Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Gárdonyi Géza: Mi az a szerelem?

Gárdonyi Géza: Mi az a szerelem?

27 február 2016

gardonyi-gezaEgy csöpp tinta belehull egy pohár vizbe. A viz attól megfeketedik.
A csöpp tinta az volt, a melylyel Schopenhauer Az élet semmiségéről és gyötrelméről szóló fejezetet irta. A pohár tiszta viz az időben az én lelkem.
Én akkor husz éves voltam.
Egy essős őszi napon az emlitett könyv feküdt előttem, meg a csanaki kukoriczaföldek számadása.
A kukoriczával akkor foglalkoztam, mikor a tiszttartó is bent volt az irodában, Schopenhauerrel pedig akkor, mikor egyedül maradtam.
Elvégre is fizetéstelen irnok voltam. Az apám azért helyezett ebbe a gazdaságba, hogy lássak és tapasztaljak, s amit itt tanulok, a magunk kis birtokán hasznát vegyem.
De én csak a filozófiát szerettem, s különösen Schopenhauert.
Hát olvastam Schopenhauert.
Az ajtókilincs megcsapant.
Schopenhauer becsuszott a kukoriczaszámadások alá.
Nem a tiszttartó lépett be, hanem a leánya.
Ez a leány engem idegessé tett.
– Már meg mi jutott eszébe? – kérdeztem komoly hidegséggel.
Megállt előttem, mint a gyermek a tanítója előtt. Félénken nézett rám és, hogy a zavarát leplezze, a vonalzómat vette a kezébe.
– Haragszik rám? – kérdezte, az állát a vonalzóra támasztva.
– Nem, Ilka. De lássa, maga már két hét mulva tizennégy éves lesz, és még mindig olyan gyerekes, olyan… csirke!
Korához képest fejletlen volt a leány: nem látszott többnek tizenkét esztendősnél.
– Ma az utolsót kérdezem, – esdeklett, összetéve a kezeit.
– Hallgatom – feleltem türelmetlenül.
– Hát tudja-e, én már három regényt olvastam, – szólott bizalmas melegséggel.
– Csak a dologra, kérem.
Rám emelte okos kék szemét, azután körülnézett és olyan hangon, mintha zabról vagy árpáról volna szó, kérdezte:
– Azt mondja meg nekem: mi az a szerelem?
Ha nem Schopenhauer kavargott volna bennem, talán nevettem volna ezen a naiv kérdésen.
Igy azonban, komolyan feleltem:
– A szerelem két különnemü egyén pozitiv és negativ villamosságának ösztönös találkozása.
Tágra nyitott szemekkel, mereven nézett rám a kiváncsi leány. Minden szavamat nyelte a tekintetével, s azután mintha mégegyszer át akarná gondolni a szavaimat, mozdulatlanul, némán állt előttem.
– Nem értem, – felelt végre olyan arczczal, a melyből látszott, hogy sirni szeretne.
– Hát jól van, megmagyarázom más szavakkal. A szerelem szines, kápráztató szivárvány egyik szivtől a másikig. Vagy mondjuk: láthatatlan, de igen-igen élvezetes táplálék, amelynek első falatja meg van czukrozva, az utolsó falatja pedig meg van mérgezve.
Láttam, hogy megint nem ért. Hogyan is értett volna, mikor magam sem értettem, a mit mondtam neki. Fontoskodtam és nagyképüsködtem, ma már látom. És elutasitón néztem rá.
Nem mert már szólni, csak összetette két kis sovány kezét, úgy könyörgött némán.
– Ilka, – feleltem türelmetlenül – magának nem illik, hogy azt kérdezgesse: mi az a szerelem.
S tekintetemben, hangomban benne volt az is: hogy lehet valaki annyira ostoba!
Megrezzent. Az ibolyák harmatba borultak. Két kis kezét az arczára boritva, fordult ki a sötét kanczelláriából.
Szinte megbántam, hogy olyan nyers voltam. Ki gondolta, hogy ilyen gyönge. No de annál jobb: nem alkalmatlankodik majd annyiszor.
Ezt eltaláltam. Ilka haragudott. Szinte sápadt volt a boszus elégedetlenségtől, mikor ott ült velem szemben az ebédlőasztalnál. Töltöttem neki vizet: nem itta meg. Megkináltam pogácsával: nem fogadta el.
Hát én meg nem bántam.
Ettől a naptól fogva nem beszéltünk egymással.
Nem tűnt ez föl senkinek, mert én abban az időben fagyos nyugalomba voltam sülyedve. Csak hivatalos érintkezésekre alkalmaztam a beszélő-képésségemet.
Néhány hét mulva Ilkát elvitték a háztól. A mérnök bátyja Svájczba költözött valami alagutfuráshoz s magával vitte a családját és Ilkát is, hogy megtanuljon francziául.
Az elutazása annyira kedvemre való volt, hogy az utolsó napon félig gúnyosan, félig enyelegve, igy szóltam hozzá:
– Béküljünk ki, Iluska. Ugy se látjuk egymást egy esztendeig. Azalatt az egy esztendő alatt kegyed olvashat sok regényt, és azokból megtanulhatja, mi az a szerelem.
Sokkal inkább fel volt izgatva az utazási előkészületektől, hogysem észrevette volna, milyen kicsinynek tartom. Az hatott rá, – ugy vettem észre, – hogy azt mondtam: béküljünk ki.
Mulatságos komolysággal nyujtotta a kezét és igy felelt:
– Nem is haragudtam, irnok ur.
– Miért nem mondja: bácsi?
– Hát bácsi, ha ugy tetszik.
És elmosolyodva kérdezte:
– Fog nekem irni?
– Irni? Én?? Kegyednek?? Miért???
– Hát ha valamit kérdezek.
– Nem.
– Ön kegyetlen.
Ezt hirtelen, haraggal mondta. Végig nézett rajtam, és ott hagyott.
Hogyne! – gondoltam – majd bizony még Svájczba is felelgessek, hogy miért nincs a halnak füle? és hogy a kanári madarak mitől sárgák?
Elutazott.
Levelet csak egyszer irt: a nevemnapjára. Annak is csak a boritékán volt irás, belül a névjegye. Ez volt az összes érintkezésünk a kisasszony franczia esztendeje alatt.
De azért a szüleihez írt levelekből minden lépését tudtam.
Megirta, melyik napon vette fel az első hosszu ruhát; mikor volt először szinházban; hogyan tanult meg korcsolyázni, s hogy egyszer nyoszolyólány is volt egy fiatal mérnök esküvőjén.
Minden hónapban küldött egy fényképet. Azokon lehetett látni, hogy francziául sokkal gyorsabban fejlődik; mint ahogy magyarul fejlődött. Sovány kis arcza meggömbölyödött, s a hosszu ruha nagyleánynyá tette. Minden fényképen mosolygós volt az arcza. A szülői örültek ennek. Azt mondták, hogy jól érzi magát, azért mosolyog. Csak én vontam vállat. Hiszen tudnivaló is, hogy a fotografus szokta figyelmeztetni erre az embereket.
Különben nem sokat törődtem vele, habár a család előtt tisztesség okáért azt kellett mutatnom, hogy én is érdeklődöm a sorsa iránt. Ezt egyszer meg is irták neki, s ő azt felelte, hogy szfinkszszerű ember vagyok.
Ez a felelete gondolkodóba ejtett. – Ej, ostoba beszéd! – mondottam egynéhányszor. De azért ezen a napon mégis emberfejü oroszlánnak éreztem magamat, és egyszer belenéztem a tükörbe is.
De csakhamar kiráztam a fejemből. – Gyöngeség! – mondottam. Pokolba vele! A filozófia szerint: az emberben nincs semmi különös. Az ember a legjobban kifejlődött állat: majomból való!
Ujra a hideg, elmélkedő filozófus voltam.
Alig törődtem azzal, hogy megérkezik. Egy emberrel több vagy kevesebb egy tiszttartóháznak nevezett kőrakásban, az utoljára is mindegy a filozófusnak, aki fel tudja fogni a dolgok és állapotok mélységeit.
De az mégis meglepett, hogy mennyire kifejlett a bimbó!
Nagy leánnyá nőtt a franczia esztendő alatt! Nem Iluska többé, hanem nagysád. A cselédek kezet csókolnak neki, s az öreg Mihály mindenes féloldalt emeli a kalapját, mig vele beszél.
Galambszürke ruhában érkezett meg; a fején szalmakalap volt, s a kalapon lengő gyöngyvirág-fürtök. A termete megnyult; az arcza meggömbölyödött; a szeme tele volt lélekkel és valami rejtelmes bűbájjal. Bátran és bizonyos fensőséggel beszélt. Szinte zavarba ejtett. Éreztem, hogy nekem is kezet kellene csókolnom. De nem tettem meg, csak megszoritottam a kezét.
Együtt vacsoráztunk. A társalgás élénk volt. Az örömnek vidám levegője töltötte be a házat.
Még az én nyugodt, tisztán látó lelkemre is hatott a háznak ez a kedves izgatottsága.
Iluska ugyan feljebb ült most már két helylyel, az asztal tulsó felén, de azért nekem nyujtotta a poharát.
– Lesz szives, ugy-e? – szólt kérő tekintettel, – mint régen…
És én olyan buzgalommal töltöttem a vizet, mintha az volna az életem főczélja, hogy neki minden vacsoránál vizet öntsek.
– Ön sokat változott, – szólt a poharat letéve, miközben figyelmesen nézett az arczomra.
– Javamra vagy káromra?
A zajban nem figyeltek ránk.
Pajkosan nevetett.
– No lám, – szólt kecsesen féloldalt billentve a fejét, – még azt kivánja, hogy bókokat mondjak.
Régen nem ültem két óra hosszáig együtt a családdal. Mikor jó éjt kivántam nekik, éreztem, hogy változás történt bennem. Az egész testem rugalmas volt. A szemem égett. És mintha a szivem fölszállott volna a fejembe.
Sok bort ittam, – gondoltam magamban.
És a puskámat a vállamra vetve, sétáltam át a holdvilágos mezőségen.
Pedig nem ittam sok bort. Három pohár volt az egész. Nekem nem is szokott a bor megártani. Leittam akárhányszor az egész uradalom gazdatisztjeit a sárga földig.
Megálltam a gyaloguton, és belenéztem a holdvilágba. Fényes, telt arczczal ragyogott az égen. A ködfinomságu fellegek félig befátyolozták.
– Kihült égi test. Talán embermilliók temetője – mormogtam.
Voltaképpen semmi szükségem se volt arra, hogy a holdat nézzem, és hogy ilyen komoly és tudományos megjegyzést röppentsek feléje; de az esti izgalomtól mindenképpen szabadulni iparkodtam.
A hold mintha gunyosan mosolygott volna reám!
Nem birtam megválni annak a leánynak az arczától. Rösteltem ezt magam előtt. Én, a ki fölötte álltam értelmi tekintetben a hétköznapi emberiségnek, én legyek egy női nemhez tartozó kiskoru ember hatása alatt? Nem, ezerszer nem!
Szinte dühbe jöttem. Idegesen kaptam fel a puskámat és beledurrantottam a holdvilágba.
Ezzel mintha a mérgemet lőttem volna ki, megenyhülni éreztem magamat. Vállamra vetettem ismét a fegyvert, és csöndes ráérő lépésekkel visszaballagtam a lakásomra.
Enyhe májusi éj volt. Ablakomon behallatszott a miriád mezei bogárnak hullámzó hárfaéneke. Ablakom előtt egy fiatal akáczfa bólintgatott a lombjaival. Akkor virágzott éppen.
Éreztem, hogy mindez szép. És boszankodtam rajta. Mert a filozófiának nincs nagyobb halála, mint ha meg van hatva. A filozófusnak sohase szabad meghatottnak lennie!
A természetben nincs semmi megható. Mindennek van magyarázata; az éj nem más, mint árnyék és alvás; a bogarak egymást hivják; féreg hivja a féregkedvesét; s az akácz azért bólintgat, mert a levegőáramlat emelgeti a lombjait.
Félálomban mégis ugy rémlett előttem, mintha Ilka állana az ablakom alatt. A két karja kiterjesztve, s amig reám mosolyog, két tenyeréből hull az akáczvirág.
Felugrottam. Az ablaknál nem állott senki. Az udvarra fehér fénylepedőt teritett a hold. Csöndes volt minden. Még a kutyák is ott feküdtek összeguborodva az udvar közepén és aludtak.
Az Ilka ablaka sötét volt. A vasrácsozat között ott tarkáltak a virágok, s azokon belül sürü csipkefüggöny fehérlett.
– Lázam van, – gondoltam, – ezen át kell esni.
Ujra az ágyamra dőltem, és elhatároztam, hogy filozófushoz illő megadással türöm a láznak belső féktelenkedését.
A világ legforróbb láza lehetett az, a mely hatalmába keritett. Kiforgatott a természetemből. Részint ébren, részint álomban folyton Ilka körül játszott minden gondolatom. Ugy éreztem, mintha szerelmes volnék a leányba, s a lelkem átrepülne hozzá az akácz illatával.
Végre hajnalodott. Friss levegő hullámzott be a szobámba. A lombok között felhangzott az ezernyi veréb csicsergése.
Felöltöztem, és lóhátra pattanva bejártam a határt.
A láz után nem éreztem semmi gyöngeséget, mindössze egy-egy kis szivszorulást, valahányszor Ilkát véltem megpillantani a távolból.
Az órám hetet mutatott. Siettem reggelizni.
Az árnyékos kertben teritettek. A család már várakozott rám. Ilka halaványkék reggeli ruhában ült az asztalnál, és a háziasszony szerepét átvéve, töltögette a kávét.
A mama boldog tekintettel nézte. A gyerekek körülcsipogták. A nap apró fénytallérokat csusztatott ide-oda az asztalon, a mint a lombokon átbujhatott. Szóval csak éppen Margitay hiányzott, hogy ezt lefesse.
De én igyekeztem a varázst lerázni.
– Kegyed olyan most közöttünk, mint egy regényalak, – szóltam a leányhoz.
– Idegen vagyok, ugy-e?
– Nem. Hanem mintha idealizálta volna önmagát. Elment tőlünk mint gyermek, és visszatért mint nagyleány. Ha mégegyszer elmenne, talán mint asszony kerülne vissza.
– Ön gúnyolódik!
– Bámulom kegyedet.
– Szép vagyok talán?
A kérdés olyan hirtelen jött, és olyan keresetlenül bizalmas volt, hogy nem felelhettem rá mást, mint azt, hogy nagyot intettem a fejemmel.
Ő kaczagott.
Én boszankodtam.
– No lám, – szólt felém fordulva – hát a jég is tud meleg lenni?
– Tud nagysád, anélkül is, hogy olvadna.
Hadd értse meg, hogy erősebb vagyok mint az ő szépsége.
Szerencsére lehetetlenné tette a beszélgetésünk folytatását a papa, a ki az ispánnal nagyhangu vitát kezdett a birkausztatóról.
Hallgattam. Ilka a kicsinyekkel bajlódott. Annyi zsemlyét raktak a csészéjükbe, hogy mind beitta a kávét.
Mig Ilka kedves zsémbelődéssel osztott közöttük igazságot, figyelmesen néztem minden mozdulatát. Mert a varázst semmi sem oszlatja olyan hamar szét, mint a figyelmes szemlélet. Egy prózai mozdulat, egy illetlen szó, egy pehelyke egy hajon, egy kis kuszaság a szemöldökön elég arra, hogy megsemmisitse a szivárvány-üveget.
De Ilkát egy percre se hagyta el a szerencséje. Mozdulatai keresetlenül bájosak, plasztikusak voltak; ajkáról a kedvesség beszélt; a haja olyan volt, mint a most kibontott gesztenyebarna selyem, a melynek minden szála ragyog s meleg puhasággal hajlik együvé. Volt ezenkivül valami megragadó finomság és eleven szin az arczában és valami édesen kivántató pirosság az ajkain.
Nem nézhettem tovább.
Fölkeltem az asztaltól, és komoly udvariassággal köszöntem.
Azt hittem, azzal a hidegen nyájas fejbólintással felel, ahogy egy francziául nevelt kisasszonynak kell felelnie.
Ő azonban e helyett válogatás nélkül való egyszerüséggel tekintett rám, és ezt mondta:
– Siet? Jó mulatást!
Ezen a napon mohó szomjusággal olvastam át minden olyan kezem ügyében levő munkát, amely a nőkkel természettudományi és filozófiai szempontokból foglalkozik.
A könyvekben megtaláltam a női szépségnek semmivé magyarázását az utolsó szempillaszálig, de nem találtam meg azt, hogy micsoda erő az az Ilka tekintetében, amely engem köt, s micsoda rejtélyes kisugárzása az a kezének, mikor az enyémet megérinti, a melylyel engem megzavar, honnan van az, hogy bódult vagyok, ha meglátom, és az ostobaságig érzékeny, ha velem szemben ül. Tudom, hogy a test és vér nem egyéb, mint viz, mész, só, foszfor stb., mint én vagyok de ő benne van valami, ami se nem viz, se nem mész, se nem foszfor. Valami erő van benne, ami erősebb, mint nekem minden erőm!
Valami titkos gonosz hang beleüvöltött a velőm közepébe:
– Szerelmes vagy!
Kaczagtam.
– Micsoda? Hogy én olyan érzésnek legyek rabja, ami a sarka alatt van az értelmemnek! Hogy én annak az érzésnek, amit egyszerüen fajfentartás ösztönének nevez a tudomány, alávessem magamat, mint az állatok! Szégyelném magamat magam előtt!
S előszedtem azokat a könyveket, melyek tudományosan marczangolják izekre a szerelmet, s mutatják, bizonyitják, hogy az semmi, de semmi! Gyöngeség, ösztön, villamosság, állati mágnesség, vérpára; fatamorganája az agyvelőnek, nem is a szivnek!
És mégis, mégis nem tudtam visszahidegedni, megnyugodni, filozófus maradni.
– A könyvek ostobák! – szóltam félretaszitva az egész halom tudományos munkát. De éreztem, hogy ebben az állapotomban én se vagyok különb a könyveimnél.
Kimentem ujra a szabadba. A nyugovó nap a hátamra sütött. Az árnyékom, mint egy rémhosszu komoly óriás, mozgott nagyokat lépve előttem.
Hová lesz az árnyék, ha az ember meghal? – tünődtem, csakhogy minden egyebet kiverjek a fejemből.
Az árnyék belebujt a rozs közé. Mert a rozsföldeken voltam. Egy tehénpásztorleány buzavirágot és pipacsot szedett bokrétába. Bizonyosan a szeretőjének szedte.
– Mi a neved? – kérdeztem előtte megállva.
– Marcsa, – felelt a leány zavarodottan.
Azt hitte talán, hogy meg akarom zálogogolni, amiért az uradalmi uton legelteti a tehenét.
Tizenhat-tizenhét éves lehetett. Az arcza barna volt a naptól és az egészséges pirosságtól. A hajában három szál buzavirág kéklett.
– Te, – szóltam hozzá nyersen és komolyan, – van-e szeretőd?
Szájába vette a köténye csücskét, és harapdálni kezdte. Az arca elvörösödött. A szemei szinte könnyekben usztak.
– No ne ijedj meg. Hiszen nem bántalak. Hát van-e már szeretőd?
– Van, – mondta gyónó hangon a leány.
– És igazán szereted?
– Igazán, – felelt, földresütve a szemét.
– Hát miért szereted?
Vállat vont.
– Csak.
– Más szóval felelj.
– Nem tudom.
– Szép? Jó? Erős? Vagy mi van benne, a miért szereted?
– Hát szép is, jó is.
– De nézd, a világon van legalább is ötvenezer millió legény, a ki szép is, jó is, hát akkor te azt mind szeretheted?
– Olyan szép egy sincs, mint a Miska.
– Melyik Miska az?
– Balogh Miska.
– A mi béresünk?
– Az.
Némi meglepődéssel néztem a leányra, aki most már halavány volt félelmében. A szeretője a legcsufabb parasztlegény: fejletlen, bajusztalan, savószemü és bamba bikficz, a ki még a szántást se tudta elvégezni becsületesen. Hát tessék ez ennek az ideálja.
A fejemet rázva mentem tovább. Hát szerelmes vagyok én? Egy-kórságban volnék én ezzel a korlátolt elméjü paraszt leánynyal?
Lehetetlen!
Este volt már. Az égen meghamvadt a felhők parazsa. Az erdőszélen, mintha lehullott volna belőle egy darab, tüzet láttam fellobogni. Az öreg István juhász van ott. István juhász szokott beszélgetni a tüzzel és a kutyáival.
Valami húzott hozzá. Magam se tudom micsoda. Néha az ember kivánja a társaságot. Mindegy akárki.
A kutyái néhány csahintással jelentették az érkezésemet. István felkönyökölt és megbillentette a kalapját.
– Aggyisten.
– Aggyisten.
– Kijöttem egy kicsit beszélgetni. Nincs baj?
– Két kos megkerült.
– Vigyázni kell, hogy ne verekedjenek.
Aztán hallgattunk. Az öreg elővette a pipáját és megtömte. A tüzből kikotort egy gömbölyü kis parazsat, megtánczoltatta a tenyerén és ráguritotta a pipájára.
– Öregem, – mondom neki, – maga már sok mindenen keresztül ment életében.
Az öreg ugyan sohase ment keresztül egyeben, mint napjában kétszer a patakon, mert mióta él, mindig juhász volt, és a határon kivül csak Szent Mihálykor járt, mikor csizmát vagy subát vett a vásáron, dehát bevezetésnek jó volt ez.
– Ugyan, – mondom neki – volt-e kend valaha szerelmes?
– Szerelmes, – szólt az öreg vállat vonva. – Lehet, hogy vótam. Az ördög tudja.
– Tán sohse volt szerelmes?
– Hát vóni vótam. Hogyne lettem vóna. De tudja, olyan nóta ez már nekem, hogy se az elejét nem tudom, se a végét.
– Nem nóta az, öreg, hanem betegség. Nyavalya!
– Nyavalya? Bár benne vónék.
– Hát nem tartja rossznak?
– Rossznak? Egyéb jó sincs a világon, mint a szép lány meg a tejfeles bableves.
A tűz csöndesen pattogott. Mindössze három szál kis galagonyaág piroslott benne, sajátságos illatu gőzt pöffögtetve a parázs felett. Az öreg beljebb-beljebb tologatta az ágakat.
– Talán bizony… kérdezte az öreg.
De nem mondta tovább.
– Nem én, – feleltem. – Csak éppen tudni akartam, hogy az ilyen öreg ember bolondságnak vagy okosságnak tartja-e, ha a fiatal esze megbomlik.
– Hát biz az bolondság, – felelte az öreg, – de annyi bizonyos, hogy jól esik.
Elgondolkozva mentem haza. Már a vacsoránál ültek. Ilka tréfás szemrehányásokkal fogadott:
– Ön rossz ember: hidegen akarja megenni a levest. Hát ha megbetegszik tőle!
Nem figyeltek ránk.
Azt találtam mondani:
– Ki bánná!
Különös pillantást vetett rám és elfordult.
Másnap Mantegazza volt zsebemben. Az erdőbe mentem vele. Az erdő tele volt madárdallal és virággal; a madarak dala, a virágok kelyhe tele volt titokkal, epedéssel, boldogsággal.
Magyarázd szét a szerelem varázsát, Mantegazza!
Nem tudtam olvasni. Valami fárasztó édes zsibbadás tette nehézzé a szememet.
Hát csakugyan szerelmes volnék? Nem. Én nem lehetek szerelmes, ha nem akarok az lenni. Miért is volnék bele szerelmes? Mert szép? Mert jó? Hát nem tudom-e elemezni a szépet, hogy csak az igazat lássam; nem tudom-e lehámozni a jóságot az önzés magváról? Vagy azért volnék bele szerelmes, mert ő szerelmes énbelém? Ennél a gondolatnál megreszketett a szivem. Kiszédült a fejemből minden filozófia. Az erdő levegője mintha megfényesedett volna. A lombok csöndesen integettek. A virágok öléből kiszálltak a méhek és cziteráltak a levegőben.
A bokrokon át kiláttam az erdőszélre.
A domb karimáján tulnan lebegő fehér valami emelkedett föl. Eleinte azt hittem: felhő, Azután láttam, hogy női napernyő.
Ilka volt.
Valami boldog szédülés fogott el. Tudtam, hogy gyöngyvirágért jön. Mindennap vitt haza egy csomót. A gyöngyvirág illatát szerette legjobban.
Csakugyan a kiserdőnek tartott. Óvatosan felfogta a ruháját, s a napernyőjét összevonta.
Nem szólok neki, – gondoltam. De az arczom kimelegedett. Éreztem, hogy nem tudok tiltakozni az öröm ellen, amely egész valómat átjárta.
Magam se tudom miért: fütyörészésbe fogtam.
Ilka lassanként figyelmessé lett a fütyülésre. Megállt és oda nézett, a hol feküdtem. Féltekintettel is láttam rajta, hogy meg van lepve.
– Jaj istenem, majd megijesztett, – szólt, mikor én ugy tettem, mintha hirtelen meglátnám és meg volnék lepve. – El nem tudtam találni micsoda madár fütyörész.
– Madár ha volnék…
– Verset irt?
– Nem, csak éreztem.
– E szerint ön itt most poétikus hangulatba ringatta magát és én kizavartam belőle.
– Inkább belezavart, kisasszony.
Elragadóan szép volt azzal a finoman hunyorgó nagy bársonyszemeivel. A kezében tartott gyöngyvirágokat olykor az ajkához emelte, és mámoros tekintettel szivta be az illatot.
Bejártam vele az erdőt és segitettem megdézsmálni a bokrok virágait.
– Mondja csak, – szólt egyszer – emlékszik-e, mennyit zaklattam valamikor a kérdéseimmel?
– Akkor még gyermek volt kegyed.
– És nézze, valahányszor önt látom, még most is mindenféle bohó kérdések támadnak bennem.
– Kérdezzen nagysád, kérdezzen, az isten áldja meg.
– De akkor ön ismét azt mondja, hogy ostoba vagyok.
– Ezt nem mondtam soha.
– Lehet, de mondott effélét elégszer. Oh mennyire sirtam, ugy titokban, mikor nem adott magyarázatot!
– Kegyed sirt? – kérdeztem elérzékenyülten.
S mi volt természetesebb, mint az, hogy gyöngéden megfogtam a kezét, és mély meghatottságomban az ajkamhoz emeltem.
Ez volt az első eset, hogy megcsókoltam a kezét.
A keze forró volt. A szemében valami részegitő fény lobbant meg. Nem vonta el a kezét. Hallgatott.
Körülöttünk hallgatott a sürü erdő is. A levelek árnyékába beleomlott a napnak zöldre festődött fénye. Ilka kezéből lehullt a csokor a fűre. És csend volt körülöttünk, templomi csöndesség.
– Ilka, – mondottam, – kedves Iluska.
Erre ő a mellemre borult, és én átöleltem. Tudtam, hogy távol van a bölcsességtől ez az állapot, amelyben vagyok, de igaza volt az öreg juhásznak, hogy mindegy, ha ostobaság is, de gyönyörű ostobaság!

-- próza

One Comments to “Gárdonyi Géza: Mi az a szerelem?”

  1. Aj de keveset olvasok irodalmat.
    Már nem is tudom mikor volt a kezemben Gárdonyi. Tán 50 éve, mikor a kötelezőbe tartozott.
    Ez “édesen” romantikus, és “piszkosul” jól esett végigolvasni.
    Mintha valami kimaradt volna az életemből.

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)