Gorkij: Világtalanok éneke

12 június 2011

Egyszer, egy nyári estén, a városszéli keskeny, görbe utcákon, vénségtől roskadozó, alacsony házikók között bolyongva, benéztem egy kocsma nyitott ajtaján, és elámultam: sokan ültek odabenn, de néma csendben.

Szemügyre vettem a kocsmát – girbegurba padlójú, roggyant mennyezetű kis szoba volt; félhomályában bozontos fejeket, öv nélküli katonaingeket, elnyűtt cipőket és csupasz lábakat láttam, és a sarokban, egy asztalka mellett, öt-hat embert, szorosan összebúvó csoportban. Valamelyikük rekedtes, tömör hangon éppen azt mondta:

– Mifelénk nem olyan ám a nyárfa, mint tinálatok, hanem sudáregyenes, akár a gyertya az ikon előtt…

Átléptem a küszöböt – egy-két ember futó pillantást vetett rám, aztán némán elfordult, arra, ahol az a hang megszólalt. Az öreg kocsmáros, aki a söntéspult mögött üldögélt, nesztelenül felállt a közeledtemre; csöndesen egy üveg sört kértem tőle.

– Minálunk odahaza minden más, minden kedvesebb… csak a szegénység, az olyan, mint itten…

– Hát az mindenhol egyforma – vélte egy másik hang.

Az ablak alatt ültem egy asztalnál, szemügyre vettem az embereket s a fejük fölött annak az arcát, aki a nyárfákról beszélt. Én is szeretem a nyárfákat – olyan egyenesen, büszkén törnek az ég felé.

Egy nő beszélt róluk. Kissé pityókos volt; széles ajkán a szépre emlékező emberek elrévült, szomorú mosolya ült. Nagy darab nő volt, melle az asztalra nehezült; szemét lehunyva beszélt, s közben bánatosan ingatta a fejét.

– Sehol se jó az embernek, csak ahol született…

– A szegénynek ott a hazája, ahol a kenyere – szólalt meg újra egy vékonyka hang.

Az az ember, aki a nővel szemben ült, töltött egy pohárka vodkát, és feléje tolta:

– Igyál!

Magas, sovány ember volt, borzas fekete üstökű, rongyos inge nyaka kigombolva. Nagy szemét nyugtalanul jártatta körbe, s egyre a szakállát simogatta, sűrű, fekete, kócos szakállát. Mellette egy katonás bajuszú, zömök, vörös hajú legény ült, haját szíj szorította le – pék lehetett. A harmadik férfi, aki szemben ült a nővel, ismerősöm volt, Nyuska bádogos. Ő már alaposan felöntött a garatra, és bóbiskolt; zavaros szembogarára ólmosan nehezedő pillái alól tompán nézte a nőt. Időnként kitátotta a száját, mint álmában a hal, és felmordult:

– Igyál… ukrá-ánka! No… igyál!

A többiek – vagy hat ember – szinte belefúltak a homályba és a füstfelhőbe. Mindnyájan mozdulatlanul ültek, némán iddogálták a vodkát meg a sört; csak nagy ritkán dobott bele a levegőbe egy-egy szót valamelyikük, s az a szó, mint egy kis madár, csöndesen átröppent a szoba egyik sarkából a másikba.

– Elmén az ember a vásárba, oszt kántálnak a vakok! – beszélt tovább a nő. – Gyönyörűség hallgatni őket. Gyönyörűség…

Szemben velem, a másik ablak alatt egy diakónus képű ember ült az asztalnál. Hosszú haja a vállára és görnyedt hátára omlott, loboncos vörös szakálla széles legyezőként terült szét a mellén. A szőrtömeg között olyan kicsi volt az arca, hogy szinte torznak látszott. Gyűrt-mart fekete kiskabátot viselt, keményített inget. Az is gyűrött, és csupa folt. Szakálla alól elő­kandikált kioldódott nyakkendője csücske. Bal szemét véraláfutásos, kék daganat ragasztotta le, a jobbal mereven nézte a nőt.

– Én jártam ott! – szólalt meg váratlanul, tompán felbődülő hangon, és hatalmas tenyerével az asztalra csapott. Mindenki odafordult, a nő is felkapta a fejét, és feléje nyújtotta a nyakát.

– Jártam Kijevben… Belaja Cerkovban… s még sok városban… már nem emlékszem a nevükre. Láttam, ismerem mindazt, amiről beszélsz. A Dnyeper… Hej, te zúgó Dnyeper, te széles! Énekeltem ezt az operakórusban.

Hangja föld alatti morajjal töltötte be a kocsmát, erélyesen nyomult be a levegővel együtt az emberek tüdejébe, szinte nyomta a mellemet ez a komor és reménytelen hang.

– Ülj ide, te asszony, igyál sört, vendégem vagy!

A sovány, fekete ember felállt és kijelentette:

– Nem lehet! Az én vendégem…

– Hát, hiszen mindegy. A tiéd, vagy az enyém; mindegy…

– I-igyá-ál, ukránka! – nyögött fel a bádogos.

Az ukrán nő nyájas pillantást vetett a dagadt szemű emberre, és azt mondta:

– Hogyha járt ottan, akkor hát tuggya…

– A bolond szíve hasonlatos a törött edényhez, és semmi tudás nem marad meg abban, asszony… Ezt Jézus mondotta, Siráh fia… Tudsz-e énekelni? Itt egy húszkopejkás.

Lomhán fészkelődni kezdett, kezét nadrágja zsebébe mélyesztette.

– Van itt, aki fizet! – kiáltotta megvetően és sértődötten a nyugtalan tekintetű fekete ember.

– Mindegy! Minden mindegy!… Te, én, ő… mi valamennyien… annyi vagyunk csak, mint a szamár hulladéka a pusztaságban, a Jeruzsálem felé vivő úton…

A vörös ember fenyegetően pillantott a filozófusra, bugyellárist rántott elő a zsebéből, és megrázta a levegőben. Megcsörrent benne a pénz.

– Láttad? – kérdezte a vörös, és zsebre vágta a bugyellárist.

A nő lehunyta a szemét, s fejét ingatva megszólalt:

– Úgy látom mostan is, mintha itt volna előttem, e… Ülnek a földön, az útfélen, tűzi a fejüket a napocska, porral hinti be őket a szél…

– Úgy volt. Emlékszem! – mondta a dagadt szemű; mintha kalapács dördült volna, úgy hangzott a szava.

– Körül tenger nép… És kántálnak a vakok, szegénykék… – És az asszony hatalmas melléből remegő, tömör hang szakadt ki: – Szű-ű-űzanyá-á-ánk!…

– Éppen így! – mordult fel az operai kórista, s megint rávágott az asztalra.

– Ha szabad kérnem, ne zavarja! – kiáltott rá ingerülten a fekete férfi. – Én magam is énekes vagyok. Igaz, hogy nincs olyan bikahangom, mint magának, de én is helytállok magamért akármikor…

– Bolond! – felelte tömören a bikahangú. – Minek háborogsz? Nem tudod-é: olyan a bolond beszéde, mint úton a teher, s a bolondnak a szíve a száján van, a bölcs pedig szívébe rejti az ő igéjét…

A vörös már összekacsintott társával, könyökével oldalba taszította, s felgyűrte inge ujját, a sovány fekete pedig összeszorította a fogát, és ökölbe szorította kezét. A kocsma sarkában azonban megszólalt egy vékony hang:

– Ha ön uram, tanult ember, ne zavarja a mások mulatságát… Szép szavakat mond és káromkodik… nem való ez!

A nő kinyitotta a szemét, majd felsóhajtott, és újra lehunyta. Aztán hátravetette a fejét, s egyik kezét mellére szorítva, erős, mély hangon, amely egy nagy réztrombita zengésére emlékez­tetett, rákezdte:

Szá-ánjátok meg a vakokat, szegé-ényeke-et…
Me-ert dolgozni ne-em tudu-unk…
Me-ert nem lá-átnak a mi szemei-i-ink…

A kocsmában mindenki elhallgatott. A fekete ember leült, s az egyhangú dallam ütemére ingatta az ujját. A vörös ember elkomolyodott. Méltósággal körülpillantott, felemelte az ujját, és pisszegett:

– Pssz-szt!

Pedig nem is volt rá szükség. Mindenki mozdulatlanul ült, akár a napon sütkérező roskatag öregek. A fekete kabátos ember kinyújtotta a nyakát, fülét a hang felé fordította, és nem moccant, figyelmesen hallgatta. A homályban óriásinak és feketének láttam a szemét, olyan volt, mint egy üszökdarab, a másik pedig kicsi, és feszült figyelemmel, elevenen csillogott.

Ja-aj, nem lá-átjuk az Isten vilá-á-gá-át…
Ja-aj, nem lá-átjuk a fényes napocská-át…
Szá-ánjátok meg a vakokat, szegé-ényeke-et…

A kántáló dallam monoton volt, mint a zokogás. Talán csak két hangból állt, mindössze kettőből. Úgy sorakoztak a dallamban, mint a fogak a hosszú vasfűrészen, de abból, ahogy egyhangúan követték egymást, dallam született, amely éles fájdalommal sajdult az ember szívébe.

Szá-ánjátok meg, atyá-ámfiai-i…

Az ének hangjai magukban foglalták annak az embernek mérhetetlen szenvedését, aki látni akarja a napot, de nem láthatja, és keservesen nyög, reménytelenül ingatja a fejét.

Ja-aj, amerre lépünk, vaksöté-ét…!

A nő hangja jól kifejezte a sötétség béklyóiban vergődő ember gyötrődő bőgését. A szavak mintha gömbölyűek lettek volna énekében, fájdalmasan reszkettek az erőfeszítéstől, hogy kifejezzék a bennük rejtőző érzés erejét és kínját… A kocsmában csend volt. A nő tömören zengő hangja betöltötte az egész szobát, s mintha szurokkal öntötte volna le a kocsmában ülőket, aztán reszketeg, széles özönben kiáradt a nyitott ajtón az utcára.

Elnéztem az emberek lecsüggedt fejét, alakjukat, amelyet körülfolyt az ének és a sötétség, meg az ablakon át az eget. A nap lenyugodott, s az ég alja úgy izzott, mint egy vörös virág. Az alkonyat lángjai között egy különös formájú kis felhő hamvadozott, kiterjesztett szárnyú, óriás madárhoz hasonlított. A látóhatár bíborfüggönyén tisztán kirajzolódtak a fekete fák, s a madár formájú felhő mintha leereszkedett volna ágaik közé. Csendes és kihalt volt a mező. Csak áttetsző árnyékok kúsztak a földön; láthatatlanul jelentek meg a mélyen földbe süllyedt nap két oldalán. A nő vibráló, tompa hangja megtöltött, mint edényt a víz, s azt hiszem, a többiek is úgy érezték, hogy csordultig teltek a zokogó hangokkal. Mindenki mozdulatlanul ült és hallgatott. Egyszer harsant csak fel a részeg Nyuska rekedt hangja:

– Hát-át ez mit vonít?!

De nyomban elmerült az ének hangjában, mint kő a mély patakban, amelyben még a csobba­nás is alig hallik.

I-istenünk, szentséges Szű-űzanyá-ánk,
mé-ért is büntetsz minket e-ennyire-e?

– kántálta a nő, s fejét ingatta az ének ütemére. Mintha imádkozott volna, s mellére szorított ujjait úgy mozgatta, mintha szívében kifeszített láthatatlan húrokat pengetne.

Láttam, amint az átszíjazott fejű vörös ember a nő felé nyújtotta a kezét, s egy nagy ötkopejkás érmét tett elébe. Letette, és keresztet vetett.

A nő, ki sem nyitva a szemét, tapogatva kinyúlt érte, ujjai közé vette, halkan megkoccantotta az asztalon, aztán visszatette előbbi helyére. A vörös felsóhajtott, fészkelődött, aztán megint mélyen lehorgasztotta a fejét.

A kocsmában egyre sűrűsödött a homály, s mind hangosabban zengett a világtalanok éneke. És ezek a hangok különös, hatalmas és szorongató érzést vertek fel bennem. Sajnáltam mindenkit – a vakokat is, a látókat is, magamat is – mindazért, amit életem során láttam. Én is énekelni szerettem volna valamit, s elnézve az égen a földről távozó nap visszacsillanó vörös fényét, megrettenve gondoltam: felkél-e újra? És más furcsa gondolatok is rajzottak a fejemben. Úgy rémlett, mintha ez a leírhatatlanul bánatos ének a testemben remegne, és nem hallottam rajta kívül semmit; az ének körös-körül szinte mindent magába nyelt, s úgy zengett, mintha mindenki egyszerre sírt volna a kocsmában.

A nő hangjához akkor egy másik hang társult, még tompább, mint az övé. Halkan dúdolt, szöveg nélkül, s úgy zengett, mintha távol az ég morajlana. A mély basszus úgy terült szét a levegőben, mint egy vég bársony, s még az ablaküvegek is megremegtek tőle; a szöveg, amit a nő énekelt, szinte rátámaszkodott erre a hangra, belőle nőtt ki, mint talajából. Most már mintha két kürt búgott volna a levegőben – az egyik, a nagyobbik, aláfestve a dallamot, a kisebbik komor sírással, fájdalmas szavakkal hangsúlyozta. Magában a melódia szegény­ségében volt valami furcsán szomorú, fájdalmasan szívbe sajduló…

Ja-aj, a lelkünk is vilá-ágtala-an!
Ja-aj, könnyünk sincs magunka-at sira-atni-i!

– Ja-aj!… – zsongott a levegőben a komor visszhang.

A dagadt szemű ember énekelte ezt, az a hosszú hajú. Meggörbült a székén, nyakát a nő felé nyújtotta, haja az arcába hullott, befolyta az egészet, és eltakarta. Nyakkendője csücske úgy fityegett, mintha hurkot vetettek volna a nyakába.

Szá-ánjatok meg, könyörül-üljete-ek!

– szállt szét panaszkodóan a kocsmában.

– Elég! – kiáltott fel a fekete ember, s az asztalra zuhintotta öklét.

– Fogd be a szád! – torkolta le felbődülve a dagadt szemű.

A nő, úgy látszik, nem hallotta a szóváltást. Csukott szemmel, fejét ingatva énekelte, továbbra is a mellén mozgatva ujjait:

Szá-ánj meg, aki Istenbe-en bízo-o-ol…

– Ó-ó-ó! – ismételte a visszhang.

Felálltam, az asztalra vetettem a sör árát, és gyors léptekkel kisiettem a kocsmából, ahol már egészen besötétedett, és fojtogatott a levegő – végigmentem az utcán, ki a mezőre, ahol még nem hunyt ki az alkonyat fénye, és csend volt.

Szomjasan nyeltem a hűvös levegőt, mentem, nagyokat lélegeztem, s néztem az eget – az első csillagokat vártam.

Előttem a széles, egyenes út messzire nyúlott, a lenyugodott nap felé; két oldalán mozdulatlan álldogáltak a szomorú, öreg nyírfák, s mintha hallgatóztak volna; egyetlen gally se rezzent rajtuk. Éji madár suhant át nesztelenül a levegőn. Fekete madár volt, s olyan észrevétlen jelent meg, mint az emlék a lélekben, majd eltűnt a sötétedő messzeségben.

Csak mentem, egyre tovább, előttem lassan kilobbant az alkonyi fény, s szívemben tompa visszhangként rezgett:

Ja-aj, a lelkünk is vilá-ágtala-an…
Szá-ánj meg, aki Istenbe-en bízo-o-ol…

(Ford.: Rab Zsuzsa)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Gorkij: Világtalanok éneke”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)