Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Gárdonyi Géza: Szeretem az igazságot

Gárdonyi Géza: Szeretem az igazságot

18 február 2014

gardonyi dolgozoszobajabanEgy leány lépeget könnyes szemmel be a faluba. A bal arca piros, a jobb halovány. A hóna alatt lepedőbe kötött motyó.

Csinos leány, noha kissé görbe a lába, mint a korán dolgos paraszt-leányoké szokott lenni. A ruhája fehér-virágos eperszinü szoknya, és egérszinü rojtos télikendő. A lábán csizma. A kezében egypár nagysarku cipőt lógat.

Nem is a házak előtt halad, hanem a havas-sáros kocsiút közepén. Bizonyára azért megyen ott, hogy ne szólítsák meg.

A bolt előtt mégis rákiált egy asszony:

– Mi bajod Etel? Elkűttek?

A leány nem felel, csak a könnye szaporodik meg válaszul.

Sietve halad a templom felé. A templom közelében befordul egy kis nádfödeles parasztházba.

A falu negyedóra mulva tudja, hogy Etelt elküldték a kastélyból.

A szomszédos házakból átkiváncsiskodnak az asszonyok.

A leány sír odabent. Az ágyfejre borul, úgy sír.

Sem az anyjának nem felel, se másoknak. Unja is a faggatást: fölkel és beül a kamarába.

– Majd elmondom! Ne fartassanak mostan!

S be is támasztja az ajtót.

Az asszonyok ijedt tyukokként csodálkoznak egymásra.

Mi történhetett?

Etel a kastélyban szolgált a nyár óta. Az uj uraságnál.

Az uj nagyságos asszony német. Bécsből való. Egyszer hogy az urával sétált a mezőn, Etel arrafelé vitte az ebédet az apjának.

– Milyen csinos figura ezen a zöld réten, – mondotta az asszony.

S valóban azon a száznegyven holdas zöld szőnyegen az a rózsaszinruhás leány… képrámába illő látvány volt.

Az uraság akkor kezdte tanítani a feleségét magyar szóra.

– Mondd neki: Hova mégy lelkem?

S hogy a leány hozzájok érkezett, a nagyságos asszony csakugyan megszólította:

– Hofa méty lelkem?

Etel már piros volt mikor közeledett is. A váratlan megszólításra megrebbent a szíve. Az asszonyra emelte a szemét, s válaszolt boldogan:

– Apámhoz gyönyörűm!

Nem illett ez a szó. De a finom-szép arcú, csipkeruhás nagyságos asszony annyira elbájolta, hogy öröm-ijedtében csak a lelke szavával felelhetett.

Az asszony nem értette a választ. De tetszett neki a piruló arcu tiszta parasztleány. S tetszett a leány hangjának a melegsége is. Aztán az ételre fordult az érdeklődése.

Az ura tolmácsolta a szavát.

Etel válaszolta, hogy bablevest visz. S le is vette a fedőt.

A nagyságos asszony nevette, hogy eggyes ember annyi bablevest megeszik.

Csak mikor már Etel tovább haladt, akkor kérdezte meg az urát, hogy mit jelent:

– Gyönyörűm?

Még azon este megjelent Pócsiéknál a parádés-kocsis, hogy menjen fel Etel délelőtt tizkor a kastélyba.

– No beütött az áldás a házba! – szólt vígan Pócsi gazda.

Kisgazda volt, afféle négyláncos földü. Máshova ugyan nem bocsátotta volna szolgálatba a leányát, de a kastélyba… A kastély a szerencsének a fészke.

Csak még az a kérdés volt hátra, mit szól rá Lukács?

Lukács a lánynak a vőlegénye. Ujborra lenne az esküvőjük.

Lukács csakhamar nyitja is a fakilincset. Tatársüvegü vasszeg-bajszú legény. A ködmen úgy áll rajta, mint a harang. Dehát úgy áll a ködmen az első télen, és úgy szép. Feszít is benne Lukács.

Különben is büszke legény. De becsületes szemü. Hogy egyszer ült másfél esztendőt, nem számos. Kocsma erányában történt, és hát egy újjnyival beljebb csuszott a kés, mint ahogy szándékolta. Minden évben történt ővele efféle, s nem került az ügy a törvény elé. Mindenki tudja, hogy ha kissé hörcsök is Lukács, nem rossz-csont. Sőt éppen azért voltak azok a kis véres kellemetlenségei is, mert nem türte el, ha valaki rendetlenkedett.

– Szeretem az igazságot! – mondta olyankor.

És felgyürte a karján az inget. Fogta a botját, vagy nyúlt a fanyelü késért a csizmaszárba.

És a falu az ő pártján volt mindig. Rendetlenség történt: Lukács rendet szabott. Nem kellett volna annyira, dehát ami igaz, igaz!

Mikor elitélték is, nem föllebbezett.

– Tudom én, hogy ez az igazság, – mondta megnyugvással.

S mivelhogy csakugyan jobb is elevenen ülni a kopár börtönben, hogysem feküdni holtan bármily szép virágos halom alatt, Lukács leülte a rovást keserüség nélkül.

Lukács benyitja az ajtót. Jóestét köszön és ül a tatársüvegben, harang-ködmenben az asztal mellé. Pípázik.

Pócsi gazda is pípázik.

– Hát az Etelt szógálatra kérik, – kezdi Pócsi gazda. – Itt járt Soódy nagyságos uraságnak a kocsisa. Az ám. Hát azér hivattalak, Lukács, hogy hát izé, mit szólsz? Odaadjuk-e? vagy hogy ne adjuk?

Etel áll a búbos homályban, és fénylő szemmel nézi Lukácsot.

*

No mesébe illő gyöngyélete következett a kastélyban Etelkának! Nem kellett dolgoznia semmit. Csak amit az asszony kivánt: tedd ide, tedd oda, egykis söprés, egykis porolás, – csupa gyermeknek való munka.

Vasárnap délutánonkint, mikor Etel hazalátogatott, nem győzte elbeszélni a sok csudát, hogy hogyan élnek a kastélyban?

Hogy az asszonynak mennyi a gyürüje, selyme, bársonya! Hogy fehérítővel porozza a képét, azért olyan szép. Hogy nem dolgozik semmit, csak hol olvas, hol öltözködik, hol a körmöcskéjét fényesíti, hol az ongorát veri. És minden este fürdik. Az ura reggel fürdik hidegben, ő meg este melegben. Délutánonkint meg lovagol, de csak féloldalt ül a lovon. Néha meg vadászik is az urával, és úgy elsüti a puskát, hogy a szeme pillája se rebben meg tőle. Aztán mindenféle csudás ételeket esznek: sületlen húst, káposzta-virágot, penészes sajtot. A csigát is megeszik, mint a cigányok. Reggel meg kávé helyett herbatét isznak, pedig nem betegek.

A Soódy nagyságos úr meg még furcsább ember. Reggel mikor fölkel, fölkap egy gyermekfej-nagyságú nehéz vasgombócot, de nem is egyet, hanem kettőt, minden kezébe kettőt, aztán azt emelgeti, meg leeresztgeti sarkig, hogy az a kopasz feje csaknem a földet éri. Hol meg a levegőbe lökdösi, mintha valakit el akarna lökdösni vele. Esténkint meg ahhelyett, hogy lefeküdne, átsétál vacsora után az ó-toronyba. Ott nézegeti egy nagy csövön a holdat. Olyankor be kell fűteni már előre. A bécsi inasnak nincs rá kedve. Csak aszongya hogy:

– Ké!

Ké annyit tesz, annyit tesz magyarúl, hogy:

– Eridj te!

És Etel megyen is. De csak a zúgó felett ne kellene átmenni! Azt mondják meg se lehet mérni, olyan mély. Etel mindig megszédül ottan. De inkább meg is kerüli a tavat. Csakhogy mikor nagy a hó, bajos benne járni.

Az úr egyébiránt olyan ember, aki a világnak mind a négy szegletét látta. Tengeri hajón élt tizenöt esztendőt és kapitány volt vagy ezredes. Persze tengeri kapitány, vagy tengeri ezredes. De jó ember. Csak kevés beszédü és sokat alvó. Délig is horkol néha. Az igaz, hogy későn is fekszik le, – a holdassága miatt.

Mindezt bő csacsogással mondta el Etel vasárnaponkint, s a hallgatóság ámuldozott.

Irigyelték is Etelt a faluban. Legjobban persze a bérét irigyelték. Huszonöt korona minden hónapra. Karácsonkor meg még külön: egy igazi aranygyürüt kapott a nagyságos asszonytól, pirosköveset. Az úrtól meg egy husz koronás uj aranyat.

De hát még amit igértek! Ha legalább is két évet szolgál, a kastélyból adják a móringot.

Mennyit?

Nem mondták. De zsákkal áll ott a bankó.

Mi történt hogy Etel így egyszerre kicsöppent a mennyországból? Mi történt?

???

Pócsi gazda maga indul nagybúsan Lukácshoz. Lukácsnak talán megnyilatkozik a leány.

A legény már jön is. Az utcán találkoznak. Lukács szemöldöke össze van ráncolva.

– Megverték? – kérdezi sötéten.

– Nem, azt nem gondolom. Ámbátor hogy… Semmit se tudunk, – feleli az apa.

A legény megkocogatja a kamara-ajtót:

– Etel! Én vagyok itt.

A kamara-ajtó kinyílik. Tártan is marad. Etel ott ül a korpás zsákon, és sirdogál. Nem felel a legénynek se.

– Csak azt mondd meg legalább, hogy megvertek-e?

– Nem. Csak pofon ütöttek.

– Kicsoda?

– Az úr.

– A teremtésit neki! Hát mér ütött pofon?

A leány hallgat.

A legény bevonja a kamara-ajtót. Leül a másik korpás zsákra. Pípál komoran és nagy szivatokkal.

Végre megszólal:

– Loptál?

– Nem.

– Kárt tettél.

– Nem.

A legény gondolkodik egy percet.

– Feleseltél az asszonynyal?

– Nem.

És újra sír a leány keservesen.

– Vége mindennek! – sírja. – Vége minden szép reménységünknek.

Lukács ráordít:

– Dehát miért? Mi rosszat cselekedtél.

– Semmit.

Bajos is azt egyszerre elmondani, hogy mi történt?

Hát az történt, hogy a báró a feleségével behintózott tegnap estefelé a városba. Etelt is magukkal akarták vinni. Mert komédia van a városban, és a báróné szereti a komédiát. Etel sohse látott affélét, csak cseprürágót látott egyszer tiz éves korában a kocsma udvarán. Aztán az utolsó pillanatban mégis meggondolta az asszony, hogy jobb lesz ha Etel otthon marad: elkészíti a teát, és befűt a hálószobába.

Hát Etel otthon is maradt.

Tizenegy órára kellett megterítenie az asztalt és odakészíteni a teát meg a piritusz-főzőt, meg a sonkát, tojást az asztalra. És akkorára melegnek kellett lennie a hálószobának is.

Etel mindezt el is végezte gondosan.

De a nagyságos urék késtek. Talán bent maradtak vacsorára is a városban.

Etel megnézte a kályhát. Megrakta ujra. Megrakta bőven.

Aztán megbontotta az ágyakat.

Ahogy az asszonya ágyát bontja, kellemes ibolya-illatot érez. Máskor is érezte azt. Tudta is, hogy az asszonya be szokta locsolni valami illatvizzel a párnáját. De aznap este erősebb volt az illat és édesebb.

Milyen jó lehet ilyen szép fehér párnán aludni! – gondolta Etel elandalodva.

S leült a székre az ágy mellé. Odahajtotta a fejét a párnára.

De nem aludt el. Egyre fülelt. Hallgatta negyedóránkint az óra verését.

Szép nagy falióra függött a hálószobában. Hosszukás mint a hegedü. És halk zengéssel verte az időt.

Elverte már a tizenkettőt is.

Etelnek egyre nehezült a szemepillája.

Az óra az egyet is elütötte.

Az uraságok még mindig odavannak.

A kettő is elzendül.

A negyedórák is.

Már nem jönnek haza, – gondolja Etel kábultan. Bent maradtak, ott is hálnak.

S az álmosságtól, kályha-melegtől, ibolya-illattól bódultan kissé beljebb feküdt. Csak féloldalt. Aztán olyan volt neki, mintha a saját ágyában nyugodna, de rosszul feküdne. Bágyadt kézzel gombolta ki a réklijét, s oldta le a szoknyáját. Beljebb feküdt az ágyba, – a saját ágyának érzett ágyba.

S nem hallotta többé mennyit ver az óra.

Egyszercsak az óra leereszkedik a falról. Két hosszú lába nő neki. Odalép az ágyhoz, s kiált nagy mérgesen:

– No lám a szemtelen.

S Etelt kirántja az ágyból. Csattantja pofon úgy, hogy Etel az ajtónak hanyatlik.

Az óra már akkor átváltozott nagyságos úrrá.

– – – – – – – – – – –

Lukács dühösre kerekedett szemmel hallgatja a szaggatottan elmondott történetet.

A végén fölkel. Zihál mint a bika. A tatársüveget feljebb csapja a fején. A ködmenét összegombolja.

– Hogy elküldtek, azér nem szólok, – monda szinte lángot fújva az orrán. – Megfogadhattak, el is kűldhettek. Azér nem szólok. De hogy pofon ütöttek…

S megrázta az öklét.

Elment.

*

A földesúr éjfél felé belefáradt a csillagok szemlélésébe.

De hogy igen tiszta volt az ég, nem hagyta abba. Csak azért kelt föl a helyéről, hogy néhány percre pihentesse a szemét.

A parkra nyiló ablakhoz lépett s keresztbe fonta a karját.

A park fehér volt a dértől. Délelőtt borult volt az idő és olvadós. Este felé kitisztult az ég. A fák vizesek voltak, mintha verejtékeznének. S íme este a holdfény egy fehér parkot világít meg. Minden fa fehér, mint a virágzó szilváskert. A tó tojásdad kékfekete tükörlap, s benne is mélyen ragyognak az ég csillagai. A híd is fehér az ablak alatt, mintha alabastrommá változott volna.

– Az ördög azt a hidat! – mormogja Soódy, – mindig elfelejtem, hogy karfát kell rá csináltatnom. Ilyen deres időben megcsúszok egyszer rajta…

E pillanatban egy ember-árnyék jelenik meg a híd tulsó végén. Hegyes tatársüveg van a fején. A ködmene, – akárcsak egy harang. Hosszu bot van a kezében.

A következő pillanatban lassan belesűlyed, beleolvad az ember a híd alatt sötétlő árnyékba.

– Bizonyosan pisztrángra merít a gazkópé! – gondolta Soódy.

A zúgóban szapora a pisztráng. A falubeliek rájárnak, ha nem őrködik a kertész. Persze ilyenkor kinek is jutna eszébe, hogy őrködjön?!

Visszaült a teleszkóphoz, és ráirányította az Uránuszra. Nézte vagy tiz percen át.

Aztán fölkelt.

Bezárta a teleszkóp felső és alsó végét. Cigarettára gyujtott. Fölvette a bundáját. Kilépett az obszervatóriumból.

Csak egy kampós turista bot volt nála.

Gondolatokba mélyedten andalgott a kastély felé.

A park csöndes volt, csak a zúgó mormogása hallatszott. Közelebb már hallani lehetett hogyan zúzódnak halk zizegéssel a víz jéglemezei amint leesnek négy méternyi mélységbe, a tóba.

Mikor a hídhoz ér a zúgó partjának árnyékából előjelenik az ember. Fölhág a sziklára. S ahogy egy szökellő mozdulattal a hídon teremne nagy lóbőrcsizmája megcsúszik. Csak kétfelé üt a levegőben, s visszatünik az árnyékba.

Nagy toccsanás…

Soódy elhőköl, lebámul.

Az ember üvölt odalenn:

– Á-á-áó!

Hátborzasztó hangok. Mintha nem is emberi szájból törnének elő, hanem valami vadállatnak a torkából.

Soódy lefut a sziklák közt kanyargó úton. Talán ha odanyujtja a botját…

De már az ember nem látszik. Csak a viz tajtékzik, bugyog, és örvénylik szilajan.

A következő pillanatban fellükken a víztajtékból a tatársüveg. S ujra hangzik az üvöltés:

– Á-á-áó!

Soódy ledobja a bundáját. Beugrik.

A jeges viz szétcsap.

Soódy úszik, mint a czápa. Elkapja az embernek a jobb kezét. A ballal már az ember maga fogódzana Soódyba, de Soódy félreüti. A két felső karján ragadja meg a fuldoklót. Az egyik a süveges, a másik a Soódy kopasz feje. A két szempár egymásra mered.

És a víz lassan forgatja őket, mintha valcert táncolnának. Az arcukhoz olykor jéglemez surlódik.

– Taposd a vizet! – rikoltja Soódy.

Végre kint vannak a forgatagból.

Soódy követ érez a lába alatt. Rálép. Kivonja az embert.

Az ember hákog, krákog, liheg. Ahogy ott ül a földön, fölemeli a bal lábát, aztán a másikat. A viz kiömlik a csizmaszárból. A vizzel együtt kihull egy fényes vasu kés is.

Az ember fölveszi a kést.

Mormog valamit.

Visszadugja a csizmaszárba.

Fölkel.

Üveges szemmel mered Soódyra.

A tekintete mint a kitömött farkasé.

Soódy hogy nagyjából leverte magáról a vizet, a bundájába bujt. A parasztra nézett, hogy mért mereszti ugy rá a szemét? Várta is, hogy leveszi a süvegét az ember, és köszönetet mond.

De az csak nézett mint a kitömött farkas.

Aztán megfordult szótlanul, és lomha lépésekkel cammogott el a fák közt a falu felé.

A deres úton nagy fekete foltok maradtak a nyomában.

Soódy csodálkozva nézett utána:

– Micsoda hálátlan fajzat!

-- próza

Nincs hozzászólás to “Gárdonyi Géza: Szeretem az igazságot”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)