Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » H. G. Wells: A kőfal ajtaja

H. G. Wells: A kőfal ajtaja

Wells1

Alig három hónapja, hogy Lionel Wallace egy bizalmas kettesben töltött estén elmesélte nekem ezt a történetet. Akkor úgy éreztem, hogy a történet nem lehet hazugság.

Olyan közvetlen egyszerűséggel és olyan meggyőzően beszélt, hogy kénytelen voltam elhinni minden szavát. De reggel, a lakásomon már egészen más hangulatban ébredtem. Ágyamban heverészve, emlékezetembe idéztem mindazt, amit mondott, kivontam magam komoly és lassan áradó hangjának bűvköréből, már nem ültem az asztalra vetülő bágyadt lámpafény mellett, a kettőnket árnyékba burkoló szoba légkörében, nem csillogtak körülöttem a kellemesen elkápráztató poharak és porcelánok a vacsora csemegéi között, kívül a köznapi valóságon, egész tündöklő, külön kis világot teremtve – s őszintén szólva, most már az egészet képtelenségnek tartottam.

– Csak ámított – mondtam magamban. – De milyen remekül csinálta!… Éppen tőle igazán nem is vártam volna!

Később, mikor ágyamban ülve, reggeli teámat szürcsölgettem, igyekeztem rájönni, mi adta valószínűtlen visszaemlékezésének a valóság zamatát, mellyel annyira megzavart. Feltételeztem, hogy némely tekintetben valóságos élményekre utalt, mutatott, hivatkozott – nem is tudom, milyen szót használjak, hiszen mindezt másként nem is mondotta volna el. Igen ám, de ez a magyarázat ma már nem nyugtat meg. Már felülkerekedtem ideig-óráig tartó kétségeimen. Ma éppúgy elhiszem a történetet, mint akkor, amikor elmondta; és meggyőződésem, hogy amennyire tudta, igyekezett titkából kihámozni az igazságot. De hogy valóban látta-e ezeket a dolgokat, vagy csak azt hitte, hogy látta; vajon felbecsülhetetlen kiváltságban volt-e része, vagy csak fantasztikus álom áldozatául esett – igazán nem állíthatom, hogy dönteni tudnék. S bár halálának körülményei örökre megsemmisítették kételyeimet, mégsem vetettek több fényt az egészre.

Ebben a kérdésben magának az olvasónak kell döntenie.

Már elfelejtettem, milyen véletlen megjegyzésem vagy bírálatom indította ezt az olyannyira zárkózott embert arra, hogy szívét kitárja előttem. Azt hiszem, a renyheség és megbízhatatlanság felhánytorgatása ellen védekezett, amikor egy kiterjedt társadalmi mozgalomról beszéltem, melyben ő csalódást okozott nekem. Ekkor hirtelen elhatározással beszélni kezdett.

– Engem állandóan foglalkoztatott valami – mondta; szünetet tartott, majd folytatta: – Tudom, hanyag voltam. Nem szellemekről és látomásokról van szó… furcsa, Redmond, hogy erről beszélek… de a dolog úgy áll, hogy engem állandóan kísért valami. S ettől lélektelenné válik körülöttem minden; elvágyódom…

Tétovázva elhallgatott. Amolyan angolos elfogódottság volt ez, mely mindnyájunkat hatalmába kerít, ha megrendítő, komoly vagy gyönyörű dolgokról beszélünk.

– Te mindvégig velem voltál Saint Athelstanban – mondta, s nekem pillanatnyilag az volt az érzésem, hogy valami lényegtelen dologról akar beszélni. – Igen…

Ismét elhallgatott. Aztán akadozva beszélni kezdett, majd egyre bővebben dőlt belőle a szó. Egy addig eltitkolt történetet mesélt el az életéből, a szépség és boldogság örökké kísértő emlékét, mely szívét kielégíthetetlen vágyódással töltötte el: mellette unalmasnak, terhesnek, hiábavalónak tűnt a földi élet minden érdekessége és látványossága.

Most, hogy rájöttem a dolog nyitjára, eszembe jut az is, hogy mindez szinte rá volt írva az arcára. Van egy fényképem Wallace-ról, mely ezt a távolba vesző tekintetet rögzítette, sőt, még fokozta. Erről eszembe jut valami, amit egy asszony mondott róla:

– Hirtelen minden érdeklődés kialszik benne – mondotta. – Teljesen megfeledkezik az emberről. Még azzal sem törődik, aki ott áll az orra előtt.

De érdeklődése nem mindig kalandozott másfelé, ha pedig figyelmét egyetlen dologra összpontosította, hallatlan sikereket tudott elérni. Pályafutása valóban sikerek sorozata volt. Én már réges-rég lemaradtam mögötte; bizony túlnőtt rajtam, és olyan szerepet játszott a világban, melyre én sohasem lettem volna képes. Negyvenéves sem volt még, és azt mesélik, ha életben marad, bizonyára belekerült volna az új kormányba. Diákkorunkban mindig a legtermészetesebb módon, könnyedén fölém kerekedett. Iskolatársak voltunk a nyugat-kensingtoni Saint Athelstan Kollégiumban. Az első évben osztálytársam volt, de rövidesen több osztállyal megelőzött, s mint az iskola legjobb tanulója, ragyogó eredménnyel végzett. Pedig azt hiszem, én is meglehetősen jól végeztem. A “kőfal ajtajáról” akkor, ott az iskolában hallottam először. Most másodszor is hallottam a történetet – alig egy hónappal Wallace halála előtt.

Számára ez az ajtó valóság volt, mely egy valódi falon keresztül egy halhatatlan világba nyílott. Ebben most már biztos vagyok.

Mindez egészen korai élménye volt, öt-hat éves kisfiú lehetett akkor. Emlékszem, mikor vallomásába belekezdett, higgadtan igyekezett megállapítani a pontos napot.

– Igen – kezdte -, karmazsinszínű vadszőlő kúszott rajta, ragyogó karmazsinban játszott az egész, s a fehér falra borostyánsárga napfény zuhogott. Már nem emlékszem pontosan, miért, de valahogy megragadott ez a látvány. A zöld ajtó elé, a tiszta úttestre vadgesztenyelevelek hullottak. Még egyetlen levél sem volt barna vagy sáros, sárgán és zölden tarkállottak, tehát nemrég kellett lehullaniuk. Ezek szerint, azt hiszem, október lehetett. Azóta minden évben a vadgesztenye lombhullását figyelem, így hát tudnom kell. Ha ez a következtetés helyes, akkor körülbelül ötéves és négyhónapos lehettem.

Koraérett fiúcska volt – mesélte -, rendkívül korán kezdett beszélni, olyan megfontolt és – ahogy az emberek mondogatták – öreges volt, hogy mindenfélét megengedtek neki, ami más gyerekeknek hét-nyolc éves korukban is tilos még. Kétéves volt, mikor az édesanyja meghalt, s egy korántsem éber és szigorú nevelőnő felügyelete alatt nőtt fel. Édesapja komoly és elfoglalt ügyvéd volt, aki nem sokat törődött gyermekével, de nagy dolgokat várt tőle. Azt hiszem, Wallace minden élénksége ellenére is szürkének és unalmasnak találta az életet. S egy szép napon elkóborolt.

Már nem emlékezett, milyen különös gondatlanság tette lehetővé, hogy kikerüljön a házból, s hogy merre vette útját Nyugat-Kensingtonba. Mindez már menthetetlenül az emlékezet homályába veszett. Ám a fehér fal a zöld ajtóval egészen tisztán állt előtte akkor is.

Amennyire erre a gyermekkori kalandjára emlékezett, amint az ajtót megpillantotta, különös vonzást érzett; ellenállhatatlan vágyat, hogy kinyissa az ajtót, s belépjen rajta. És ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy bár nem tudja pontosan, melyik, de esztelen vagy nem helyes dolog, ha enged ennek a varázsnak. Makacsul hangoztatta, mint érdekességet, hogy kezdettől fogva tudta: az ajtó nincs bezárva, s bármikor kényekedvére besétálhat. Így volt, hacsak nem űzött vele furcsa tréfát az emlékezet.

Szinte magam előtt látom a kisfiút, amint hol vonzza, hol pedig visszataszítja a vágyakozás. S ámbár sohasem tudta magának megmagyarázni, miért, jól tudta, hogy apját nagyon magára haragítaná, ha belépne az ajtón.

Wallace igen részletesen leírta nekem ezeket a tépelődő pillanatokat. Már el is hagyta az ajtót, majd kezét zsebre vágta, végigsétált a fal mentén, s gyerekesen fütyörészni próbált. Jó néhány mocskos üzletre emlékezett itt, különösen egy lakberendező és bádogos helyiségére, ahol poros összevisszaságban agyagcsövek, bádoglemezek, vízcsapok, tapétaminták és fénymázzal teli bádogdobozok hevertek. Úgy tett, mintha ezeket nézegetné, de közben szenvedélyes vágyakozással egyre csak a zöld ajtóra gondolt.

Ekkor, mesélte, érzelmei elemi erővel kitörtek. Rohanni kezdett, nehogy ismét hatalmába kerítse a habozás. Kezét kinyújtva egyetlen ugrással bent termett, és becsapta maga mögött az ajtót. Így került egyetlen pillanat alatt abba a kertbe, mely aztán kísértette egy életen át.

Wallace csak igen nehezen tudta tökéletesen érzékeltetni velem ezt a kertet.

Már a levegőjében is volt valami, ami felüdülést jelentett, az ember megkönnyebbült, jól érezte magát, és tudta, hogy semmi kellemetlen nem történhetik vele. Ebben a levegőben a színek tökéletesen tisztán, finoman ragyogtak. Amint belépett az ember, határtalan boldogságot érzett – ahogy ezen a földön csak azokban a ritka pillanatokban lehetünk boldogok, mikor még vidámak és fiatalok vagyunk. Ott minden, minden gyönyörű volt…

Wallace, mielőtt folytatta volna, elgondolkozott.

– Tudod, két hatalmas párduc is volt ott – mondta azzal a bizonytalan hanghordozással, amikor valaki hihetetlen dolgokról akar beszélni. – Igen, két foltos párduc. S én nem féltem tőlük. A széles, hosszú út mentén márvánnyal szegélyezett virágágyak húzódtak, s a két óriási, bársonyos fenevad labdával játszott közöttük. Az egyik rám nézett, s szinte kíváncsian elindult felém. Egészen közel jött hozzám, puha, kerek fülét apró, előrenyújtott kezemhez dörzsölte, és dorombolt. Én tudom, elvarázsolt kert volt ez. És milyen hatalmas! Széltében-hosszában nem láttam a végét. Messze dombok emelkedtek, azt hiszem. A jóég tudja, hová tűnt egyszerre Nyugat-Kensington. De mintha csak hazaérkeztem volna.

Tudod, abban a pillanatban, amikor az ajtó becsapódott mögöttem, máris megfeledkeztem a vadgesztenyelevelekkel borított utcáról, a kocsikról és a kereskedők szekereiről, már nem nehezedett rám és nem vonzott az engedelmesség és az otthon rendje, elfelejtettem tétovázó félelmemet, tartózkodásomat, addigi életem megszokott mindennapjait. Abban a percben igen boldog, csodákat habzsoló kisfiú lettem – egy teljesen más világban. Egészen más, melegebb, áthatóbb és lágyabb fényű világ volt ez, valami áttetsző boldogság remegett a levegőben, az égbolt kékjén pedig napsütötte felhőgomolyok úsztak. Előttem hívogatóan húzódott a hosszú, széles út, mindkét oldalán ápolt virágágyak, s a két nagy párduc a dúsan burjánzó virágok között. Két apró kezemet minden rettegés nélkül puha bundájukra tettem, kerek fülüket cirógattam s a fülek alatt az érzékeny mélyedéseket, játszottam velük, és ők mintha üdvözöltek volna, hogy végre hazatértem. Tökéletesen úgy éreztem magam, mint aki hazatért, s ekkor egy magas, szőke lány jelent meg az úton, elém jött, és mosolyogva így szólt:

– Nos? – és felemelt, megcsókolt, ismét letett a földre, és kézen fogva vezetett tovább. Csöppet sem csodálkoztam, csak gyönyörűséggel éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van, s egy régi boldogságra emlékeztem, melyet eddig érthetetlen módon nem vettem észre. Széles, vörös lépcsőket láttam, melyek szarkalábfürtök között tárultak elém, s a lépcsőkön túl hosszú fasorba értünk: vén, sötét fák árnyékában haladtunk tovább. Végig a fasor két oldalán, a vörös, megrepedezett törzsek között, pompás márványpadokat, szobrokat és barátságos, szelíd, fehér galambokat láttam.

Barátnőm ezen a hűvös fasoron vezetett végig, s egyre engem nézett. Ma is emlékszem finom vonalú állára, drága, megnyugtató arckifejezésére. Kellemes, lágy hangján mindenfélét kérdezett, és nagyon-nagyon szép dolgokról beszélt nekem, bár még sohasem tudtam felidézni, hogy tulajdonképpen mit is mondott. Egyszerre egy tiszta, vörhenyes barna, mogyorószín szemű csuklyás majom ugrott elénk egy fáról, rám pislogott, és vigyorogva szaladt mellettem, majd hirtelen a vállamra pattant. Így haladtunk együtt boldogan az úton tovább.

Wallace elhallgatott.

– Folytasd – mondtam.

– Egészen apró dolgokra emlékszem. Elhaladtunk egy babérbozót árnyában tűnődő öregember előtt, majd egy térségre jutottunk, ahol élénk színű papagájokat láttam. Árnyékos, roppant oszlopsoron át egy tágas és hűvös palotához érkeztünk, ahol pompás szökőkutakat s olyan gyönyörű dolgokat láttam, hogy emberi szív több szépséget nem is kívánhatna már. Sok mindent láttam ott, embereket is, egyre-másra világosan emlékszem még, de van, ami már elhomályosult bennem. Szép és kedves emberek voltak mind. Valahogy – nem is tudom, miként – mindjárt éreztem, hogy szeretnek, örülnek nekem, minden mozdulatuk, simogatásuk boldoggá tesz, és szemükből szíves, üdvözlő fény sugárzik felém. Igen…

Wallace néhány percig tűnődött.

– Játszópajtásra találtam bennük. Sokat jelentett ez nekem, hiszen magányos kisfiú voltam. Pázsitos udvaron elbűvölő játékokat űztek, középen pedig, virágok között, egy napóra állt. S aki játszik, az szeret is…

Furcsa, hogy itt az emlékezetem cserbenhagy. Nem emlékszem, hogy tulajdonképpen mit is játszottunk. Nem jutott eszembe soha. Később, még gyermekkoromban, órák hosszat erőlködtem könnyes szemmel, hogy a boldogságnak ezt a módját visszaidézzem. Gyermekszobámban, egyedül, újra ugyanazt szerettem volna játszani. De nem sikerült. Semmi másra nem emlékszem, csak boldogságomra s két pajtásomra, akik legtöbbet játszottak velem…

Azután nemsokára megjelent egy szomorú, fekete asszony, arca sápadt volt és komoly, tekintete ábrándozó. A szomorú asszony hosszú, puha, halványbíbor köntöst viselt, kezében könyvet tartott, magához szólított, és félrevont egy csarnok fölé emelkedő erkélyre. Játszótársaim csak vonakodva engedtek el vele, abbahagyták a játékot, és figyelmesen nézték, ahogy távolodunk.

– Gyere vissza hozzánk! – kiabálták. – Gyere vissza hamarosan! – A fekete asszonyra néztem, de ő észre sem vette a többieket. Arckifejezése gyengéd volt és komoly. Az erkélyen egy székhez vezetett, s én ott álltam mellette, hogy az ölébe helyezett könyvet végignézzem. A könyv lapjai szétnyíltak. Ő mutogatott, én pedig álmélkodva néztem, mert a megelevenedett lapokon önmagamat láttam. Életem történetét néztem végig, s mindaz, ami születésem óta történt velem, elém tárult e könyvben… Csodálatos volt ez, ugye, érted, hiszen a könyv lapjain nem képeket, hanem az eleven valóságot láttam.

Wallace komoran elhallgatott, majd kétkedőn rám nézett.

– Folytasd – mondtam. – Értem, amit mondasz.

– Igen, az volt – eleven valóság. Emberek jöttek-mentek, tárgyak mozogtak ezeken a lapokon. Drága anyámat is láttam, akit már majdnem elfelejtettem; aztán apámat, szigorúan és becsületesen, meg a cselédséget, gyermekszobámat, otthonom megszokott tárgyait. Láttam az utcai bejáratot, s az utca forgalmas zűrzavarát. Csak néztem és álmélkodtam, szinte hitetlenül meredtem a szomorú asszony arcába. Ide-oda csapongva forgattam a lapokat, hogy többet és még többet lássak a könyvből – végül ott láttam magamat, bátortalanul töprengve a hosszú fehér falba nyíló zöld ajtó előtt, s akkor ismét zavart és félelmet éreztem.

– És mi következik ezután? – kiáltottam; tovább akartam lapozni, de a komoly arcú asszony hűvös kezével elhárított.

– Mi következik? – makacskodtam, és óvatosan, de minden gyermeki erőmet összeszedve igyekeztem szétfeszíteni ujjait. Mikor mégis engedett, s én átlapoztam a következő oldalra – mint valami árnyék, fölém hajolt, s homlokomra csókot lehelt.

Ám ezen a lapon nem az elvarázsolt kertet láttam, sem a párducokat, sem a lányt, aki kézen fogva vezetett, sem pedig játszótársaimat, akik olyan nehezen szakadtak el tőlem. Nyugat-Kensington egyik hosszú, szürke utcája tárult elém, abban a hűvös délutáni órában, mikor a lámpákat kezdik gyújtogatni. Ott álltam én, nyomorult kis figura, s hangosan zokogtam, hiába igyekeztem magamba fojtani a sírást. Zokogtam, mert már nem mehettem vissza drága pajtásaimhoz, akik utánam kiáltottak: “Gyere vissza hozzánk! Gyere vissza hamarosan!…”

Ott álltam tehát. Ez nem a könyv egyik lapja volt már, hanem a kegyetlen valóság. Vajon az elvarázsolt kert és a szomorú anya óva intő keze hová tűnhetett?

Wallace ismét elhallgatott, és sokáig a lángokba meredt.

– Ó, milyen szomorú volt az a visszatérés! – mormolta.

– Aztán? – kérdeztem néhány perc múlva.

– Milyen szegény kis nyomorult voltam! Ismét visszakerültem ebbe a szürke világba! Mikor felismertem, mi is történt velem, legyőzhetetlen kínlódás lett az életem. Még ma se tudok szabadulni attól a szégyentől és megalázottságtól, hogy az utcán mindenki szeme láttára zokogtam, s hogy milyen csúfosan tértem haza. Szinte magam előtt látom azt a jóindulatú, aranycsíptetős öregurat, aki megállt előttem, s esernyőjével böködve megszólított:

– Szegény kis poronty – mondta -, hát eltévedtél?… – És mindezt nekem, egy több mint ötéves londoni fiatalembernek mondták! A tetejébe még az öreg egy barátságos fiatal rendőrt is odahívott, az emberek máris körém csődültek – és így meneteltünk egészen hazáig. És az elvarázsolt kertből, megszeppent rettegésben és szipogva, egyszerre ott találtam magam apám házának küszöbén.

Ennyit őriztem meg az elvarázsolt kert látomásából, s ennek a kertnek az emléke kísért még ma is. Persze jóformán semmit sem tudok érzékeltetni abból a leírhatatlan és áttetsző anyagtalanságból, ami az egészet körülvette, és ami a hétköznapi dolgok minden tapasztalatától különbözött. De hát ez… igen; ennyi történt. Ha álom volt, akkor is bizonyos, hogy a fényes napvilág egészen különös álma… No igen! Odahaza természetesen elviselhetetlen kérdezősködés várt rám… apám, a nagynéném, a nevelőnőm – mindenki faggatott… Megpróbáltam elmondani az igazságot, s apám ekkor vert meg először – hazudozásért. Mikor a nagynénémnek akartam elmondani, elvetemült makacsságomért ő is megbüntetett. Akkor aztán mindenkinek megtiltották, hogy meghallgasson, egyetlen szót sem szólhattam a kalandról. Bizonyos időre még tündérekről szóló meséskönyvemet is elvették tőlem, mert túl sokat képzelődöm – mondották. Hát igen, ezt tették velem! Hiába, apám régivágású ember volt… Az egész történetet tehát magamba kellett fojtanom. Csak a párnámnak suttoghattam el – s párnám gyakran átnedvesedett gyermeki könnyeimtől, melyeknek sós ízét annyiszor éreztem suttogó ajkaimon. Gépiesen elmondott és korántsem buzgó imádságom után minden alkalommal feltört belőlem a kívánság: “Kérlek, Istenem, hadd álmodjam a kertről. Ó, Istenem, vigyél vissza a kertembe! Vigyél vissza a kertembe!” Igen, gyakran álmodtam a kertről. Lehet, hogy hozzá álmodtam, lehet, hogy álmomban meg is változott egy és más – nem tudom… Mindezt, hiszen érted, egy egészen korai élmény emléktöredékeiből próbáltam összeállítani. Gyermekkorom későbbi emlékei és az elmondott élmény között nagy a szakadék. S aztán elértem azt a kort, amikor szinte lehetetlennek láttam, hogy e csodálatos pillanatról valaha beszéljek.

Egy kézenfekvő kérdést intéztem Wallace-hoz.

– Nem – felelte. – Nem emlékszem, hogy kiskoromban akár csak egyszer is próbáltam volna megkeresni a kertbe vezető utat. Ez most nekem is elég furcsának tűnik, de azt hiszem, balul végződött kalandom után sokkal jobban szemmel tartottak, nehogy ismét elkóboroljak. Nem, a megismerkedésünk előtti időben már meg sem próbáltam visszatalálni a kertbe. Én azt hiszem, bármennyire hihetetlen, de volt egy olyan időszak – nyolc-kilenc éves lehettem -, amikor teljesen megfeledkeztem a kertről. Emlékszel rám mint kölyökre, Saint Athelstanban?

– De mennyire!

– Semmi jelét nem láttad akkor rajtam, hogy egy titkos álmot rejtegetek?

2

Hirtelen mosolyogva rám nézett.

– Mondd, nem játszottad velem soha az Északnyugati Átjárót?… Nem, persze hogy nem, hiszen te nem arra jártál iskolába, amerre én!

– Afféle játék volt ez is – folytatta -, amit minden csapongó képzeletű gyerek szeret játszani. Az volt a cél, hogy iskolába menet megtaláljam az Északnyugati Átjárót. Az iskolába vezető út elég egyszerű volt, s a játék szerint nehezebb utat kellett találni. Tíz perccel előbb indultam, valami teljesen reménytelen irányban, és ismeretlen utcákon bolyongva kellett megtalálnom célomat. Egyszer úgy eltévedtem a külvárosi utcákban, Campden Hill másik oldalán, hogy már azt gondoltam, ez egyszer alulmaradok a játékban, és elkésem az iskolából. Már-már kétségbeesetten befordultam egy zsákutcába, és az utca végén ösvényre bukkantam. Újraéledt reménykedéssel végigrohantam az ösvényen.

“Mégiscsak sikerül” – gondoltam, s egy sor mocskos kis üzlet előtt haladtam el. Érthetetlenül ismerősnek tűnt mind, és képzeld, egyszerre ott álltam a hosszú fehér falnál, a zöld ajtó előtt, mely az elvarázsolt kertbe vezetett!

Mintha fejbe kólintottak volna! Tehát végül is a kert, a csodálatos kert, mégsem volt álom!

Wallace rövid szünetet tartott.

– Azt hiszem, ez a második találkozásom a zöld ajtóval pontosan jellemzi, milyen különböző világ az elfoglalt diákélet és a kisgyermek határtalan szabadsága. Mindenesetre, e második alkalommal egy percig sem gondoltam arra, hogy fogjam magam, és belépjek az ajtón. Ugye érted… Egyre csak azon járt az eszem, hogy idejében beérjek az iskolába; én, aki mindig első voltam a pontosságban, nem akartam elkésni. De azért valami kis vágyódást bizonyára éreztem, hogy belépjek az ajtón… igen, feltétlenül éreztem ilyesmit… De úgy emlékszem, az ajtóban akkor inkább csak újabb akadályt láttam, pedig eltökéltem, hogy mindenáron pontosan ott leszek az iskolában. Persze határtalanul érdekelt ez a fölfedezés, útközben egyre ott járt az eszem – mégis siettem tovább. Az ajtó nem tudott feltartóztatni. Elrohantam mellette, órámat kiráncigálva megállapítottam, hogy még van tíz percem – azután lejtőre értem, s egyszerre ismerős lett a környék. Lélekszakadva s csuromvizesen az izzadságtól ugyan, de idejében beértem az iskolába. Sapkámat és kabátomat felakasztottam… Fura dolog, mi, hogy egyenesen rátaláltam az ajtóra, és mégis otthagytam… Furcsa…

Wallace elgondolkozva rám nézett.

– Persze akkor még nem tudtam, hogy nem lesz mindig ott. Egy iskolás fiúnak elég korlátoltak az elképzelései. Azt hiszem, úgy gondoltam az egészet, hogy ott van az ajtó, az pedig remek és mulatságos dolog, mert ismerem az oda vezető utat. De hát az iskola gúzsba kötött. Emlékszem, nagyon szórakozott és figyelmetlen voltam akkor délelőtt, mert felidéztem azokat a szép, különös embereket, akiket majd újra meglátogatok. Furcsa: nem is kételkedtem abban, hogy látogatásomnak örülni fognak… Igen, aznap délelőtt úgy gondoltam a kertre, mint egy vidám menedékre, ahová bármikor visszavonulhatok az iskolai élet megfeszített munkája közben.

Aznap egyáltalán nem is mentem arra. Másnap fél napos szünidőnk volt, tehát latolgatni kezdtem, menjek-e? Talán figyelmetlenségem miatt büntetést szabtak ki rám, s ez természetesen csökkentette a kirándulásra szánt szabad időmet. Lehet, hogy így volt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy az elvarázsolt kert állandóan ott járt a fejemben, s végül már nem bírtam tovább, és beszélnem kellett róla.

Mindent elmeséltem… hogy is hívták… olyan menyétképű gyerkőc volt, mindig csak Spiccnek csúfoltuk…

– A kis Hopkins – mondtam.

– Igen, Hopkins! Nem szívesen mondtam el neki. Úgy éreztem, valamiképp ellenkezik a játékszabályokkal – és mégis elmondtam. Egy darabon együtt mentünk hazafelé. Mindig fecsegett, úgyhogy ha nem hozom szóba az elvarázsolt kertet, akkor másról beszélgettünk volna, márpedig én elviselhetetlennek éreztem, hogy bármi mással foglalkozzam. Így aztán kiböktem az egészet.

Ő pedig elfecsegte titkomat. Másnap a szünetben vagy fél tucat nagyobb fiú verődött össze körülöttem, s hol kötekedve, hol pedig felcsigázott érdeklődéssel az elvarázsolt kertről faggattak. A hórihorgas Fawcett is köztük volt – emlékszel rá? -, aztán Carnaby meg Morley Reynolds. Te nem voltál köztük véletlenül? Nem, nem, bizonyára emlékeznék rád…

Furcsa teremtmény egy ilyen fiú, tele van különös érzelmekkel. Határozottan emlékszem, hogy bár undorodtam magamtól, kicsit mégis hízelgett, hogy ezeknek a nagy fiúknak az érdeklődését felkeltettem. Egy pillanatig szinte élveztem Crawshaw elismerő szavait – ugye, emlékszel az idősebb Crawshaw-ra, a zeneszerző fiára? -: kijelentette, hogy ez volt a legprímább hazugság, amit valaha hallott. De ugyanakkor valósággal elöntött a szégyen és a fájdalom, amikor szent titkomról beszélgettek. Fawcett, az a vadállat, ízetlenül élcelődött a zöld ruhás lányról…

Wallace hangja megbicsaklott, olyan élénken emlékezett erre a szégyenre.

– Úgy tettem, mintha nem hallanám – mondta. – Aztán Carnaby kis hazudozónak nevezett, és amikor hangoztattam, hogy igazat beszélek, vitatkozni kezdett velem. Kijelentettem, hogy a zöld ajtót meg is tudom mutatni, és tíz percen belül mindnyájukat odavezetem. Carnaby egyszerre szörnyen tisztességtudó lett, azt mondta, hogy ez kötelességem is, és vagy helytállok a szavamért, vagy pedig meg kell lakolnom. Kicsavarta ez a Carnaby akár egyszer is a karodat? Akkor talán megérted, hogy nem volt választásom. Hiszen megesküdtem, hogy a történet igaz. Abban az iskolában senki sem akadt, aki olyan fickótól, mint Carnaby, megvédett volna, még Crawshaw is csak hímezett-hámozott. Carnaby bolondot csinált belőlem. Égett a fülem, izgatott és kissé rémült voltam. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba kölyök, s végül, ahelyett, hogy magam indultam volna az elvarázsolt kert felé, lángoló arccal, égő fülekkel, sajgó szemmel, szégyentől mardosott, boldogtalan lélekkel, még én mutattam az utat hat gúnyolódó, kíváncsi és fenyegetőző iskolatársamnak… Soha nem találtuk meg a fehér falat a zöld ajtóval…

– Hogy érted? – kérdeztem Wallace-tól.

– Úgy, hogy nem tudtam megtalálni. Megtaláltam volna, ha odatalálok… És azután, mikor egyedül mentem, akkor sem tudtam megtalálni. Egyszer sem. Úgy emlékszem, diákkoromban folyton a zöld ajtót kerestem, de sehogy sem tudtam rábukkanni, sehogy.

– És a pajtásaid… kellemetlenkedtek? – kérdeztem.

– Rettenetes volt… Carnaby öncélú hazudozásom miatt összehívta a kupaktanácsot. Emlékszem, hogyan lopakodtam haza, egyenesen fel az emeletre, hogy a pityergés nyomait elrejtsem. De most már nem Carnaby miatt sírtam, amíg elnyomott az álom; a kertet sirattam, azt a gyönyörű délutánt, amelyben reménykedtem, a drága, barátságos asszonyokat, a játszótársakat, akik vártak rám, és azt a csodálatos, feledésbe merült játékot, melyet újra meg akartam tanulni…

Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha mindezt nem fecsegem el… Sötét napokat éltem át, éjjelenként sírtam, nappal ábrándjaimat kergettem. Két félévig visszaestem a tanulásban, és rossz volt a bizonyítványom. Emlékszel? Persze hogy emlékszel! Hiszen éppen te kerekedtél fölém számtanban, s ez ismét talpra állított.

3

Csend volt, barátom a vörösen izzó parázsba bámult. Majd ismét megszólalt.

– Egészen tizenhét éves koromig nem láttam újra… Harmadik alkalommal egyszerre csak ott termett előttem. Az ösztöndíjamat kellett megszereznem Oxfordban, s éppen a pályaudvarra hajtattam, mikor egy másodpercre a szemembe villant. Cigarettázva elterpeszkedtem a bérkocsiban, s valóságos világfinak képzeltem magamat – mikor egyszerre megláttam az ajtót, a falat, s máris minden porcikámban éreztem a váratlanul kézzelfogható közelbe került, felejthetetlen, régi élményeket.

Elcsattogtunk előtte, s én annyira meglepődtem, hogy csak jóval távolabb állítottam meg a kocsit, mikor befordultunk egy másik utcába. Egy pillanatig nem tudtam, mit csináljak, két ellentétes akarat birkózott bennem. Felcsaptam a kocsi tetejét, és kihúztam az órámat.

– Igen, uram! – szólt hátra a kocsis előzékenyen.

– Nos… igen… semmi, semmi! – kiáltottam. – Tévedtem! De késő van már! Gyerünk gyorsabban!…

És folytattuk az utat… Az ösztöndíjat megkaptam. És másnap este, mikor megtudtam, hogy sikerült, ott üldögéltem apám házában, emeleti szobám kandallója előtt. Apám jó tanácsai és ritka, nagyon ritka dicsérete még a fülemben csengtek, az ifjúkor hallatlan önhittségével kedvenc pipámat szívtam, s az ajtó meg a hosszú fehér fal körül járt az eszem. “Ha megállok – gondoltam -, elvesztem az ösztöndíjamat, lemaradok Oxfordról, s egész kecsegtető pályafutásomat elrontom. Végre-valahára tisztábban látom a dolgokat!”

Sokáig tűnődtem, de aztán arra a megállapításra jutottam, hogy az én karrierem megéri az áldozatokat… Azok a drága barátok a kertben, az a tiszta légkör még akkor is elbűvölt, de valahogy a távolba veszett már. Egy más, valóságos világban kellett megvetnem a lábam. Egy másik ajtó tárult ki előttem: a karrier ajtaja.

Wallace ismét a tűzbe bámult. A lángok vörösében konok és kemény arc villant elém, majd újra elenyészett a homályban.

– Nos – folytatta és felsóhajtott. – Megszolgáltam ezt a karriert. Keményen megdolgoztam érte. De ezerszer álmodtam az elvarázsolt kertről – és a zöld ajtót négyszer is láttam, négyszer tűnt fel előttem egy-egy pillanatra. Igen, négyszer. Egy darabig a kedvező lehetőségekkel zsúfolt világot olyan ragyogónak és érdekesnek láttam, hogy hozzá képest a kert elfakult varázsa túlságosan gyengédnek és távolinak tűnt. Ugyan ki akar párducokat cirógatni, mikor szép asszonyokkal és híres emberekkel vacsorázhat? Oxfordból mint sokat ígérő ember jöttem vissza Londonba, akire még nagy feladatok várnak. Igen… aztán jöttek a csalódások.

Kétszer voltam szerelmes – nem akarok ezzel időzni -, de egyszer, mikor útban voltam valakihez, akiről tudtam, hogy azt hiszi, nem merek elmenni hozzá, s Earl’s Court közelében vaktában nekivágtam egy néptelen utcának, hogy utamat lerövidítsem – egyszerre felbukkant a fehér fal s az ismerős zöld ajtó. – Különös – mondtam magamban -, mindig azt hittem, hogy ez a hely valahol Campden Hillen van. Ezt a helyet valahogy sohasem tudom megkeresni, csak véletlenül bukkanok rá, mint ahogy a végtelent sem lehet kiszámítani. Itt kísértenek különös ábrándjaim.

És elmentem mellette, ragaszkodva eredeti elhatározásomhoz. Ezen a délutánon nem hatott rám. Egy pillanatra megfordult ugyan a fejemben, hogy mégis megpróbálom kinyitni azt az ajtót, hiszen néhány lépésre voltam tőle, és szívem mélyén biztosan tudtam, hogy számomra kinyílik. De aztán arra gondoltam, csak feltartóztatna utamban, pedig becsületbeli kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek a találkozón. Később már megbántam, hiszen nem kellett volna olyan pontosnak lennem – legalább beleshettem volna, hogy intsek a párducoknak. De akkor már tudtam, hogy késő, és hiába kerestem azt, amire csak véletlenül bukkanhatok rá. Igen, nagyon lehangolt voltam akkor…

Megfeszített munkában eltelt esztendők során egyszer sem láttam az ajtót. Csak mostanában találtam rá ismét. S ugyanakkor mintha valami elhomályosította volna körülöttem a világot. Szomorú és keserű dolognak éreztem, hogy soha többé ne lássam viszont azt az ajtót. Talán agyon is voltam terhelve munkával, talán a negyvenes évek fáradtsága volt ez, amiről már annyit hallottam beszélni. Nem tudom. Mindenesetre az a biztos derű, amivel eddig olyan könnyedén értem el sikereimet – elpárolgott. És éppen az újabb politikai fejlemények közepén, mikor annyira szükség lett volna a munkámra. Ugye, különös? Egyre fárasztóbbnak érzem az életet, és ahogy közeledik érte a jutalom, egyre inkább látom, milyen értéktelen. Nemrégiben nagyon-nagyon elfogott a vágy a kert után. Igen… és azóta háromszor láttam.

– A kertet?

– Nem… az ajtót. És nem léptem be.

Wallace az asztalra támaszkodva felém hajolt, hangjában végtelen szomorúság csengett.

– Háromszor lett volna rá alkalmam – háromszor! Megesküdtem: csak még egyszer lássam meg az ajtót – belépek, itt hagyom ezt a port és forróságot, hátat fordítok minden üresen csillogó hiúságnak és fárasztó dőreségnek. Belépek, és nem térek vissza soha többé. Kivárom azt a pillanatot…

Igen, megesküdtem – és amikor eljött az ideje, mégsem mentem be. Egy éven belül háromszor mentem el az ajtó előtt, és nem léptem át a küszöbét. Háromszor, mégpedig tavaly. Először, mikor a bérleti megváltás törvényjavaslata miatt váratlanul majdnem leszavazták a kormányt, és csak három szavazat óvta meg a bukástól. Ugye, emlékszel? Senki sem gondolta volna közülünk, talán még az ellenzék sem számított rá, hogy még aznap éjjel végzünk. S akkor az egész vita egyszerre összeroppant, mint a tojáshéj. Én Hotchkiss-szel és unokafivérével Brentfordban vacsoráztam, hiszen nőtlen emberek voltunk. Egyszer csak szól a telefon, behívtak a parlamentbe. Autóba vágtuk magunkat, az utolsó percben értünk oda – és akkor, útközben, elhaladtunk mellette. Szó se lehetett tévedésről: tisztán láttam a holdfényben kéklő falat az ajtóval, miközben az autólámpák izzósárga fényt vetettek rá.

– Istenem! – kiáltottam.

– Mi az? – kérdezte Hotchkiss.

– Semmi… – válaszoltam, s megint nem ragadtam meg az alkalmat.

– Nagy áldozatot hoztam – mondtam a parlamenti csoport vezérének.

– Mindnyájan így vagyunk – válaszolta, és továbbrohant… De mondd, Redmond, mi mást is tehettem volna? A következő alkalommal pedig atyám halálos ágyához siettem, hogy a kemény öregúrnak istenhozzádot mondjak. A kényszerítő körülményekkel ismét nem szállhattam szembe.

– De a harmadik eset, most, egy hete, másként történt. Még most is furdal a lelkiismeret, ha rágondolok. Gurker és Ralphs társaságában voltam – hiszen már nem titok, tudod te is, hogy Gurkerrel tárgyaltam. Frobishernél vacsoráztunk együtt, és a beszélgetés bizalmas természetű dolgokra terelődött. Állandóan azt a kérdést kerülgettük, hogy milyen minőségben veszek majd részt az újjáalakított kormányban. Igen… igen… Ez már elintézett dolog. Még nem kell róla beszélned, de hát előtted minek titkolózzam… Igen, köszönöm… köszönöm… De hadd folytassam a történetet.

Azon az estén sok minden volt a levegőben. A helyzet igen kényes volt. Nagyon szerettem volna Gurkertől végleges választ kicsikarni, de Ralphs jelenléte megzavart. Minden idegszálamat megfeszítettem, hogy könnyedén és hanyagul tudjak társalogni, és hogy ne tereljem a beszélgetést mindjárt arra a pontra, ami egyedül érdekelt. És ez helyes is volt. Ralphs viselkedése azóta nagyon is igazolta óvatosságomat. Tudtam, hogy Ralphs a Kensington High Street után majd elbúcsúzik tőlünk, s ha egyedül maradok Gurkerrel, akkor majd egy nyílt kérdéssel váratlanul rajtaütök. Hiába, az embernek néha ilyen kis csalafintaságokhoz kell folyamodnia… És akkor az utca vége felé ismét felbukkant a látóhatáron a fehér fal a zöld ajtóval.

Csevegve elhaladtunk mellette. Már el is hagytam. Szinte még most is látom Gurker kirajzolt arcélének árnyékát, cilindere feltűnő orra elé meredt, s ahogy Ralphsszal együtt ballagtunk mellette, lobogó nyakravalójának ráncai az én árnyékomat súrolták. Talán húsz hüvelyknyire sem voltam az ajtótól, mikor elhaladtunk előtte.

“Mi lenne akkor – kérdeztem magamban -, ha most elbúcsúznék tőlük és bemennék?” – De minden idegszálam bizsergett, hogy Gurker válaszát megtudjam. Igazán nem tudtam, mit csináljak, hiszen annyi más bonyolult kérdés áll előttem.

“Azt hinnék, hogy megőrültem – vitatkoztam magamban. – És ha most eltűnnék?! »Egy kiváló politikus csodálatos eltűnése!«” Ez a gondolat hatott rám. Ezer ilyen elképzelhetetlen világi apróság befolyásolt engem abban a válságos órában.

Wallace szomorúan mosolyogva felém fordult, és lassan folytatta:

– Itt vagyok tehát! Igen, itt – mert ismét elmulasztottam az alkalmat. Egy éven belül háromszor láttam az ajtót, valósággal kínálkozott az alkalom. Láttam az ajtót, mely a béke, a gyönyör, a minden álmunkat meghaladó szépség és jóság világába vezet, s amit senki sem ismerhet e földön. Ó, Redmond, és én mindezt elhajítottam magamtól, eltűnt a semmibe…

– Honnan tudod?

– Hát tudom! Tudom. Most már nem marad más hátra, mint hogy végigcsináljam az egészet, és hivatásomba merüljek, ami mindig olyan erővel láncolt magához, valahányszor eljött a döntő pillanat. Azt mondod, sikereim vannak. Igen, siker… otromba és agyoncicomázott, undorító dolog ez. Hát igen, ennyi valóban az enyém.

Erős kezében mogyorót tartott.

– Bárcsak ennyi volna minden sikerem – mondta, összeroppantotta a mogyorót, és megmutatta nekem.

– Hadd mondjak még valamit, Redmond. Ez a veszteség elpusztít engem. Két hónapja, már majdnem tíz hete nem dolgozom semmit, csak legszükségesebb és legsürgősebb kötelezettségeimnek teszek eleget. Megszakad a szívem, kimondhatatlanul megbántam mindent. Éjszakánként, mikor a legkevésbé valószínű, hogy felismernek, kimegyek az utcára, és kóborolok. Igen. Vajon mit gondolnak az emberek, ha tudnák? Egy miniszter, a legfontosabb tárca felelős vezetője – egyedül kóborol… búslakodva, néha már-már hangosan jajveszékelve… egy ajtó, egy kert után.

4

Szinte most is látom Wallace sápadt arcát, s a szemében lángoló szokatlan, komor tüzet. Ma este igen élénken látom magam előtt. Szavait és hangját visszaidézve ülök most itt, mellettem a heverőn a tegnap esti Westminster Gazette, s benne a halálhír. Ma délben a klubban másról sem beszéltek az emberek.

Tegnap kora hajnalban egy mély árokban találták meg a holttestet, a Kelet-Kensington pályaudvar közelében. A déli irányú vasútpálya építéséhez két aknát ástak; a tolongó tömeg miatt a magas út mentén deszkafalat emeltek, s a közelben lakó munkásoknak egy kis ajtót vágtak a palánkba. Két felügyelő nézeteltérése miatt nem zárták be az ajtót. Ezen az ajtón vezetett Wallace útja.

A rejtélyes kérdések zűrzavarában nem tudok eligazodni.

Úgy látszik, aznap éjjel idáig gyalogolt a parlamentből – az utolsó ülésszak idején gyakran gyalog sétált haza. Elképzelem magas alakját, amint magányosan, gondolataiba merülve és elszántan megy végig az üres, éji utcákon. És akkor a közeli állomás halvány és csalóka lámpafényében a durva deszkapalánk talán fehérnek látszott. Ez a nyitva felejtett, végzetes ajtó talán valami emléket ébresztett fel benne…

Végül is létezett egyáltalán az a fal, s benne a zöld ajtó?

Nem tudom. Én elmondtam ezt a történetet, úgy, ahogy tőle hallottam. Olykor magam is azt hiszem, hogy Wallace egy ritka, de nem példa nélkül álló káprázat és egy gondatlanul nyitva felejtett csapóajtó – tehát véletlenek áldozata. Persze ez korántsem a legmélyebb meggyőződésem. Ha úgy tetszik, akár babonás bolondnak is tarthatnak. De többé-kevésbé az a meggyőződésem, hogy Wallace természetfölötti adottsága, valami – nem tudom, miféle – hatodik érzék megsúgta neki: az ajtó és a fal megjelenése titkos kivezető utat nyújt neki, hogy egy másik, sokkal szebb világba meneküljön. Lehet, hogy azt mondják: végül mégis csalatkozott. De vajon csakugyan csalatkozott-e? Itt már az álmodozók legbensőbb titkát, a látomások és káprázatok emberének titkait érintjük. Mi ezt a világot, gödreivel és palánkjaival együtt, rendben valónak találjuk. A mi nappali mércénk szerint Wallace a biztonságból a sötétség, a veszedelmek és a halál birodalmába sétált át.

De vajon neki is ez volt a véleménye?

Fordította Görgey Gábor

-- próza

Nincs hozzászólás to “H. G. Wells: A kőfal ajtaja”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)