Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Gárdonyi Géza: Ételek királya

Gárdonyi Géza: Ételek királya

31 március 2012

A falu nyáron zöld, ősszel sárga, télen fehér.

Ez a fehérség tiszta és határtalan. Hó, vastag puha terítő van mindenen. A keresztet is fehér prém díszíti, s az Úr Jézusnak töviskoszorús fején magyaros, nagy fehér kucsma van. A hídon álló Szent János is fehér hermelinpalástot kapott. A patak mérföldekre nyúló hosszú, vastag hódunyhával van betakarva.
A jó Isten takarta be a kis halakat, meg a békákat, hogy meg ne fagyjanak.
A falu és a város között ilyenkor csak annyi a különbség, hogy városon a házmesterek hányják a havat, falun pedig a háziurak, és hogy a falusi háziurak örülnek a hónak, a városi házmesterek pedig nem örülnek.
– Gyerünk vadászni – szólott egy reggel a Marci bátyám.
Ez a Marci bátyám tisztességes falusi birtokos ember volt. Kár érte, hogy meghalt, meg az is kár, hogy csupán csak egy láda kalendáriumot hagyott rám örökségül.
Elmentünk vadászni.
Tisza is velünk jött.
Tisza kutya volt, becsületes, okos állat. Mindössze egyszer követett el vagyon ellen való kihágást, mikor a harangozó kolbászgyűjteményét ellopta. A harangozó, éppen újév napja lévén, el is volt keseredve, hogy ilyen rosszul kezdődik az esztendeje, s nem tudván a tettest mindjárt kinyomozni, az összes falusi kutyákat pofon verte egy falapáttal. A kutyák azóta tutulva futnak a kertek alá, mikor a harangozót megpillantják.
Hát mondom, ez a Tisza jött velünk.
Ritkán szoktunk vadászni, mert Marci bátyámnak régimódi kapszlis puskái voltak. Ha kevés port tettünk beléjük, nem vitték a sörétet, ha pedig sok volt a töltés, akárcsak egy eleven lólábat szorítottunk volna magunkhoz.
Tiszát zsinegre kellett fogni, hogy a nyulakat el ne kergesse a puskánk elől. Marci bátyám a bal lábához kötötte a jeles állatot.
– Én leülök ide a fűzfához – szólott. – Te pedig eredj a rét túlsó végére. De vigyázz, hogy ha köztünk szalad el a nyúl, rá ne lőj, míg az én irányomban jár, azután rálőhetsz kettőt is.
Eleinte nagy érdeklődéssel lestem, vártam a nyulakat. Nem jöttek. Lehet, hogy más határban volt dolguk, lehet, hogy ők is lestek bennünket.
Belehúzódtam a bundám mélyébe, és jóízűt aludtam.
Mikor felébredtem, láttam, hogy Marci bátyám a rét túlsó végén még mindig áll, és tartja a puskát. Les a nyulakra.
Megnéztem az órám. Délutáni hármat mutatott.
– Meguntad? – kérdezte, amint hozzá ballagtam.
– Meg.
– Éhes vagy?
– Éhes.
– A kutya kiette a sonkát a tarisznyából.
Megvető pillantást vetett a Tiszára.
Ez lesütötte a szemét, és a bátyám háta mögé somolygott, mintha bánná a lopást.
Pedig dehogy bánta! Egész úton vigyorgott a beste, és polkázva futkosott a varjak árnyéka után.
– Szépen állítunk haza – szóltam -, fiát se láttuk a nyúlnak.
– Baj is az – felelte -, én nem szeretem a nyúlpecsenyét.
– Persze sokszor van.
– Nem azért. Valami keserű mellékízét érzem. Nem magyarnak való az. Többet ér annál a szalonna is.
Megállt. A puffadt vadászkesztyűt beleakasztotta a szíjba, és egy gondolat játszott át az arcán.
– Tudod mit? Gyerünk a bacsóhoz szalonnázni!
Ezt a szót, szalonnázni, jelentős szemöldök emeléssel és gyönyört kifejező mosollyal mondta ki.
Én sohasem lelkesedtem a szalonnáért.
Ha más nincs – gondoltam -, ez is jó lesz. Elvégre is a juhászok nem étkeznek, hanem csak esznek, s étlapot faluhelyen még csak említeni sem lehet, mert azt felelnék rá, hogy minden lapot nem érdemes járatni.
Megindultunk a ropogós hóban az erdőszél felé. Marci bátyám elővette a tarisznyájából a pipáját. Szép, fánkszínű vadászpipa volt az.
Csuda, hogy a Tiszta azt is meg nem ette.
Kicsiholt. Beletette a taplót. Violaszínű füstrongyokat röppentett belőle. Azután újra zsebre dugta. Féltette talán, hogy megfázik.
– Te – szólott az úton kis idő múlván hozzám -, szereted?
Tudtam, hogy az emlékezetemet negyedórával vissza kell ugrasztani, hogy a kérdésére feleljek. Mert a falusi ember esze járása nem olyan szökdelő, mint a városié. A falusi emberben, ha egyszer beleesik valami gondolat, hát meg is áll benne. Körülötte forog az esze, mint a ringlispil.
– Szereted? – kérdezte ismételve.
– Nem túlságosan – feleltem őszintén.
– Pedig a szalonna az ételek királya, – szólott elmerengve -, nemzeti eledel. Semmiféle eledel sem hasonlítható ehhez. Finom, szép, jóízű. A bacsónak különösen pompás a szalonnája. Fehér, mint a liliom. Rózsával takart liliom. Aztán a zamatja, az a sajátosságos íz, amelyben össze van keverve a diótól kezdve minden fehér ételnek a lelke. Az ember, ha beleharap, nyelvén érzi a sertéspecsenyének minden megidealizált zamatját.
– Vers lesz már, bátyám.
– Hát azt hiszed, nem érdemelné meg a szalonna, hogy ódát írjanak róla? Isteni eledel ez! Nem is tudok szebb látványt elképzelni, mint mikor a magyar nyugalmasan, sőt bizonyos kimért méltósággal falatozza a paprikás szalonnát.
Ráhagytam, hogy az szép látvány.
Azonban az öreg fantáziája tovább dolgozott.
– Már csak nézni is gusztusos, hogyan metéli apró fehér kockákra a szalonnát, hogyan tűzi fel a fehérvári bicska hegyére, és hogyan illeszti össze az illatos, puha rozskenyérrel.
– A domóját meg ropogtatja.
– A szeméből sugárzik a boldogság és az elégedettség. A szalonna zamatja egybeolvad a friss kenyér illatával, a só élénkké teszi, a paprika pikánssá.
– Igaza van – feleltem fölizgatott étvággyal.
Valóságos paprikás szalonna-idillben hempergődzött már ekkor minden gondolatom. E pillanatban azon sem csudálkoztam volna, ha azt hallom, hogy Beethoven szalonna-symphoniát is írt. Szalonnakéjmámornak lehet nevezni azt az érzést, amely a fantáziámat a havas, csöndes úton ringatta.
A vén bacsó az ajtóban állott. Levette a süvegét már messziről, és néhány lépésnyire elénk jött.
– No bacsó – szólt a bátyám -, megeszünk.
A vén juhász, úgy látszik, megtisztelőnek találta ezt a bejelentést, mert mosolyogva vonogatta a vállát, s valamit dünnyögött.
– Hát elő azt a paprikás szalonnát!
A bacsó, mintha valami fontos államtitkot közölne, szinte suttogva, jelentős arckifejezéssel szólott:
– Jókor gyüttek!
– No? – kérdezte a bátyám megállva, várakozó tekintettel.
– Nyulam van.
– Nyulad?
– Délelőtt?
– Délelőtt. Éppen most készítette el az anyjukom.
– Helyes – felelt elégült arccal az öreg, és kigombolkozott a báránybundás kabátjából.
A konyhából babérillat és pecsenyeszag lengett hozzánk.
– Ez remek étel – szólott Marci bátyám lerúgva a botosokat is -, a nyúlpecsenye, parasztosan elkészítve, királyi eledel!
Csettentett a nyelvével és a karos szalmaszékben kényelmesen elhelyezkedve ismételte:
– Királyi eledel!
– Hát a szalonna? – kérdeztem csudálkozva.
A kezével megvetően legyintve felelt:
– Kell a kutyának!

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

3 Comments to “Gárdonyi Géza: Ételek királya”

  1. Kedves Ilona
    Köszönöm az élményt, szeretem…:)))

  2. Kedves Enikő!

    Számomra öröm, ha kellemes perceket szerzett a mű olvasása! Gárdonyi Géza írásai – legyenek akár szomorúak vagy vidámak – nekem is örök szépséget nyújtanak.

  3. Nagyon Jo

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)