Gárdonyi Géza: A haragosok

Ami falunkban is vannak olyan történetek, aminőket regénynek szoktak nevezni. Csakhogy a mi regényeink nem olyan karikásak, nem olyan formásan megszabottak, mint a könyv-regények. A mi regényeinknek többnyire csak eleje van, meg közepe. A vége mindnek egyforma: csak egy fakereszt, amit letűznek a földbe a regényhősök feje fölé.

1.

Ezelőtt valami ötven esztendővel Paizs János rossz számot húzott a községházán: elvitték katonának. Azt mondják, szép sudár legény volt. A határig elkísérte az édesanyja, meg egy leány – persze sírva kísérték. Ma is látunk efféléket tavaszonkint: egy öreg asszonyt, meg egy fiatal leányt, amint sírva kísérik a sorozó bizottság utcáján a csoportosan daloló meg hujángató, nemzeti pántlikával körülkötött kalapú legényeket.
Paizs János a határon megölelte, megcsókolta mind a kettőt. Az öregasszonynak azt mondta:
– Hej, édös anyám, édös szülő anyám!
A leánynak meg azt mondta:
– Hej, Lidi, Lidi, édös kis galambom!
Jambusokban és körmondatokban csak a színpadon búcsúzó katonák beszélnek.
Hét esztendő múlva hazatoppan János. Bizony alig lehet a nagy vitorlás bajusz miatt megismerni. Az igaz, hogy a háromcsillagos őrmesteri ruha is sokat másít rajta. A kocsin egy fekete szemű asszony is van, meg egy kis fekete szemű gyerkőcke.
– Hát ez a fehérnép? – kérdi az anyja.
– Ez a feleségem, meg a gyermekem.
Az öregasszony leölelgeti azokat is a kocsiról.
– Isten hozta, kedves menyem… unokám… ej, nem is álmodtam…
– Beszélhet nekik – mondja nevetve a János -, nem értenek azok egy kukkot se magyarul.
S a feleségéhez fordult: taljánul mondott neki valamit, amire az megcsókolta a kezét a napának. Furcsa beszéd az a talján, egy szavát se lehet megérteni.
– Hát Lidi? – kérdi elmeredő szemmel az öregasszony.
– Lidi?
– Lidi.
Paizs János rábámult az anyjára.
– Leány még?
Az öregasszony a földre pillogott:
– Téged várt.
Paizs János megrázta a fejét, mint aki álomból ébred. De vállat vont. Azután átölelte az olasz menyecske derekát az egyik kezével, a másik kezével pedig megfogta a fia kezét, és bevezette őket a szobába.

2.

Mi lett az olasz menyecskéből? Azt is tudom. Megtanult magyarul. Hanem a hazai ruháját nem változtatta meg. Halála órájáig úgy járt. Nem csúfolták érte, mert hiszen a Paizs János felesége volt. Senkit se csúfolnak, akinek az ura hét csatában harcolt.
És mi lett Lidiből?
János az első vasárnapon szokatlanul kikeményítette a bajuszát. A három ragyogó érdempénzen, ami a mellén volt, káprázott a falu szeme. Olyan méltósággal vonult föl a nagymisére, hogy azt lehetett volna vélni: még a fák is köszöntést bólintanak.
A nép, szokás szerint a templom körül állt, várta a harangszót, no meg ezúttal Jánost is.
– Jön már! – kiáltották előre a gyerekek.
És jött. De miért jött egyedül? El kellett volna hoznia a feleségét is. Talán majd délután hozza el, a litániára. Meglehet, hogy külső országban ez a szokás. Paizs János méltóságos leereszkedéssel köszönt jobbra, balra. Egyenest a leányok felé tartott. Ott a lépése bizonytalanná vált. Az arca elhalványult. A Gedő Lidi arca is olyan halvány volt, mint a fal.
– Lidi – szólott Paizs -, megismersz-e engem?
És a kezét nyújtotta a leánynak.
Az nem fogadta el. Végigmérte a szemével tetőtől talpig:
– Eredj tőlem, te hitvány!
Ezek aztán: János meg a felesége soha nem látták meg a Lidit; se Lidi őket. Ha el is mentek egymás mellett az utakon, úgy mentek el, mintha nem látnák egymást. Csak a János anyjával maradt Lidi némi barátságban. De ők se beszélgettek soha sokáig, mert az öregasszony nem tudott másról beszélni, csak a fiáról.

3.

Így nyáron minden reggel hat órakor van a mise. Csak afféle rövid susogó mise persze. A pap az oltárnál. Én a kóruson. Orgonálgatok, énekelgetek. A hívek künn vannak most szanaszét, mindenfelé a határban. Aratnak.
A templomba csak két öreg jár: egy meggörnyedt anyóka, meg egy remegő fejű apóka. Az egyik az alvégről indult el, a második harangszókor, a másik meg a felvégről ugyanakkor. Mikor az anyóka betotyog a templomba, az öreg apókának már ott remeg a feje a padok között. A subájába behúzódva szemelgeti az olvasót. Mert nyáron is subában jár templomba. Ha valaha a másvilágon találkoznánk, el nem tudnám másképpen képzelni a szentek között az öreget, csak ahogy a subájában ül egy fehér felhőbuckán; a bajusza lelóg hosszan a melléig, és az egypár fürt ősz haja körüllengi a nyakát.
Az öregasszony meg mindig rojtos, fekete kendőben van; elöl keresztbe hajtott, hátul csomóba kötött kendőben; hátul lelóg a rojtja. A fején meg fekete selyemkendő. Csak az arca fehér, mint a pergamen. Nyugodt, ráncos arc. Soha nem haragvó, de nem is mosolygó. Nem minden öregasszony ilyen, csak ez az egy. Mert ez nem is asszony szegény, hanem leány. Hetvenesztendős leány. Egy legény miatt! Az a legény ezelőtt ötven esztendővel Paizs János volt, az az öreg, remegő fejű bácsi, aki az üres padokban közepett ül; a bajusza lelóg a melléig, és az egypár fürt ősz haja körüllengi a nyakát.
Az öreg leány előretotyog három paddal. Ott megáll. A fejét lehajtja, és a kezét a mellére emeli. Aztán beül a padba, az asszonyok helyére, bal felé. Előveszi a hóna alól a nagy, kopott imádságoskönyvet, amelynek Rózsakert a neve.
Több ember nem jön. Én csak az orgona lágy hangú fasípjait szólaltatom meg, és csak úgy dúdolgatva éneklem azt az ősrégi szent éneket, amely ezzel a nagy sóhajtással kezdődik:
Menny, föld, tűz, víz, levegő-ég,
Gyöngy, arany és minden kincs,
Mit háborgatjátok elmém?
Mondom, más nincs a templomban: csak mi négyen-öten a ministráns gyerekkel, no meg a sánta Gál gyerek, aki az orgonaszíjat húzza egy krajcár napidíjért.
De mintha a falon levő szentek is hallgatnák a misét: a csillagkoszorús Nepomuki, fehér gyóntatóingben, egy kis fakeresztet a szívére szorítva és az ég felé tekintve; Szent Pál a pallosra támaszkodva; Szent István, amint a koronáját szép piros bársonyvánkoson fölnyújtja Máriának; a négy zord tekintetű evangélista, meg a kegyes szemű Szent Anna, amint a kisleányát olvasni tanítja.
Milyen különös így nyári reggeleken a templom! Az oltár fölött csillogó, aranyozott háromszögből mintha csudálkozva nézne le az óriási, fakó szem. A viaszgyertyák lángja mintha belefolyna a napsugárba, amely a magas templomablakból aláereszkedik. Mikor az orgona elhallgat, a siket csendben hallom a pap suttogását, amint átváltoztatja az ostyát Krisztus testévé. A ministráns gyerek háromszor zördít a repedt acélcsengőkkel. Aztán az újra beálló percnyi csöndben beleköhint az öreg Paizs. A templom visszhangzik a köhintéstől. Egy dongó a hátam mögött zurmol az ablak üvegein, és visszahulltában belekeveredik a száraz falevelekbe, amelyek meg az úrnapi ünnepről maradtak itt a templomban a jó szénaillattal együtt. A két öreg csöndesen ül a helyén. Az öreg Paizs néha elmélázva nézi az öreg nőt. A feje olyankor fölváltva igeneket és nemeket remeg, de az olvasó szemei nem mozdulnak a kezében. Amaz persze nem látja őt. Mikor vége van a misének, megcsókolja a könyve lapját, és összekapcsolja. Elmennek egymás mellett idegenül, köszönés nélkül. Egyik eltotyog a felvég felé, a másik elcsoszog az alvég felé.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Gárdonyi Géza: A haragosok”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)