Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Fehér Klára: Könyves Kálmán

Fehér Klára: Könyves Kálmán

16 január 2016

FEHERKLAbban az időben, drága barátaim, amikor nem méltatlankodtunk, ha sokáig tartott bérházunk­ban a födémcsere – mert egyszerűen nem volt födém -, nem kértünk panaszkönyvet, ha a közértben rosszul mérték a sonkát, vagy nem adtak rendes papírt a kenyérhez, mert nem volt közért, nem volt papír, nem volt sonka, és nem volt kenyér, továbbá nem morogtunk, hogy nincs időnk moziba menni vagy meglátogatni a barátunkat, mert mozi nemigen volt, barátunk, testvérünk, családunk isten tudja, merre volt… viszont időnk mindenre akadt; romeltakarításra, tanulásra, építésre, vitatkozásra, de még szerelemre is… egyszóval ezerkilencszáznegyvenöt vagy negyvenhat nyarán, a milliárd és trillió pengők világában, az építésnek és lelkesedésnek abban a csodálatos időszakában, amelyről hiába mesélünk huligánfrizurás gyermekeinknek, mert nem értenek belőle semmit… egyszóval ebben a félig már történelmi korban lefolytattam egy fegyelmi vizsgálatot.
Csak arra emlékszem, hogy Szolnok és Karcag között, úttalan utakon, porban, hőségben rázta ki a lel­künket egy kimustrált dzsip. Tanyáról tanyára térve kerestünk egy bizonyos földosztó bizott­sá­got, amelynek tiszte volt felosztani egy harmincezer holdas grófi birtokot, de amely tevékeny­sége közben számos hibát követett el. A hibákból panaszos levelek születtek, a panaszos levelekből utasítás: tessék odautazni, kivizsgálni. Hogy miért éppen én? Isten tudja. Vajúdott az új világ – mindenkinek ott kellett segítenie, ahová küldték…
Szigorú levelet vittünk a földosztó bizottság elnökének, találtassék akárhol, ott, azon nyomban adjon számot eddigi tevékenységéről.
Találtassék akárhol – de nem találtatott.
– Ó, a Könyves Kálmánt keresik? – kérdezték mindenütt. – Menjenek csak a Szalóki-tanyára, ott látták reggel. – A Szalóki-tanyán úgy mondták, kinn van a majorban. A majorból továbbküldtek a szomszéd majorba. Öreg este lett, amikor valami jótét lélek megmagyarázta, hogy ha még két kilométert megyünk ezen a földúton, és a gémeskútnál letérünk balra, ott találunk majd a falu legszélén egy zsúpfödeles házra, abban lakik Könyves Kálmán, tisztessé­ges nevén Gerencsér István bácsi. Mire odaértünk, otthon is volt.
A sofőr meg én tisztességgel bezörgettünk, elmondtuk, mi járatban vagyunk.
– Tessék, tessék csak beljebb kerülni – mondta, és nyoma se volt rajta nagyobb meglepődésnek vagy riadalomnak.
A ház, úgy emlékszem, csak egy helyiségből állt. Sötét volt, mert csak olajmécses világított az asztalon.
– Nincs petró – mondta egy női hang. Akkor láttam meg egy fekete kendős, töpörödött anyókát, Gerencsér István feleségét.
– Miért nevezik magát Könyves Kálmánnak? – kérdeztem, amikor leültünk, és letettem az asztalra a hivatalos levelet.
– Hát a könyvem miatt – mondta -, az mindig énnálam van, merthogy abba írom bele a kiosztott földet.
– Hadd látom azt a könyvet.
– De azt már nem lehet. Ami abba bele van írva, az akárcsak a Szentírás. Nem lehet.
– Hát csak olvassa el, bátyám, ezt a hivatalos írást, minekünk éppen ez a dolgunk.
Felnézett, és nem szólt.
Nem tudom elfelejteni azt a tekintetet.
Mélyen ülő, dióbarna szempár a csontos arcban. Az olajmécses és a nyers akácgallyaktól füstölgő tűzhely rebbenő fényei különösen világították meg. Mintha köd vagy felhő gomoly­gott volna körülötte, és ebből a szinte misztikus homályból égve, villogva fénylett a szeme.
– Tessék… olvassa csak a levelet.
– Nincs itt az okulárém – felelte tompán.
– No jó, felolvasom én.
Végighallgatta. Az asszony a férje mögé állt, és nyugtalanul figyelt.
– Megértette, bátyám?
– Értem én. Hogyne érteném.
– És mit szól hozzá? Igaz ez? Sógornak, barátnak kedvezett a földosztásnál? Barnáéknak nem adott? Kétszer osztotta ki a Tomkáék hat holdját?
– Vannak rossz emberek – mondta siránkozva az asszony. De Könyves Kálmán még most se felelt.
– Szeretném látni a könyvét.
– Az nem úgy van – mondta lassan. – Barnáék is kaptak földet. Öt holdat jelöltünk ki nekik a Tarajoson, a bereknél. De akkor másnap bezörgetett a Barnáné, és mondta, hogy húzzuk ki a nevüket, mert nekik mégse kell az a föld, mert hát megeshet, hogy a gróf hazajön, nem jó nagyurakkal huzakodni. Ezt a pap mondta neki, egészen biztosan, mindig is a papra hallgatott… Mondtam neki, hát jó, kihúzom a nevét, de aztán meg ne bánja… Harmadnapra megint jött a Barnáné, hogy leszerelt a katona fia, és hát mégis úgy beszélték meg otthon, hogy jól jön az a kis föld, a Borjasék is írattak, meg hát a gyerek azt mondja, hogy nem kell félni a gróftól, ő látta, hogy a fehérvári meg a bécsi úton hogy menekültek az urak… Megmondtam neki, hogy az az öt hold már nincs meg, azt megkapták a Sánta Kerékgyártóék, de van még kiosztatlan a nádas mellett, ott volna egy hosszú csík, meglehet hat hold, hát az az övéké. De másnap megint visszajött a katona fiával, hogy ő azt a régi öt holdat akarja, mert az közelebb van a házához. Ő özvegyasszony, a fia gyerek még, hát nem tudtam volna igazságot tenni.
– Igen… és ha a könyvet láthatnám.
– Aztán ugye, nem volt itt inzsellér, magunk mértük, a tanító úr is velünk jött volna, de azt szegényt kórházba vitték, tífuszba esett… hát aztán, ahogy mi magunk tudtuk… de az nem igaz, hogy a Tomkáék földjét kétszer osztottuk ki… ők iratkoztak későn. A Szalókiéknak is pontosan mértük, de az meg két testvér, el akarták cserélni a földet, hogy egymás mellé kerüljön… de az egyik Szalókinak négy kis családja van, a másiknak csak egy asszony lánya, hát az se lett volna igazság, hogy egyformán kapjanak… meg aztán olyan család is volt, aki előbb földet íratott, aztán mégis máshová költözött a rokonsághoz. Volt, aki elment innen Baranyába is… akárcsak a népvándorlás.
A mécsesláng imbolygón, Könyves Kálmán tiszta, barna szeme kérdőn nézett rám. Akarok-e még ezek után is valamit?
– István bátyám, nekem meg kell néznem az írást.
– Milyen írást?
– Mondom. Hát azt a könyvet. Adja már elő.
– Elmondok én magának mindent kívülről…
– Ne tréfáljon már… tovább kell mennünk, meg kell írnom a jelentést.
Könyves Kálmán elsápadt, aztán égni kezdett az arca. Az asszony hangja felcsuklott:
– Mondd már meg… úgyis megtudják… mondd meg… nem te tehetsz róla, nem a te szégyened… nem tud írni-olvasni az én uram… lelencgyerek volt…
A könyv – hatalmas, vaskos, zöld kötéses üzleti könyv – a széles ablakpárkányon feküdt. Nem volt benne egy sor írás sem. Ezzel a könyvvel a hóna alatt járta hónapok óta a harmincezer holdat Könyves Kálmán. Harmincezer hold: öt-hatezer család. Öt-hatezer tétel. Ötvenezer kívánság és változtatás. Ezt kiosztani fejből. Emlékezetből. Nem több tévedéssel, mintha százféle lajstrom készült volna róla. Késő éjszaka volt, amikor visszafelé rázódtunk az úttalan utakon, alvó tanyák és csenevész akácok között.
– Följelenti? – kérdezte egyszerre a sofőr.
– Ugyan már, hiszen itt minden rendben van. Le kell küldeni egypár diákot, segítsenek a telekkönyvezésnél.
– No, akkor én is megkegyelmezek magának.
– Hogyan? – kérdeztem megborzadva.
A sofőr hangosan felnevetett.
– Hát ide figyeljen… én megfogadtam, ha maga beleköt abba a Könyves Kálmánba, én azt mondom, hogy motorhibám van, és tolatom magával ezt a dzsipet Karcagig. Pontosan harmincnégy kilométer ide…

-- próza

Nincs hozzászólás to “Fehér Klára: Könyves Kálmán”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)