Honoré de Balzac: EL VERDUGO*

28 október 2011

1

Egy kis városban, Mendában, a Harang éppen éjfélt ütött.

Ugyanabban a pillanatban egy fiatal francia tiszt, aki a mendai kastélyban, a kertet szegő hosszú terasz mellvédjére támaszkodott, úgy látszott, mély gondolatokba merült, amelyek nemigen férhettek össze a hadiélet gondtalanságával; igaz, hozzá kell tennünk azt is, hogy soha még ilyen óra, ilyen hely és ily éjszaka nem lehetett kedvezőbb az elmélkedésre.

Spanyolország szép ege kék kupolát emelt a feje fölé. A szikrázó csillagok és az enyhén fénylő hold gyönyörű völgyre világítottak, amely csábító szépségében ott terült el a lábánál.

Egy virágzó narancsfa mellől a parancsnok jól láthatta, mintegy száz láb mélységben, a kis Menda városát, amely az északi szelek elől, úgy látszott, a kastélyt tartó szikla tövén keresett menedéket. Ha oldalt fordult, láthatta a tengert, amelynek ragyogó hullámai széles ezüst­szalaggal keretezték be a tájékot. A kastély maga fényárban úszott. Egy bál vidám zűrzavara, a zenekar hangjai, néhány tiszt és táncosnőik nevetése hozzá is eljutottak, a hullámok távoli zsongásával keveredve. Az éjszaka hűvössége szinte újabb erőt öntött a nappali forróságtól elcsigázott testébe. Amellett a kert fái és virágai oly hévvel illatoztak, hogy a fiatal emberre valóságos illatár borult.

A mendai kastély egy spanyol nagyúr birtoka volt, aki ebben az időben egész családjával ott lakott. Az estély egész idején a nagyúr idősebbik lánya oly bánatos kíváncsisággal nézegette a fiatal tisztet, hogy a spanyol nő rokonszenve nem ok nélkül ringathatta álmokba a franciát.

Clara igen szép teremtés volt s három fiútestvére s egyetlen húga ellenére Léganès márki vagyona eléggé tetemesnek látszott ahhoz, hogy a mi Victor Marchand-unk még gazdag hozományra is számíthasson. Csakhogy mint merjen hinni abban, hogy Spanyolország leg­gőgösebb arisztokrata aggastyánja odaadja leányát egy párizsi szatócs fiának! Különben is a spanyolok gyűlölték a franciákat.

Mivel G…t…r2 tábornok, az egész tartomány kormányzója, gyanította a márkiról, hogy felkelést készít elő VII. Ferdinand3 érdekében, Victor Marchand zászlóalját azért szállá­solták el Mendában, hogy fékentartsa azokat a szomszédos vidékeket, amelyek a márkinak engedelmeskedtek. Ney4 marsall egy újabb sürgönye arra engedett következtetni, hogy az angolok ezen a tájon esetleg hamarosan partra szállnak, s ugyanakkor a márkira is felhívta a figyelmet, mint egy olyan emberre, aki a londoni kormánynak dolgozik. Épp ezért, a spanyol főúr jó fogadtatása ellenére, a fiatal francia tiszt szüntelenül figyelt és gyanakodott.

Miközben a terasznak tartott, ahonnan jól vizsgálhatta a gondjaira bízott város és a környék állapotát, magában azon tűnődött, vajon mivel magyarázza a márki iránta való barátságát s hogyan egyeztesse össze a vidék nagy nyugalmát tábornoka nyugtalanságával; viszont, legalább egy perce, az óvatosság egy neme s bizonyos érthető kíváncsiság egy-kettőre elűzte ezeket a gondolatokat a fiatal parancsnok elméjéből.

A városban ugyanis szokatlanul sok fényt vett észre. Szent Jakab ünnepe ellenére aznap reggel rendelte el, hogy a megszabott órában minden tüzet kioltsanak. Egyedül a kastély kapott felmentést a rendelet alól. Itt-ott ugyan látta felcsillanni katonái szuronyát a megszokott őrhelyeken; de sehogy sem tetszett neki ez az ünnepélyes csend, és semmi sem jelezte, hogy az ünnep mámora magával ragadta volna a spanyolokat.

Igyekezett kitalálni, miért szegték meg a lakosok ezt a szigorú rendeletet, s titokzatos kihágá­suk annál érthetetlenebbnek tetszett, mivel mindenüvé küldött éjszakai őrjárattal s rendészettel megbízott tiszteket.

A fiatalság lendületével már-már rohant egy nyíláson át, hogy mielőbb lejuthasson a magaslat szikláiról s hamarabb érjen oda, mint a rendes úton, ahhoz a kis őrhelyhez, amelyet a kastély felől, a város kapujánál állított fel, amikor valami gyönge kis zaj egyszerre megállította futás közben. Úgy vélte, hogy az út homokja könnyű női léptektől csikorog. Hátrafordult s nem látott semmit; de szeme hirtelen megakadt az óceán rendkívüli ragyogásán. Ugyanott, ugyan­abban a percben oly gyászos látvány tárult elé, hogy szinte belemerevedett ebbe a meglepetés­be, érzékeit vádolva tévedéssel.

A hold fehérlő fényénél vitorlákat vett észre, mégpedig elég nagy távolságra. Megremegett s először próbálta meggyőzni magát, hogy ez a látvány semmi más, csak az optika csapdája, amelyet a hold és a hullámok szeszélye rögtönzött.

Ugyanabban a pillanatban egy rekedt hang a tiszt nevét ejtette ki; a parancsnok a nyílás felé nézett, ahonnan lassan annak az őrszemnek a feje merült fel, akivel ma este a kastélyba kísértette magát.

– Őrnagy úr?

– Én vagyok. Mi baj? – felelte halkan a fiatalember, akinek valami előérzet azt sugallta, hogy titokban kell cselekednie.

– Ezek a zsiványok odalenn úgy nyüzsögnek, mint a férgek, s ha megengedi, egy-kettőre elmondom, mi mindent figyeltem meg.

– Beszélj – felelte Victor Marchand.

– Utána mentem egy embernek, aki a kastélyból erre tartott, tolvajlámpával a kezében. Egy tolvajlámpa rettentően gyanús! Nem hinném, hogy ez a jó keresztény gyertyákat gyújtogatna ilyen tájban… Ezek belénk akarnak kötni, gondoltam magamban azonnal, s loholtam a nyomában. Találtam is, őrnagy úr, innen három lépésre, egyik jókora darab sziklán, egy csomó rőzseköteget.

Hirtelen félelmes kiáltás szakította félbe a katonát, olyan, hogy visszhangzott tőle a város. A parancsnok egyszerre váratlanul fényáradatban állott. A szegény gránátos golyót kapott és azonnal földre bukott. Ugyanakkor szalma- és szárazfa-tűz csapott fel s úgy lángolt, akár egy tűzvész, a fiatalembertől tíz lépésre. A bálteremben elhallgatott a muzsika és a nevetgélés.

Az ünnep zaját és zenéjét halálos csend követte, amelyet most egyszerre nyögések szakítottak félbe. Az óceán fehér síkján ágyúlövés hangzott fel. A fiatal tiszt homlokáról csurgott a hideg verejték. Még a kardja sem volt vele. Megértette egyszerre, hogy katonáinak vége, s az angolok mindjárt partra szállnak. Még akkor is, ha élve marad, elveszti a becsületét s már látta magát, hogy vonszolják a hadbíróság színe elé; akkor aztán végigmérte szemmel a völgy mélységét s már-már leugrott, amikor Clara ragadta meg a kezét.

– Meneküljön! – mondta neki – bátyáim jönnek utánam, magát keresik, hogy megöljék. Ott lenn, a szikla lábánál, Juanito andalúziai lova várja. Siessen!

Két kezével tuszkolta; a meglepett fiatalember egy pillanatig bámulva nézett a lányra; de aztán annak az önvédelmi ösztönnek engedve, amely sose hagyja cserben az embert, ha még oly erős is, rohant a jelzett irányban a parkba, s szaladt-szaladt a sziklákon át, ahol addig csak a kecskék jártak.

Hallotta Clarát, mint buzdítja bátyjait az üldözésre: hallotta gyilkosai lépteit; hallotta a puskagolyók fütyülését a füle mellett; de azért elérte a völgyet, megtalálta a lovat, felült rá, s eltűnt, mint a villám.

 

2

Pár óra múlva a fiatal tiszt odaért G…t…r tábornok szállására; vacsora közben találta, egész táborkarával.

– Fejemet hozom, tábornok úrnak! – mondta a zászlóalj-parancsnok, sápadtan s egészen összetörve.

Leült s elmondta szörnyű kalandját. Szavait félelmes hallgatás fogadta.

– Szerencsétlen, de nem bűnös – szólalt meg végül a félelmes generális. – Végre is nem lehet felelős a spanyolok bűnéért; s hacsak a marsall nem dönt másképp, én magam máris felmentem.

De ezek a szavak csak gyenge vigaszt nyújtottak a szerencsétlen parancsnoknak.

– Hogyha megtudja a császár! – kiáltotta.

– Valószínűleg agyonlöveti – felelte a tábornok – de addig még meglátjuk. Egy szó, mint száz, erről már ne beszéljünk – tette hozzá szigorú hangon – inkább csak a bosszúnkról, hogy üdvös félelmet keltsünk ott, ahol vadak módjára folytatják a háborút.

Egy óra múlva már útban volt egy egész ezred gyalogság, egy lovasszázad és egy tüzérosztag. Az egész menetoszlop élén a tábornok és Victor lovagolt.

A katonák már hallottak pajtásaik lemészárlásáról, s csak úgy égtek a bosszúvágytól. A hadiszállás és a Menda városa közötti utat boszorkányos sebességgel járták végig. Útközben a tábornok több felfegyverzett falura bukkant. Valamennyi nyomorult helységet bekerítették s a lakosokat megtizedelték.

Valami érthetetlen végzet arra bírta az angol hajókat, hogy további közeledés helyett a nyílt tengeren vesztegeljenek; de aztán később kiderült, hogy ezek a hajók csak tüzérséget hoztak magukkal és így gyorsabban haladtak, mint a többi szállítóhajó. Menda városa ilyen módon hiába várta védelmezőit, holott az angol vitorlások az ő előőrseiknek látszottak, s a francia csapatok majdnem puskalövés nélkül, egy-kettőre bekerítették. A halálra ijedt lakosok mind megadták magukat, mégpedig feltétel nélkül.

A Félszigeten nem is oly ritka önzetlenség sugallatára, a franciák gyilkosai, sejtve, hogy a tábornok közismert kegyetlenségével tán felégeti az egész várost és kardélre hányatja Menda minden lakosát, ajánlkoztak, hogy ők maguk jelentik fel magukat a generálisnak. A tábornok beleegyezett, de azzal a kikötéssel, hogy a kastély lakóit az ő kezébe szolgáltatják, mégpedig a márkitól az utolsó lakájig. Miután a mendaiak ezt a feltételt is elfogadták, a tábornok megígérte, hogy mindenki másnak megkegyelmez s katonáinak megtiltja a fosztogatást vagy a gyújtogatást. Viszont roppant sarcot vetett ki, s a leggazdagabb lakosoknak túszként kellett jelentkezni a fizetés kezességéül; ennek a határidejét huszonnégy órára korlátozta.

A tábornok mindent megtett, hogy megóvja csapatai biztonságát, gondoskodott a hely védelméről, s szigorúan megtiltotta a házakban való elszállásolást.

Miután a katonák a szabadban ütöttek tanyát, ő maga a kastélyba ment, s megszállta, akárcsak egy várat. A Léganès-család tagjait, valamint a személyzetet azonnal őrizetbe vették, meg­kötözték s ugyanabba a terembe börtönözték, ahol a bált tartották. Innen, ennek a teremnek valamennyi ablakából könnyen végig lehetett látni a városra néző teraszon. A vezérkar egy szomszédos csarnokban rendezkedett be, s itt vitatták meg azonnal, a tábornok elnökletével, hogyan védekezzenek az ellenséges partraszállás ellen. Miután még elküldtek egy hadsegédet Ney marsallhoz s ágyúkat vontattak fel a partra, a tábornok és a vezérkar rátért a foglyokra.

Kétszáz spanyolt, akiket a város lakói adtak kézre, azonnal agyonlőttek a teraszon. E katonás kivégzés után a tábornok elrendelte, hogy ugyanannyi akasztófát állítsanak a teraszra, ahány fogoly van a bálteremben, és azonnal hívják oda Menda város hóhérját. A vacsoráig maradó időt Victor Marchand arra használta, hogy benézzen a kastély foglyaihoz. Csakhamar vissza­jött a tábornokhoz.

– Azért sietek, hogy kegyelmet kérjek – mondta elfulladó hangon.

– S épp maga! – felelt a tábornok, keserű gúnnyal a hangjában.

– Sajnos! – válaszolta Victor -, szomorú kegyelmet kérek. A márki látta az akasztófákat, szeretné, ha családját másféle büntetésben részesítenék, s kéri, hogy akasztófa helyett fejezzék le a nemeseket.

– Úgy lesz! – mondta a tábornok.

– Azonkívül még azt kérik, ne tagadják meg tőlük a vallás végső vigasztalását, és oldják le bilincseiket; ígérik, nem próbálnak elmenekülni.

– Megengedem – szólt a tábornok. – De ön felel valamennyiért.

– Az aggastyán felajánlja egész roppant vagyonát, ha legkisebb fia kegyelmet kap.

– Ne mondja! – felelt a generális. – Az ő egész vagyonával máris Joseph király rendelkezik.

Elhallgatott. Megvető ötlet szántott végig a homlokán s így folytatta:

– Többet kapnak, mint amennyit kérnek. Kitalálom, miért olyan fontos ez a legutolsó kérése. Nos, hát mondja meg neki, hogy megveheti neve fennmaradását, de úgy, hogy egész Spanyol­ország emlékezzék az árulásra és a büntetésre! Meghagyom a vagyonát s az életét annak a fiának, amelyik vállalkozik a hóhérságra… Menjen, s többet ne beszéljen erről.

 

3

A vacsorát felszolgálták. A tisztek az asztal körül nekiláttak az evésnek, annál is inkább, mert a fáradtság felcsigázta az étvágyukat. Egyedül csak Victor Marchand hiányzott a lakomáról. Miután soká habozott, visszatért a bálterembe, ahol most ez az oly gőgös Léganès-család búslakodott s szomorúan szemlélte ezt az eléje táruló látványt, ott, ahol két nappal előbb a két lány s a három fiatalember mámoros keringőzését láthatta; elborzadt, ha arra gondolt, hogy ezt az öt fiatal főt hamarosan a hóhérbárd vágja el a törzsétől. Az apa, az anya, a három fiú és a két lány meg se moccant az aranyozott karosszékben. Nyolc szolgájuk ott állt mögöttük, mindegyik hátrakötött kézzel. Ez a tizenöt elítélt komoran nézegette egymást, s szemük alig árulta el legbensőbb érzelmeiket. Némelyikük homlokán keserű lemondás látszott és a kudarc bánata. Katonák álltak köröttük, merev mozdulatlanságban, s tisztelettel tekintve kegyetlen ellenségeik fájdalmára.

Amikor Victor megjelent, minden arc feléledt a kíváncsiságtól. Parancsára a katonák fel­oldozták a foglyokat, ő maga meg Clarához ment, hogy megszabadítsa kötelékeitől. A lány szomorúan mosolygott. A tiszt akarva, nem akarva megérintette a lány karját s bámulta szén­fekete haját és hajlékony derekát. Igazi spanyol szépség volt: spanyol színű, spanyol szemű, hosszú, hajlott szempilláival s még a holló szárnyánál is feketébben fénylő szembogárral.

– Sikerült? – fordult hozzá Clara, azzal a gyászos mosollyal, amelyben még ilyenkor is van valami a fiatal lányból.

Victor akaratlanul is felsóhajtott. Egymás után Clarára és három fiútestvérére nézett. Az egyik, a legidősebb, harmincéves lehetett. Kicsi volt, elég formátlan, büszke és megvető arc­kifejezéssel, modora nem volt híjával egy bizonyos választékosságnak, amellett, úgy látszott, ismeri azt a finomabb érzékenységet, amely a spanyol udvariasságnak valaha olyan jó hírt kölcsönzött. Juanito volt a neve. A másik fiú, Philippe vagy húszéves lehetett. Hasonlított Clarára. A legifjabb nyolcéves volt. Egy festő Manuel vonásain biztosan felfedezett volna valamit abból a római állhatatosságból, amely a republikánus David5 gyermekképeiről sugárzik. Az öreg márki fehérfürtös feje mintha csak egy Murilló-képről került volna a terembe. A parancsnok e látványra csak a fejét ingatta: hogy várhatná, hogy bármelyik is ráállna a generális alkujára? Mindamellett volt annyi mersze, hogy közölje az egészet Clarával. A leány először beleborzadt, de arca hirtelen megenyhült, majd letérdelt apja elé.

– Apám! – szólt hozzá -, esküdtesd meg Juanitót, hogy híven fog engedelmeskedni a te parancsodnak; mi mindenbe beleegyezünk.

A márkinét hirtelen reszketeg reménység szállta meg; de mikor férjéhez hajolva meghallotta, hogy micsoda szörnyűséget közölt vele a fiatal lány, az anya elvesztette eszméletét. Juanito mindent megértett, s oly szilajon ugrott talpra, akár egy ketrecbe zárt oroszlán.

Victor magára vállalta, hogy elküldi a katonákat, miután a márkiék teljes megadást ígértek. A szolgákat elvitték, s a hóhér felakasztotta mindnyájukat. Amikor a családra már csak Victor vigyázott, az idős apa felállt és így szólt:

– Juanito!

Juanito csak feje egy mozdulatával felelt, amely egyet jelentett a kérés megtagadásával; utána székére hullt és csak nézte szüleit, száraz és rettenetes tekintettel. Clara a térdére ült s vidám arccal így kérlelte:

– Juanitóm, kedvesem – mondta, és átkarolta a nyakát s megcsókolta szemhéját -, ha tudnád, milyen jó lesz a halál, hogyha a te kezedből kapom! Így majd nem kell irtóznom a hóhér gyűlöletes kezétől. Meggyógyítsz minden rám váró bajtól és… ugye, kedves Juanitóm, úgysem akartad, hogy férjhez menjek, akkor pedig…

A leány bársonyos szeme tüzes tekintetet lövellt Victorra, mintha bátyja szívében a franciák gyűlöletét akarná felkelteni.

– Légy bátor – szólt hozzá öccse, Philippe. – Különben fajtánk egészen kihal, habár a királlyal rokon.

Egyszerre Clara talpra ugrott, a testvérek csoportja Juanito körül szétszéledt, s ez a jogosan lázadó fiú idős apját látta maga előtt, aki ünnepélyes hangon így szólt hozzá:

– Juanito, parancsolom!

 

4

A fiatal gróf mozdulatlan maradt, amire apja térdre esett. Clara, Manuel és Philippe önkén­telen is követte a példát. Mindnyájan, kitárt kezükkel, annak próbáltak könyörögni, akinek a családot meg kell menteni a feledéstől, s mintha csak ismételték volna az apai kérelmet:

– Fiam, hát nincs benned spanyol erő és igazi érzékenység? Meddig hagysz még térden állva? S szabad-e csak a magad életére s szenvedéseire gondolnod?… Az én fiam ő, asszonyom – tette hozzá az aggastyán s a márkiné felé fordult.

– Beleegyezik! – kiáltott fel végső kétségbeesésében az édesanya, amikor látta, hogyan enyhül meg Juanito szemöldöke, mivel csak ő ismerte ennek a jelentőségét.

Mariquita, a legkisebbik lány, térdenállt és úgy fogta föl gyönge karjába az édesanyját; s mivel forró könnyeket ontott, kisöccse, Manuel megpirongatta.

E pillanatban érkezett a kastély házikáplánja; a család azonnal körülfogta s odavezette Juanitóhoz. Victor nem bírta tovább ezt a látványt, intett Clarának, s rohant ki, hogy még egy próbát tegyen a tábornoknál; épp jó kedvében találta, a lakoma közepén s tisztjeivel koccint­gatva, akik máris belefogtak vidámnál vidámabb históriáikba.

Egy óra múlva Menda lakóiból száz előkelőség jött a teraszra, hogy a tábornok parancsára, végignézze a Léganèsek kivégzését. Egy sor katonát is kirendeltek a spanyolok fékentartására: ezeknek az akasztófák alá kellett állniok, ahol még akkor ott függtek a márkiék cselédjei. A polgárok feje szinte e mártírok lábát súrolta. Harminc lépésre tőlük tőke állt és egy hóhérbárd csillogott. A hóhér is ott volt, az esetre, ha Juanito nem vállalná a feladatát. Csakhamar a spanyolok, a legmélyebb csend közepette, több ember léptét hallották, egy kis csapat katona kimért járásának neszét s puskáik könnyű csattogását.

Ezek a különböző zajok éppoly módon keveredtek a tiszti lakoma víg hangjaival, mint nemrég a bál csalfa tánczenéje a véres árulás készületeivel. Minden szem a kastély felé nézett, s már látták is a nemes dinasztiát, amelynek minden egyes tagja hihetetlen szilárdsággal közeledett. Mindegyikük homloka nyugodt volt és felhőtlen. Egyetlen ember támaszkodott sápadtan és összetörten a papra, aki a vallás minden vigaszával próbálta erősíteni ezt az embert, az egyet­lent, aki túléli a többit. A hóhér – mint mindenki – megértette, hogy Juanito elfogadta a helyét egy napra. A vén márki és felesége, Clara, Mariquita és a két fiú egymás mellé térdeltek, pár lépésre a végzetes helytől. Juanitót a pap támogatta. Amikor a tőkéhez ért, a hóhér meghúzta a ruhaujját, félrevonta s bizonyosan pár tanácsot adott neki. A gyóntató oly módon helyezte el az áldozatokat, hogy ne láthassák a kivégzést. De ők igazi spanyolok voltak s egyenesen és erősen álltak mind a lábukon.

Clara rohant elsőnek bátyja felé.

– Juanito – mondta neki – könyörülj a gyengeségemen! Kezdd velem!

Ugyanakkor felhangzottak egy férfi rohanó léptei. Victor érkezett oda, e jelenet színhelyére. Clara már térdelt, fehér nyaka már várta a hóhérbárdot. A tiszt elsápadt, de volt annyi ereje, hogy odafusson.

– A tábornok kegyelmet ad neked, ha hozzám jössz feleségül – mondta neki halk hangon.

A spanyol lány büszke és megvető tekintetet vetett a tisztre.

– Végezz, Juanito! – mondta mélyen zengő hangjával.

Feje Victor lábához hullott.

Léganès márkiné megvonaglott, amikor ezt a zajt meghallotta: de ez is volt fájdalmának egyetlen látható jele.

– Jó lesz így, Juanito bátyám? – kérdezte a kis Manuel testvérétől, fejét a tőkére hajtva.

– Mariquita, mi az? Te sírsz? – mondta Juanito a húgának.

– Ó, igen – felelte a fiatal lány. – Terád gondolok, szegény Juanitóm: milyen rossz lesz neked minélkülünk!

Csakhamar feltűnt a márki kevély arca. Nézte gyermekei vérét, odafordult a néma és mozdulatlan nézőkhöz, kinyújtotta két kezét fia, Juanito felé, s erős hangon így szólalt meg:

– Spanyolok, most adom a fiamra az én apai áldásomat! – Rajta, márki, nem kell félned, nem érhet semmi szemrehányás.

De amikor Juanito meglátta anyját, a gyóntatóra támaszkodva, felkiáltott:

– Édesanyám!

Hangja a borzalom ordítását váltotta ki a nézőkből. Még a lakoma lármája s a tisztek víg nevetése is lecsillapult erre a szörnyűséges üvöltésre. A márkiné megértette, hogy Juanito bátorsága már kimerült, egyetlen ugrással átlendült a terasz kőkerítésén, s feje ott zúzódott szét a kiszögellő sziklákon. Egyszerre a bámulat kiáltása hangzott fel. Juanito elájult.

– Tábornok úr – szólalt fel egy félig részeg katonatiszt – most hallom Marchand-tól, miféle kivégzések folynak odakinn; fogadok, nem a tábornok úr parancsára…

– Felejthetjük-e, uraim – kiáltott fel G…t…r tábornok – hogy talán egy hónap múlva ötszáz család gyászol Franciaországban, és hogy mi Spanyolországban vagyunk? Azt akarják, hogy itthagyjuk a csontjainkat?

Ez után a beszéd után nem akadt senki, de még egy hadnagy sem, aki hozzányúlt volna a pohárhoz.

Minden tisztesség ellenére, amivel ma is körülveszik, az El verdugo (a hóhér) cím ellenére, amelyet a spanyol király nemesi címként adományozott az utolsó Léganèsnek, Juanitót emészti a bánat, egyedül él, s csak ritkán mutatkozik. Csodálatos bűne terhét nehezen tudja hordani, s úgy látszik, türelmetlenül várja fiának a születését, hogy így végre joga legyen azoknak az árnyaknak a társasághoz, amelyek földi útjain szüntelenül kísérik.

*) (1829)

2) G…t…r – valószínűleg Gautier (v. Gauthier) tábornokról van szó, akit Napóleon 1809 áprilisában Spanyolországba rendelt, és az ún. Nagy Hadsereg vezérkarához osztott be.

3) VII. Ferdinánd (1784-1833) – spanyol király. 1808-ban, uralomrajutásának évében, Napóleon a forradalom és a császárság vívmányainak terjesztése ürügyén hadjáratot indított Spanyolország ellen, Ferdinándot letaszította trónjáról, s helyébe saját testvérét, Bonaparte Józsefet (Joseph király) ültette. 1813-ban Ferdinánd visszanyerte trónját, megsemmisítette az alkotmányos vívmányokat, feloszlatta a spanyol nemzetgyűlést (a Cortest), és visszaállította az abszolút monarchiát. 1820-ban lázadás tört ki ellene, amelyet francia segítséggel vérbe fojtott.

4) Ney, Michel (1769-1815) – Franciaország marsallja. A francia forradalom és a császárság háborúi­ban, és főleg az oroszországi hadjáratokban dicsőséges haditetteket vitt véghez.

5) David, Louis (1748-1825) – a francia forradalom és Napóleon híres festője. Brüsszelben halt meg, számkivetésben.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Honoré de Balzac: EL VERDUGO*”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)