Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Herczeg Ferenc: Az abesszíniai mécses

Herczeg Ferenc: Az abesszíniai mécses

19 február 2012

Az emberek igazán különösek.

Végigmegyek a Kossuth‑utcán és hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Megfordulok. Egy mosolygó ábrázatú úriember áll előttem. Széles vállú, barna arcú, korán megőszült fejű ember. Arcán ott van a könnyedségnek, vagy mondjuk a gavalléros léhaságnak szinte bájos kifeje­zése, melyet komoly férfiak is rokonszenvesnek, a nők pedig ellenállhatatlannak találnak.

– Ugye, nem ismersz? – kérdi.

– Igazán zavarban vagyok…

– Badacsonyi Miklós vagyok. Öt‑hat esztendővel ezelőtt barátkoztunk meg a nagyszilvási vadászaton.

– Persze, persze!

– Én tegnap érkeztem haza – folytatta Badacsonyi. – Talán hallottál róla, hogy két esztendeig Afrikában csavarogtam?

– Hogyne hallottam volna!

– Most már budapesti lakos leszek és remélem, sűrűbben találkozunk. Különben is ugyanegy kaszinó tagjai vagyunk.

– Nagyon örülök neki…

– Hanem tudod, miért állítottalak meg tulajdonképpen? A lakásod címét szeretném tudni. Ne nevess ki, de én hoztam neked egy kis ajándékot.

– Nekem?

– Afrikából. Bátran elfogadhatod, hiszen semmiség az egész. Egy abesszíniai mécses.

– Igazán megszégyenítesz és én nem értem egészen…

– Mindjárt meg fogod érteni! Én odalenn négy hónapig maláriában feküdtem. Az unalom talán megölt volna, ha te nem gondoskodol a szórakoztatásomról…

– Én?

– Mielőtt útra keltem, a húgom, aki neked hű olvasód, a poggyászomba dugott néhányat a könyveid közül. Nem ismertem addig írásaidat, mint lábadozó beteg azonban nagy mohón rájuk vetettem magamat. Nem is mondhatom, hogy milyen hatással voltak rám azok a derűs kis történetek! Megvigasztaltak elhagyatottságomban, reménységet és életkedvet öntöttek belém…

– A beteg ember rendesen nagyon fogékonylelkű – szerénykedtem.

– A végtelen hosszú estéken, melyeket sátram ponyvája alatt töltöttem, nagy rokonszenvvel és hálával gondoltam rád. Akkor határoztam el, hogy emlékül neked ajándékozom a kis mécsest, mely egész idő alatt az ágyam mellett állott.

Néma meghatottsággal szorítottam meg Badacsonyi kezét.

– Az ajándékot köszönettel elfogadom. Kedves emlékem lesz. Arra fog emlékeztetni, hogy tengernyi irka‑firkám mégsem volt egészen hiábavaló.

Mondanom sem kell, hogy ettől a pillanattól kezdve nagy és meleg rokonszenvet éreztem az afrikautazó iránt.

– Tehát a viszontlátásig!

Én aztán megfeledkeztem az abesszíniai mécsesről és alkalmasint Badacsonyi is megfeled­kezett róla. Fél esztendeig hírét sem hallottam. Akkor a véletlen összehozott minket a Keleti Pályaudvar ebédlőjében. Badacsonyi gondolkozva összeráncolta szemöldökét, mikor meg­pillantott, majd egyszerre megvillant a szeme.

– Hja igaz, úgy‑e, én neked ígértem valamit? Egy abesszíniai mécsest? Meglesz, barátom, meglesz! De nem is képzeled, mennyi bajom és gondom volt az utóbbi időben.

– No? – kérdeztem részvevően.

– Tizenhat ládára való holmim érkezett Afrikából! Azt mind elvámoltatni, kirakosgatni, elren­dezni! De most már, hála Allahnak, elkészültem vele. A te kis mécsesed is előkerült valahára! Ha megengeded, elküldöm a lakásodra.

– Hiszen nem sietős a dolog. Majd alkalmilag…

Badacsonyi maga sem tarthatta sietősnek a dolgot, mert hetekig színét sem láttam. Se neki, se az abesszíniai mécsesnek. Akkor a Piros cipő előadásán egymás mellé kerültünk az operában. Kissé elpirult, mikor meglátott, de aztán hirtelen megragadta kezemet és keserű szemre­hányás­sal mondta:

– No hallod, a ti magyar iparosaitok… szép banda.

– Mi bajod velük? – kérdeztem.

– Tudod, arról a mécsesről, melyet Abesszíniából hoztam neked, leszakadt a kis lánc, mely a koppantót tartja. Meg akartam csináltatni és odaadtam egy előkelőnek nevezett fővárosi iparosnak… Barátom, mennyi mérget nyeltem azóta! A legényem tízszer is járt nála, de a lánc sehogy se akart elkészülni. Végül magam mentem oda és mivel mindenáron látni akartam a mécsest, hát bevallotta a jeles úr, hogy Bécsbe küldte javítóba. Hát barátom, így nem lehet magyar ipart teremteni! Így nem! Ma végül megkaptam a mécsest és holnap nálad lesz…

Nem küldte el másnap. Sőt egy hónap múlva sem. Pedig mi tagadás benne: amióta meg­tudtam, hogy koppantó is van rajta, már kíváncsi lettem rá.

Egy hónap múlva szembetalálkoztunk a Bécsi‑utcán. Amint meglátott, félrekapta a fejét és beosont egy házba, ahol alkalmasint nem volt semmi dolga. Engem most már bosszantott a dolog. Mi szükségem nekem egy abesszíniai mécsesre? Ha eddig elvoltam nélküle, a jövőben is ellehetek. Az ostoba lámpás még megutáltat ezzel a kedves fiúval.

A véletlen aztán összehozott Badacsonyival a dunai csavargőzösön. Már a hajóhídról láttam, hogy ott ül a födélzeten. Arca eltorzult a kínos zavartól. Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy jobb volna talán visszafordulnom. A jegyszedő azonban rám ordított és én a hajóra léptem. Badacsonyi elszántan lépett elémbe.

– Te, – mondta haragosan, – hol van tulajdonképpen az a bizonyos Torz‑utca, ahol te tanyázol?

– Én a Borz‑utcában lakom – válaszoltam zavartan.

– Na lám! – kiáltotta az afrikai. – És én hónapok óta mindig a Torz‑utcát kajtatom.

Kivette zsebéből a jegyzőkönyvét és dühös nagy betűkkel – a B‑t különösen kikerekítve, hogy T‑nek ne lássék – beleírta az utcám nevét. Közben az ajkát rágta, az arca pedig vérvörös volt. Bizonyára tisztában volt vele, hogy belelátok a kártyáiba és ez megalázta és fölháborította. A mécsest ezúttal egy szóval sem említette. De nem is küldte el…

Elmúlt télen Sándorffyék szalonjában láttam viszont afrikai barátomat. Mikor váratlanul meg­pillantott, piros ábrázata egyszerre elfakult. Egy kétségbeeséssel, gyűlölettel és undorral telt pillantást vetett felém, mintha azt akarná mondani:

– Hát már egy csésze teát sem ihatom meg békében ettől a nyomorulttól? – Majd komor arccal és kimérten hozzám lépett.

– Ŕ propos! – mondta. – Kaptál te tőlem egy abesszíniai mécsest?

Vakmerősége megdöbbentett.

– Igenis, kaptam! – mondtam szemérmetlen flegmával.

Erre alkalmasint nem volt elkészülve. Arca elborult, miközben dühösen harapdálta az ajkát.

– Azért kérdezem, – morogta, – mert mostanában sült ki, hogy az inasom, akiben évek óta föltétlenül megbíztam, galád módon meglopott és megcsalt.

– A gazember! – hörögtem, csakhogy én is mondjak valamit.

– Többek közt elsikkasztott egész csomó afrikai emléktárgyat is, melyet rábíztam, hogy elvigye egyik‑másik ismerősömnek… Így hát nem is tudhatom, elvitte‑e neked az abesszíniai mécsest… Erős a gyanúm, hogy nem…

Hohó! – gondoltam magamban. – A mécses dolgát nem fogjuk újból kezdeni! Most már végleg eltüntetem a nyomorult cserepet a föld színéről.

– Megkaptam a mécsest és annakidején meg is köszöntem neked hosszabb levélben – hazud­tam vakmerően. – Lehet azonban, hogy a levelem elkallódott annak a gazfickónak a kezén…

A háziasszony fülét megütötte a mécses.

– Igen, a mécses! Láttam! Tegnap voltunk az urammal Badacsonyi lakásán… Roppantul érdekes dolgai vannak. Az a mécses Abesszíniából való, úgy‑e?

– Az más mécses – mormogta az afrikai. – Az nem abesszíniai…

A háziasszony tréfásan megfenyegette Badacsonyit.

– Fogadni mernék, az a mécses magát valami kellemetlen kalandra emlékezteti! Mikor a kezembe vettem, elborult a maga arca és később egy hímzett kendőt tett rá, hogy ne is lássa… Adnék valamit érte, ha tudnám, mi van azzal a mécsessel!

Szegény Badacsonyi! Mennyi keserűséget okozhatott neked az a cserép.

Azt hittem, humánus hazugságommal végleg elintéződött a mécses dolga, de hamarosan ki­tűnt, hogy csalódtam. A mécses feljárt még a sírjából is. Az afrikai e naptól fogva úgy visel­ke­dett velem szemben, mintha halálos ellensége volnék. Az utcán már alig fogadta a köszöntése­met. Ha véletlenül összetalálkoztunk társaságban, fagyos tartózkodást tanúsított velem szemben.

Sándorffyék nemrégiben nagy ebédet adtak. Engem is meghívtak, örültem a meghívásnak, mivel szeretem az örökké jókedvű asszony társaságát. Két nappal az ebéd előtt levelet kaptam, melyben arról értesítenek, hogy a vendégség elmarad. Később nagy meglepetésemre arról értesültem, hogy az ebéd mégis megvolt. Nélkülem. Badacsonyi azonban ott volt! Vajjon mit jelent ez? Azóta már több jóbarátom bizalmas kérdést intézett hozzám, hogy mivel sértettem meg Badacsonyit. Valahányszor kiejtik előtte a nevemet, elkedvetlenedés vesz rajta erőt. Nem mond rólam semmi jellembevágó dolgot, de nem is titkolja, hogy én nem tartozom azok közé, akikkel szívesen ül egy asztal mellett.

Tegnap az utcán találkoztam vele. Azt a gőgös, sötét és megvető pillantást, mellyel elfor­dította a fejét, sokáig nem fogom elfelejteni. Így még senki sem nézett reám.

Az éjjel, mikor keresztülvágtam a körúton, majd elgázolt a villamos. Félarasznyira vágtatott el mellettem és a hajam égnek meredt. Első gondolatom az volt: mekkora kő esnék le szegény Badacsonyi szívéről, ha holnap azt olvasná a lapokban, hogy a bonctani intézetben fekszem! Az emberek igazán különösek.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Herczeg Ferenc: Az abesszíniai mécses”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)