Gárdonyi Géza: Fiú és lány

30 március 2011

Tavaly még állt a szomszédomban, – a város végén, – egy rogyott hátú, régi házacska. Görbe fal, horpadt tető. Az udvarkát valamikor deszkakerítés választhatta el a pásttól, de az utóbbi években már csak három szál korhadt deszka lógott ottan a két cölöpön. A három deszka mellől persze rég elvitte az ajtót az idő, – vagy hogy a cigányok. Csupa lósóska, meg magasra burjánzott üröm a kerítés melléke.

Hát tavaly még állt a ház. Szegény csősz lakott benne; kurtalábú bőrtarisznyás ember, meg egy mindig napszámba járó asszonyka, – a felesége. Jóféle nép. Gyermekük nem volt, hanem időnkint hol innen, hol onnan került hozzájok tartásra.

Egyszer látom, hogy két gyermek is sütkérezik a tavaszi napon, az eresz alatt. Egy öt éves forma kerekfejű fiúcska, meg egy vékony, nyulladt leányka, – nyolc vagy kilenc éves. A fiún semmi egyéb nincs, csak egy térdig érő ing, kendervászonból való. A leányon foltos kék szoknyácska és elszűkült rékli, ugyanolyan színű. Mind a kettő mezítláb persze.

A következő napokban láttam, hogy a leányka iskolába jár. A fiú csak otthon unatkozik, játszik néha macskával, vagy ostorkát pattogtat.

Vasárnap aztán láttam egy idegen asszonyt is a háznál. Cselédféle. Keserű homlokú, nagyarcú, szőkés nő. Lármáz a két gyermekre, kivált a fiúcskára. Tehát az az anyjuk.

A következő vasárnapokon is megjelent a lármájával együtt. Mindig a délutáni órákban. A lárma többnyire a fiúnak az ingét érdekelte, hogy mennyire elpiszkítja. Ott mosta, öblögette az inget zöld tálban az ajtó előtt, s kiterítette egy vadon nőtt orgonabokorra.

A leány ilyenkor csak ott állt és hallgatott. Sohse láttam olyan hallgatag és gondolkodó arcú leánygyermeket. Ha magában volt is, olyan volt az arca, mintha aggódna valamin. Ha küldték valahova, sietve járt. Iskolába is ha ment, szinte a házak falához húzott, mintha félne vala­kitől.

Az anya őt nem is igen korholta, de nem is dédelgette. Hanem a fiút!…

Egyszer hogy jött, valahol a páston találta a fiát, s hazáig bufálta. A gyerek jajgatott, visított.

Már akkor nem volt idegen nekem a kis ember. Meg-megszólítottam. Tetszett nekem, hogy olyan szembenéző kis mokánykölyök. S mindig vidám. Ha vasárnap nem volna soha, ő volna a legboldogabb legényke a Föld hátán.

De hát vasárnap van…

Kiléptem a kapun és rászóltam a bősz anyára:

– Hagyja már abba! Van magának lelke!?

Az asszony ijedten tekintett rám. A gyerek bömbölve futott előtte, s bemenekült a házba. Az asszony künn maradt az udvaron. Nem lármázott többé. A küszöbre ült és sírt.

Néztem.

Gondolkodtam.

Talán másképp kellett volna szólanom. Az a nyomorult asszony bizonyára nagy súlyát von­szolja az életnek. Mi bére lehet? 14-16 korona. Mind odaadja talán a két gyermek tartására. Bizonyára mind odaadja. Mert hiszen így is csoda, ha fejenkint hét-nyolc koronán eltartja valaki. Mi jut abból egy napra? S ha csak kenyéren, krumplin tartja is őket a napszámos, mi marad neki?

Mindezek nagy kérdések. Csak annyi bizonyos, hogy az a szegény anya mindenét odahordja. Látszik a ruháján, hogy a legolcsóbb fajta mosóruha. Régen lehetett, mikor azt még új ruhám­nak mondta. Elfakult, sokszor javított ruha.

De hogy bánhat olyan pogányul azzal a fiúcskával? Vagy valami különös nagy rosszat csele­ke­dett a kis tatár? Vagy azt véli az anya, hogy ez a módja a gyereknevelésnek?

Az asszony fölkelt, bement a szobába. Kis idő múlva ismét a küszöbön ült. Foltozott. A leánykának a réklijét foltozta.

A tavasz aztán egyre melegebbé vált. Az iskolai tanítás is megszűnt. A roskadozó házban többnyire maga volt otthon a két gyerek. Libára vigyáztak. S játszadoztak az odavetődő kis társakkal.

Ők ketten együtt soha. A fiú fiukkal, a leány a leányokkal.

A fiuk mindig vidámak, lármásak. Lovaznak, fára másznak, cserebogarakat, lepkét hajszol­nak. A lányok mindig csendesek, komolykák, kivált Teruska. Soha nem láttam nevetését. Csak igen játékos: mindenféle apró cserepet rakosgatnak a leánypajtáskáival, s áskálnak a háznak régi rozoga deszka kerítése mellett. Kis négyszögeket húznak a porba s körültűzködik vesszőtöredékekkel.

Egy nyári délután látom, hogy a Jani gyerek két kis magaszínű pajtással andalog a pástról hazafelé. A szokott ing van rajta, semmi egyéb. Igaz, hogy a pajtásain is. De még csak kedd van s az ing máris távol tart minden fehérségtől.

De hát nem törődik ő most azzal. Víg mint mindig. Az arcát már barnára és szeplősre sütötte a nap. Vessző van nála, vagy mint ők mondják: suhogó. Az itt-ott felnyulladt lósóskát csap­kodja vele. Csuda, hogy micsoda izmos-erős ez a kis kölyök.

Teri, – a leányka, – ott játszadozik apró cserepekkel a rozoga deszkakerítés mellett. Egy másik leányka is van vele. Úgy belemélyedtek a játékba, hogy fel se pillantanak.

Ahogy a fiúk odaérkeznek, Jani megáll, szétveti a lábát, s kifeszíti a mellét.

– Hunyd be a szemed, tartsd a markodat, – mondja Terinek.

A leány egy fordulattal fölkel. Mosolyogva hunyja a szemét és nyújtja a tenyerét.

A fiú előkapja a háta mögül a vesszőt és belesújt vele a Teri tenyerébe.

A leány elrántja a kezét és rázza. Az arca fájdalmasra torzul:

– Óh, hogy a fene!… – mondja csaknem sírva. – Óh, hogy a tályog!…

Két fejjel nagyobb az öccsénél. Vártam, hogy rárohan és megpofozza, meggázolja.

A fiú állt bátran s nevetett.

A leány nézett rá mérgesen s közben dörzsölte a mellén a tenyerét. Aztán csak leült megint a földre, s rakosgatta tovább a cserépjátékot.

Furcsa volt.

Az a kis kölyök, hogy így mulat.

A leány ezt nem cselekedte volna. Leány fejében ilyen ötlet nem születhetik. Leány nem húzza meg senkinek a haját, nem veti senki elé a lábát, hogy orra buktassa. Leány nem dobál kutyát, nem rúgat csillagot.

A háborúskodó szerbek fényképei között láttam egy fiatal nőt is, aki a vőlegényét vagy férjét kísérte a hadba fegyveresen, katonaruhában. Nem tudom miket cselekedett az a nő, de bizonyos vagyok felőle, hogy az Albániában felkoncolt aggok, nők, és kisdedek vére az ő lelkiismeretét nem szennyezi.

Micsoda kétféle lélek a férfi meg a nő?

Micsoda ős gonoszság lappang mibennünk férfiakban, hogy már ilyen pöttön gyermek­korunk­ban is jelentkezik?

Testünknek a gonoszsága-e? Vagy a lelkünké? Állati vagy ördögi rész az mibennünk, férfiakban?

Nem egyvilágból való-e a nő lelke a férfiemberével?

Ha egyvilágból való, mért selymesebb? S ha selymesebb, mért válhatik rongyabbá a férfi­léleknél?

Ezen tűnődtem föl-alá sétálgatva a kertecskémben. A tornácon asztalkendővel letakart tányért pillantottam meg. Uzsonnára készítik az asztalt. A tányérban egy szelet kenyér.

No, nekiadom a leánykának. A fiúnak meg megmondom, hogy miért nem kap ő is?

Azonban mikorra a kerítés végéhez érkeztem, a leányka már csak magában hevert ott a cserépkéi mellett. Félkönyökön hevert s rakosgatta, mélyen beleandalodva a játékba.

– Gyere csak ide Teri. Nesze: kenyér.

Mosolyog. Szemérmesen alázatosan tartja a kötényét. Beleejtem.

– De ezt csak neked adom. Mondd meg az öcsikédnek, hogy ő nem kap, mert belecsapott a tenyeredbe.

Mosolyog.

– Köszönöm alássan.

Felcsipteti a köténye sarkát, s visszaül a játéka mellé. Be-benyúl a kötényébe. Csipeget. Apró falatokban eszegeti.

Fordulok egyet a kertben. Mikor megint odaérkezek a kerítéshez, látom, hogy előkerül a ház mögül a kis haramia, még mindig a suhogó van nála. Leüti a fejét egy lósóskának. Amint kilép az ajtótlan kerítésen, a tekintete ámulva áll meg Terin.

A következő percben már előtte áll, nyújtja a kezét.

– Adj.

– Nem adok, – mondja határozottan a leány.

És szigorúan néz reá.

A fiú szontyolodottan áll és pislog. Hallgat.

Érdeklődéssel vártam: hogyan oktatja meg a leány énhelyettem?

A leány azonban egy szót se szólt. E következő percben már benyúlt a kötényébe, s kivette az egész szelet kenyeret. Kettétörte.

Odanyújtotta a kenyere felét az öccsének.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Gárdonyi Géza: Fiú és lány”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)