Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » H. G. Wells: A vakok országa

H. G. Wells: A vakok országa

17 április 2014

WellsSzáznyolcvan mérföldnyire a Csimborasszótól, vagy talán még messzebb, hatvan mérföldre a Cotopaxi hófedte csúcsaitól, az ecuadori Andok kietlen tájain, elvágva a világtól egy titokzatos völgy húzódik: a Vakok Országa. Sok-sok évvel ezelőtt a völgyet, ha nem könnyen is, de meg lehetett közelíteni: félelmetes szakadékokon át le lehetett jutni sík mezőire, és akadtak is, akik megkockáztatták a veszedelmes utat. Néhány perui félvér család idemenekült egy gonosz és erkölcstelen spanyol uralkodó zsarnoksága elől. Aztán jött a Mindobamba irtózatos kitörése, és Quitóra tizenhét napos éjszaka borult, és a Yaguachi vize felforrt, és a döglött halakat levitte Guayaquilig; a Csendes-óceán felé néző lejtőkön mindenütt megcsuszamlott a föld, és hirtelen megolvadt a hó, és árvizek hömpölyögtek, és a vén Arauca-hegy egyik oldala mennydörgő robajjal leomlott, és mindörökre elzárta a Vakok Országát az emberek kutató léptei elől.

Az egyik régi telepes véletlenül éppen a szoros innenső oldalán járt, amikor a föld olyan iszonyatosan megrendült, és a telepesnek bele kellett törődnie, hogy feleségét és gyermekeit és barátait soha többé nem láthatja, és hogy minden vagyonát elvesztette. Új életet kellett kezdenie. De nem volt szerencséje, később kényszermunkára ítélték, megvakult, és a bányákban halt meg. De a történetből, amelyet elmondott, legenda keletkezett, s a legenda ma is él a Kordillerák között.

Elmesélte ez az ember, hogy miért merészkedett vissza az erdőből, ahová valamikor gyerekkorában került, egy nagy batyuval együtt, egy láma hátára kötözve. A völgyben, azt mondja, minden együtt volt, amit csak szem-száj kívánhat. Jó ivóvíz, legelők, egyenletes éghajlat, a lejtőkön zsíros barna termőföld; a sűrű bokrok roskadoztak az ízes gyümölcs terhe alatt, s az egyik lejtőn hatalmas fenyőerdők védték a völgyet a lavina pusztítása ellen. Igaz, hogy magasan fönt, háromfelől is jég borította a hegyek szürkészöld szikláit, de a jégár nem zuhant le a völgybe, hanem csendesen elfolydogált a távoli lejtőkön, és csak nagyon ritkán történt meg, hogy a jégtömegek lezúdultak.

Lent a völgyben nem esett, nem is havazott, de a bővizű források megöntözték a földet, s a legelőkön dús fű zöldellt. A telepesek szépen boldogultak. Az állatok kövérre híztak és szaporodtak. Csak egyvalami zavarta az általános megelégedettséget, de ez aztán alaposan feldúlta a telepesek életét. Egy ismeretlen betegség következtében a gyermekek mind vakon születtek, és sok nagyobb gyermek is megvakult. Az a telepes, aki a történetet elmondta, azért tette meg a veszedelmes és fáradságos utat a völgyből kifelé, hogy valami varázsszert keressen a külvilágban a szörnyű járvány ellen. Akkoriban még, ha betegség lepte meg az embert, senki sem gondolt bacilusokra vagy fertőzésre; a baj okát az emberek bűneiben keresték. A mi emberünk is azt hitte, hogy egy felsőbb hatalom vaksággal bünteti a vallástalan bevándorlókat, akik elmulasztották, hogy letelepedésük után valami oltár- vagy szentélyfélét állítsanak a völgyben. Emberünk tehát egy ilyen szentélyt szeretett volna, megszentelt tárgyakat, titokzatos érmeket és imákat. Tarisznyájában egy rúd termésezüstöt őrzött, amelynek eredetéről nem akart beszámolni. Makacsul hangoztatta, hogy a völgyben nem találtak ezüstöt, de éppen ez a makacsság árulta el, hogy nincs gyakorlata a hazudozásban. Azt mondta, hogy a völgybeliek minden pénzüket és értéküket összekaparták – odalent sem pénzre, sem ékszerre, vagy ilyesmire nincs szükségük -, hogy vásároljon valami “szent segítséget” a baj ellen. Szinte látom magam előtt ezt az elborult szemű fiatalembert, napégette, csontos arcával, amint – még a vulkán kitörése előtt – kalapja szélét izgatottan gyűrögetve, nyugtalanul, a világ dolgaiban járatlanul, előadja kívánságát egy figyelmesen hallgató, éles szemű papnak; s aztán látom őt, amint zsebében a csalhatatlan kegyszerekkel visszafelé indul. S látom leírhatatlan kétségbeesését, mikor odaér az eltorlaszolt hegyszoroshoz, amelyen át felkapaszkodott a völgyből. Hogy mi mindenen kellett még keresztülmennie, nem tudom, csak évek múltán bekövetkezett kegyetlen haláláról értesültem. Szegény eltévedt bárány! A patak, amelynek völgye egykor járhatóvá tette a Vakok Országába vezető szorost, egy sziklabarlang száján át tört utat. S a legenda, amely az ügyetlenül elmondott, szomorú történet nyomán a vakok törzséről “odaát” szárnyra kelt, ma is él.

S a maroknyi nép között, amely ott maradt az immár elszigetelt völgyben, a kór tovább rombolt. Az öregek rosszul láttak, a fiatalok alig, s a gyermekek, akik ott születtek a völgyben, semmit sem láttak. De az élet nagyon könnyű volt ebben a hóval szegélyezett, isten háta mögötti medencében. Itt nem voltak tüskés bokrok, sem mérges rovarok, sem vadállatok. Az állatok közül egyedül a szelíd láma botorkált a kiszáradt folyómedrekben, amelyeken át a telepesek valaha ide jöttek.

A megvakulás folyamata olyan lassan ment végbe, hogy alig vették észre. Annyit vezetgették a vakon született gyerekeket keresztül-kasul a völgyön, hogy csodálatosan ismertek minden ösvényt, minden zugot, és a faj tovább élt akkor is, amikor ráborult az örök sötétség. Még a tűz kezelését is volt idejük megtanulni. Kőből épített kályhákban raktak nagyon óvatosan tüzet. Kezdetben tanulatlan, egyszerű emberek voltak, a spanyol műveltségből alig-alig ragadt rájuk valami, de az ősi Peru művészi hagyományaiból és elfelejtett bölcseletéből valami tovább élt bennük. Az egymást követő nemzedékek sok mindent elfelejtettek, és sok mindent kieszeltek. A nagyvilág, ahonnan jötték, egyre ködösebbé, egyre bizonytalanabbá vált emlékeikben. Erősek és ügyesek voltak mindenben, amihez nem kellett látni; és egyszer csak támadt közöttük egy kiváló elme, aztán még egy, aki meggyőzően tudott beszélni, és tanította a többit. És amikor ezek meghaltak, hatásuk megmaradt a völgyben, és a kis közösség egyre gyarapodott számban és tudásban, és már meg tudta oldani a felmerülő társadalmi és gazdasági problémákat. Egyik nemzedék követte a másikat. Eljött az idő, amikor az újszülöttet tizenöt emberöltő választotta el attól az őstől, aki egy rúd termésezüsttel útra kelt, hogy Isten segítségét keresse, és soha többé nem tért vissza. És ekkor történt, hogy a külső világból egy ember került a völgybe. Ez a történet erről az emberről szól.

Hegymászó volt, Quito környékéről való. Bejárta a világot, a tengert is látta, sokat olvasott, eredeti, tevékeny és vállalkozó szellem volt. Egy angol társaság megfogadta hegyi vezetőnek. Az angolok hegyet mászni jöttek Ecuadorba, és az egyik svájci vezetőjük megbetegedett. Kisebb próbálkozások után az Andok Matterhornjának, a Parascotopetlnek a megmászása következett volna, és Nunez e próbálkozás idején tűnt el. A szerencsétlenség történetét számtalanszor megírták. Pointer beszámolója a legsikerültebb. Elmondja, hogyan kapaszkodott fel a turisták csoportja a veszélyes és csaknem teljesen függőleges hegyoldalban egészen az utolsó és legnagyobb szakadék tövéig. Drámai erővel írja le Pointer, hogy a hóborította sziklákon egy kis éjjeli menedékfélét építettek, és egyszer csak észrevette, hogy Nunez eltűnt közülük. Kiabáltak – semmi felelet; egész éjszaka nem aludtak, fölváltva kiáltoztak és fütyültek.

Amikor megvirradt, látták, hol zuhant le. Természetes, hogy nem tudott jelt adni. A hegy ismeretlen, keleti oldalán csúszott le; mélyen alant egy meredek havas lejtőbe ütközött, s a lavina közepén vájt mélyedésben csúszott tovább. Egy félelmetes szakadék széléig láthatták föntről a nyomokat, azontúl már semmi sem látszott. Mélyen, nagyon mélyen lent, a távol kékjében néhány fa látszott, egy szűk kis völgy, a Vakok Országának fái. De az angol turisták nem ismerték a Vakok Országának legendáját, és onnan fentről különben sem tudták volna a fennsík többi keskeny völgyétől megkülönböztetni. A szerencsétlenség annyira lesújtotta őket, hogy délután visszafordultak. S aztán jött a háború, és Pointernek be kellett vonulnia, anélkül, hogy megmászta volna a Parascotopetlt. A csúcs azóta is megmászatlan, és Pointerék menedéke árván porladozik a hóban.

És az ember, aki lezuhant, életben maradt.

A lejtőről ezer lábnyi mélységbe esett, de fennakadt egy hatalmas hópárnán. Innen egy még meredekebb lejtőn csúszott tovább. Kábultan és eszméletlenül, de csonttörés nélkül bukfencezett lejjebb. Most már szelídebb lejtők következtek, és végre ott feküdt csendesen, abba a puha hógomolyagba burkolva, amelynek életét köszönhette. Mikor magához tért, azt hitte, ágyban fekszik és beteg; aztán, értelmes és gyakorlott alpinista lévén, ráeszmélt, hogy mi történt vele, és nagy nehezen kikászálódott a hótömegből. Most már a csillagokat is látta. Hasra feküdt, és próbálta kitalálni, hogy hol van, és mi történt vele. Végigtapogatta magát. Megállapította, hogy több gombja leszakadt, s hogy a kabátja keresztülcsúszott a fején. Kése is kiesett a zsebéből, sapkája is eltűnt, pedig azt az álla alatt megkötötte volt. Az utolsó, amire emlékezett, az volt, hogy köveket keresgélt a sátorlap megerősítéséhez. A jégcsáklyája is elveszett.

Most már tisztában volt azzal, hogy lezuhant, és körülnézett. A kísérteties világításban még hihetetlenebbnek tetszett, hogy ekkora utat tett meg épségben. Egy darabig gondolattalanul meredt a fölötte tornyosuló meredek sziklafalra, amely csak egy-egy pillanatra tűnt elő halványan a sötétségből. A táj fantasztikus, titokzatos szépsége lenyűgözte, s idegeinek feszültsége síró-nevetőgörcsben oldódott fel.

Nagy sokára vette csak észre, hogy közel van a hóhatár alsó széléhez. Alatta, a holdsütötte, járható lejtőn túl már sziklákkal beszórt füves térség látszik. Nagy nehezen feltápászkodott, s a laza hókupacról lefelé menet, míg a rétre nem ért, minden tagja fájt. Ott inkább leesett, mint leheveredett egy szikla mellé, előkotorta belső zsebéből a kulacsot, jót húzott a friss vízből, és menten elaludt.

Madárcsicsergésre ébredt.

Felült, és látta, hogy egy hatalmas szakadék tövében van, egy kis tisztásfélén, amelyet a víz moshatott ki. Ezen a vízvájta teknőn gurult le tegnap, a hóba ágyazva, ő is. Szemben vele másik sziklafal meredezett. A hegyszoros, amely kelet-nyugati irányban a két szakadék közt húzódott, reggeli napfényben fürdött. A napfény megvilágította a nyugati oldalon azokat a leomlott hegytömegeket is, amelyek elzárták a völgy bejáratát. Ha lejjebb akar jutni, egy rendkívül meredek szakadékkal kell megbirkóznia. De a hóban szerencsére fölfedezett egy kürtőszerű nyílást, amelyen át, ha minden kötél szakad, egy elszánt ember megkísérelheti a leereszkedést. Könnyebben ment, mint remélte. Egy másik elhagyott tisztásra ért, és aztán nem túlságosan nehéz kapaszkodó után egy meredek lejtőre, ahol már fák nőttek. Tájékozódott, és jobban szemügyre vette a távoli völgyet. Zöld réteket látott, s a zöld között tisztán ki lehetett venni egy kis házcsoportot. Kőből épült, de szokatlan formájú házak voltak. Nunez folytatta útját. Olykor mintha sima falat kellett volna megmásznia, s a sziklák közé nem hatolt be a napfény, a madárcsicsergés is elhalt, a levegő lehűlt. De a távoli völgy házai egyre biztatóbban látszottak. Végre a sziklafal tövéhez ért, ahol megvethette lábát, s itt – mert nyitott szemmel járt a világban – egy ismeretlen páfrányfélét fedezett föl, amely mintha kinyújtotta volna erős zöld kezét a repedések közül. Nunez leszakított néhányat, megrágta vastag szárukat, ezzel csillapította éhségét.

Délfelé végre a szoros torkából megint kijutott a napfényes síkságra. Nagyon fáradt volt, tagjai megmerevedtek. Letelepedett egy szikla árnyékában, megtöltötte kulacsát forrásvízzel, az egészet kiitta, és egy kicsit pihent, mielőtt továbbment a házak felé.

A házak így, közelről, még furcsábbak voltak, s az egész völgyben volt valami szokatlan. Nagyobb részét kövér mezők foglalták el, a fű között sok szép virág nyílt. Látszott, hogy a mezőket gondosan öntözik, és gondosan kaszálják. Magasan fönt fal fogta körül a völgyet, és valami körbefutó csatornahálózat, ebből csörgedeztek alá azok a vízerek, amelyek a mezei veteményeket öntözték. A magasabb lejtőkön, a fal és a csatornahálózat fölött pedig lámák legelésztek a gyér fűben. Itt-ott pajtaféle épületek tűntek fel a fal mentén; nyilván ólak vagy etetőhelyek a lámák számára. A csatornahálózat vizei egy főcsatornába torkolltak a völgy közepébe, s ezt a főcsatornát minden oldalról mellmagasságnyi fal vette körül. A kőfalak valahogy városiassá tették ezt a kis elzárt területet, s a városi jelleget még fokozta a sok, fekete és fehér kővel kirakott gyalogút, amelyeknek mentén néhol még takaros járdaszegély is futott. A falu közepe egészen másképp festett, mint a hegyvidéki falvaknak azok az összevissza dobált házacskái, amelyekhez Nunez hozzászokott. A meglepően tiszta kis főutca mindkét oldalán katonás rendben sorakoztak a házak; a színesre mázolt homlokzaton itt-ott egy ajtó szakította meg a fal sima felületét, de ablak sehol. A falak teljesen szabálytalanul voltak mázolva: itt szürkére, ott homokszínre, amott téglavörösre vagy sötétbarnára. A vad mázolás láttára jutott eszébe Nuneznek először ez a szó: “vak”. “A derék ember, aki ezeket a házakat festette, vak lehet, akár egy denevér” – gondolta.

Egy meredek ösvényen át odaérkezett a völgyet körülkerítő falhoz és csatornahálózathoz; éppen ott állt meg, ahol a csatorna vézna és kanyargós kis vízesésben köpi bele fölös vizét a völgy torkába. Nunez most már embereket is látott: a mező túlsó végében, szénaboglyák tetején heverésző férfiakat és asszonyokat, közelebb a faluhoz ácsorgó gyermekeket, közvetlen közelben pedig három férfit, akik vállra akasztott jármon vödröket cipeltek azon a keskeny ösvényen, amely a körfaltól a házakhoz vezetett. Ez a három férfi lámabőrből varrt öltönyt, bőrövet és csizmát viselt, és tarkóig lehúzott, fülvédős sapkát. Libasorban, lassan lépegettek, közben nagyokat ásítottak, mint aki egész éjszaka nem aludt. Olyan megnyugtatóan derűsnek és tiszteletre méltónak látszottak, hogy némi habozás után Nunez fölágaskodott a sziklán, amilyen magasra csak tudott, és olyan nagyot kiáltott, hogy csak úgy visszhangzott a völgy.

A három férfi megállt, és fejét a hang irányába fordította, mintha körülnézne. Jobbra-balra forgolódtak, Nunez pedig kézzel-lábbal hadonászott. De hiába hadonászott, úgy látszott, az emberek nem látják. Egy idő múlva, jobbra, a távoli hegyek felé fordultak, és mintegy feleletül ők is kiáltottak egyet. Nunez visszakiabált egyszer, visszakiabált kétszer, és mikor látta, hogy hasztalan integet, megint eszébe tolult a szó: “vak”. “Vakok a szerencsétlenek” – mondta magában.

Mikor aztán már rekedtre kiabálta és kidühöngte magát, Nunez átszaladt az arasznyi hídon, s egy kapuhoz ért. S hogy közvetlen közelből látta őket, most már semmi kétség nem fért hozzá: vakok. Ismerte a legendát, s tudta, hogy a Vakok Országába került. Micsoda nagyszerű kaland, gondolta, hogy fognak irigyelni érte odaát!

A három férfi ott állt a járdaszélen, csak a fülüket hegyezték. Nem ismerjük ezeket a lépéseket, gondolhatták. Szorosan egymás mellett álltak, mintha egy kicsit félnének. Nunez látta lehunyt és beesett szemhéjukat; mintha szemgolyójuk is elsorvadt volna. Arcukon is valami félelemféle tükröződött.

– Egy ember – szólalt meg az egyik, alig érthető spanyol nyelven -, egy ember vagy egy szellem jött le a sziklákról.

Nunez egy magabiztos ifjú öntudatos lépéseivel közeledett hozzájuk. Minden eszébe jutott már, amit valaha a betemetett völgyről és a Vakok Országáról hallott, és a régi közmondás motoszkált a fejében, mint valami refrén:

“A félszemű is király a Vakok Országában.”

“A félszemű is király a Vakok Országában.”

Nagyon udvariasan üdvözölte a három férfit. Nézte őket, és szólott hozzájuk.

– Honnan jön ez az ember, Pedro bátya? – kérdezte az egyik.

– A sziklák közül.

– A hegyeken át jövök – mondta Nunez -, abból a világból, ahol az emberek látnak. Bogota környékéről, ahol száz- meg százezer ember él, és ahol olyan nagy a város, hogy nem is látni a végét.

– Látni? – motyogta Pedro. – Látni?

– A sziklák közül jön – mondta a másik vak ember.

Nunez a ruháikat nézte, különös szabásukat, a szabálytalan öltéseket.

A három férfi most kinyújtott kézzel feléje indult. Volt valami ijesztő a mozdulatukban. Nunez ösztönösen hátrált kinyújtott ujjaik elől.

– Gyere közelebb – mondta a harmadik vak ember, és megfogta Nunez kabátját.

Csak akkor szólaltak meg újra, amikor mind a hárman végigtapogatták a jövevényt.

– Vigyázat! – kiáltott rájuk Nunez, mikor ujjuk a szeméhez ért, és sehogy sem értették, mi ez a mozgó valami. Újra megtapogatták.

– Furcsa valami ez, Correa – mondta az, akit Pedrónak szólítottak. – Érzed, milyen durva a haja? Akár a láma szőre.

– Durva, mint a sziklák, amelyek szülték – jegyezte meg Correa, aki puha és kissé nyirkos kezével most Nunez beretválatlan állát tapogatta. – Talán majd simább lesz.

Nunez megpróbált szabadulni a tapogató ujjaktól, de nem tudott, mert erősen fogták.

– Vigyázat! – szólt rájuk újra.

– Beszél – mondta a harmadik férfi. – Akkor hát mégis ember.

– Brr! – horkant fel Pedro, mikor keze Nunez durva szövésű kabátjához ért.

– Most jössz a világba? – kérdezte Pedro.

– A világból jövök. Hegyeken és jégmezőkön keresztül, onnan felülről, ahonnan a nap csak félannyi távolságra van, mint innen tőletek. Abból a nagy-nagy világból jövök, ahonnan tizenkét napi járóföld a tenger.

Alig hederítettek rá.

– Apáinktól azt hallottuk, hogy a természet erőiből is lehet embert gyúrni – mondta Correa. – Meleg kell hozzá, és nedvesség, és rothadás – rothadás.

– Vigyük el őt az öregekhez – szólt Pedro.

– De előbb kiáltsunk egy nagyot – ajánlotta Correa -, nehogy a gyerekek megijedjenek… Csodálatos eset.

Kiáltottak hát, aztán elindultak. Pedro ment elöl, kézen fogva vezette Nunezt a házak felé.

Nunez kihúzta a kezét Pedro kezéből.

– Hiszen én látok – mondta.

– Látsz? – kérdezte Correa.

– Igenis, látok – felelte Nunez, Correa felé fordulva, és abban a pillanatban belebotlott Pedro vödrébe.

– Az érzékei még tökéletlenek – mondta a harmadik vak ember. – Megbotlik és értelmetlenül beszél. Fogd csak meg a kezét, Pedro.

– Ahogy tetszik – morogta Nunez, és nevetve hagyta, hogy vezessék.

Nem tudják, mit jelent az: látni, gondolta Nunez. No, majd én megmagyarázom nekik.

A házak felől kiabálás hallatszott, és a falu főutcáján sok ember verődött össze.

A megismerkedés a Vakok Országának népével sokkal jobban próbára tette Nunez türelmét és idegeit, mint gondolta volna. Közelről a falu jóval nagyobbnak látszott, és a tarkára mázolt házak még furcsábbak voltak, mint messziről. Gyermekek, férfiak, asszonyok gyűltek Nunez köré (örömmel állapította meg, hogy a nők közül némelyiknek, bár lehunyt és beesett a szeme, bájos az arca), körülszaglászták, mohón figyeltek minden szavára, lágy, finom ujjak érintették. A leányok és a gyerekek közül azonban néhányan riadtan hátrább húzódtak. Nuneznek magának is feltűnt, milyen rekedt, milyen érdes az ő hangja a vakok dallamos, lágy hangja mellett. Három vezetője szorosan Nunez közelében maradt, mintegy jelezvén, hogy tulajdonuknak tekintik.

– Egy vad ember a sziklák közül – ismételték újra meg újra.

– Bogotából jövök – mondta Nunez. – Bogotából. A hegyek túlsó oldaláról.

– Vad ember… vad szavakat használ – szólt közbe Pedro. – Hallottátok? Bogota! Még nemigen tud gondolkozni. Most kezd beszélni.

Egy kisfiú megcsípte Nunez kezét.

– Bogota! – mondta csúfolódó hangon.

– Az ám! Mekkora város az, a ti falutokhoz képest! Én a nagyvilágból jövök, ahol az embereknek szemük van. Ahol az emberek látnak.

– Bogotának hívják – mondták.

– Megbotlott – tódította Correa. – Kétszer is megbotlott, míg ideértünk.

– Vigyétek az öregekhez.

Belökték egy koromsötét helyiségbe, ahol csak az egyik sarokban pislákolt a tűz. A tömeg is benyomult Nunez után. Hogy az ajtó becsukódott, Nunez semmit sem látott, és mielőtt észbe kaphatott volna, megbotlott egy ülő férfi lábában, és orra bukott. Estében érezte, hogy a karjával valakinek az arcába csap, és egy bosszús horkanást is hallott. Egy pillanatig küzdeni próbált a beléje kapaszkodó kezek ellen. Egyoldalú küzdelem volt, erre ő maga is csakhamar rájött. Jobbnak látta, ha csendben fekve marad.

– Elestem – szólalt meg aztán. – Ebben a vaksötétben nem látok semmit.

Csend támadt, mintha szavainak értelmét próbálnák megfejteni a jelenlevők. Majd Correa hangja hallatszott:

– Új ember. Most csinálták. Járás közben megbotlik, és értelmetlen szavakat kever a beszédébe.

A többiek is mondtak róla ezt-azt, de Nunez nem hallotta vagy nem értette pontosan, hogy mit.

– Fölkelhetek? – kérdezte, mikor egy kis szünet állt be a beszélgetésben. – Nem fogok többé ellenkezni veletek.

Kicsit tanácskoztak, aztán megengedték, hogy felálljon.

Egy hang – idősebb férfi hangja lehetett – most mindenfélét kérdezett tőle. Nunez megpróbálta lefesteni a nagyvilágot, ahonnan ide pottyant, és az eget és a hegyeket, a látást magyarázta, és a világ csodáit ezeknek az öregembereknek, akik sötétben ültek itt, a Vakok Országában. És azok semmit, de semmit nem hittek el, és semmit nem értettek abból, amit Nunez mondott. Erre nem volt elkészülve Nunez. Még a szavait is alig értették. Ezek az emberek már tizennégy nemzedéken át vakságban éltek, teljesen elvágva a látó világtól; mindazoknak a dolgoknak jelentése, amelyek a látással voltak kapcsolatban, elhalványult vagy megváltozott. Tündérmesévé vált képzeletükben maga a külső világ is; már régóta nem érdekelte őket semmi, ami a fal fölött emelkedő sziklás lejtőkön kívül esett. Lángeszű vak férfiak támadtak közülük, ezek összeszedegették a látó időkből magukkal hozott hit és hagyományok foszlányait, és mint üres képzelgést elvetették. Józan, egészséges tanítással újjá formálták a lelkeket. A vakok képzelete lassan-lassan elsorvadt a szemükkel együtt, de éles hallásukkal, érzékeny ujjaikkal új képzeletvilágot teremtettek. Csakhamar Nunez is rájött erre. Látnia kellett, mekkora balgaság volt azt hinni, hogy ezek az emberek tisztelni, sőt csodálni fogják őt azért, mert a nagyvilágból jött. Látnia kellett, hogy az ő képességei, amelyekre olyan büszke volt, itt mit sem érnek. Hasztalan próbálta nekik a látás csodáit magyarázni; a vakok azzal intézték el, hogy ezek csak egy “újonnan készült ember” összefüggéstelen zagyvaságai. Kissé szégyenkezve megadta tehát magát, és figyelmesen hallgatta a vének tanítását. A völgy legöregebb lakója elmagyarázta neki az élet, a vallás, a bölcselet problémáit. Elmondta, hogy ez a világ (mármint a völgy) valamikor üres katlan volt a sziklák között, azután előbb lélektelen lények kerültek ide, akiknek még tapintóérzékük sem volt, majd lámák jöttek, és más, kissé értelmesebb teremtmények, azután emberek, és végül angyalok, akik énekelnek és halk, csapkodó hangokat hallatnak, de akiket egyáltalán nem lehet megérteni. Nunez ezt az utóbbit sehogy sem értette, de aztán rájött, hogy az angyalok csak a madarak lehetnek.

Aztán megmagyarázta az öregember, hogy van meleg idő, és van hideg idő. Nunez megértette, hogy a vakoknál a hideg és a meleg váltakozása a nappalok és éjszakák váltakozását jelenti. A melegben nagyon jól lehet aludni, és a hidegben nagyon jól lehet dolgozni. Ha Nunez nem jön, mondta az öregember, most már az egész falu nyugovóra tért volna. Nunez bizonyára azért teremtődött, hogy elsajátítsa azt a bölcsességet, amelyet ők már a magukénak mondhatnak, s bár összefüggéstelenül beszél, és ügyetlenül viselkedik, bátorságában és jóindulatában nem kételkednek. Remélik, hogy igyekezni fog mindent megtanulni. Az ajtóban állók helyeslően morogtak. Aztán azt mondta az öregember, hogy késő éjszaka van – mert a vakok a nappalt nevezik éjszakának – és itt az ideje, hogy mindenki pihenni térjen. Megkérdezte Nuneztől, tudja-e, hogyan kell aludni. Nunez azt felelte, hogy tudja, de mielőtt lefekszik, enni szeretne.

Hoztak neki ennivalót, egy tál lámatejet és sós kenyeret, aztán elvezették egy távolabb eső viskóba, hogy egyék és aludjon, amíg a hegyi este hidege – az ő hajnaluk – új napra nem ébreszti. De Nunez nem tudott elaludni.

Felült, kinyújtóztatta fáradt lábát, és újra meg újra meghányta-vetette magában különös tapasztalatait.

Időnként fölnevetett, olykor vidáman, olykor bosszúsan.

– Még hogy értelmetlen vagyok! S az érzékeim tökéletlenek! Mit tudják a szerencsétlenek, hogy az égből küldött urukat és királyukat sértették meg! De majd én észre térítem őket. Csak előbb ki kell sütnöm, hogyan! Hogyan?!

Mikor a nap lehanyatlott, Nunez még mindig azon törte a fejét: hogyan?!

Nunez gyönyörködött minden szépben, és most úgy érezte, hogy a völgy körül tornyosuló, s a naplemente rózsaszínű fényében tündöklő hó- és jégborította csúcsoknál szebbet sose látott. A csodálatos látványról tekintete lesiklott a völgybe, ahol a falura és a zöldellő mezőkre már homály borult, és túláradó szívvel adott hálát az Istennek, amiért megadatott neki a látás gyönyörűsége.

A faluból valaki szólította:

– Hé, Bogota! Gyere ide!

Nunez mosolyogva állt föl. Most aztán megmutatja nekik, mi az, ha lát az ember. Kereshetik; csak azért sem fogják megtalálni.

– Ne mozdulj, Bogota! – kiáltotta az előbbi hang.

Nunez csak nevetett magában, és lopva lelépett az ösvényről.

– Ne taposd le a füvet, Bogota! Azt nem szabad!

Nunez szinte megnémult a csodálkozástól! Alig hallotta a saját lépéseit.

A hang tulajdonosa szaladva közeledett a tarkán kövezett úton.

Nunez lelépett a fűről.

– Itt vagyok – mondta.

– Miért nem jöttél, amikor hívtalak? – kérdezte a vak ember. – Mindig vezetni kell téged, mint egy gyereket? Nem hallod, hova lépsz?

Nunez nevetett.

– Látom, hová lépek – mondta.

– Olyan szó, hogy “látom”, nincs – felelte némi szünet után a vak ember. – Hagyj már fel ezzel a butasággal, és gyere, amerre a lépéseimet hallod.

Nunez kedvetlenül ment utána.

– Majd eljön az én időm – biztatta magát.

– Igen, majd megtanulod. A világban sokat kell az embernek tanulnia.

– Azt még sohasem hallottad, hogy “A félszemű is király a Vakok Országában”?

– Mi az, hogy vak? – kérdezte a vak ember csak úgy odavetve, hátrafelé.

Négy nap múlt el, és a Vakok Királya még az ötödik napon is névtelenül, ügyetlenül és értelmetlenül botladozott alattvalói között.

Királlyá kikiáltatni magam, gondolta Nunez, nem olyan egyszerű dolog, mint hittem. S addig is, amíg az “államcsínyen” törte a fejét, szót fogadott a vakoknak, és igyekezett elsajátítani az ország szokásait. Az éjszakai munkát rendkívül fárasztónak találta, és elhatározta, hogy ez lesz az első, amin változtatni fog.

A vakok egyszerű, munkás életet éltek, s az élet értékéről, a boldogságról körülbelül olyan fogalmaik voltak, mint általában az embereknek. Dolgoztak, de nem robotoltak; élelem, ruházat bőségesen kielégítette szükségleteiket: pihenőnapokat tartottak, sőt olykor huzamosabb időn át nem dolgoztak; szerettek muzsikálni és énekelni; ismerték a szerelem csodáit, és örültek a kisgyerekeknek.

Csodálatos biztonsággal mozogtak a maguk szervezett kis világában. Szükségleteiknek megfelelően készült minden. A völgy valamennyi szertefutó ösvénye ugyanabban a szögben keresztezte egymást, s a fordulókat az út szélébe vágott bemélyedésekkel jelölték; az utak és a talaj minden egyenetlenségét réges-rég eltüntették; minden módszerük és eljárásuk a jellegzetes körülményekből fejlődött ki, és természetes könnyedséggel alkalmazkodott a szükségletekhez. Érzékeik bámulatosan kifinomodtak; tíz lépés távolságból meghallották egymás legkisebb mozdulatait, és tudták, mit jelent a mozdulat – még egymás szívdobogását is hallották. A hallás és a tapintás tökéletesen pótolta a látást. Ásóval, kapával, vasvillával olyan ügyesen bántak, mint a leggyakorlottabb mezei munkás. Szaglóérzékük is csodálatosan kiélesedett; olyan szimatjuk volt, mint a kutyának. A sziklák közt élő lámák gondozása sem okozott nehézséget. Az állatok lejártak a falhoz, ahol a vakok ólakat építettek számukra, és enni adtak nekik. Nunez is kénytelen volt elismerni, hogy a vakok értik a dolgukat.

Nunez csak akkor kezdett lázadozni, mikor látta, hogy nem boldogul velük.

Eleinte többször is megpróbált a látásról beszélni.

– Hallgassatok rám, emberek – mondta. – Ti nem értetek engem.

Egyszer-kétszer néhányan meghallgatták; köréje ültek, és fejüket lehajtva, fülüket figyelmesen feléje fordították, és Nunez igyekezett minél értelmesebben megmagyarázni nekik, mi az, hogy látni.

Hallgatói közt volt egy lány – nem olyan beesett szemű, mint a többi, s a szemhéja is kevésbé vörös; az ember akár azt gondolhatta, hogy csak lesüti a szemét – ezt a lányt különösen nagyon szerette volna meggyőzni Nunez. Beszélt a látás csodáiról, a hegyekről, az égről, a napkeltéről. A vakok eleinte derűs hitetlenkedéssel, később egyre ellenségesebben hallgatták. Végül is kijelentették, hogy hegyek egyáltalán nem léteznek; ahol a lámák legelnek a sziklák között, ott a világ vége, s a sziklák fölött horpadt tető borul a világra, onnan kapják a harmatot és a lavinákat. És amikor Nunez erősködött, hogy a világnak se vége, se teteje nincsen, azt felelték, hogy ez bűnös beszéd. Nunez szavaiból, ahogy megpróbálta leírni az eget, a felhőket, a csillagokat, a vakok csak annyit értettek, hogy valami undorító, félelmetes üresség van a sima tető helyén, márpedig ők szentül hittek abban, hogy a világ horpadt teteje sima, bársonyos érintésű. Nunez látta, hogy megbotránkoztak szavain, és föladta a harcot. Azt gondolta, hogy megmagyarázza nekik a látás gyakorlati előnyeit. Egy reggel Pedrót látta közeledni a Tizenhetediknek nevezett ösvényen, a házak felé. Minthogy Pedro még olyan messze volt, hogy a vakok sem fülükkel, sem szimatjukkal nem érzékelhették közeledtét, Nunez így szólt:

– Pedro mindjárt itt lesz.

Egy öregember megjegyezte, hogy Pedrónak semmi keresnivalója a Tizenhetedik Ösvényen, és mintha csak igazolni akarná az öreget: az az ember, akit Nunez látott, befordult a Tizedik Ösvényre, és fürge léptekkel a külső fal felé igyekezett vissza. Minthogy Pedro nem érkezett meg, a többiek kicsúfolták Nunezt. Nunez mindenáron be akarta bizonyítani, hogy nem tévedett, és később megkérdezte Pedrót, nem őt látta-e a Tizenhetedik Ösvényen, de Pedro tagadta, hogy ő lett volna, meghazudtolta Nunezt, és attól fogva ellenségesen viselkedett vele.

Nunez aztán rávette őket, tegyék próbára. Egyikük menjen föl vele jó messzire, a lejtős domboldalba, és ő majd odafönt elmondja neki, mit lát lent, a házak között. El is mondott egyet-mást, de ami igazán érdekelte volna ezeket az embereket, az az ablaktalan házak belsejében, vagy a házak mögött ment végbe, így hát ez a próba nem sikerült, mert abból, ami a házakban vagy a házak között történt, Nunez sem látott semmit odafönt a domboldalban. Ez után az újabb kudarc után a vakok jól kinevették, és Nunez akkor elhatározta, hogy erőszakhoz folyamodik. Fölkap egy ásót, és a nyelével egy-két embert földre terít; majd a közelharcban kiderül, nem jobb-e annak, aki lát! Elhatározásának megvalósításában odáig jutott el Nunez, hogy megragadott egy ásót, de akkor rájött, hogy hidegvérrel képtelen egy vak embert megütni.

Azok tudták, hogy ő ásót vett a kezébe; ezzel Nunez tisztában volt. A vakok félrefordított fejjel, fülüket hegyezve résen álltak: várták, hogy most mi lesz.

– Tedd le azt az ásót – mondta az egyik, és Nunez szinte megborzadt önmagától. Már-már eldobta az ásót, de aztán az egyik vak embert odalökte a falnak, és szaladva menekült. El innen, el!

Keresztülvágott a réten, csak azért is letaposta a füvet, és valahol egy ösvény szélén leült. Érzett valamit abból a mámoros izgalomból, amely harc kezdetén fogja el az embert, de azért nem tudta, mitévő legyen. Nem, mégsem lehet a siker reményében olyanokkal kiállni, akiknek szellemi színvonalától egy világ választja el. Látta, hogy odalent az emberek ásókkal, botokkal fölfegyverkezve özönlenek ki a házakból, és feléje indulnak. Lassan haladnak, beszélgetnek, időnként valamennyien megállnak, a levegőbe szaglásznak és fülelnek.

Nunez kezdetben nevetett rajtuk. De később elment a kedve a nevetéstől.

Az egyik megtalálta Nunez nyomait a fűben, és lehajolva tapogatózott tovább.

Nunez vagy öt percig figyelte a menet lassú közeledését. Eleinte csak homályosan, aztán egyre dühösebben érezte, hogy nem várhat tétlenül. Fölállt, egy-két lépést tett a körfal felé, majd megfordult, és visszament előbbi helyére. A vakok csendesen, félkörben álltak és figyeltek.

Nunez is mozdulatlanul állt, és mind a két kezével szorosan fogta az ásót. Mit csináljon? Szétüssön köztük?

Füle vadul lüktetett “A félszemű is király a Vakok Országában!” ütemére.

Mit csináljon? Szétüssön köztük?

Fölnézett a mögötte ágaskodó, magas és megmászhatatlan falra. Megmászhatatlan, mert teljesen sima felület, de itt-ott rések is akadnak benne… Aztán megint a közeledőket nézte. Egyre újabb csapatok özönlöttek ki a házakból.

Szétüssön köztük?

– Bogota! – kiáltott valaki. – Hol vagy, Bogota?

Még szorosabban markolta az ásóját, és lefelé akart indulni, de abban a pillanatban körülzárták. “Ha hozzám nyúlnak, ütök! – fogadkozott magában. – Szavamra, ütök, ha hozzám nyúlnak!”

– Ide hallgassatok! – kiáltotta. – Én ebben a völgyben azt fogom csinálni, ami nekem tetszik! Halljátok, mit mondok? Azt fogom csinálni, ami nekem tetszik, és oda megyek, ahová akarok!

A vakok tapogatózva, de gyorsan közeledtek feléje. Olyan volt, mintha szembekötősdit játszanának, mintha csak egyvalakinek nem lenne bekötve a szeme.

– Fogjátok meg! – kiáltotta az egyik.

A kör egyre szűkebbre zárult Nunez körül. Most már igazán tennie kell valamit.

– Nem értitek?! – A kiáltásnak fenyegetően és határozottan kellett volna hangzania, de Nunez hangja megcsuklott. – Ti vakok vagytok, én pedig látok! Hagyjatok békén!

– Tedd le az ásót, Bogota, és gyere le a fűről.

Erre a felszólításra, amely olyan ismerősen hangzott a városi ember fülének, Nunezt elöntötte a düh.

– Jaj nektek! – Nunez már zokogott izgalmában. – Jaj nektek! Szavamra, ütök, ha nem hagytok békében!

Nunez szaladni kezdett, maga sem tudta, hová, merre. Menekült a vakok elől, mert irtózott a gondolattól, hogy megüsse őket. Megállt, hogy körülnézzen, hol bújhatna ki a körből. Arrafelé indult, ahol az emberek nem álltak olyan szorosan egymás mellett, de azok meghallották közeledő lépteit, és menten fölzárkóztak. Nunez látta, hogy nincs menekvés – és lecsapott az ásóval. Érezte, hogy az ütés valakinek a karját érte, egy vak ember feljajdult és elvágódott, Nunez pedig szabad volt.

Szabad! Hiszen lent a házak között ásókkal, karókkal fölfegyverzett férfiak százai nyüzsögtek megfontolt fürgeséggel.

Háta mögül is lépéseket hallott, egy magas férfi szaladt utána. Nunez magánkívül volt dühében, az ásóval üldözője felé suhintott, továbbszaladt, és szinte felrikkantott örömében, hogy egy másik üldözője elől is sikerült kitérnie.

De most már nagyon félt. Fejvesztetten szaladgált ide-oda, fölösleges kerülőket tett, s mert azt se tudta, merre nézzen, minduntalan megbotlott. El is esett egyszer, és a vakok hallották a zuhanást. Messze fönt a körfalban egy nyílást fedezett fel – a mennyország, gondolta -, s eszeveszett futásnak eredt. Már nem is törődött azzal, hogy üldözik-e vagy sem. Végre fönn volt, átbotorkált egy pallón, és fölkapaszkodott a sziklák közé, egy fiatal láma nagy meglepetésére és bosszúságára. A láma ugrándozva elmenekült, Nunez pedig zihálva roskadt le a földre.

Hát így végződött “az államcsíny”.

Nunez két napot és két éjszakát töltött a völgykatlanon kívül, étlen-szomjan, a szabad ég alatt. Volt ideje rágódni a váratlan eseményeken. Sokszor-sokszor elmondta magában, és egyre gúnyosabban – önmagát gúnyolva – a közmondást, amely ezúttal csütörtököt mondott: “A félszemű is király a Vakok Országában.” Hasztalan törte a fejét, miképp gyűrhetné le és hódíthatná meg ezt a népet, semmi okosat nem tudott kitalálni. Nincs fegyvere, és most már nem is szerezhet fegyvert.

A civilizáció már Bogotában megfertőzte Nunezt. Sehogyan sem tudta rászánni magát, hogy lemenjen és megöljön egy vak embert. Persze, ha megölne egyet közülük, és azzal fenyegetőznék, hogy valamennyiüket lemészárolja, akkor talán diktálhatná a feltételeket. De előbb kialussza magát!

Valami ennivalót keresett a fenyőfák között, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a bokrok aljában, mialatt hullott a dér – sőt, nem sok reménnyel bár, de azon mesterkedett, hogy megfogjon és leterítsen egy lámát: esetleg egy kővel agyondobhatná, és aztán megehetné. De a lámák féltek tőle, bizalmatlanul méregették barna szemükkel, és sziszegtek, ha Nunez a közelükbe merészkedett. A második napon már nagyon félt Nunez, és többször is kirázta a hideg. Végül visszamászott a völgybe. Gondolta, megpróbál egyezkedni a vakokkal. Addig kiabált, míg két ember elő nem jött. Mikor látta, hogy hajlandók szóba állni vele, azt mondta Nunez:

– Bolond voltam. De hát nem tehetek róla, új ember vagyok, csak nemrég készültem el.

Azok azt felelték, hogy ezen a hangon már inkább megérthetik egymást.

Aztán azt mondta Nunez, hogy azóta okosabb lett, és nagyon megbánt mindent.

Aztán – tehetetlenül – sírva fakadt, mert nagyon elgyöngült, és rosszul érezte magát. A vakok a sírást is jó jelnek vették.

Megkérdezték, még mindig azt hiszi-e, hogy “lát”?

– Nem – felelte Nunez. – Az is ostobaság volt. A “lát” szó semmit nem jelent, a semminél is kevesebbet!

– Mi van odafönt? – kérdezték a vakok.

– Tízszer akkora magasságban, mint amekkora egy ember, tető van a világ fölött – sziklatető, nagyon-nagyon sima sziklatető… – Nunez megint görcsös zokogásban tört ki. – Ne kérdezzetek többet, amíg enni nem adtok, mert éhen halok!

Azt hitte, szigorúan megbüntetik, de a vakok elnézőek voltak. Lázadását általános butaságának és alsóbbrendűségének számlájára írták. Miután megverték, igen egyszerű, de a lehető legnehezebb testi munkát bízták rá, és nem lévén más választása, Nunez alázatosan engedelmeskedett.

Néhány napi betegsége alatt gondosan ápolták, ez megkönnyítette az engedelmességet. Viszont a vakok ragaszkodtak ahhoz, hogy Nunez sötétben feküdjék, s ezt nagyon nehezen bírta. És vak bölcsek jöttek be hozzá, és elméjének gonosz eltévelyedéséről beszéltek, és megfeddették őt, amiért kételkedett abban, hogy az ő világegyetemüket fedél borítja. Olyan meggyőzően beszéltek a bölcsek, hogy Nunez már-már azt hitte: ő az, akit érzékei rászednek, és csak ezért nem látja a világ fedelét, amely pedig valóban ott van a feje fölött.

Nunez tehát polgárjogot nyert a Vakok Országában. Már nem látta valamennyiüket egyformának, egyénenként ismerte és megszokta őket. Az a világ, amely a hegyeken túl terült el, egyre távolibbnak és valószínűtlenebbnek tetszett. Yacob, Nunez gazdája, ha nem haragudott valamiért, egészen kedves ember volt. Aztán itt volt Pedro, Yacob unokaöccse, és Medina, Yacob legkisebb leánya. Medinát nem sokra becsülték a Vakok Országában, mert nemes metszésű arca volt, és lényéből hiányzott az a simulékony lágyság, amely a vakok számára a női szépség elengedhetetlen feltétele. Nunez mindjárt kezdetben szépnek találta Medinát, s most már az egész világon a legeslegszebbnek. A leány szemhéja nem volt olyan vörös és beesett, mint a többi nőé; az ember szinte várta, hogy fölvesse a szemét. És hosszú szempillái voltak Medinának, márpedig a hosszú szempilla itt a völgyben nagy szépséghibának számított. És a hangja is erősebb volt, mint amilyet a völgybeli ifjak szerettek. Így hát Medinának nem akadt udvarlója.

Eljött az idő, amikor Nunez úgy érezte, ha Medina szeretné őt, élete végéig boldogan itt maradna a völgyben.

Szemmel tartotta a lányt; alkalmat keresett arra, hogy apró szolgálatokat tegyen neki, és egyszer csak észrevette, hogy a lány is fölfigyelt rá. Egy pihenőnapon egymás mellett ültek a csillagok halvány fényében. Lágy, édes zene szólt. Nunez keze a lány kezére tévedt, és meg merte szorítani. Medina nagyon gyöngéden viszonozta a szorítást. És egy napon, mikor ebédeltek a sötétben, Nunez érezte, hogy a lány keze az ő kezét keresi. A tűz éppen felvillant, és Nunez látta, hogy milyen gyöngéd a lány arca.

Elhatározta, hogy beszél vele.

Egyszer, mikor a lány a nyári este holdfényében a rokkát pergette, Nunez odament hozzá. Olyan volt most Medina, mint valami ezüstös ködből szőtt csodálatos tünemény. Nunez a lábához kuporodott, megmondta neki, hogy milyen gyönyörű, és megmondta, hogy szereti. A szerelmesek tiszteletteljes gyöngédségével szólott, szinte áhítatos volt a hangja; a leányhoz még soha, senki nem közeledett ilyen hódolattal. Medina nem adott határozott választ, de nyilvánvalóan szívesen hallgatta Nunez szavait.

Ezután, valahányszor alkalma nyílt, Nunez mindig megszólította a lányt. Most már Nunez számára is a völgy jelentette a világot, s az a másik világ, a hegyeken túl, ahol az emberek napfényben éltek, tündérmesévé ködösödött; tündérmesévé, amelyet majd egyszer elmond Medinának. Nagyon tapintatosan, nagyon félénken megpróbált a lánynak a látásról beszélni.

Medina valami csodálatosan költői elképzelésnek gondolta a látást, és úgy hallgatta Nunez meséit a csillagokról és a hegyekről és a saját tündöklő szépségéről, mintha valami titkos dolgot cselekednék. Nem hitte el, amit a férfi mesélt, és csak félig értette Nunez szavait, de megborzongott a gyönyörűségtől, és Nunez azt hitte, Medina tökéletesen érti őt.

Nunez szerelme már nem volt olyan félénk és áhítatos: bátrabb lett. Elhatározta, hogy megkéri a lány kezét Yacobtól és a vénektől, de a lány megijedt ettől, és azt mondta Nuneznek, hogy várjon még. Yacob az egyik idősebb lányától tudta meg, hogy Medina és Nunez szeretik egymást.

A házasságot kezdettől fogva hevesen ellenezték a völgyben; nem annyira azért, mert Medinát többre értékelték, mint inkább azért, mert Nunezt nem tartották maguk közül valónak; ostoba, tehetetlen lényt láttak benne, olyan valakit, aki az ember legalacsonyabb mértékét sem üti meg. Medina nővérei is elkeseredetten ellene voltak a házasságnak, mondván, hogy Medina mindnyájuk fejére szégyent hoz; és az öreg Yacob, aki már szinte megkedvelte ügyetlen, de engedelmes szolgáját, most erélyesen megrázta a fejét, és kijelentette, hogy erről a házasságról szó sem lehet. A völgybeli fiatal férfiak azt mondták, ez a házasság fajuk meggyalázása lenne; egyikük odáig vetemedett, hogy leszidta és megütötte Nunezt. Az visszaütött. Amióta itt élt a völgyben, Nunez most vette először hasznát annak, hogy félhomályban is lát, és ez után a verekedés után senki sem mert többé kezet emelni rá. De a házasságba azért nem egyeztek bele.

Az öreg Yacobnak a legkisebbik lánya volt a kedvence, és fájt neki, hogy Medina sírva borul a vállára.

– De hát tapasztalhattad, szívem, hogy milyen idétlen. Képzelődik, és mindent rosszul csinál.

– Tudom – zokogott Medina. – De azért már okosabb, mint volt. Napról napra javul. És erős, édesapám, és olyan kedves – mindenki másnál erősebb és kedvesebb. És szeret engem, apám, és én is szeretem őt.

Az öreg Yacob nagyon szomorú volt, hogy nem tudta lányát megvigasztalni, és a helyzetet még szomorúbbá tette az, hogy az öreg maga is megszerette Nunezt. Sok jó tulajdonságot fedezett föl benne. Ott ült az öreg az ablaktalan tanács-szobában a vének között, és hallgatta beszélgetésüket. Alkalomadtán közbe is szólt.

– Már okosabb, mint volt – mondta. – Valószínű, hogy egy szép napon éppen olyan épelméjű lesz, mint mi vagyunk.

És akkor az egyik öregnek, aki szeretett a dolgok mélyére hatolni, egy ötlete támadt. Ezt az öreget orvosként tisztelte a völgy népe, ő volt a nagy gyógyító, bölcs és találékony elme, és vonzotta őt a feladat, hogy Nunezt kigyógyítsa különcségeiből.

– Megvizsgáltam Bogotát – mondta -, és most már jobban értem a helyzetet. Azt hiszem, van mód rá, hogy meggyógyítsuk.

– Én is mindig ebben reménykedtem – mondta az öreg Yacob.

– Az agya beteg – szólt a vak orvos.

A többiek helyeslően morogtak.

– És mi baja az agyának?

– Ó! – sóhajtott az öreg Yacob.

– Ez – felelt önmagának az orvos. – Ez a furcsa valami, amit ő szemnek nevez, és ami csak arra való, hogy kellemesen lágy bemélyedést idézzen elő az arcban. Bogotának ez az úgynevezett szeme beteg, mégpedig olyan mértékben, hogy az agyban is zavarokat okoz. Bogota szeme természetellenesen nagy, szempillái is vannak, a szemhéjai mozognak, következésképpen a szemek állandóan izgatják az agyat.

– Igazán? – kérdezte Yacob. – Igazán azt hiszed, hogy ez a baj?

– Alapos megfontolás után, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy Bogota meggyógyításához csak egy könnyű és egyszerű műtétre van szükség. El kell távolítani ezeket az agyat ingerlő, fölösleges testeket.

– És akkor teljesen épelméjű lesz?

– Teljesen épelméjű, és kitűnő honpolgár.

– Ó, milyen csodálatos a tudomány! Hála legyen az Égnek! – kiáltott fel Yacob, és rögtön elindult, hogy közölje Nunezzel az örvendetes újságot.

Yacob azonban úgy találta, hogy Nunez hidegen fogadta a jó hírt. Ez elkedvetlenítette az öreget.

– Olyan hangon beszélsz, mintha nem is szeretnéd a leányomat – dohogott.

Medina végül mégis meggyőzte Nunezt arról, hogy alá kell vetnie magát a műtétnek.

– Ugye, te nem akarod, hogy elveszítsem a szemem világát?

Medina a fejét rázta.

– Az én világom a látás.

Medina még mélyebben hajtotta le a fejét.

– Olyan sok szép van a világon, olyan sok szép – a virágok, a zuzmók a sziklák között, a szőrme lágy fénye, a messzi ég a kergetőző felhőkkel, a naplementék és a csillagok. És itt vagy te. Ha semmi más nem volna a világon, már azért is jó látni, mert láthatom a te édes, derűs arcodat, mosolygó ajkadat, a te drága, összekulcsolt kezedet… A szememnek köszönhetem, hogy rád találtam, a szemem tart itt melletted, a szemem, amelyet ezek az ostobák el akarnak venni tőlem. S ha elveszik a szememet, be kell érnem azzal, hogy megérinthetlek, hogy a hangodat hallom, de soha többé nem láthatlak. Ha elveszik a szememet, el kell merülnöm a sötétségben, a sziklatető alatt, az alatt a rettenetes tető alatt, amely a te képzeletedet megbénítja… Ugye, nem akarod, hogy elveszítsem a szemem világát?

Nunez szívébe nyugtalanító kétség lopózott. Elhallgatott, a kérdés ott maradt a levegőben.

– Néha – kezdte a lány -, néha azt szeretném… – ő is elhallgatott.

– Mit szeretnél? – kérdezte, rosszat sejtve a férfi.

– Néha jobban szeretném, ha nem beszélnél így.

– Ha hogyan nem beszélnék?

– Tudom, hogy… hogy szép, amit elképzelsz. Szeretem, ha mesélsz, de most…

Nunez hátán végigfutott a hideg.

– De most? – kérdezte elhaló hangon.

A lány nagyon csendesen ült a helyén.

– Azt akarod mondani, hogy… azt hiszed… jobb lennék, jobb lennék talán, ha…

Nunez most már mindent értett. Düh fogta el, düh a kegyetlen sorssal szemben, de ugyanakkor melegség öntötte el a szívét, forró szánalom a leány iránt, aki nem képes őt megérteni.

– Drágám – mondta, és látta Medina sápadt arcán, mennyire küszködik szegényke a szavakkal. Átölelte a lányt, megcsókolta a fülét, és sokáig ültek némán egymás mellett.

– És ha beleegyezném!… – kérdezte végül, nagyon gyöngéden a férfi.

Medina a nyakába borult, és vad zokogásba tört ki.

– Ó, ha beleegyeznél – tördelte -, ha beleegyeznél!

A műtét előtt, amely a szolgai alsóbbrendűségből a vak polgár rangjára fogja emelni őt, Nunez már egész héten nem tudott aludni, s a napfényes, meleg órák alatt, míg a többiek jóízűen szunnyadoztak, ő tépelődve gubbasztott vagy céltalanul kóborolt. Megpróbált beletörődni sorsába. Beleegyezett a műtétbe, de még most sem volt biztos önmagában. A munkaidő véget ért, a nap tündöklő-fényesen emelkedett a hegycsúcsok fölé. Elérkezett az utolsó nap. Holnap már nem fog látni. Néhány pillanatig beszélt Medinával, mielőtt a lány nyugovóra tért.

– Holnap – mondta -, holnap már nem láthatlak.

– Édes szívem – suttogta a lány, és teljes erejéből megszorította Nunez kezét. – Nem fog nagyon fájni – mondta -, és énértem viseled el ezt a fájdalmat… Ó, bár meghálálhatnám… Ó, ha boldoggá tehetnélek, én édes szerelmem! Te szelíd hangú egyetlenem, ha tudnád, milyen nagyon szeretnélek boldoggá tenni!

Nunez azt sem tudta, melyiküket sajnálja jobban: önmagát-e, vagy a lányt?

Átölelte Medinát, ajkát az ajkára szorította, és utoljára nézett az édes arcocskába.

– Isten áldjon meg! – rebegte. – Isten áldjon!

Aztán némán elfordult a lánytól.

Medina hallotta szerelmesének lassan távolodó lépteit, és volt valami a lépések ritmusában, ami megint szenvedélyes zokogásra késztette.

Nuneznek az volt a szándéka, hogy elvonul valami elhagyatott helyre, a rét szépséges fehér nárciszai közé, és ott várja be az áldozat óráját, de ahogy mendegélt, felnézett az égre, és látta a reggelt, és a reggel, mint egy aranypáncélba öltözött angyal, lépegetett le a szirteken…

Úgy tetszett Nuneznek, hogy ezzel a csodálatos ragyogással szemben minden: ő maga is, szerelme, a vakok világa odalent a völgyben – a bűn fészke.

Nem tért le a virágos mezőre, amint szándékában volt, hanem egyenesen ment tovább, megmászta a körfalat, felkapaszkodott a sziklákra, és tekintete állandóan a napsütötte jeges csúcsokon, a hómezőkön járt.

Csak itta, itta a tündöklő szépséget, és képzelete abba a másik világba szárnyalt, amelyről örökre le akart mondani.

A nagy, szabad világra gondolt, amelytől elszakadt, az ő világára, képzelete a hegyeken túl csapongott, a mérhetetlen távolokba. Bogotát látta lelki szemével, a város ezernyi, vérpezsdítő gyönyörűségét, az aranyfényű nappalokat, a titokzatos, ezüstfehér éjszakákat, a legislegszebbet minden város között, a szökőkutakat, szobrokat, fehér házakat. Arra gondolt, hogy egy-két nap alatt, hegyszorosokon át, el lehetne jutni a város nyüzsgő utcáiba. A hosszú hajóútra gondolt, amely a folyón Bogotából a még tágabb világba viszi az embert, falvak és városok mentén, erdők és pusztaságok között. Megy-megy az ember napokon át a folyó hátán, és egyszer csak elmaradnak a folyó partjai, hatalmas gőzösök hasítják a vizet, és a bámuló tekintet előtt kitárul a tenger, a végtelen tenger, ezer szigetével, ezer meg ezer szigetével és a sok-sok, homályba vesző hajóval, amelyek szakadatlanul járják az utat a nagy-nagy világ körül. És a tenger fölött az égbolt – itt nem sötétítik el a hegyek az eget, nemcsak egy tenyérnyi darabkát látni belőle, mint a hegyek között, hanem mérhetetlen, véghetetlen kékséget, és éjszaka csillagok úsznak az ég mély, sötétkék tengerében…

Nunez tekintete élesen fürkészte a hegyek dús kárpitját.

Ha például felmászna az ember ezen a víz vájta meredeken, ahhoz a kürtőszerű szakadékhoz, egészen magasra jutna a törpefenyők között, amelyek lépcsőzetesen kerítik körül a szorost. És aztán? Azt a kiugró sziklát is el lehetne érni. És onnan talán még följebb lehetne kapaszkodni azon a hóborította szakadékon; és ha arra nem járható az út, talán kelet felé akad egy másik, amellyel meg tud birkózni. És azután? Azután az ember fölér arra a borostyán színű hómezőre, és akkor már a fél út mögötte maradt.

Nunez visszapillantott a falura, aztán megfordult, és sokáig bámult le a völgybe.

Medinára gondolt, de a lány már nagyon messze volt tőle.

A hegyfal felé fordult, amelyet megvilágított a kelő nap fénye.

Nagyon óvatosan, nagyon vigyázva fölfelé kezdett kapaszkodni.

Mikor leszállt az alkonyat, már nem kapaszkodott, de messzire és magasra jutott. Volt már életében magasabban is, de most is nagyon magasan volt. Ruhái összevissza szaggatva, keze-lába vérzett, testéről sok helyütt lehorzsolódott a bőr, de mosolyogva feküdt a sziklán, mint aki nagyon jól érzi magát.

Onnan, ahol feküdt, a völgy szűk katlannak látszott. Nunez úgy gondolta, egy mérföldnyi utat tehetett meg. A völgyre már árnyék borult, áttetsző pára lebegett fölötte, pedig a hegycsúcsok még napfényben lángoltak. A hegycsúcsok még napfényben lángoltak, és körös-körül ezek az apró sziklák, ez a csodálatos szépség. Itt finom rajzú zöld erek hálózzák be ezt a szürke kőzetet, amott kristályos felületek csillannak meg, és a szikla repedéseiből, ott, ahol Nunez feje pihent, egy icipici, gyönyörűségesen szép, narancsszínű zuzmó bújt elő. Titokzatos, mély árnyékok ereszkedtek alá, a kékség bíborszínbe mélyült, a bíborszín fénylő sötétségbe. És odafent a határtalan égbolt. De Nunez már mindebből nem látott semmit, teljesen mozdulatlanul feküdt, csak mosolygott, mintha örülne, hogy sikerült elmenekülnie a Vakok Országából, ahol király akart lenni.

Aztán a naplemente izzása is megfakult, leszállt az éjszaka, és Nunez még mindig békésen és elégedetten feküdt ott, a hideg csillagok alatt.

-- próza

Nincs hozzászólás to “H. G. Wells: A vakok országa”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)