. Az ágy rendetlen volt, a lepedő lelógott, egy párnát, amely a földre esett, mintha harapás hasított volna fel. És az összegyűrt csipkék közepette férfi teste hevert, mezítláb, keresztben fekve.

– Íme – magyarázta Thérèse elfúló hangon, – ez az ember a szeretőm volt…Meglöktem, elesett, nem tudok többet. Szóval meghalt… És el kell vinnie. Érti?… Ez az egész, ez az egész. Ez az!

HARMADIK FEJEZET

Thérèse de Marsanne egészen kis korában Colombelt választotta bűnbaknak. A fiú alig hat hónappal volt idősebb, mint ő és anyja Françoise mesterségesen táplálta, hogy a leánykát szoptathassa. Utóbb, miután a házban felcserepedett, a fiú valami középhelyet foglalt el az inas és a kislány játszópajtása közt.

Thérèse rettenetes gyermek volt. Nem mintha fiúsnak vagy lármásnak mutatkozott volna. Sőt ellenkezőleg, valami különös komolyság jellemezte, úgyhogy a látogatók, akik előtt gyönyörűen tudott hajbókolni, jólnevelt kisasszonynak tekintették. De sajátságos ötletei voltak: hirtelen tagolatlan kiabálásban, őrült toporzékolásban tört ki, ha egyedül volt, vagy pedig a kert valamelyik útján hanyatt feküdt, ott maradt kinyújtózva és makacsul vonakodott felkelni, ama fenyítékek ellenére, amelyekben néha mégis részesítették.

Sohasem lehetett tudni, mire gondol. Már nagy gyermekszemeiből is minden lángot kioltott és ama tiszta tükrök helyén, amelyekben oly élesen meg lehet látni a leánykák lelkét, két tintasötétségű homályos lyuk volt, amelyekből lehetetlen volt bármit is kiolvasni.

Hatéves korában kínozni kezdte Colombelt. A fiú kicsi és csenevész volt. A leány magával vitte a kert végébe, a gesztenyefák alá, a lomboktól elsötétített helyre és hátára ugrott, vitette magát. Egész órai nyargalászások voltak ezek egy nagy körönd körül, a leány megszorította a fiú nyakát, sarkát oldalába vágta, nem hagyta lélegzethez jutni. A fiú volt a ló, ő volt a hölgy. Midőn Colombel elbódulva már-már elesett, Thérèse vérig harapta fülét és oly dühödten beléje kapaszkodott, hogy körmöcskéi behatoltak a fiú húsába. És elölről kezdődött a vágtatás, a hatéves kegyetlen királynő a fák között száguldott a szélben lengő hajjal, a fiú hátán, aki állatul szolgált neki.

Azután a szülei jelenlétében, Thérèse csípte és megtiltotta, hogy kiabáljon, azzal az állandó fenyegetéssel, hogy kidobatja az utcára, ha szórakozásaikról beszélni merne. Ilyképpen volt egy külön titkos életük, olyan együttlétük, amely megváltozott a világ előtt. Ha egyedül voltak, Thérèse úgy bánt vele, mint valami játékszerrel, amelyet szeretett volna összetörni, hogy megtudja, mi van benne. Hiszen marquis kisasszony volt, lábainál látta az embereket. Ha már ideadták neki ezt az emberkét, hogy játsszék vele, hogyne rendelkezhetne vele tetszése szerint. És minthogy megunta, hogy mások szemétől távol uralkodjék Colombel fölött, azt az élénkebb gyönyörűséget engedte meg magának, hogy nagyszámú társaság jelenlétében rúgott belé vagy szúrta meg gombostűvel karját, miközben sötét szemeivel megdelejezte, hogy még csak meg se moccanjon.

Colombel tűrte ezt a mártíréletet, de olykor némán fellázadt ellene és reszketve a földre szegezte a szemét, nehogy engedjen a kísértésnek és megfojtsa fiatal zsarnokát. De neki is alattomos természete volt. Nem bánta, ha ütötték. Sőt ez valami fájdalmas gyönyört okozott neki, úgyhogy néha maga intézte úgy a dolgot, hogy megszúrják és dühös, de egyidejűleg jóleső borzongással várta a gombostű szúrását. Ilyenkor gondolatban bosszúja gyönyöreinek engedte át magát. Egyébként máris megbosszulta magát, szándékosan kövekre esett, magával rántva Thérèse-t és nem félt tőle, hogy összezúzza tagjait, csak a leány is megüsse magát. Ha nem kiáltott, amikor Thérèse mások jelenlétében megszúrta, ez azért történt, hogy senkise lépjen közbe. Ehhez csakis kettejüknek volt köze és azt remélte, hogy ebből a viszályból valamikor ő kerül elő mint győztes.

A marquis azonban nyugtalankodott leánya féktelen természete miatt. Állítólag egyik nagybátyjához hasonlított, aki rettenetes kalandos életet élt és akit egy külvárosi gyanús helyen gyilkoltak meg. A Marsanne család történetén egy tragikus ér húzódott végig: nagy időközökben valami sajátságos fogyatkozással születtek a család egyes tagjai a büszke méltóságú ivadékok közepette. Mintha valami téboly lett volna ez, az érzelmek megzavarodása, mérges tajték, amely egy időre látszólag megtisztította a családot. Óvatosságból tehát a marquis úgy vélte, hogy erélyes nevelésnek kell alávetnie Thérèse-t és zárdában helyezte el, abban a reményben, hogy annak szigorú rendje majd megpuhítja a leány természetét. Tizennyolc éves koráig maradt ott.

Midőn Thérèse a zárdából kijött, igen nagy és okos volt. Szülei boldogan látták mély jámborságát. A templomban kezeire hajtva fejét, mély áhítatba merült. Odahaza ártatlanságtól és békétől illatozott. Csak egy hibát lehetett a szemére vetni: torkos volt, reggeltől estig cukorkákat evett, félig lehunyt szemmel, piros ajkainak rengésével szopogatta őket. Senki sem ismert volna a néma és makacs gyermekre, aki lerongyolódva tért vissza a kertből, anélkül, hogy meg akarta volna mondani, micsoda játéknál szaggatta így össze magát. A marquis és marquisné, miután tizenöt évig elzárkóztak a nagy üres palotában, most úgy vélték, hogy újra kinyithatják szalonjukat. Néhány ebédet adtak a környék nemességének. Még bált is rendeztek. Az volt a szándékuk, hogy férjhez adják Thérèse-t. És a leány hidegsége ellenére is készséggel ráállt, öltözködött és táncolt, de olyan fehér arccal, hogy nyugtalanította azokat a fiatalembereket, akik bele találtak szeretni.

Thérèse sohasem beszélt többé a kis Colombelről. A marquis törődött vele és Savournin mesternél helyezte el, miután némi oktatásban részesítette. Egyszer aztán Françoise a palotába vitte fiát és a leányka eszébe juttatta egykori játszópajtását. Colombel mosolygott, nagyon takaros volt, egyáltalán nem jött zavarba. Thérèse nyugodtan nézett reá, azt mondta, hogy most már emlékszik, majd hátat fordított. Nyolc nap múlva azonban Colombel visszatért és csakhamar előlről kezdte régi szokásait. Az irodából jövet minden este ellátogatott a palotába, zeneműveket, könyveket, albumokat hozott. Nem sokat hederítettek reá, megbízásokkal halmozták el, akár egy inast vagy szegény rokont. A család függeléke volt. Így egyedül hagyták a leánykával is, anélkül, hogy rosszra gondoltak volna. Mint azelőtt, együtt bezárkóztak a nagy szobákba, óraszámra odakünn maradtak a kert lombjai alatt. Igaz, hogy most már nem játszották a régi játékokat. Thérèse lassan sétálgatott és ruhája suhogott a fűben. Mellette ment Colombel, úgy öltözve, mint a város gazdag fiatalemberei és hajlékony pálcájával, amely mindig vele volt, a földet ütögette.

Thérèse azonban újra királynő lett és Colombel szolga. Most már ugyan nem harapta meg, de olyan magatartással sétált mellette, amely lassankint lealacsonyította és az uralkodónő palástját hordozó udvari lakájjá változtatta át. Csapongó szeszélyeivel gyötörte a fiút, gyengéd szavakban áradozott, majd kegyetlenné vált, egyszerűen a maga mulatságára. Mikor a leány elfordította fejét, Colombel villogó pillantást vetett reá, amely olyan volt, mint a tőr és a romlott fiú egész alakja megnyúlt, megfeszült, mintha áruláson törné a fejét.

Egy nyári estén, a gesztenyefák súlyos árnyai alatt soká sétáltak már, midőn Thérèse rövid hallgatás után komolyan kérdezte:

– Hallja, Colombel, fáradt vagyok. Hátha most is úgy vinne, mint valamikor, hiszen emlékszik!

Colombel elnevette magát. Majd igen komolyan így felelt:

– Szívesen, Thérèse.

De a leány tovább ment és csak annyit mondott:

– Jól van, csak tudni akartam.

Folytatták sétájukat. Leszállt az est, a fák alatt sötétek voltak az árnyékok. A város egyik hölgyéről beszélgettek, aki akkor ment feleségül egy tiszthez. Midőn keskenyebb útra tértek, a fiatalember félre akart húzódni, hogy a leány menjen elől, de az előre lökte, arra kényszerítette, hogy elől menjen. Most mindketten hallgattak.

És Thérèse a kegyetlen kisleány egykori rugalmasságával hirtelen Colombel hátára ugrott.

Előre! – mondta régi szenvedélyétől megváltozott, elfojtott hangon.

Kikapta a pálcát a fiú kezéből, azzal ütötte. Vállába kapaszkodott, majdnem megfojtotta lábszárainak ideges szorításával és őrjöngve hajszolta a fák sötét árnyékában. Soká csapkodta a pálcával, sarkallta futásra, Colombel vágtatásának zaját elfojtotta a fű. Egy szót sem szólt, megfeszítette lábait, vállán ezzel a nagy leánnyal, akinek súlya lenyomta nyakát.

De mikor a leány odakiáltott neki: Elég! ő nem állt meg. Tovább vágtatott, mintha lendülete magával ragadta volna. Hátul összefont kezeivel oly erősen szorította magához a leány lábszárait, hogy az nem ugorhatott le. Most a ló bokrosodott meg és ragadta el a lovasnőt. Hirtelen, a botütések és karmolások ellenére, egy félszer felé tartott, amelyben a kertész szerszámait tartotta. Ott ledobta a földre és a szalmán fekve erőszakot követett el rajta. Végre eljött az ő ideje.

Thérèse még halványabb, szája még pirosabb, szeme még feketébb lett. Folytatta ájtatoskodását. Néhány nap múlva a jelenet megismétlődött: a leány Colombel hátára ugrott, meg akarta fékezni és most is a félszer szalmájára került. A világ szemében Thérèse szelíd volt a fiúhoz, olyan leereszkedő volt hozzá, mint egy idősebb nővér. Colombel nyugodtan mosolygott. Mint hat éves korukban, most is rossz természetű állatok voltak, amelyek titokban csupa mulatságból harapták egymást. Csakhogy ma, a vágy dúlt óráiban, a hímé volt a győzelem.

Rettenetes volt szeretkezésük. Thérèse szobájában fogadta Colombelt. Átadta neki az erődítmények sikátorára nyíló ajtócska kulcsát. Éjjel a fiú kénytelen volt keresztülmenni egy szobán, amelyben éppen anyja aludt. De a szerelmesek oly nyugodtak voltak merészségükben, hogy sohasem kapták rajta őket. Fényes nappal találkákat mertek adni egymásnak. Colombel ebéd előtt jött és Thérèse, aki már várta, becsukta az ablakot, nehogy a szomszédok benézhessenek. Minden órában szükségét érezték annak, hogy lássák egymást, nem azért, hogy a húszéves szerelmesek gyengédségeit mondják el egymásnak, hanem azért, hogy folytassák tusájukat. Gyakran civódtak, halk hangon gyalázták egymást és annál inkább reszkettek a dühtől, mert nem engedhettek ösztönüknek, hogy kiabáljanak és verekedjenek.

Egy este Colombel ebéd előtt jött. Majd, amikor mezítláb és ingujjban járkált a szobában, az az ötlete támadt, hogy megfogja Thérèse-t és úgy felemelje, ahogy a vásári herkulesek birkózás kezdetén szokták. Thérèse ki akarta szabadítani magát, így szólt:

– Eressz el, hiszen tudod, hogy erősebb vagyok mint te. Még kárt tennék benned.

Colombel elnevette magát.

– Hát tégy, – suttogta.

Még mindig rázta a leányt; hogy földhöz vágja. Ekkor Thérèse bezárta karjait. Gyakran játszottak így, a harc ösztönétől hajtva. Többnyire Colombel terült el a szőnyegen, fuldokolva, elernyedt tagokkal. Nagyon kicsi volt, Thérèse egy óriásnő mozdulatával szorította ki belőle a szuszt.

Ezen a napon azonban Thérèse elcsúszott és Colombel hirtelen lendülettel feldöntötte, míg maga állva diadalmaskodott.

– Látod, hogy nem te vagy az erősebb, – mondta sértő nevetéssel.

Thérèse elsápadt. Lassan felkelt és némán megtámadta Colombelt, remegve a dühtől, úgyhogy még a fiú is megborzongott belé. Ó megfojtani, végezni vele, hogy tehetetlenül, örökre legyőzve maradjon ott! Egy percig egyetlen szó nélkül birkóztak, lihegve, a szorítás alatt ropogó tagokkal. És ez már nem volt játék. Az emberölés hideg lehelete süvöltött fejük fölött. Colombel hörögni kezdett. A leány attól félt, hogy meg találják hallani őket és utolsó, rettenetes erőfeszítéssel meglökte. Colombel halántéka nekiütődött a fiókos szekrény sarkának és súlyosan elterült a földön.

Thérèse egy darabig fellélegzett. A tükör előtt megigazította haját, kisimította szoknyáját, úgy tett, mintha nem törődne a legyőzöttekkel. Hiszen maga is feltápászkodhat. Majd lábával megérintette és amikor nem mozdult, végül föléje hajolt; miközben egy kis borzongást érzett. Ekkor látta, hogy Colombel arca viaszsárga, szemei üvegesek; szája eltorzult. Jobb halántékán lyuk volt; a halánték a fiókos szekrény sarkán bezúzódott. Colombel meghalt.

Thérèse dermedten emelkedett fel. Hangosan beszélt a csendben.

– Meghalt! most meghalt!

És hirtelen a valóság érzete szörnyű aggodalommal töltötte el. Kétségkívül volt egy pillanat, amikor meg akarta ölni. De ez csak ostobaság volt, a düh ötlete. Mindig meg akarjuk ölni egymást, ha verekedünk, csakhogy sohasem ölünk, mert a halottak nagyon is kényelmetlenek. Nem, nem, ő nem bűnös, hiszen nem akarta ezt. És még hozzá a szobájában!

Tovább beszélt, hangosan, szaggatott szavakkal.

– Nos, vége… Meghalt, nem mehet el a maga lábán.

Az első pillanat hideg döbbenetét láz követte, amely tüzes áram gyanánt tódult belsejéből torkába. Holt férfi van a szobájában. Sohasem magyarázhatná meg, hogyan került ide, mezítláb, ingujjban, lyukkal a halántékán. El van veszve.

Thérèse lehajolt, megnézte a sebet. Megkövült a rémülettől a hulla fölött. Françoise-t, Colombel anyját hallotta jönni a folyosón. Más nesz is hallatszott, léptek zaja, hangok, az aznap tartandó estély előkészületei. Egyik percről a másikra, kihíhatják, érte jöhetnek. És itt van ez a halott, a szeretője, akit megölt és aki bűnük súlyos terhével nehezedett vállára!

Ekkor, elbódulva az agyában egyre fokozódó zsivajtól, felállt és keringeni kezdett a szobában. Keresett egy üreget, ahova bedobhatná ezt a testet, amely most elzárta előle a jövőt, a bútorok alá, a sarkokba nézett, rázkódva tehetetlensége bősz reszketésétől. Nem, sehol sem volt hely, a hálófülke nem volt eléggé mély, a szekrények szűkek voltak, a szobában nem volt számára segítség. Pedig itt rejtegették csókjaikat! Ide jött Colombel, halk léptekkel, mint egy macska és távozott ugyanúgy. Sohasem hitte volna, hogy oly nehéz.

Thérèse még mindig járt-kelt, üldözött vad őrjöngő táncával forgott a szobában, midőn hirtelen ihletet vélt érezni. Hátha az ablakon dobná ki Colombelt? De hiszen megtalálnák és kitalálnák, honnan esett le. Mégis felemelte a függönyt, hogy kinézzen az utcára és hirtelen észrevette odaát a fiatalembert, a bamba fuvolást, amint alázatos kutya kifejezésével az ablakon kikönyökölt. Jól ismerte sápadt ábrázatát, amely szüntelen feléje fordult és amelyet már megunt, annyi gyáva érzelmet olvasott ki belőle. Az alázatos és szerelmes Julien látása hirtelen megállította. Ez a menekvés. Az a bamba odaát a láncra vert kutya gyengédségével szereti és még a bűnben is engedelmeskedne neki. Egyébként egész szívével, egész testével meg fogja jutalmazni. Nem szerette, mert túlságosan szelíd volt, de szeretni fogja, örökre megvásárolja teste önkéntes adományával, ha érte hozzányúl a vérhez. Piros ajkai megrebbentek, mintegy rémes szerelem izétől, amellyel az ismeretlen vonzotta.

Ekkor gyorsan, mintha egy csomó ruhát szedett volna fel, felemelte és az ágyra vitte Colombel holttestét. Aztán kinyitotta az ablakot és csókokat hányt Julien felé.

NEGYEDIK FEJEZET

Julien lázálomban mozgott. Midőn ráismert az ágyon fekvő Colombelre, nem is csodálkozott, természetesnek és egyszerűnek találta a dolgot. Igen, csakis Colombel lehetett a hálófülke mélyében, bezúzott halántékkal, borzalmas kéjelgő helyzetben.

Thérèse most hosszasan beszélt neki. Eleinte meg sem értette, bódultságában a szavak zavarosan egymásba folytak. Majd megértette, hogy a leány parancsokat ad neki és odahallgatott. Most nem szabad elhagynia a szobát, éjfélig ott kell maradnia és megvárnia, míg a palota elsötétedik és kiürül. A marquis estélye megakadályozta, hogy korábban cselekedjenek, de végeredményben mégis kedvező körülményekkel járt, mert sokkal inkább lefoglalt mindenkit, semhogy a leányka után nézzen. Mikor eljön az óra, Julien a hátára veszi a holttestet, leviszi és a Rue Beau-Soleilben bedobja a Chanteclairbe. Mi sem lehetett könnyebb, tekintve a nyugalmat, amellyel Thérèse az egész tervet kifejtette.

Elhallgatott, a fiatalember vállára tette kezeit és megkérdezte:

– Megértett? rendben van?

Julien összerezzent.

– Igen, igen, ahogy akarja. Az öné vagyok.

Ekkor Thérèse igen komolyan lehajolt. Minthogy a fiú nem értette meg, mit akar, így szólt:

– Csókoljon meg.

Julien borzongva csókolta meg a leány jéghideg homlokát. És mindketten hallgattak.

Thérèse újból összehúzta az ágy függönyeit. Karosszékbe roskadt és ott, a sötétben végre megpihent. Julien egy darabig még állva maradt, majd ő is leült. Françoise már nem volt a szomszéd szobában, a házból csak tompa nesz hallatszott, a szoba, lassankint sötétségbe borulva, mintha aludt volna.

Közel egy óra hosszat semmi sem moccant. Julien erős ütéseket érzett agyában, amelyek megakadályozták, hogy gondolkodjék. Thérèse-nél volt és ez boldogsággal töltötte el. Majd hirtelen arra a gondolatra, hogy a hálófülkében, amelynek függönyei érintésükkel borzongást idéztek benne elő, hulla van, úgy érezte, hogy ereje elhagyja. Irgalmas Isten! ő szerette ezt a vakarcsot, hát lehetséges ez? Megbocsátotta neki, hogy megölte, de Colombel meztelen lábai, az ágy csipkéi közt heverő férfi meztelen lábai felgyújtották vérét. Mily örömmel dobja majd be a Chanteclairbe, a hídról, egy oly mély és sötét ponton, amelyet jól ismert! Így mindketten megszabadulnak tőle és aztán egymáséi lehetnek. Ekkor a boldogság gondolatára, amelyről reggel még álmodni sem mert, hirtelen az ágyban látta magát, ugyanazon a helyen, ahol a hulla hevert és a hely hideg volt és ő rémült irtózatot érzett.

A karosszékben hátradőlve Thérèse nem mozdult. Julien az ablak tétova világossága előtt csak kontyának magas idomát különböztette meg. A leány kezei közé temette arcát, anélkül, hogy tudni lehetett volna, miféle érzés semmisítette meg ennyire. Talán egyszerűen csak testi elernyedés volt a borzasztó válság után, amelyen keresztülment? Vagy lelkifurdalás volt, utolsó álmát alvó szeretője fölött érzett gyász? Talán nyugodtan azzal foglalkozott, hogy menekvési tervét érlelje, vagy pedig a félelem nyomait takarta el árnyékba szorult arcán? Julien nem tudta kitalálni.

A nagy csend közepette az óra ütött. Thérèse lassan felállt, meggyújtotta öltözőasztala gyertyáit és szokott szép nyugalmában, kipihentnek és erősnek mutatkozott. Mintha megfeledkezett volna a rózsaszínű selyemfüggönyök mögött fetrengő holttestről és a szobája meghitt elzártságában foglalatoskodó egyén nyugalmával jött-ment. Majd kibontotta haját és hátra sem fordulva így szólt:

– Felöltözöm az estélyre… Ha jönni talál valaki, akkor bújjék el a hálófülkében.

Julien ülve maradt, a leányt nézte. Az már úgy bánt vele, mintha szeretője volna, mintha a véres cinkosság, amellyel kettejüket egybefűzte, hosszú viszony során már egymáshoz szoktatta volna őket.

Thérèse felemelt karokkal fésülködött. A fiatalember szakadatlanul, borzongva nézte, oly kívánatos volt a leány, meztelen hátával, amint lustán mozgatta a levegőben finom könyökeit és karcsú ujjait, amelyekre rácsavarta a hajfürtöket. Talán el akarja csábítani, meg akarja neki mutatni, milyen szeretőt kap benne, hogy bátorságot öntsön beléje?

A leány cipőit húzta fel, midőn léptek hallatszottak.

– Bújjék el a hálófülkében, – mondta halkan.

És gyors mozdulattal Colombel megmerevedett hullájára dobta mind a fehérneműt, amelyet levetett, még meleg fehérneműt, amely az ő illatától illatozott.

Françoise lépett be és így szólt:

– Várják, kisasszony.

– Megyek, kedvesem, – mondta nyugodtan Thérèse. – Ejnye, segíthetnél ruhámat felvennem.

Julien a függönyök résén keresztül mindkettejüket látta, remegett a leány vakmerősége miatt és fogai oly erősen vacogtak, hogy kezével összeszorította állkapcsát, nehogy meghallják. Mellette, a női ing alól Colombel egyik megdermedt lábát látta kilógni. Hátha Françoise, az anya félrehúzta volna a függönyt és beleütközött volna gyermeke lábába, a lelógó meztelen lábba!

– Vigyázz, – ismételte Thérèse, – csak lassan, ne tépd le a virágokat.

Hangja ment volt minden felindulástól. Most már mosolygott, mint egy leány, aki boldog, hogy bálba mehet. Fehér selyem ruhája volt, véges végig fehér csipkerózsákkal díszítve, amelyek középen piros pettyel voltak megjelölve. És ott állva a szoba közepén olyan volt, mint egy szűzies fehérségű nagy virágcsokor. Meztelen karjai, meztelen nyaka folytatták a selyem fehérségét.

– Ó, mily szép, mily szép! – ismételte megelégedve a vén Françoise. – Hát a virágfüzére? Várjon csak!

Keresni látszott, a függönyökhöz nyúlt, mintha az ágyra akarna nézni. Julien majdnem elkiáltotta magát ijedelmében. Thérèse azonban, sietség nélkül, a tükör előtt mosolyogva így szólt:

– Ott van a fiókos szekrényen a virágfüzérem. Add ide… Ó ne nyúlj az ágyamhoz, mindenfélét raktam rá. Mindent megbolygatnál.

Françoise segített neki koszorú gyanánt a fejére tenni a hosszú csipkerózsa ágat, amelynek egyik hajlékony vége a nyakára hullt. Thérèse egy darabig elégedetten állt még ott. Készen volt, kesztyűjét húzta fel.

– Ó, – kiáltott Françoise, – a templomban nincsenek olyan szent szüzek, akik oly fehérek volnának, mint maga!

Ez a bók újabb mosolyt csalt a leányka arcára. Még egyszer megnézte magát, az ajtó felé tartott és így szólt:

– Gyerünk, menjünk le… Elfújhatod a gyertyákat.

A hirtelen beállott sötétségben Julien hallotta az ajtó csukódását és a távozó Thérèse selyemruhájának suhogását a folyosón végig. Leült a földre, az ágy mellé, nem mert még kijönni a hálófülkéből. A mély sötétség sűrű fátyolt vont szeme elé, de tudatával volt a maga mellett lelógó meztelen lábnak, amely mintha az egész szobát megdermesztette volna. Maga sem tudta, meddig maradt úgy, az álmosság gyanánt ránehezedő gondolatok zűrzavarában, midőn újra nyílt az ajtó. A selyem suhogásából ráismert Thérèse-re.

Nem ment közelebb, csak letett valamit a fiókos szekrényre és suttogva mondta:

– Tessék, bizonyára nem ebédelt… Ennie kell, érti!

Újra suhogott a ruha és másodszor is végigment a folyosón. Julien, felrázva zsibbadtságából, felállt. Megfullad a hálófülkében, nem bírt tovább ott maradni az ágynál, Colombel mellett. Az óra nyolcat ütött, még négy órát kell várnia. Ekkor, elfojtva léptei zaját, járni kezdett.

Gyenge világosság, a csillagos ég világossága lehetővé tette, hogy megkülönböztesse a bútorok sötét idomait. Egyes szegletek homályba merültek. Csak a tükör őrizte meg régi ezüsthöz hasonló tompa visszfényét. Julien általában nem volt félénk, de voltak pillanatok, amikor ebben a szobában veríték öntötte el az arcát. Körülötte a bútorok fekete tömegei megmozdultak, fenyegető idomokat öltöttek. Háromszor úgy rémlett neki, mintha sóhajokat hallana a hálófülkéből. Rettegve állt meg. Majd midőn jobban odahallgatott, a mulatság zaja hallatszott; tánczene, a tömeg nevető moraja. Lehunyta szemeit és hirtelen a szoba sötét ürege helyén nagy fényesség keletkezett, ragyogó szalon, amelyben Thérèse-t látta, amint fehér ruhájában szerelmetes ütemű táncot lejt egy férfi karjai között. Az egész palota rezgett a boldog zenétől. Csak maga volt ebben a rettentő zugban, fogvacogva a borzalomtól. Egy pillanatig visszariadt, égnek állt a haja: mintha fényt látott volna kigyúlni az egyik széken. Midőn közelebb mert menni és hozzányúlni, látta, hogy fehér szatin derékfűző. Felvette, beletemette arcát a leányka amazoni keblétől megpuhult szövetbe, hosszan belélegzette illatát, hogy elkábítsa magát.

Ó, mily gyönyör! Mindenről meg akart feledkezni. Nem, nem halotti virrasztás ez, hanem szerelmi virrasztás. Homlokát az ablaküvegre nyomta, mialatt a szatin fűzőt tovább is száján tartotta és végigment szíve történetén. Szemközt, az utca másik oldalán szobáját látta, melynek ablakai nyitva maradtak. Ott csábította el Thérèse-t ájtatos zenéjének hosszú estéi alatt. Fuvolája elzengte érzelmeit, elmondta vallomásait, a félénk szerelmes hangjának oly édes reszketésével, hogy a leányka, legyőzve, végül is rámosolygott. Ez a szatin, amelyet csókolt, az övé, az ő selymes bőrének részecskéje, amelyet azért hozott neki, hogy ne türelmetlenkedjék. Álma oly határozott képet öltött, hogy elhagyta az ablakot és az ajtóhoz sietett, abban a hiszemben, hogy őt hallja.

A szoba hidege vállára hullott és kijózanodva feleszmélt. Ekkor bősz elhatározás támadt benne. Ó most már nem habozik, még az éjjel visszatér. Túl szép a leány, túlságosan szereti őt. Akik a bűnben szeretik egymást, azoknak oly szenvedéllyel kell szeretniük, hogy csontjaik ropogjanak belé. Igen, vissza fog térni, még pedig futva, egy perc időveszteség nélkül, mihelyt a folyóba dobta a csomagot. És ideges rohamtól rázkódva, őrjöngve harapdálta a szatin fűzőt, eltemette fejét a szövetben, hogy elfojtsa a vágy zokogását.

Tizet ütött az óra. Julien hallgatózott. Úgy érezte, mintha évek óta volna ott. Majd kábán várt. Kenyeret és gyümölcsöt talált a keze alatt, állva, mohón evett, gyomorfájással, amelyet nem bírt lecsillapítani. Ez talán majd erőt ad neki. Majd miután evett, roppant fáradtság szállta meg. Úgy rémlett neki, mintha örökké tartana ez az éjszaka. A palotában tisztábban hallható volt a távoli zene; a tánc pillanatonkint megrázkódtatta a padlót; fogatok kezdtek robogni. Julien merően nézett az ajtóra, amelyen a kulcslyuk mintha egyszerre csillaggá vált volna. Ő még csak el sem bujt. Annál rosszabb, ha valaki be talál jönni!

– Nem, köszönöm, Françoise, – mondta Thérèse, gyertyával a kezében belépve. – Majd magam levetkőzöm… feküdj le; fáradt lehetsz.

Betette az ajtót, előre tolta a reteszét. Aztán egy darabig mozdulatlanul állt ott, ajkaira illesztve ujját, még  mindig kezében tartva a gyertyatartót. A tánctól nem lett pirosabb az arca. Nem szólt, letette a gyertyatartót, Juliennel szemközt leült. Még egy fél óráig vártak, egymást nézték.

Becsapódtak az ajtók, a palota álomba merült. Thérèse-t főleg Françoise szomszédsága nyugtalanította, a szoba, ahol az öregasszony aludt. Françoise néhány percig járkált, majd ágya recsegett, lefeküdt belé. Soká hánykolódott, mintha nem jönne szemére álom. Végre erős és szabályos lélegzés hallatszott az ajtón keresztül.

Thérèse még mindig komolyan nézte Julient. Csak egy szót szólt.

– Gyerünk, – mondotta.

Félrehúzták a függönyöket, fel akarták öltöztetni a kis Colombel hulláját, amely már olyan merev volt, mint egy gyászos paprikajancsi. Mire elkészültek ezzel a munkával, mindkettejük halántékáról csurgott a veríték.

– Gyerünk! – mondotta Thérèse másodszor.

Julien minden habozás nélkül, egyetlen erőfeszítéssel megragadta a kis Colombelt és vállára vette, ahogy a mészárosok a borjukat veszik fel. Nagy teste meggörnyedt, a hulla lábai egy méternyire voltak a földtől.

– Én megyek elől, – súgta szaporán Thérèse. – Megfogom a felöltőjét, arra kell mennie, amerre vezetem. És menjen halkan.

Először is Françoise szobáján kellett keresztül menniük. Ez volt a rettenetes hely. Már megtették az utat, midőn a hulla egyik lába nekiütődött egy széknek. Françoise felébredt a zajra. Hallották, amint felemelte a fejét és tompa szavakat motyogott. Ők mozdulatlanul álltak, Thérèse az ajtóhoz simulva, Julien meggörnyedve a holttest alatt, attól a félelemtől eltelve, hogy az anya rajtakapja őket, amint fiát a folyóhoz cipelik. Kegyetlen aggodalom perce volt ez. Aztán Françoise nyilván elaludt és ők óvatosan kimentek a folyosóra.

Itt azonban újabb ijedtség várta őket. A marquisné nem feküdt le, ajtaja alatt kiszűrődött a világosság. Ekkor nem mertek sem előre, sem hátra menni. Julien úgy érezte, hogy a kis Colombel lecsúszik a válláról, ha másodszor is kénytelen keresztülmenni. Françoise szobáján. Közel egy negyedóráig nem moccantak és Thérèse-nek megvolt az a számító bátorsága, hogy a hullát támogassa, nehogy Julien elfáradjon. Végre a világosság kialudt és ők lemehettek a földszintre. Meg voltak mentve.

Thérèse nyitotta ki újra a használaton kívül álló egykori főkaput. És midőn Julien terhével a Place des Quatre-Femmes közepére ért, meglátta a feljáró magasságában állva, meztelen karokkal, egész fehéren báli ruhájában. Várta őt.

ÖTÖDIK FEJEZET

Julien bikaerős volt. Már gyermekkorában a falujával szomszédos erdőben azzal szórakozott, hogy segített a favágóknak és fatörzseket vett a vállára. Így hát olyan könnyen vitte a kis Colombelt, mint egy tollat. Ez a vakarcs csak madár volt a nyakán. Alig érezte, gonosz öröm fogta el, hogy ily kevéssé nehéznek, ily hitványnak, ily semminek találja. A kis Colombel nem vigyorog többé, ha elmegy az ablaka alatt, amikor ő ott fuvolázik, nem csipkedi többé tréfáival a városban. És arra a gondolatra, hogy megmeredve és hidegen viszi így szerencsés vetélytársát, az elégtétel érzése futott végig rajta. Egy vállrándítással feljebb tolta terhét, összeszorította fogait és siettette lépteit.

A város sötét volt. A Place des Quatre-Femmes-on azonban Pidoux kapitány ablakából világosság látszott; a kapitány bizonyára rosszul érezte magát, mert a függönyök mögött látható volt hasának megnagyobbodott árnyéka, amely jött-ment. Julien nyugtalanul lopódzott a szemközti házak hosszában, midőn halk köhögés dermesztette meg. Megállt az egyik kapu mélyedésében és ráismert Savourin közjegyző feleségére, aki szítta a levegőt és sóhajtozva nézte a csillagokat. Ez szerencsétlen véletlen volt, ebben az órában a Place des Quatre-Femmes rendszerint már mély álomba merült. Savourinné szerencsére végül visszatért az ágyba Savourin mester mellé, akinek harsány hortyogása a nyitott ablakon át kihallatszott az utcára. És midőn ez az ablak becsukódott, Julien gyorsan keresztül ment a téren, mindig szemmel tartva Pidoux kapitány nyugtalan árnyékát.

A szűk Rue Beau-Soleilben végre megnyugodott. Itt a házak oly közel voltak egymáshoz, a kövezet oly meredek, hogy a csillagok fénye nem hatolt le a mélységbe, ahol az árnyékok mintegy súlyosan leülepedtek. Mihelyt Julien ily védett helyen látta magát, a szaladás ellenállhatatlan ingere hirtelen veszett vágtatásra késztette. Teljesen tudatával volt, hogy ez veszedelmes és ostoba, de nem állhatta meg, hogy ne vágtasson, míg maga mögött érezte a Place de Quatre-Femmes üres és világos négyszögét a jegyzőné és kapitány ablakaival, amelyek kigyúlva mintegy két nagy szemhez hasonlóan nézték. Cipői oly nagy lármát csaptak a kövezeten, hogy azt hitte, hogy üldözik. Majd hirtelen megállt. Harminc méternyi távolságból meghallotta a tisztek hangját, akik egy szőke özvegynek a Rue Beau-Soleilben levő étkezdéjéből jöttek. A tiszturak puncsot ihattak valamelyik áthelyezett bajtársuk tiszteletére.

A fiatalember azt mondta magában, hogyha feléje jönnek az utcában, akkor el van veszve; nem volt mellékutca, amelyen át menekülhetett volna és sehogy sem lenne elég ideje ahhoz, hogy visszaforduljon. Hallgatta a csizmás lábak lépteit, a halk kardcsörgést és rettegés fojtogatta. Egy darabig arról sem tudott számot adni magának, vajon a hangok közelednek, vagy eltávolodnak-e. De ezek a hangok lassankint elenyésztek. Julien még várt, majd rászánta magát hogy lépéseit elfojtva tovább menjen. Mezítláb ment volna, ha időt mert volna venni magának, hogy cipőit levesse.

Végre kiért a város kapuja elé.

Nem volt ott sem vám, sem másféle őrség. Szabadon mehetett ki. De a szűk Rue Beau-Soleilből kijövet, a táj hirtelen kiszélesbedése megrémítette. A környék egészen kék volt, igen lágy kék színű; hűs fuvallat volt érezhető és Juliennek úgy rémlett, mintha óriási tömeg várná és küldené arcába leheletét. Meglátták őt, rémes kiáltás fog elhangzani és majd helyéhez szegezi őt.

De a híd már itt volt. Julien megkülönböztette a fehér utat, a két alacsony mellvédet, amelyek olyan szürkék voltak, mint a gránitpadok, hallotta a Chanteclair kristálytiszta csergedezését a magas fűben. Ekkor előre merészkedett, görnyedten haladt, kikerülve a szabad helyeket, attól való féltében, hogy az ezernyi néma tanú, akiket maga körül érzett, észre találja venni. Az út legveszedelmesebb része volt maga a híd, amelyen nem lesz elfedve, hanem az amfiteátrum módjára épült egész város megláthatja. Pedig a híd végére akart menni, arra a helyre, ahol lelógó lábakkal rendesen ülni szokott, hogy magába szíjja a szép esték üdeségét. A Chanteclair egy nagy mélyedésben csendes és fekete víztükörré szélesbült, amelynek belsejében erősen örvénylett a víz. Hányszor szórakozott Julien azzal, hagy a vízbe hajigált kövek csobogásából ítélje meg annak mélységét! Akaraterejét utoljára megfeszítve, átment a hídon.

Igen itt volt. Julien ráismert a kőre, amely hosszú ott időzéseitől kifényesedett. Lehajolt, látta a víztükröt a mosoly gyanánt rajzolódó gyors áramlatokkal. Ez volt az a hely és a mellvédre tette le terhét. Mielőtt azonban a vízbe dobta volna a kis Colombelt, ellenállhatatlan kényszer szállta meg, hogy utoljára megnézze. A város valamennyi polgárának reá szegezett szeme nem akadályozta volna meg benne, hogy ezt az elégtételt ne szerezze meg magának. Néhány pillanatig szemtől-szemben maradt a hullával. A halántékán levő lyuk megfeketedett. A távolban, az álomba merült tájban, egy taliga zokogásszerű lármát csapott Ekkor Julien nem késlekedett tovább és hogy a túl hangos csobbanást elkerülje, megfogta a holttestet, elkísérte esésében. De maga sem tudta hogyan, a halott karjai nyaka körül fonódtak, oly erősen, hogy már-már őt is belehúzták a vízbe és csoda volt, hogy nem esett bele. A kis Colombel magával akarta vinni.

Midőn Julien újra ott ült a kövön, gyengeség szállta meg. Megtörten maradt ott, görnyedt háttal, lógó lábakkal, az elfáradt vándor elernyedt tartásával, ami oly gyakran megesett vele. És nézte a víztükröt, amelyen újra jelentkeztek a mosolygó fodrocskák. Kétségtelen, a kis Colombel magával akarta vinni, akárhogy meghalt is, megszorította a torkát. Most már azonban mindennek vége, mélyen magába szítta a szabad természet üde illatát, szemével követte a folyó ezüstös csillogását a fák bársonyos árnyékai között és a természetnek ez a zugocskája a béke ígéretének, vég nélküli ringatásnak tűnt fel előtte, titkos és rejtett gyönyörével.

Majd Thérèse-re gondolt. Meg volt róla győződve, hogy ő várja. Még mindig ott látta a rongált feljárón, a kapuban, amelynek fáját kikezdte a moha. Kiegyenesedve állt ott, fehér selyemruhájában, amelyet középen piros pettyel jelzett csipkerózsák díszítettek. De talán mégis fázni kezdett. Akkor felmehetett és szobájában várja őt. Nyitva hagyta a kaput, úgy feküdt le ágyába, mint a mátka menyegzője estéjén.

Mily édes érzés! Soha egy nő sem várta még így. Még egy perc és ott lesz az ígért helyen. De lábai elzsibbadtak, attól félt, hogy elalszik. Csak nem gyáva? És hogy felrázza magát, maga elé idézte Thérèse-t öltözködés közben, mikor levetette ruháját. Viszontlátta felemelt karjait, duzzadó keblét, a levegőben mozgó finom könyökét és halvány kezeit. Ezekkel az emlékekkel sarkalta magát, az illattal, mely belőle áradt, sima bőrével, a borzalmas kéj szobájával, ahol őrjöngő mámort ivott. Csak nem mond le a felkínált szenvedélyről, amelynek előíze már ott égett ajkain? Nem, inkább térden vonszolja magát oda, ha lábai felmondanák a szolgálatot.

De ez már elvesztett ütközet volt, amelyben legyőzött szerelme végleg haldokolt. Már csak egy ellenállhatatlan vágyat érzett, azt, hogy aludjék, mindig csak aludjék. Thérèse képe elhalványult, magas fal emelkedett fel és elválasztotta tőle a leányt. Most már ha csak vállát is megérinti ujjával, belehalt volna. Kimúló vágya hullaszagú volt. Ez teljes lehetetlenség, a mennyezet bedőlt volna fejük fölött, ha visszatért volna a szobába és testéhez szorította volna a leányt.

Aludni, mindig aludni, mily jó lelhet az, ha nincs már bennünk semmi, ami megérné, hogy virrasszunk! Másnap nem megy a postára, ez szükségtelen, nem fuvolázik többé, nem áll az ablakhoz. Így hát miért ne aludjék mindig? Életének vége volt, lefekhetett. És újra a folyót nézte, iparkodott meglátni, ott van-e még a kis Colombel. Colombel értelmes fiú volt, bizonyára tudta, mit csinált, amikor magával akarta vinni.

Ott volt előtte a víztükör nevetgélő forgatagaival. Lágyan zenélt a Chanteclair és a környéken mindenható békéjű homály terült el. Julien háromszor eldadogta Thérèse nevét. Aztán összekuporodva, mint egy csomag, nagy loccsanással a vízbe ejtette magát. És a Chanteclair tovább folytatta danáját a fűben.

Midőn megtalálták a két holttestet, viadalra gondoltak; egész történetet találtak ki. Julien megleshette a kis Colombelt, hogy csúfolódásaiért bosszút álljon rajta és a folyóba vetette magát, miután halántékára mért kőütéssel megölte. Három hónap múlva Thérèse de Marsanne kisasszony feleségül ment a fiatal Véteuil grófhoz. Fehér ruhát viselt, szép nyugodt arca büszke tisztaságban tündökölt.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Émile Zola: Egy szerelmi éjszakáért”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)