Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » H. G. Wells: Struccvásár

H. G. Wells: Struccvásár

26 február 2013

Wells– Visszatérve a madarak árára – mondta az állatkitömő, egy ifjúkori utazásának emlékeit élesztgetvén -, láttam egy struccot egyszer, amelyiknek háromszáz font volt az ára. Háromszáz font!

Rám nézett a szemüvege fölött, hogy hát ehhez mit szólok.

– És láttam egy másikat, amelyik négy fontért sem kellett senkinek.

– Nem – mondta -, nem volt különleges strucc az a háromszáz fontos. Semmiféle kunsztot nem tudott. Közönséges átlag-strucc volt, a tollazata egy kicsit színehagyott, mert diétán élt. És még csak azt sem lehetett mondani, hogy túlságosan nagy volt a kereslet a struccpiacon. Az ember azt hitte volna, hogy egy kelet-indiai könnyen kifizet a mellényzsebéből öt struccot. Csakhogy az egyik strucc lenyelt egy gyémántot.

Azt az alakot, akinek a gyémántját lenyelte a madár, Sir Mohini Padishah-nak hívták. Utálatos, nyegle, piperkőc majom volt; mondjuk, a lábától a nyakáig olyan jampec, amilyenek ezrével szaladgálnak a Piccadillyn, a nyakán pedig ocsmány fekete fej ült, a fején ormótlan turbánt viselt, a turbán közepén egy gyémánt csillogott. A mi struccmadarunk kikapta a fényes követ, és mire a pasas észbe kapott és patáliát csapott, a strucc is rájött, hogy szabálytalan dolgot művelt, és inkognitóját megőrzendő, szépen elvegyült társai közé. Mindez egy szempillantás alatt történt. Én az elsők között érkeztem a helyszínre, akkor már javában ordított az indus. Két matróz meg az az ember, aki a madarakat szállította, a hasát fogta nevettében. Hát ha az ember meggondolja, mindenesetre eléggé szokatlan módja az ékszerlopásnak. A struccok gondozója a válságos pillanatban nem volt jelen, tehát nem tudhatta, melyik madár a tettes. Elég az hozzá, a gyémánt eltűnt. Hogy őszinte legyek, én egy csöppet sem sajnáltam a kárvallottat. Egész úton azzal a nyavalyás gyémánttal hencegett.

Az ilyesminek persze rögtön híre kel a hajón. Mindenki erről beszélt. Padishah visszavonult bánatával a kabinjába. Ebédnél, a pasas két másik indussal külön asztalnál pöffeszkedett, a kapitány egy kicsit ugratta Padishah-t, erre az dühbe gurult, és felém fordult. Én a háta mögött ültem. Hogy azt mondja, őneki esze ágában sincs megvásárolni a struccokat, ő a drágakövét akarja vissza. Neki, mint angol állampolgárnak, jogai vannak. A gyémántot meg kell találni. Ehhez ragaszkodik. Ha kell, a Felsőházhoz fordul jogvédelemért. Az az ember, aki a madarakat szállította, fafejű alak volt, semmit nem lehetett neki megmagyarázni. Az istennek sem egyezett bele, hogy orvosi beavatkozással keressék meg a tolvaj struccot. Őneki azt parancsolták, hogy így meg így etesse az állatokat, így meg így bánjék velük, és ő nem bolond az állását kockáztatni. Nem tűri, hogy az állatokat olyasmivel etessék, ami nincs benne a kiszabott diétában, és nem tűri, hogy holmi orvosi kezelésnek vessék alá őket. Padishah gyomormosást követelt, bár természetesen madaraknál nem lehet gyomormosást végezni. Ez a Padishah mindenféle jogszabályokkal dobálózott, ahogy már ezek a bengáliak szoktak; azzal fenyegetőzött, hogy lefogja a struccokat meg más effélével. Volt a hajón egy öregúr, aki azt mondta, hogy a fia Londonban ügyvéd, és ez az öregúr azt állította, hogy amit egy madár lenyel, az ipso facto a madár alkatrészévé válik, és Padishah legföljebb kártérítést követelhet, de még akkor is kérdés, nem utasítják-e el keresetét azzal, hogy ő, mint tulajdonos, vétkes hanyagságot követett el, miért nem vigyázott jobban a gyémántjára. Egy struccmadárral, amely nem az ő tulajdona, egyébként semmit sem csinálhat. Ez rettenetesen felizgatta Padishah-t, annál inkább, mert a legtöbben egy véleményen voltunk az öregúrral. A hajón nem volt jogász, aki a vitát eldönthette volna, így hát mindenki azt mondta, ami éppen eszébe jutott. Végre, mikor már az adeni kikötőt is elhagytuk, az indus megadta magát. Négyszemközt tárgyalt a madarak gondozójával, és felajánlotta neki, hogy mind az ötöt megveszi.

Másnap reggel megint nagy ramazurira ébredtünk. A madaras ember kijelentette: neki nincs felhatalmazása a struccok eladására, és semmi pénzért nem válik meg tőlük. De, úgy látszik, elárulta Padishah-nak, hogy van a hajón egy Potter nevű euráziai, aki már ajánlatot tett neki a madarakra. Padishah erre mindnyájunk füle hallatára lepocskondiázta Pottert. De azt hiszem, a legtöbben úgy véltük, hogy Potternek több esze van, mint mindnyájunknak, és amikor kiderült, hogy Potter már Adenből sürgönyzött Londonba, hogy meg akarja venni a madarakat, és Szuezbe távirati választ kér, én úgy szidtam magam, mint a bokrot, amiért ez nem nekem jutott eszembe, és amiért így elszalasztottam ezt a kedvező alkalmat.

Szuezbe érvén, Padishah sírt – igazi könnyeket ontott -, mikor megtudta, hogy Potter lett a madarak gazdája, és azonmód kétszázötven fontot ígért az öt struccért. Ez az összeg két százalékkal több volt, mint amennyit Potter adott értük. Potter azt felelte, akármi legyen, ha csak egyetlen strucctól is megválik, hogy ő sorra meg akarja ölni valamennyit, mert meg kell találnia a gyémántot. De aztán gondolkozott az ajánlaton, és már nem zárkózott el oly mereven. Nagy svihák volt ez a Potter, alighanem hamisjátékos, és az ilyen zsákbamacska üzlet, amilyen ez a strucc-dolog volt, nagyon megfelelt a vérmérsékletének. Félig tréfásan azt mondta, hogy egyenként elárverezi az állatokat, a kikiáltási ár darabonként nyolcvan font lesz. De az egyiket kabalából megtartja.

Nem szabad elfelejteni, hogy az eltűnt gyémánt értékes darab volt. Egy kis zsidó, egy gyémántkereskedő, aki velünk utazott a hajón, mikor Padishah megmutatta neki a követ, azt mondta, hogy három-négyezer fontot is megér. A strucc-árverés tehát izgatta az utasok fantáziáját. Egyszer, amikor a madarak gondozójával mindenféle közömbös dologról beszélgettem, ő véletlenül megemlítette, hogy az egyik strucc gyöngélkedik, alighanem az emésztésével van baj. Azt is mondta, hogy a beteg struccnak az egyik farktolla majdnem teljesen fehér, így hát könnyen ráismertem a többi között, és amikor a másnapi árverésen Padishah nyolcvanötöt ígért ezért a madárért, én kilencvenet ígértem. Gondolom, túlságosan biztosnak látszottam a dolgomban, és nagyon is mohón licitáltam, amiből a többiek arra következtettek, hogy én tudok valamit, amit ők nem tudnak. Padishah, mint egy felelőtlen őrült, rávetette magát erre a madárra. Végül is a gyémántkereskedő vette meg 175 fontért. Potter azt állította, hogy amikor leütötte a kalapácsot, Padishah 180-at kiáltott, de akkor már késő volt. Egyszóval a strucc a zsidó kereskedőé lett. Az valahonnét rögtön kerített egy pisztolyt, és agyonlőtte a madarat. Potter óriási ribilliót csapott, hogy ő most majd nem tudja eladni a többit, persze Padishah is handabandázott; de valamennyien roppant izgatottan vártuk a boncolás eredményét. Mondhatom, nagyon örültem, hogy a gyémánt nem került elő – képzelhetik, mennyire örültem. Száznegyvenig magam is alkudtam erre a madárra.

A kis zsidó úgy viselkedett, ahogyan a zsidók szoktak, nem csinált nagy esetet a balszerencséből. Potter azonban kijelentette, hogy addig nem folytatja az árverést, amíg egyhangúlag meg nem állapodunk abban, hogy a vevők csak az árverés befejeztével vehetik át az árut. A kis zsidó tiltakozni próbált, azt vitatta, hogy kivételes esetről van szó, és minthogy nem tudtunk megegyezni, a döntést másnapra halasztottuk.

Mondhatom, hogy aznap este, a vacsoránál nagyon harcias volt a hangulat. Végül mégis Potter győzött, mert beláttuk, hogy igaza van, és különben is “sportszerűen” viselkedett, ezt illik figyelembe venni. Az öregúr pedig, akinek a fia Londonban ügyvéd, azt mondta, hogy gondolkozott a dolgon, és nem tudja, nem az lenne-e a leghelyesebb, ha a megtalált gyémántot visszaadnák jogos tulajdonosának. Emlékszem, én azt mondottam, hogy a gyémánt ebben az esetben jogilag a “talált tárgyak” kategóriájába tartoznék, amivel körülbelül el is találtam az igazat. Heves vita után megállapodtunk abban, hogy ostobaság a madarakat a hajón megölni. Az öregúr erre még mélyebben belemerült a jogi fejtegetésekbe, és azt akarta bebizonyítani, hogy maga az árverés is törvénytelen szerencsejáték, és a kapitányhoz fordult; de Potter azt felelte, hogy ő utóvégre a struccokat bocsátja áruba, nem a gyémántot, és senkit sem kíván rábeszélni a vásárra. Persze, mert Potter meg volt győződve róla, hogy a közül a három madár közül, amelyet még el akart árverezni, egyik sem nyelte le a gyémántot. Potter azt remélte, hogy a gyémánt annak a madárnak a gyomrában van, amelyet nem akart eladni.

Másnap megint nagyon magasra verték föl az árakat. Az esélyek emelkedtek, minthogy öt madár helyett már csak négy volt. Következésképpen az árak is emelkedtek. Átlag kettőszázhuszonhét fontra verték föl egy-egy madár árát. Furcsa volt, hogy Padishah ezúttal nem licitált. Összevissza fecsegett, megint a lefoglalást emlegette. Potter szóba sem állt vele. Az egyik struccot egy csendes kis tengerésztiszt kapta, a másik a kis zsidóé lett, a harmadikat közösen vették meg a hajó gépészei. És akkor Potter egyszerre úgy tett, mintha megbánta volna, hogy eladta a madarakat, azt mondta, legalább ezer fontot dobott ki az ablakon, és hogy biztosan nem az ő madara nyelte le a gyémántot. Próbáltam megnyugtatni, azt mondtam, még nem veszett el minden remény, és akkor kisült, hogy azt a negyedik madarat is, amelyet magának akart megtartani, eladta valami politikusnak, aki szabadsága alatt Indiában volt tanulmányúton, az indus erkölcsöket és társadalmi viszonyokat tanulmányozta. Ez a negyedik volt a háromszáz fontos strucc. Három madarat Brindisiben kivittek a hajóról – bár az öregúr véleménye szerint ezzel súlyosan megsértették a vámszabályokat -, és Potter meg Padishah is kiszállt Brindisiben. Az indus majd megőrült, látván, hogy a madarak, amelyek az ő gyémántját lenyelték, hogy úgy mondjam, eltűnnek a szeme elől. Hangoztatta, hogy pert indít, kártérítést követel – az agyára ment a kártérítés -, s megadta nevét és címét a madarak tulajdonosainak, hogy tudják, hová kell küldeniük a megtalált gyémántot. Senkit sem érdekelt Padishah neve és címe, és senki sem közölte vele a saját nevét és címét. A pályaudvaron megint nagy veszekedés volt. Aztán mindegyikük más-más vonatra szállt.

Én Southamptonban láttam az utolsót a boldogtalan struccok közül, mikor partra szálltam. Az a strucc volt, amelyet a gépészek vettek meg; valami léces ládafélében álldogált hosszú lábaival; mondhatom, soha nem láttam drágakövet ilyen buta foglalatban, ha ugyan benne volt a gyémánt!

Hogy hogyan végződött a történet? Hát… így. Nem, talán van még valami hozzátenni valóm. Valami, ami esetleg világosságot derít erre a homályos ügyre. Körülbelül egy héttel a megérkezésem után dolgom volt a Regent Streeten, és ki jön szembe velem, kart karba öltve, puszipajtásként, mint Padishah és Potter. Ha az ember meggondolja…

Igen. Az én fejemben is megfordult ez. Bár, ami azt illeti, a gyémánt kétségtelenül valódi volt. Padishah pedig előkelő indus személyiség. Gyakran találkoztam nevével az újságokban. De hogy a madár csakugyan lenyelte-e a gyémántot, az persze, amint az előbb igen helyesen meg méltóztatott jegyezni, más kérdés.

Fordította Ruzitska

-- próza

Nincs hozzászólás to “H. G. Wells: Struccvásár”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)