Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Guillaume Apollinaire: Hildesheim rózsája, avagy a három királyok kincse

Guillaume Apollinaire: Hildesheim rózsája, avagy a három királyok kincse

23 november 2010

A múlt század végén Hannover közelében, Hildesheimben élt egy Ilse nevű leány. Aranyszőke haja úgy ragyogott, akár a holdfény. Termete sudár volt és karcsú, arca sima, kedves és mosoly­gós, kövérkés állán egy gödröcske nevetett, szürke szeme pedig, bár nem volt külö­nösen szép, remekül illett arcához, és szüntelenül repdesett, mint két kis madár. Roppant bájos leány volt. Semmit sem értett a házimunkához, akárcsak a legtöbb német nő, s igen rosszul varrt. Ahogy befejezte az otthoni munkát, zongorához ült, és úgy énekelt, mint egy szirén, vagy pedig olvasott – akkor meg olyan volt, mint egy költőnő.

Ha ő szólt, a német, amelyet „a lovak nyelvé”-nek szokás nevezni, édesebb volt, mint az olasz, pedig azt a hölgyek nyelvének mondják. S mivel hannoveri tájszólásban beszélt, ahol az sz-t sohasem ejtik s-nek, szavai csakugyan bűbájosan csengtek.

Ilse apja egykor Amerikában élt, ott feleségül vett egy angol leányt, majd egy esztendő múlva hazajött a szülői házba.

Hildesheim a világ egyik legszebb kisvárosa. Különös alakú, színesre mázolt, óriási tetejű házaival olyan, mintha tündérmeséből lépett volna ki. Van-e utazó, aki elfelejti a Városháza előtti teret, melynek festőisége méltó keretet ad a városka lírai hangulatához?…

Ilse szüleinek háza, mint csaknem minden épület Hildesheimben, roppant magas volt. Az épület csaknem függőleges tetőzete kiugrott a homlokzat fölé. Spaletta nélküli ablakai kifelé nyíltak; sok ablaka volt a háznak, köztük csak kevés fal. Az ajtókat és gerendákat jámbor vagy torz arcú szobrocskák díszítették, a szobrok alatt régi német versek vagy latin feliratok. Egymás mellett sorakozott a Három Isteni Erény és a Négy Főerény, a Főbűnök, a Négy Evangélista, az Apostolok, Szent Márton, amint köpenyét a koldusra teríti, Szent Katalin a keréken – továbbá gólyák és címerpajzsok. S minden figura kékre, pirosra, zöldre és sárgára volt mázolva. Az emeletek egyre jobban kiugrottak az utcára, és fordított lépcsőjelleget adtak az épületnek. Tarka és mulatságos ház volt.

Ilse kiskorában került ebbe a házba, és itt nőtt fel. Amikor tizennyolc éves lett, szépségének híre egészen Hannoverig eljutott, sőt azon túl is, Berlinig. Aki csak meglátogatta Hildesheim gyönyörű városát, és megnézte az ezeréves rózsafát meg a székesegyház kincseit, nem mulasztotta el, hogy megbámulja a leányt, akit Hildesheim Rózsájának neveztek. Több ízben is megkérték a kezét, de Ilse lesütött szemmel mindig azt válaszolta apjának, aki épp az utolsó kérő erényeit ecsetelte, hogy nem akar férjhez menni – élvezni szeretné ifjúságát. És apja azt felelte:

– Nincs igazad, lányom. De tégy, amit akarsz.

És a kérőről nem esett szó többé.

Amikor Ilse hazatért sétájáról, a ház valamennyi szoboralakja rámosolygott és üdvözölte. A Bűnök kórusban kiáltották:

– Nézz ránk, Ilse! Mi vagyunk a Hét Főbűn – igaz. De akik megmintáztak és kifestettek bennünket, nem voltak olyan kajánok, hogy halálos bűnnek ábrázoljanak! Nézz csak ránk. Hét bocsánatos bűn vagyunk, hét kis bűnöcske. Nem is próbálunk megkísérteni! Épp ellenkezőleg. Hiszen oly csúfak vagyunk!

A Három Isteni és Négy Világi Erény egymás kezét fogta, mintha körtáncot akarnának lejteni, s így énekeltek:

Ringel, Ringel, Reihe. Mi heten képviseljük erényeidet, Ilse. Nézz ránk, mosolyogj reánk! Egyikünk sem oly szépséges, mint te vagy, Ilse! Ringel, Ringel, Reihe.

Ilse unokabátyja Heidelbergben tanult, és Egonnak hívták. Magas, szőke, széles vállú, álmo­dozó fiú volt. A két fiatal a vakáció idején találkozott Drezdában, és megszerette egymást. Rafael festménye, a csodálatos Sixtusi Madonna előtt vallottak egymásnak szerelmet. Ilse angyalian szelíd arcvonásai egyébként hasonlítottak némileg a Madonnára.

Egon megkérte a leány kezét, ám az apa természetesen azt kívánta, hogy előbb tegyen szert vagyonra és tekintélyes állásra. A fiatalember visszatért Heidelbergbe, s ha csak egy kis szabad ideje maradt tanulmányai és a hirschgassei párbajok mellett, a kastély közelében, a Filozófusok Sétányán ballagott, és arról álmodozott, hogy miképpen szerezhetné meg a vagyont, melynek alapján elnyerheti unokahúgának kezét?

Egy januári vasárnap Egon meghallgatta a prédikációt; a lelkész a napkeleti bölcsekről beszélt, a három királyról, akik felkeresték a kis Jézust a jászolban. Szent Máté evangéliumát idézte, ahol egyetlen szó sem esik ama jámbor férfiak számáról és személyéről, kik aranyat, tömjént és mirhát vittek Jézusnak.

Egon gondolatai a következő napokban reggeltől estig a napkeleti bölcsek körül forogtak; bár protestáns volt, katolikus legenda szerint koronás főknek képzelte el őket, s szám szerint háromnak: Gáspárnak, Menyhértnek, Boldizsárnak. Lelki szemei előtt elvonultak a Három Királyok, középen a szerecsen király. Mindhárman aranyat cipeltek. Később már mindig mágikus alkimista-öltözetben látta őket, amint mindent arannyá változtatnak, amihez csak hozzáérnek.

A káprázatot az hívta életre, hogy Egon sóváron vágyott az aranyra, mely lehetővé tenné, hogy feleségül vegye unokahúgát. Evésre, ivásra sem gondolt – mintha új Midásként nem volna más tápláléka, mint a fémrudak, melyeket arannyá változtattak az asztrológusok, kiknek csontjait a kölni székesegyházban őrzik, nagy tisztelettől övezve.

Könyvtárakban böngészett, minden könyvet elolvasott, ahol említés történik a Három Királyokról: elolvasta a tiszteletre méltó Beda műveit, a régi legendákat, s valamennyi modern szerző munkáját, aki az Evangélium hitelességét vitatja. Séta közben pedig így töprengett:

– Milyen hihetetlen értéke lehet annak az aranykincsnek! Egyetlen szerző sem említi, hogy elosztották, felhasználták, elköltötték, elrabolták vagy megtalálták volna…

És végül, egy szép este bevallotta magának, hogy a Három Királyok kincsére sóvárog. Mert ha megtalálja, nemcsak Ilsével lesz boldog, hanem kétségkívül nevének is dicsőséget szerez.

Egon különös viselkedése hamarosan magára vonta a heidelbergi professzorok és diákok figyelmét. Akik nem ahhoz a testülethez tartoztak, mint ő, habozás nélkül rámondták, hogy sült bolond. Diákegyesületének tagjai megvédték, méghozzá oly hevesen, hogy ez a kérdés vég nélküli párbajok kiindulópontja lett, melyekről még ma is sok szó esik a Neckar partján. Később adomák szálltak szájról szájra Egonnal kapcsolatosan. Egyszer, amikor a város környékén sétált, követte egy diák. Elmondta, hogy Egon odalépett egy ökörhöz, s így szólt hozzá:

– Egy arkangyalt keresek. Hiszen annyi az egyezés, hogy megrendülve nézem őket! S egy ökröt találok. Az arkangyalok, igaz, szárnyas ökrök. De mondd, ökör, aki békésen legelsz itt… Lehet, hogy együgyűségedben részese vagy azon állatok tudományának, akik a legelőkelőbb égi rendekhez tartoznak… Mondd, fajtádban nem maradt fenn karácsony hagyománya? Nem vagy büszke rá, hogy egy ősöd melengette leheletével a gyermeket a jászolban? S ha így van, ó, nemes állat, aki az arkangyalok képére teremtettél, talán azt is tudod, hogy hol van a Három Királyok aranya? A kincset keresem, mert szent vagyonnal fog gazdaggá tenni. Ó, ökör, egyetlen bizodalmam, felelj! A szamarakat kifaggattam már, de ők csupán állatok, őket nem égi lények képmására teremtették. Fájdalom, ezek az elszánt állatok csak egyetlen válaszra képesek: a rekedt német helyeslésre.

Alkonyodott. Lámpák gyulladtak a távoli házakban, körben ragyogtak a falvak. Az ökör lassan megcsóválta fejét, és elbődült.

Ilse reménykedve s bizakodva élt Hildesheimban. Unokafivérétől lelkes szerelmes levelek érkeztek. Egon, gondolta a leány meg a szülők, a legjobb úton van, hogy vagyonra tegyen szert.

Tél volt, hullt a hó, a szállongó pelyhek oly langyosnak látszottak, akár a hattyúk tolla. A házak falát díszítő jámbor szobrocskákat is ellepte a hó: úgy rémlett, mintha dideregnének. Karácsony volt, a kivilágított karácsonyfák körül így énekeltek az emberek:

Legszebb fa a karácsonyfa,
legszebb a világon.
Kivirágzik minden ága,
csodafa, csodafa!
Kivirágzik minden ága,
fényesen virágzik!

A fagyos reggelen, amikor szánok siklottak szerte a városkában, bélyeges levél érkezett Drezdából, Egon szüleitől. Minthogy Ilse édesapja nem találta pápaszemét, a leány olvasta fel a levelet. Szomorú és rövid híradás volt. Egon, írta az apja, beleőrült szerelmébe. Mindenáron a Három Királyok kincsét akarta megszerezni, s az utóbbi időben úgy őrjöngött már, hogy bolondokházába kellett zárni. A fiú őrületében is szüntelenül unokahúgának nevét ismételgeti.

A levél érkezése után Ilse rohamosan sorvadni kezdett. Orcája beesett, ajka megsápadt, szeme egyre jobban ragyogott. Minden házimunkával és kézimunkával felhagyott. Egész nap a zongoránál ült vagy álmodozott. Február közepe táján ágynak esett.

Ekkortájt történt, hogy Hildesheim lakói szomorú hírről értesültek. Az ezeréves rózsafa, a város alapításának csodálatos szemtanúja aszalódni kezdett a fagytól és a kortól. Ősrégi fája kiszáradt a székesegyház mögötti zárt temetőben. Mindenkit elkeserített a hír. Az elöljáróság a legügyesebb kertészekhez fordult, de valamennyien jelentették, hogy nem tudják életre kelteni a rózsafát. Végül Hannoverből érkezett egy kertész, aki új gyógymóddal kísérletezett. Minden művészetét és tudományát latba vetette. S egy reggel, március elején, nagy örömre ébredtek Hildesheimban! Az emberek így üdvözölték egymást az utcán:

– Feltámadt a rózsafa! A tudós hannoveri kertész ökörvérrel adta vissza életét!

Ugyanazon a reggelen Ilse szülei zokogva álltak leányuk koporsójánál. Ilse belehalt a szerelembe. Amikor kivitték a házból a fehér lepellel fedett koporsót, a tarkára mázolt jámbor szoboremberkék hóval borítottan dideregtek az ódon ház homlokzatán, s mintha ők is zokogtak volna:

Ringel, Ringel, Reihe. Isten veled, Ilse, örökre isten veled! Isten veletek, erényes bűneid és igazi erényeid – nem voltatok oly szépségesek, mint te, Ilse. Isten veled, örökre isten veled.

Katonaezred vonult a gyászmenet előtt. Dobok és sípok szóltak, szelíd, bánatos muzsikát zengtek. Az asszonyok szomorúan lehajtották fejüket, s azt mondták:

– A legendás rózsafát feltámasztották – de most temetik Hildesheim Rózsáját.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Guillaume Apollinaire: Hildesheim rózsája, avagy a három királyok kincse”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)