Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » H. G. Wells: A bűvös bolt

H. G. Wells: A bűvös bolt

16 július 2016

WellsMessziről már sokszor néztem a Bűvös Boltot, egyszer-kétszer el is mentem előtte, és láttam a kirakatban a sok csábító apróságot: bűvös golyók, és bűvös tyúkok, csodálatos süvegek, hasbeszélő bábuk, bűvésztrükkökhöz szükséges holmik, látszatra kifogástalan kártyacsomagok és hasonló mindenfélék kellették magukat. De soha eszembe se jutott, hogy bemenjek, míg egy szép napon Gip se szó, se beszéd megfogta az ujjamat, egyenesen odavonszolt a kirakat elé, és úgy viselkedett, hogy nem tehettem mást, be kellett vinnem a boltba. Őszintén szólva nem is hittem volna, hogy ez a szerény homlokzatú üzlet itt van a Regent Streeten, a képkereskedés és egy másik bolt között, ahol frissen keltetett kiscsibék futkosnak; de hát hiába, itt volt az orrunk előtt. Én azt hittem, lejjebb van, közel a térhez, vagy amott túl a sarkon, az Oxford Streeten, sőt, még annál is messzebb, Holbornban. Mindig ott volt az utca másik oldalán, mintha nem is lenne megközelíthető, úgy változtatta helyét, akár a délibáb. De hát most kétségkívül itt volt, s Gip kövér kis ujja ott csúszkált a kirakat üvegén.
– Ha gazdag lennék – mondta Gip a Tünékeny Tojásra bökve -, ezt itten megvenném magamnak. És ezt is… – mutatott a Rendkívül Emberi Hangon Síró Babára. – Meg azt ottan… – ami igen titokzatos dolog lehetett, mert egy takaros céduláról az ember a következőket tudta meg róla: Vásárolj Ebből Egyet, és Ejtsd Bámulatba Barátaidat.
– Azok alatt a süvegek alatt – folytatta Gip – akármit el lehet tüntetni. Egy könyvben már olvastam erről. És az ottan, papi, az Illanó Garas, csak hát most fordítva tették oda, hogy ne lehessen látni, hogyan csinálják.
Gip, ez a drága kölyök, anyja természetét örökölte: nem indítványozta, hogy menjünk be a boltba, s egyáltalán nem zaklatott. Csak éppen – hiszen ismerik ezt – ujjamnál fogva öntudatlanul is a bejárathoz ráncigált, s egyáltalán nem leplezte érdeklődését.
– Az ottan… – mondta, s a Bűvös Palackra mutatott.
– Nos, ha a tiéd lenne? – kérdeztem, s ő erre a sokat ígérő kérdésre hirtelen sugárzó képpel felnézett rám.
– Megmutathatnám Jessie-nek – s mint mindig, most is azonnal valaki másra gondolt.
– Már csak alig száz nap van a születésnapodig, kisöreg – s azzal megfogtam a kilincset.
Gip nem válaszolt, csak még erősebben szorongatta az ujjamat. Beléptünk a boltba.
Bizony ez a bolt nem volt éppen mindennapi: Bűvös Boltba léptünk, s Gip gőgös fölényessége, amelyet közönséges játékszerek iránt tanúsított volna, teljesen eltűnt. A nehezét, hogy beszélni kezdjek, rám hárította.
Szűk kis boltocska volt, elég gyenge világítással, s mikor az ajtót becsuktuk magunk mögött, a csengő siránkozva másodszor is megszólalt. Néhány pillanatig egyedül maradtunk a helyiségben, s így körülnézhettünk. Az alacsony pulton álló üvegszekrényben egy komoly képű, barátságos szemű papírmasé tigris egyenletesen csóválta a fejét. Akadt ott még számos kristálygolyó, egy bűvészkártyákat tartó porcelán kéz, egy csomó, különböző nagyságú bűvös akvárium, egy szemtelen bűvészkalap pedig szemérmetlenül felfedte titkos rugóit. A fal mellett bűvös tükrök sorakoztak: az egyik hosszúra és vékonyra nyújtotta az embert, a másik felpuffasztotta a fejedet, s a lábaidat eltüntette, a harmadikban rövid lettél és kövér, mint egy gombóc. S még ezen mulattunk, amikor a boltos, úgy hiszem, belépett.
Mindenesetre ott állt a pult mögött a fura, fakó, sötét emberke, egyik füle nagyobb volt, mint a másik, álla pedig egy cipő orrához hasonlított.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte, s hosszú bűvészujjait szétterpesztette az üvegszekrényen. Tulajdonképpen csak most vettük észre, hogy itt van.
– A kisfiamnak szeretnék néhány egyszerű bűvészholmit vásárolni – mondtam.
– Szemfényvesztőt? Valami szerkezetet? Házi használatra? – kérdezte.
– Valami mulatságos dolgot.
– Hm! – jelentette ki a boltos, s egy pillanatig a fejét vakargatta, mintha gondolkodnék. Aztán – mindketten világosan láttuk – elővett a fejéből egy üveggolyót.
– Valami ilyesmit? – kérdezte, s elénk tartotta a golyóbist.
Ez aztán váratlan fordulat volt! Előadásokon számtalanszor láttam már ezt a mutatványt, hiszen a bűvészek egyik leggyakoribb száma – de itt most igazán váratlanul ért.
– Nem rossz! – mondtam nevetve.
– Ugye? – mondta a boltos.
Gip szabad kezével a golyóbis után nyúlt, de csak a boltos üres tenyerébe markolt.
– Ott van a zsebedben – mondta a boltos, és csakugyan ott volt!
– Mibe kerül ez? – kérdeztem.
– Üveggolyókért nem számítunk semmit – felelte előzékenyen. – Mi ingyen jutunk az ilyesmihez – s miközben beszélt, ismét előhúzott egyet a könyökéből, majd a tarkójából egy másikat, s ezeket is odatette a pultra, a többi mellé. Gip komoly arccal nézegette a kezében levő üveggolyót, majd kérdő pillantást vetett a pulton heverő másik kettőre; végül nagyra tágult, fürkész szemekkel a mosolygó boltosra nézett.
– Ezt a kettőt is elviheted – mondta a boltos -, és ha nincs ellene kifogásod, egyet innét a számból is… így ni!
Gip némán tanácsot kért tőlem, majd a következő pillanatban mélységes csöndben eltette a négy golyót, újra megszorította biztonságot jelentő kezemet, s erőt merített a továbbiakra is.
– Minden kisebb mutatványtárgyhoz így jutunk hozzá – jegyezte meg a boltos. Én nevettem, mint aki nem zárkózik el egy kis viccelődéstől.
– Ahelyett, hogy nagyban vásárolná – mondtam. – Persze, hiszen így olcsóbb.
– Csak bizonyos fokig. Mert a végén úgyis megfizetünk érte, ha nem is olyan mértékben, mint az emberek képzelik… A nagyobb holmikat, napi szükségleteinket és más egyebet, ami kell nekünk, ebből a kalapból kerítjük elő… És tudja, uram, már megbocsásson, de meg kell mondanom, olyan nagykereskedés nem is létezik, ahol Eredeti Bűvészárut lehetne beszerezni. Nem tudom, uram, talán észrevette a cégtáblánkat: Eredeti Bűvészáruk! – Szájából előhúzott egy cégkártyát és átnyújtotta. – Eredeti! – mondta, s a szóra bökött, majd hozzátette: – Itt szó sem lehet semmiféle csalásról, uram.
Úgy látszik, nem tágít, és végigjátssza a tréfát, gondoltam. Majd rendkívül nyájasan mosolyogva Giphez fordult:
– Tudod, te Igazi Jó Fiú vagy.
Csodálkoztam, hogy a boltos ezt tudja, mert a fegyelem érdekében még otthon is titokban szoktuk tartani. De Gip rendíthetetlen nyugalommal fogadta a kijelentést, s mereven a boltosra szegezte tekintetét.
– Ezen az ajtón csak az Igazi Jó Fiúk juthatnak be.
S mintha egyúttal be is akarná mutatni, mennyire így van, kívül az utcán megrázták a kilincset, s elmosódott gyereknyafogást hallottunk.
– De, papa, én azért is be akarok menni, én azért is be akarok ide menni! Brühühühü! – Majd egy elcsigázott szülő hangját hallottuk, amint vigasztaló és engesztelő szavakkal beszél a gyermek lelkére.
– Zárva van, Edward…
– De hát nincs is zárva – mondtam én.
– De igen, uram – mondta a boltos. – Ilyen gyerekek előtt mindig zárva van.
Miközben beszélt, egy pillantást vethettünk a kicsi, fehér bőrű, a sok torkoskodástól és túlságosan bőséges táplálkozástól fakó színű, gonosz ösztönöktől eltorzult arcú gyerekre, erre a kíméletlen, önző kis alakra, aki mancsával az elvarázsolt ajtó üvegére tenyerelt.
– Nincs értelme, uram – mondta a boltos, mikor természetes segítőkészségem ösztönzésére az ajtó felé léptem. S az elkényeztetett, üvöltöző gyereket máris elvonszolták onnét.
– Hogy csinálja ezt? – kérdeztem, kicsit fellélegezve.
– Bűbáj! – felelte a boltos hanyag kézmozdulat kíséretében, és íme! ujjaiból színes szikrák pattogtak szerteszét, s eltűntek a bolt árnyai között.
– Mielőtt bejöttél volna, azt mondtad – fordult Gip felé -, hogy szeretnél azokból a “Vásárolj Ebből Egyet, és Ejtsd Bámulatba Barátaidat” dobozokból?
Gip, hősies erőlködés után, igent mondott.
– Ott van a zsebedben.
A valóban rendkívül nyurga testű boltos áthajolt a pulton, s ez a bámulatra méltó ember a bűvészek szokott módján előteremtette a szóban forgó holmit.
– Papírt! – mondta, s a rugós, üres kalapból egy ív papírt szedett elő. – Zsineget! – És íme, a szája spárgatartónak bizonyult, melyből végeérhetetlen fonalat húzott elő; mikor átkötözte a csomagot, a zsineget elharapta, s én úgy láttam, lenyelte az egész gombolyagot. Ekkor az egyik hasbeszélő bábu orrán meggyújtott egy gyertyát, egyik ujját, mely piros pecsétviasszá változott, a lángba dugta, és lepecsételte a csomagot.
– Aztán ott volt még a kirakatban a Tünékeny Tojás – folytatta, s elő is teremtett egyet szivarzsebemből, majd ezt is becsomagolta. Ugyanígy a Rendkívül Emberi Hangon Síró Babát. Én az elkészült csomagokat Gipnek nyújtottam, ő pedig mindegyiket melléhez szorította. Alig szólt, annál beszédesebb volt a szeme. Kimondhatatlan indulatok hadakoztak benne. Hiszen ez valódi bűvészet volt.
Hirtelen úgy éreztem, valami puha izeg-mozog a kalapomban. Lekaptam a fejemről, s kétségkívül újabb szövetséges, egy izgatott galamb hullott ki belőle a pultra, majd, úgy láttam, eltűnt egy kartondobozban, a papírmasé tigris mögött.
– Semmi, semmi! – mondta a boltos, ügyesen megszabadítva fejdíszemtől. – Vigyázatlan madár… és lelkemre! éppen tojt!
Kalapomat kirázva, kinyújtott tenyerén két vagy három tojást tartott, ezenkívül egy nagy, színes játékgolyót, egy zsebórát, vagy fél tucat elkerülhetetlen üveggolyót, és nőtt és nőtt az összegyűrt, szakadt papiroshalom – miközben udvariasan, de némi szemrehányással hangjában, megállás nélkül beszélt, hogy az emberek milyen gondatlanok, belül sohasem kefélik a kalapjukat, pedig ott is kellene…
– Mindenféle belekerül, uram, és aztán csak gyűlik, gyűlik… Persze nemcsak önről van szó… Szinte minden vevő ilyen… Az ember csak bámul, hogy mi mindenfélét cipelnek magukkal!
A gyűrött papír pedig egyre tornyosult a pulton, mindig több és több lett, már teljesen eltakarta előlünk a boltost, de ő csak beszélt és beszélt.
– Senki sem tudja, uram, mi rejtőzhet egy emberi lény külseje mögött. Nem vagyunk egyéb, mint megannyi jól fésült külsőség, kimeszelt koporsó…
Hangja egyszerre elhalt, pontosan úgy, mint amikor a szomszéd gramofonját egy jól irányzott dobással telibe találja valaki – teljes csönd lett, a papírzizegés meg minden más nesz is elhalt…
– Végzett már a kalapommal? – kérdeztem rövid szünet után.
Semmi válasz.
Gipre bámultam, ő pedig rám. Csak a torzképünket láttuk a bűvös tükrökben; igen furcsának, komornak és csöndesnek látszottunk…
– Azt hiszem, megyünk – mondtam. – Legyen szíves megmondani, mibe kerül mindez?
– Mondom: kérem a számlát! – kiáltottam emeltebb hangon. – És kérem a kalapomat.
Mintha valami szuszmogást hallottam volna a papírhegy mögül…
– Nézzünk csak a pult mögé, Gip – mondtam. – Ez tréfát űz belőlünk.
Elvezettem Gipet a bólogató tigris előtt, megkerültük a pultot; és mit gondolnak, mi volt mögötte? Az égvilágon senki! Csak a kalapom hevert a földön, s egy bűvészmutatványokból ismert, tapsifüles fehér nyúl elmélkedett mellette, olyan bután és gyűrötten, amilyen csak egy bűvésznyúl lehet. A kalapot felvettem, s a nyúl ugrabugrálva eliszkolt az utamból.
– Papa – suttogta Gip bűntudatosan.
– Mi az, Gip?
– Papa, én nagyon szeretem ezt a boltot.
“Én is nagyon szeretném – gondoltam magamban -, ha a pult egyszerre nem nyúlna meg úgy, hogy az ember nem tud az ajtóhoz jutni.” De hát erre azért nem hívtam fel Gip figyelmét.
– Nyuszi! – mondta Gip, s a mellettünk elugrándozó állat után nyúlt. – Te nyuszi, bűvészkedj valamit Gipnek!
Tekintetével követte a nyulat, amint besurrant egy ajtón, melyet egy pillanattal előbb, biztosan tudom, még nem láttam. Az ajtó akkor kitárult, s a felemás fülű ember ismét megjelent. Még mindig mosolygott, de mikor tekintetünk találkozott, az ő szemében a jókedven kívül valami kihívó dac is csillogott.
– Bizonyára szeretné megtekinteni bemutató termünket is, uram – mondta ártatlan nyájassággal.
Gip ujjamnál fogva húzott előre. A pult felé pillantottam, ott állt a boltos; tekintetünk ismét találkozott. Ezt az egész bűvészetet kissé túl eredetinek kezdtem találni.
– Nem nagyon érünk rá… – mondtam, de még be sem fejeztem a mondatot, valahogy máris bent voltunk a bemutató teremben.
– Minden áru ugyanazon minőségben – jelentette ki a boltos, hajlékony kezeit dörzsölgetve. – Ezek itt a Legjobb Holmik. Itt minden Eredeti Bűvészet, és kezeskedem érte, minden a legkülönösebb. Bocsánat, uram…
Éreztem, hogy leszed rólam valamit, ami a kabátujjamba kapaszkodott; farkánál fogva egy kis kapálódzó vörös démont szorongatott, az apró szörnyeteg rugdalt és harapott, mindenáron el akarta kapni a kezét – a boltos pedig a következő pillanatban hanyagul a pult mögé hajította. Hiszen semmi kétség, ez a dög nyilván gumiból volt, de hát az első pillanatban…! S mindezt pontosan olyan mozdulattal tette, ahogy az ember valami aprócska, csípős férget pöcköl félre. Gipre pillantottam, de Gip éppen egy bűvös hintalovat nézegetett. Örültem, hogy ezt a közjátékot észre sem vette.
– Hallja – mondtam letompított hangon tekintetemmel Gipre és a vörös démonra mutatva -, ugyebár nincs sok ilyen izéjük errefelé?
– Mi nem is tartunk ilyesmit! Valószínűleg magával hozta, uram – jelentette ki a boltos szintén letompított hangon, lekötelezőbb mosollyal, mint valaha. – Bámulatos, mi mindent cipelnek magukkal az emberek, s nem is tudnak róla. – Giphez fordult: – Találtál itt valamit, ami tetszik neked?
Bizony, sok minden megtetszett Gipnek. Bizalommal vegyes tisztelettel fordult a csodálatra méltó boltoshoz.
– Az ott egy Bűvös Kard, ugye? – kérdezte.
– Bűvös Játék Kard. Nem hajlik, nem törik, nem nyisszant ujjakat. Akinek a kezében van, az minden tizennyolc éven aluli ellenféllel szemben győzhetetlen. Két és fél shillingtől hét és fél shillingig, nagyság szerint. Ezek a lovagi felszerelések pedig ifjú kóborlovagok számára rendkívül hasznosak… íme, a Biztonság Pajzsai, a Gyorsaság Sarui és a Láthatatlanság Sisakja.
– Ó, papa! – Gip csak úgy kapkodott levegő után.
Szerettem volna megtudni, mibe kerülnek, de a boltos rám se hederített. Gipet teljesen magához láncolta, a gyerek elengedte az ujjamat, s hiába, nem tudtam kivédeni a boltos elhatározását, hogy az egész átkozott árukészletét bemutassa. Egyszerre bizalmatlanságot és féltékenységet éreztem, mert láttam, hogy Gip úgy szorongatja ennek az alaknak az ujját, ahogy az enyémet szokta. Semmi kétség, érdekes ez a fickó, gondoltam, és ezek a dolgok érdekes hamisítványok, valóban nem rossz hamisítványok, de hát mégis…
Utánuk kullogtam, alig szóltam valamit, de azt a boszorkányos fickót állandóan szemmel tartottam. Végül is Gip jól szórakozik. És semmi kétség, ha itt az ideje, hogy menjünk, bizonyára minden nehézség nélkül távozhatunk.
A bemutató terem hosszú, zegzugos helyiség volt, állványokkal, rekeszekkel és pillérekkel megosztott folyosó; különböző boltíves mellékfolyosók más osztályokra vezettek, ahol a legfurcsább külsejű segédek ácsorogtak, és bámultak az emberre, elképesztő tükrök és függönyök között. Mindez valóban annyira megzavart, hogy egyszerre arra döbbentem, azt sem tudom, melyik ajtón jöttünk be ide.
A boltos bűvös vonatokat mutatott Gipnek, melyek gőz vagy szerkezet nélkül, csupán bizonyos jelzés segítségével szaladtak; azután néhány doboz nagyon-nagyon értékes játékkatonát szedett elő, melyek nyomban életre keltek, mikor az ember levette a doboz fedelét, és azt mondta nekik… Nincs túlzottan éles hallásom, s valami nyakatekert szó lehetett, de Gip anyja hallását örökölte, s azonnal elsajátította a bűvös szócskát.
– Bravó! – kiáltott fel a boltos, köntörfalazás nélkül visszarakta a katonákat a dobozba, s az egészet átnyújtotta Gipnek. – Nos, hadd lássuk – mondta a boltos, s Gip máris életre keltette a társaságot.
– Parancsolja ezt is? – kérdezte tőlem a boltos.
– Megvenném – mondtam -, hacsak nem kell a teljes értékét megfizetni. Mert akkor amerikai milliomosnak kéne lennem.
– Drága uram! Dehogy! – s azzal újra besöpörte az apró emberkéket, rácsapta a fedelet, a dobozt megpörgette a levegőben – s máris be volt csomagolva. A körülspárgázott csomagolópapíron pedig ott állt – Gip teljes neve és címe!
Elképedten bámultam, a boltos pedig nevetett.
– Ez az eredeti bűvészet! Nem csalás, nem ámítás!
– Az én ízlésem szerint kissé túl eredeti – jegyeztem meg.
Ezután egy csomó trükköt mutatott Gipnek, de a furcsa trükköknél is furcsább volt, ahogy csinálta őket. Mindent megmagyarázott, összevissza forgatta a dolgokat, s a drága kis kölyök buksi fejével szaporán és nagy komolyan csak bólogatott hozzá.
Nem figyeltem annyira, mint amennyire kellett volna.
– Hé, presto! – kiáltotta a Bűvös Boltos, s a gyerek tiszta, vékony hangja máris válaszolt: – Hé, presto!
De most más dolgok kötötték le a figyelmemet. Egyre inkább éreztem, milyen félelmetesen boszorkányos ez a hely, hogy úgy mondjam: át volt itatva boszorkánysággal. Még a berendezésben, a mennyezetben, a padlóban s az összevissza álló székekben is volt valami meghatározhatatlan boszorkányság. Az a furcsa érzés fogott el, hogy amint nem nézek oda, megbillennek, ide-oda mozognak, s a hátam mögött némán hol-az-olló-komámasszonyt játszanak. A falon a párkányt álarcfüzérek díszítették, csakhogy ezek az álarcok nagyon is kifejező képet vágtak ahhoz, hogy csupán gipszből legyenek.
Ekkor hirtelen az egyik fura külsejű segéd kötötte le a figyelmemet. Nem messze állt, s valahogy nem vette észre, hogy ott vagyok, és figyelem, én is csak egy árkádon túl, mellkastól felfelé láttam őt egy halom játék mögött. Egy oszlopnak támaszkodott, és semmittevésében a legborzasztóbb fintorokat vágta. A legfurcsább szörnyűséget az orrával művelte. Mintha csak unalmában szórakoznék. Mindenekelőtt rövid, tömpe orra volt, amit aztán hirtelen kilőtt, mint egy teleszkópot, és csak nyújtotta tovább, a kilőtt orr egyre vékonyodott, míg végül olyan lett, mint egy hosszú, hajlékony, vörös ostorszíj! Akárcsak valami lidércnyomás! Aztán megcsóválta a levegőben az orrát, és kivetette, mint a halász a horgot.
Arra gondoltam, hogy Gipnek ezt nem szabad látni. Megfordultam, de Gip csak állt, a boltos teljesen lefoglalta, és semmi rosszra nem gondolt. Sugdolóztak egymással, és egyre pislogtak felém, Gip ott állt egy széken, a boltos pedig valami hatalmas dobot tartott a kezében.
– Papa, játsszunk bújócskát! – kiáltott Gip. – Te leszel a hunyó.
És még mielőtt megakadályozhattam volna, a boltos máris ráborította a dobot. Rögtön láttam, mi készül.
– Azonnal vegye le róla! – kiáltottam rá. – Megijeszti a gyereket. Vegye le azonnal!
A kajla fülű boltos szó nélkül engedelmeskedett, s a hatalmas hengert felém döntve mutatta, hogy üres. És üres volt a szék is. A fiamnak egy pillanat alatt tökéletesen nyoma veszett!
Talán már tapasztalták ezt a baljós érzést: mintha egy láthatatlan kéz facsarná az ember szívét; az embert szinte kiragadja önmagából, s valami tanácstalan izgalomban hagyja; ami végbemegy a lelkében, az nem is túl lassú, de nem is gyors, az ember nem bosszankodik, de nem is fél. Ez történt most velem.
A vigyorgó boltoshoz léptem, s félrerúgtam a széket.
– Elég legyen ebből az ostobaságból! – mondtam. – Hol a fiam?
– Láthatja – felelte a boltos még mindig a dob belsejét mutatva. – Nem csalás, nem ámítás…
Egy kézmozdulattal nyakon akartam csípni, de ő ügyesen kitért előlem. Ismét odakaptam, de ő elugrott, s kilökött egy ajtót, hogy meneküljön.
– Állj! – kiáltottam, s ő távozóban nevetett. Utánaugrottam – a koromsötétben.
Zutty!
– Irgalmas Isten! Bocsánat, uram, nem vettem észre, hogy jön!
Kint voltam az utcán, a Regent Streeten, s egy tisztes külsejű munkással ütköztem össze. Néhány lépésre pedig, alaposan megzavarodva, ott állt Gip. Sűrű bocsánatkérés után elváltam a munkástól, Gip pedig megfordult, és mosolyogva, sugárzó arccal odajött hozzám, mintha csak egy pillanatra tévesztett volna szem elől!
És a karjában négy csomagot cipelt.
Biztonság kedvéért azonnal megmarkolta az ujjamat, én pedig pillanatnyilag elég nagy zavarban voltam. Körülnéztem, merre van a Bűvös Bolt bejárata, de képzeljék el, az ajtó nem volt sehol. Se ajtó, se üzlet, semmi – csak egy pillér a puszta falon, a képkereskedés és a másik kirakat között, ahol a csibék szaladgálnak…
Teljesen megzavarodtam, nem tehettem mást: a járdaszélen ballagva esernyőmmel egy kocsiért hadonásztam.
– Jé, kordé! – kiáltott Gip ujjongva.
Besegítettem a gyereket a kocsiba, némi erőlködéssel bemondtam a címet, és beszálltam én is. Valami szokatlant éreztem a kabátzsebemben, s felfedeztem egy üveggolyót. Ingerült mozdulattal kivágtam az utcára. Gip nem szólt egy szót sem. Egy darabig mind a ketten hallgattunk.
– Papa! – mondta végül Gip. – Ez igazán rendes üzlet volt!
Ezzel helyben is lettünk volna; most már tudom, mint vélekedik az egészről. Úgy látszik, teljesen sértetlenül került ki a dologból, legalábbis eddig semmi baj. Az élmény nem hozta ki a sodrából, nem látszott rajta rémület, csupán roppantul meg volt elégedve ezzel a délutáni mulatsággal, ráadásul pedig még a négy csomagot is ott szorongatta a kezében.
A csudába is! Vajon mi lehet bennük?
– Hm! – motyogtam. – Kisfiúk nem mehetnek ám ilyen boltokba minden áldott nap.
Szokott sztoikus nyugalmával vette tudomásul kijelentésemet, s egy pillanatig szinte bántam, hogy az apja vagyok, nem pedig az édesanyja, s így ott a kocsiban, nyilvánosan nem csókolhattam meg a kölyköt. Végül is, gondoltam, a dolog nem is sült el olyan rosszul.
De csak akkor nyugodtam meg igazán, mikor felbontottuk a csomagokat. Háromban katonák voltak, közönséges ólomkatonák, de olyan nagyszerű kivitelben, hogy Gippel már-már elfeledtették: eredetileg ezek a csomagok valódi Bűvös Ravaszságokat tartalmaztak, az Egyedüli Hamisítatlan Fajtából. A negyedik csomagban egy eleven cica volt, egy kis fehér cica, mely kiváló egészségnek, jó étvágynak és kedélynek örvendett.
A kicsomagolást bizonyos átmeneti megnyugvással szemléltem. Még sokáig ott ténferegtem a gyerekszobában…
Mindez fél évvel ezelőtt történt. Már kezdem hinni, hogy minden a legnagyobb rendben van. A cica csupán annyiban bűvös természetű, mint minden más cica, a katonák pedig, úgy látszik, olyan megbízhatóak, hogy az ezredes sem kívánhat ennél rendesebb társaságot.
No és Gip?
Minden értelmes szülő meg fogja érteni, hogy vele nagyon óvatosan kellett bánnom. De a napokban egészen odáig merészkedtem, hogy megkérdeztem tőle:
– Mit szólnál hozzá, ha a katonáid életre kelnének, s maguktól masíroznának?
– Az enyimek úgy szokták – mondta Gip. – Tudok egy szót, csak ki kell mondanom, mielőtt felnyitom a dobozt.
– És akkor maguktól masíroznak?
– Ó, teljesen maguktól, papa. Ha nem így lenne, nem is szeretném őket annyira.
Nem mutattam elképedésemet. Azóta, valahányszor alkalmam nyílt rá, egyszer-kétszer váratlanul megleptem, mikor a katonákkal játszott, ám eddig még nem vettem észre, hogy valamiféle bűvös dolgot vittek volna végbe…
De olyan nehéz ezt megállapítani.
Aztán itt van még a dolog pénzügyi része. Szeretem kifizetni az adósságaimat – ebben javíthatatlan vagyok. Már nemegyszer keresztül-kasul bejártam a Regent Streetet, hogy azt a boltot megkeressem. Véleményem szerint a dolog becsületbeli részét ezzel el is intéztem: mivel a boltban ismerik Gip nevét és címét, bármilyen népség legyen is, nyugodtan rájuk bízhatom, hogy majd benyújtják a számlát, amikor jónak látják.

-- próza

Nincs hozzászólás to “H. G. Wells: A bűvös bolt”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)