Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Fehér Klára: A csónak

Fehér Klára: A csónak

30 július 2016

FEHERKLSzín: egy kolostor cellája az Adria egy kis szigetén, a görög partoknál. Idő: 1942 nyara. Amikor a függöny felmegy, tucatnyi rabruhás fogoly áll sűrű sorban a falnál. Kurt von Theimer előttük sétál fel-alá. Úgy méregeti őket, mint ahogy az iskolában felelés előtt a tanár nézi az osztályt. Minden arcon ugyanaz a néma szorongás.

kurt Még nem döntöttem. Még nem tudom, melyikteket szeressem, báránykáim. Látjátok, én nem ütök, én nem faggatok, én nem csinálok veletek semmit. Csak játszom. Érdekes, vidám, pszichológiai játékokat. Tudjátok ti, mi a pszichológia? Honnan tudnátok? Hidat robbantani, azt tudtok. Szökésen törni a fejeteket, azt tudjátok. Most például mire gondolsz, te… te kopasz, no persze, mind majdnem kopaszok vagytok… Valaha nevetek is volt, mi? Meg szeretőtök is, meg anyátok is. Talán házatok is, kis kerttel… most csak egy számotok van… Szóval mire gondolsz, nyolcas?
az öreg Nem gondolok semmire.
kurt Uram. Így mondod: nem gondolok semmire, uram. Nem válaszolsz? Jó. Akkor sem hozol ki a béketűrésből. Én nem verek. Én nem vagyok Heinrich őrmester, én nem mocskolom be a pálcámat. Kilépni! (Az öreg előrelép) És… nézzük csak… és te…
a fiatal (17-es számú, rémült, kilép a sorból) Igen, uram.
kurt Ma ti ketten fogtok játszani, és mi valamennyien gyönyörködni fogunk bennetek. Nagyon kedves és ügyes játékot. 17-es, eredj az ablakhoz…
a fiatal Uram… az ablak… az ablak…
kurt Látom, értelmes fiú vagy. Az ablak megközelítése halálbüntetés terhe mellett tilos. De most én mondom neked, menj oda az ablakhoz. És mondd el hangosan, mit látsz.
a fiatal (felmegy az ablakhoz vezető lépcsőkön, de háttal, mindvégig a tiszt felé fordulva).
kurt Na, mozogj! Fordulj meg. Nézz ki. És beszélj.
a fiatal (remeg a hangja) Uram, látom a tengert… (felordít) a tengert látom… a tenger kék… a tenger… a tengert látom és pálmákat és… ó, istenem…
kurt Tovább.
a fiatal A tengert… a zöld füvet… a partot… a tengert…
kurt Ezt már hallottam. Mit még?
a fiatal Semmit, uram… a tengert… és… és persze az égboltot, az égbolt is kék… és felhő van rajta. Egy kis fehér bárányfelhő.
kurt Öreg, menj oda te is. Mit látsz?
az öreg (határozott léptekkel odamegy az ablakhoz) Egy csónakot látok.
kurt Uram. Uram, mielőtt kijövök a béketűrésből.
a fiatal Igen, egy csónak is van, uram.
kurt Hát ez a csónak lesz ma a játék. Kettőtök közül az egyik, még nem döntöttem, melyiktek, lemegy a csónakhoz. Civil ruhában. Mintha ember volna. Egy korsó vizet és egy kenyeret tesz a csónakba. És este hatig azt csinálhat, amit akar. A másik itt áll az ablakban, és nézi. Este hatkor, amikor a harang megszólal, itt lesz újra. Ha egy percet késik, a másik meghal. Hogy tetszik a játék, báránykáim? No, nem lelkesedtek? Este hatig evezhet a tengeren. Átevezhet akár Amerikába. A ruháit nem szagoltatom meg a kutyákkal. Nem köröztetem. Nem üldöztetem. Csak éppen meghal a másik, ha nem jön vissza. No, melyiktek megy, és melyiktek marad? Válasszatok. Nem szóltok? Nézzetek a szemembe. Ó, hogy ég benne az izgalom, hogy remeg a szájatok széle, hogy szeretnétek megmarkolni az evezőlapátot, mozogni a sós szélben! No, melyiktek megy, melyiktek marad? Nem mertek kérni, nem mertek térdre borulni, nem mertek könyörögni?
a fiatal (térdre esik)
kurt No lám… kezdődik a játék. Hát mondd, te kis nyomorult féreg, mit csinálnál, ha téged engednélek, mit csinálnál ezzel a nappal, ezzel a gyönyörű, ragyogó nyári nappal, a kenyérrel, a vízzel?
a fiatal (fuldokolva) Uram… én… lefeküdnék a fűbe… nem, először megfürdenék a tenger­ben… úsznék… és táncolnék, és ugrálnék a homokon. És innék egy korty vizet… és keresnék egy szem fügét vagy egy narancsot… egy narancsot, uram, narancsot, aminek édes, savanykás íze van, a héját is kirágnám… megenném az egész olajos, csípős, sárga héját is, bedörzsölném a bőrömbe, és újra úsznék a tengerben, és este hatra visszaérnék, pontosan harangszóra, uram, itt lennék már fenn a lépcsőn… uram, csak egy kicsit eveznék a part körül, a sziklákat megnézném, az eget nézném, a sós vizet szagolnám, lenyalnám a karomról a tenger ízét, uram, és pontosan hat órára itt volnék újra, uram… Én…
kurt Ez szép… és te?
az öreg Én megszöknék.
kurt Uram, vagy szájon váglak. Nocsak… nem, nem, tőlem mondhatod, ahogy akarod. Nem vagy ember, féreg vagy, egy féreg, azt nyüszít, amit tud. Te már fél hatkor itt lennél…
öreg Nem. Én megmondtam, hogy megszöknék.
kurt Ez izgalmas. Hiszen azt sem tudod, nyomorult, hogy hol vagy.
az öreg Hogyne tudnám, amikor én mindent tudok. Nekem barátom a szél, a tenger, még a legvadabb hullámverés is. Az Adrián vagyunk, ha felkel a nap, akkor a nap irányában van Igoumenica, északra tőlem az albán partok, ahol most vagyok, a Kolostor-sziget, innen háromórányi evezésre van az első halászsziget, ott már motorcsónakba ültetnének a halászok, és elvinnének, hogy soha nem találnátok rám.
kurt Halászmotorcsónak, azt hiszed, van még motorcsónakjuk a halászoknak?
öreg Ez nem a te gondod volna, hanem az enyém. Én megszöknék. És nem jönnék vissza.
kurt Hallod, tizenhetes? Nem jönne vissza. Mit bánja, hogy te megdöglenél helyette.
az öreg Én megszöknék. Mennék és mennék és mennék, húznám az evezőt, amíg a tenyerem felhólyagosodik, a fejem szédülne a tűző naptól, a gyomrom felfordulna, a szívem zihálna, kapkodva, akadozva verne. Csak eveznék és eveznék, a sós izzadságom belecsurogna a sós tengerbe, a sós könnyeim fürdetnék az arcomat a boldogságtól. Eveznék és eveznék és eveznék, a hullámok azt harsognák a fülembe: szabadság, a szél azt süvítené, szabadság, a szívem azt dobogná, szabadság!
kurt Nocsak, nocsak, költővé lettél. És közben itt ez a fiú.
az öreg Én megszöknék. Ha engem engednél le a partra, én megszöknék. Jobbra tőlem Igoumenica, arra kellene evezni, csak három órát kellene evezni, ott vannak a halászok.
kurt Ezt már hallottam, unalmas.
az öreg Csak a nevemet mondanám. Leonidasz. Leonidasz. És volna minden. Kenyér, olaj­bogyó, motorcsónak. Csak három órát eveznék Igoumenica felé, azt mondanám, Leonidasz, és utána szabadon járnék újra a mi drága hegyeinkben, ahol kék méhkasokban méhek gyűjtik a mézet, ahol a források vize tiszta, ahol énekelni lehet.
kurt Pontosan hat óra egy perckor a társadat odaállítanám a kolostorudvar falához. Nem, nem lövetném agyon. Tanultam tőletek, görögök. Oda, a kolostorudvaron, abba a kiszáradt kútba löketném, és mindenki rádobna egy követ. Egy olyan kicsit. Félkilósat, kétkilósat. Egyenként. Amíg elcsendesedik.
a fiatal Én… uram… én csak fürdeni szeretnék… én itt volnék pontosan hatra, háromnegyed hatra… én már háromnegyed hatkor itt volnék, csak egypár szem fügét ennék és visszajönnék, nektek is hoznék narancsot, elhoznám, és együtt ennénk meg. (Most már az öreghez könyörög.) Én éppen csak lemennék egy kicsit, nem is tenném az evezőket a csónakba, nem is… csak… csak egy kicsit…
kurt No, nyolcas, melyiktek menjen?
az öreg Én megszöknék. Én nem ismernék se istent, se embert, én csak a szabadságot… én nem jönnék vissza, a városokban színes ruhák az üzletekben, a kis kávéházak előtt székek és asztalok, forró, édes feketét isznak az emberek, és nargilét szívnak, és a Peloponnészosz kertjeiben kiterítik a ponyvákat, és azon szárad a mazsolaszőlő… én futnék, én nem jönnék vissza a börtönbe, én nem… én nem… én megszöknék.
kurt Örülök, hogy világosan beszélsz. Könnyebb a választás. Heinrich őrmester! (Kifelé kiáltja.) A tizenhetesnek civil ruhát adni. És nyílt parancsot. Ma este hatig szabad. A csónakot is használhatja. Te pedig, nyolcas, ma nem kapsz se enni, se inni. Állj oda az ablakhoz, és mondd el a halotti imádat. Ha a nyolcas egy percet késik, fél hétkor már agyonverve fekszel a kútban.
a fiatal Én esküszöm, háromnegyed hatra… Köszönöm… köszönöm…
kurt És ha mégis másképp döntenék, ha talán mégis téged…
a fiatal (újra térdre borulva) Uram, esküszöm, háromnegyed hatra…
az öreg Én megszöknék.
(Sötét. A harang egyet üt. Majd kettőt. Kisvártatva hármat. Majd elüti a négy és az öt órát. A szín kivilágosodik. Az öreg az ablakban áll. Kurt előtte.)
kurt Öt óra van. Félsz?
az öreg (végigméri, nem szól).
kurt Jó. Még nem szólsz. Még nem könyörögsz. Még úgy gondolod, van még egy órád. Még reménykedsz, hogy hátha feltűnik a csónak. Még hallgatsz. Még nem látni az arcodon a reszketést. De a gyomrod már remeg. A beleid égnek. A szád kiszáradt a szomjúságtól. Kenyérre gondolsz és vízre. Ma jó ebédet kaptak a foglyok. Ma zöldséglevest főzettem a csürhének, hogy a szaga minél élesebb legyen. Hogy táguljanak az orrcimpáid, és kínodban nagyokat nyelj. De eddig csak az éhség mart és a szomjúság, te nyavalyás, bitang állat. De most már a félelem is. Hogy hátha nem jön vissza. A közelgő halálod. A kínos, lassú és irgalmatlan halálod.
az öreg Egyszer mindenki meghal.
kurt Hát persze hogy meghal. Hősi halottként a csatamezőn vagy nyolcvannyolc éves korában, unokáktól övezve, az ágyában. Vagy akárhogy. De te most fogsz meghalni és nyomorultul. Az egyik kő a halántékodat találja. Üvölteni fogsz és érezni. A másik a hát­gerincedet zúzza. Nem. Először a karodat töri el. Csak azután zuhan a gyomrodra. Nehogy túl hamar elájulj. Kapkodni fogsz, védeni fogod a fejedet. Az ujjad fog először szét­morzsolódni. Te még nem tudod, hogyan halnak meg, akiket megköveznek. Én láttam már.
az öreg Aki meghalt, az már szabad.
kurt Aki meghalt, az már szabad. Szép mondás. Felírom a noteszomba. Örülök, ha valami újhoz is jutok néha. A halálfélelem pszichológiája. Amikor hozzákezdtem a tanulmányo­záshoz, kisipari módszerekre fanyalodtam: egy-egy halálraítélt rablógyilkos a siralomházban. Kisváros. Mennyi akadt? Ha szerencsém volt, kettő egy hónapban. És most? A háború kedvez a tudománynak. A háborúban fejlődik a sebészet. A technika. A háború matematikai feladatokat old meg. A háború ingyen adja a kutatáshoz a nyersanyagot. A halálfélelem pszichológiája? Egyszerre tanulmányoz­hatom akár ezer emberen. Csak sorba kell állítanom az árok előtt, csak rájuk parancsolni: ássátok meg a sírotokat! És fényképezhetem a viaszra vált arcokat, a verítéket, a remegő térdeket, a félájultakat, a sírókat… de ha akarom, eljátszogat­hatok velük egyesével. Beszéltethetem őket. Mert a halálfélelem megnyitja a szájat. Aki az örök némaságra vár, az még egyszer beszélni akar: akit lekötöztek, az még egyszer mozogni akar… hát mesélj, öreg, mit akarsz még elmondani?
az öreg Én semmit.
kurt Uram… én semmit, uram, már figyelmeztettelek… különben a pimaszság is a félelemhez tartozik. A hetyke válaszaid. Takarod vele a remegésedet, mint a gyerek, aki fütyülni kezd az erdőben. Beszélni akarsz, kiabálni akarsz, sírni akarsz… és fogsz is még… Innen, ebből a noteszból előre felolvashatom, hogy mit fogsz mondani. Hacsak nem jársz úgy, mint az a nyomorult olasz Tarantónál… A frontról szökött a pondró, az ütközet elől akart elmenekülni. „Szereted a gesztenyefát?” – kérdeztem tőle. „Szeretem, signore” – válaszolta. „Hát jó, akkor gesztenyefán fogsz lógni.” „Akarsz-e valamit mondani még, nyavalyás?” – kérdezte tőle Heinrich őrmester, mert szerette hallani, amikor az elítélt sírva rimánkodik előtte, és a kezét meg a csizmáját akarja csókolgatni. „No, mondj már valamit.” De az olasz csak kidüllesztette a szemét, tátogott, a nyakát nyújtogatta, és nem szólt. A boncolóorvos megállapította, hogy megnémult a félelemtől. Te is néma vagy már?
az öreg Nem vagyok néma.
kurt Uram. Nem vagyok néma, uram. De úgy látszik, gyenge a felfogásod, nem tudlak illemre megtanítani. És most már minek is? Nem igaz? Egyszer kivégeztettem egy muzsikust. Vagy költő volt? A fene tudja. Valami félnótás. Nem értette, hogy meg fog halni. Nem hitte el. Kétoldalt megmarkolták a legényeim. Úgy, ahogy majd téged kísérnek a kútba. Mondták: no, lódulj, gyerünk! Az meg csak bámult. Azt mondta: „Lehetetlen, lehetetlen. Lehetetlen, hogy nem fogom még egyszer látni a csillagokat. Jövőre cseresznyék fognak érni a fán. Hogyhogy én már nem eszem cseresznyét?” Ez a költő tetszett nekem. Ezt majd külön beleírom a tanulmányomba. (Két harangkondulás.)
kurt Fél hat van. Szürkül. Egyszer kivégeztettem egy tanítót. Valami kétértelmű dalt énekeltetett az iskolában. Holmi elnyomókról locsogott. Tulajdonképpen megkegyelmeztem volna neki. Aznap már untam a kivégzést. Azt mondtam: akarsz szabad lenni? Igen? Akkor holnap reggel odaállsz az iskolában a kölykök elé, bocsánatot kérsz a megsértett Biro­dalomtól, és letérdelve megcsókolod a Führer képét. Azután a gyerekekkel is megcsókoltatod. És szabad vagy. A dolog el van intézve. Azt mondta: igen, uram. Hogyne, uram. Megteszem, uram. És reggelre megőrült. Ordítozott. Azt kiabálta: „Szabadság! Nincs is szabadság! Mindenkit fogva tart valami. A beduint a sivatag tartja fogva, megy, megy, megy a végtelen sivatagban, és nem jut ki belőle. A beduin is fogoly. A tengeren a hajós is fogoly. A távolság is börtön. Minden börtön. A beteget fogva tartja a láz. A nyomorultat az éhség. A földi lényt nem engedi szabadon a gravitáció. A szabadság kitalálás, nincs más, csak a halál és kerítés, kerítés, kerítés!” Amikor nyakán volt a kötél, még akkor is azt üvöltötte, hogy kerítés. (A karórájára néz.) Tíz perc múlva hat. Hm. Téged jól átejtett a barátod. Esküdözött, hogy uram, fél hatra itt leszek, csak a kikötőbe akarok lemenni, uram, csak egy narancsot akarok megenni, csak egyszer megmártom magam a tengerben. Ezt mondta… és hol van? Te fuldokolva tapadsz az ablakra, idáig látom, hogy táncolnak az erek a halántékodon. A nyakadon csurog a veríték a halálfélelemtől. És tudod, mit csinál a te barátod? Nem, ne is reménykedj… nem evez inaszakadtából hazafelé. Régen megfeledkezett az időről, régen meg­feledkezett az adott szaváról, az óráról, rólad. Tudod, mit csinál? Piláfot zabál egy kocsmában. Egy szép lány fizeti neki, akivel éjszaka henteregni fog majd az ágyon, bort fog inni, gyantás, fanyar bort, és szőlőszemeket dob a borba akkor, amikor te irgalomért ordítozol majd. Becsapott téged, téged csapott be. Hát átkozódj, görög. Annyi időd van még, hogy megátkozd a társadat, aki cserben­hagyott, átkozd meg a többieket is, mert ők fogják a követ rád dobálni, nem én. Nézd meg ezt a tizennyolc vitézt. Egy se fogja megosztani veled a halált, egy se fogja azt mondani, hogy inkább odaállok mellé a kútba, de nem dobom rá a követ… egy se… Nézd csak a tengert. Mit látsz? A közelgő sötétséget, felhőt, de a csónakot nem látod. Hiába reménykedsz… az órád betelt. Félj, közeledik a halál. Itt, ezen a helyen ígérte, hogy visszajön. Nem nekem ígérte, hanem neked. A te halálod árán szökött meg. Átkozd meg, görög, még van egy perc időd, hogy megátkozd.
az öreg Boldog vagyok, hogy megértette a parancsot.
kurt Félrebeszélsz? Hallod a harangot? Hat óra van! Hallod, hogyan kondul? Nem iszonyodsz? A halálharangod.
az öreg Hallom a harangot. Ünnepet hirdet. Közülünk egy megmenekült. (A harangszó egyre erősebb.)

-- próza

Nincs hozzászólás to “Fehér Klára: A csónak”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)