Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Hasek: Švejk megtanul bánni a lőgyapottal

Hasek: Švejk megtanul bánni a lőgyapottal

27 március 2011

Aki eddig még semmit sem hallott Švejkről, a derék katonáról, annak tán elegendő lesz az alább következő rövid jellemzés erről a becsületes jó vitézről. Švejk, a derék katona az utolsó leheletig akarta szolgálni a hazát, de közben – csupa buzgóságból – olyan baromságokat művelt, hogy már nemegyszer haza akarták küldeni. Védekezett, ahogy csak tőle tellett, nehogy kiszuperálják, s amikor össze kellett volna ülnie a szuperarbitrációs bizottságnak, hogy egyszer s mindenkorra felmentsék Švejket a katonai szolgálattól, illetve a hadsereget Švejktől, egy nappal a bizottság ülése előtt Švejk, a császár hűséges vitéze meglépett a kaszárnyából.

Meg kellett szöknie, hogy tovább szolgálhassa a császár őfelségét.

Két hétig híre-pora se volt.

Tizennégy nap elteltével Švejk megjelent a kaszárnya kapujában, és az őrség legnagyobb megrökönyödésére, becsületes mosollyal kerek képén, nyugodt hangon jelentkezett:

– Jelentem alássan, eljöttem, hogy bezárassam magam, mert megszöktem a katonaságtól, hogy utolsó leheletemig tovább szolgálhassam a császár őfelségét.

Teljesült a kívánsága. Fél évet sóztak rá, és mivelhogy a büntetése elteltével rendíthetetlenül tovább akart szolgálni, áthelyezték a fegyvertárba, s úgy lett, ahogy a főtisztelendő tábori lelkész úr mondta:

– Švejk, te gazfickó, ha szolgálni akarsz, akkor lőgyapottal fogod szolgálni a császár őfelségét. Attól talán magadba szállsz.

Így került a derék Švejk a fegyvertárba, ahol megtanult lőgyapottal bánni. Torpedókat töltött. Ez a szolgálat nem tréfadolog, az ember egyik lábával a levegőben, a másikkal a sírban van.

Švejk, a jó vitéz azonban csöppet se félt. Becsületes katonához illőn zavartalan lelki nyuga­lommal töltötte napjait a dinamitos, ekrazitos és lőgyapotos ládák között, és a barakkból, ahol az iszonyatos robbanóanyaggal dugdosta tele a torpedókat, harsányan szárnyalt ki a nótázása:

– Elmúltam húszéves, ihajla, be vagyok sorozva. Itt hagyom a babám, ihajla, a legszebb koromba. Katona vagyok én, ihajla, igaz jókedvemből. Szolgálom a császárt, ihajla, bátor vitézségből!

Ez után a szépséges nóta után, amelynek hangjai mintha az oroszlán bátorságát öntötték volna a derék vitézbe, más katonanóták kerültek sorra, köztük egy, amelyet Švejk különösen kedvelt, mert kobaknyi gombócokról szólt, és ezt a csemegét vitézünk leírhatatlan boldog­sággal fogyasztotta, ha néha-néha eléje került a menázsis csajkában.

Így élt, éldegélt a derék Švejk zavartalan boldogságban és megelégedettségben, egymaga a tengernyi lőgyapot közt a fegyvertár egyik barakkjában.

Egy napon inspekció érkezett az arzenálba, amely barakkról barakkra járt, és ellenőrizte, előírásos rendben van-e minden. Amikor ahhoz a barakkhoz érkeztek, ahol Švejk, a derék katona tanult bánni a lőgyapottal, az ablakon át kék füstfelhőt pillantottak meg, amely a hozzátartozó parázsló pipával együtt azt tanúsította, hogy Švejk valóban félelmet nem ismerő, rettenthetetlen vitéze a császár őfelségének.

Švejk is észrevette a tiszt urakat, és a szolgálati előírásnak megfelelően kivette szájából a pipát, letette közel magához, hogy kéznél legyen. Mivel pedig legközelebb egy lőgyapottal teli nyitott acélhordó volt, hát a közepébe helyezte a pipáját, hadd füstöljön tovább.

Majd haptákba vágta magát és harsogta:

– Jelentem alássan, semmi újság, minden a legnagyobb rendben van.

Az életben vannak pillanatok, amikor minden attól függ, hogy megőrzi-e az ember a lélekjelenlétét.

A társaságban lélekjelenléte, úgy látszik, csakis a parancsnokló ezredes úrnak volt, aki a lőgyapot közül kiszüremlő kék dohányfüst láttára habozás nélkül kiadta a parancsot:

– Švejk, pipázzon tovább!

Bölcs parancs volt, mert senki se vonhatja kétségbe, hogy az égő pipa a szájban föltétlenül jobb helyen van, mint a lőgyapotos hordóban. Švejk szalutált és bólintott:

– Jelentem alássan, pipázni fogok!

Engedelmes katona volt, annyi biztos.

– Most pedig, Švejk, menjen az őrszobára.

– Jelentem alássan, nem mehetek, mert az az előírás, hogy este hatig itt legyek, akkor váltanak le. A lőgyapot olyan holmi, hogy valakinek mindig őriznie kell, nehogy baj legyen.

Az inspekció visszavonult. Ez a katonai műszó e helyütt talán nem is fedi teljesen a tényállást, mert a tiszt urak futólépésben tették meg az utat az őrszobára, ahonnét azon nyomban járőrt küldtek Švejkért.

A járőr nem szívesen indult el, de a parancs a fegyvertárban is parancs marad, menniük kellett.

Amikor a barakk elé értek, amelyben, égő pipával az agyarán, ült Švejk, a derék vitéz, a lőgyapothegyek között, a tizedes beordított az ablakon:

– Švejk, te akasztófacímer, dobd ki a pipát az ablakon, te meg gyere ki az ajtón!

– Eszem ágába se jut, az ezredes úr azt parancsolta, hogy pipázzak tovább. Én hát pipázni fogok, még akkor is, ha beleszakadok.

– Gyere ki, te isten barma!

– Nem megyek ki, jelentem alássan. Még csak négy óra, az abléz csak hatkor jön. Hatig itt kell őriznem a lőgyapotot, nehogy baj történjen. Már megtanultam, hogyan kell bánni vele, óvatos ember va…

A „gyok”-ot már nem mondta ki. Hogy miért? Azt mindenki tudhatja, aki figyelemmel olvassa az újságokat. A lapok első oldala tele volt vele, hogy röpült levegőbe barakk barakk után, míg az egész arzenálnak nyoma sem maradt.

Először az a barakk ajánlotta magát, ahol Švejk, a derék katona tanulta a bánásmódot a lőgyapottal, helyén kunhalomba tornyosodtak a deszkák, gerendák és vastraverzek, amelyek mindenfelől záporoztak oda, talán azért, hogy tisztelettel adózzanak a vitéz Švejknek, aki mit sem félt a lőgyapottól.

Az utászok három napon keresztül dolgoztak, amíg eltakarították a romokat, és úgy-ahogy összerakták a kibányászott fejeket, derekakat, kezeket és lábakat, hogy a jóságos Úristen az utolsó ítélet napján megállapíthassa, melyik a tiszt és melyik a baka, és eszerint küldhesse őket a mennyországba vagy a pokolba.

Ez a rakosgatás érdekesebb volt még az újságok fejtörőinél is. Három álló napig takarították el a vasoszlopokat, gerendákat Švejk sírhalmáról, a harmadik éjszaka, mialatt rettenthetetlen bátorsággal furakodtak előre az összevissza hányt holmi tömkelegében, az utászok kellemesen csengő hangot hallottak:

– Katona vagyok én, ihajla, igaz jókedvemből, szolgálom a császárt, ihajla, bátor vitézségből!

Mire megvirradt, és a keleti ég alján meggyújtotta piros lámpását a hajnal, az útmutató már egy másik nóta volt:

– Én a puskám cserébe senkinek se adom, azzal megyek a harctérre, csárdás kis angyalom.

A kelő nap fényében amolyan barlangot pillantottak meg, amely fölött boltívesen tornyosodott a sok vastraverz és törött gerenda, az odú sarkában Švejk, a derék katona ült, és a jövevényeket megpillantva, kivette szájából a füstölgő pipát, összecsapta a bokáját, szalutált, és nyugodtan megállapította:

– Jelentem alássan, semmi újság, minden rendben van!

Kivezették a romok közül; mihelyt isten szabad ege alá értek, és Švejkünk szembe találta magát az első tiszttel, újból vigyázzba vágta magát, úgy mondta:

– Jelentem alássan, minden rendben van, és alázatosan kérem, hogy váltsanak le, mert már régen elmúlt hat óra, aztán meg kérem a menázsipénzt is a három napért, amíg ott kuksoltam a kacatok alatt.

A derék katona volt az egyetlen ember a fegyvertárban, aki túlélte a katasztrófát.

Tiszteletére a városi tiszti kaszinóban este ünnepséget rendeztek. A vitéz Švejk a tiszt urak körében ivott, mint a kefekötő, és jó szándékú kerek képe sugárzott a boldogságtól.

Másnap megkapta a háromnapi menázsipénzt, háborús zsolddal megtoldva, három nap múltán pedig káplárrá léptették elő a századnál, és mellére tűzték a nagyezüstöt.

Amikor az éremmel és az altiszti csillagokkal ékesen belépett a tridenti kaszárnya kapuján, Knobloch hadnagy úr egész teste megremegett a derék Švejk rettegett, derűs kerek képe láttán.

– Micsoda latorságot követtél el már megint, te bitang! – ordított rá.

Švejk mosolyogva válaszolta:

– Jelentem alássan, megtanultam, hogyan kell bánni a lőgyapottal.

És fennkölt-boldogan sietett tovább a kaszárnya udvarára, hogy megkeresse a századát.

Még aznap a napos tiszt felolvasta a legénységnek a hadügyminisztérium felhívását, amelyben közölték az egész hadsereggel, hogy megalakították a repülőosztagot, és felszólítják a katonákat, jelentkezzenek önként az új fegyvernemhez.

Švejk, a derék katona habozás nélkül kilépett a sorból, lejelentkezett, és így szólt:

– Kérem alássan, én már jártam a levegőben, ismerős vagyok odafent, és ezért a levegőben akarom szolgálni a császár őfelségét!

Egy hét elteltével a vitéz Švejk már útban volt a légi hadtesthez.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Hasek: Švejk megtanul bánni a lőgyapottal”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)