Honore de Balzac: FACINO CANE

10 december 2011

Akkortájt egy kicsiny utcában laktam, melyet nyilván nemigen ösmernek, a Lesdiguières utcában: ez a Saint-Antoine utcánál kezdődik, szemközt egy kút van, a Bastille tér mellett és a Cerisaie utcába torkollik. Tudományos szomjúságom egy padlásszobába vetett, ahol éjszaka dolgoztam, a nappalt pedig egy szomszédos könyvtárban töltöttem, mely a király fivéréé volt. Szerényen éltem, csaknem szerzetesi egyszerűségben, hogy minél többet dolgozhassam. Csak éppen jó időben sétálgattam kicsit a Bourdon körúton. Egyetlen szenvedély vont el tudomá­nyos kutatásaimtól; de vajon ez maga nem volt-e szintén tudomány? A külváros erkölcseit és szokásait, lakóit és azok jellemét vizsgáltam állandóan. Magam is rossz munkásruhába öltözötten jártam, semmit se adtam a külsőségre és így ők se vetettek rám ügyet; bátran közibük keveredhettem, megfigyelhettem csip-csup üzleteiket és munka után hazamenet parázs perpatvaraikat. Ez a megfigyelésem valósággal sugallatossá vált s lélekbe hatolt, de a testet se hanyagolta el, jobban mondva, annyira megragadta a külső apró részleteit, hogy már túl is lendült rajtuk; azt a tehetséget adta nekem, hogy azoknak az életét éljem, akik érde­keltek, akár csak az Ezeregyéjszaka dervisének, aki, bizonyos bűvös szavak kiejtésekor, bárki testét és lelkét magára ölthette.

Ha tizenegy óra és éjfél közt egy munkásemberrel találkoztam, aki feleségével a Vígszínház­ból ment hazafelé, örömest követtem őket a Pont-aux-Choux körúttól a Beaumarchais körútig. A jámborok először a látott darabról elmélkedtek, de lassacskán a saját ügyeikre fordították a szót; az anya kezénél fogva húzta gyerekét, nem ügyelve, hogy mit nyafog és mit kérdez; a házaspár másnapra várható bevételeit számítgatta és máris ittak a medve bőrére. Sorra került a háztartás minden ügye s baja, sopánkodtak a burgonya drágasága vagy a tél hosszúsága és a tüzelő drágulása miatt, oly hevesen vitatkoztak azon, hogy mennyivel tartoznak a péknek, hogy végül is civakodásra került a sor és annyira elmérgesedett a vita, hogy cifra szavakba öntötték igazi természetüket. Ha ezeket az embereket hallgattam, az ő életüket éltem, az ő vackaikat éreztem a testemen, az ő lyukas cipőikben jártam; az ő vágyaik, szükségleteik át­járták a lelkemet vagy a lelkem az ő lelküket. Ébren álmodtam. Velük együtt háborodtam fel főnökük zsarnokságán és a komisz vevőkön, akik többször is megjáratták őket, míg nehezen megszolgált pénzüket megkaphatták. Az volt a szórakozásom, hogy szokásaimat abbahagy­jam, mássá legyek a bűvös erkölcsi képesség által, és ezt a játékot tudatosan űzzem. Minek köszönhetem ezt a tehetségemet? Varázslat ez? Egyike amaz adományoknak, melyekkel való visszaélés az őrületbe visz? Sohasem kutattam az okát hatalmamnak; van és élek vele, punktum. Csupán annyit mondhatok, hogy már abban az időben részekre szedtem a népnek nevezett különnemű tömeg elemeit és olyképpen boncolgattam, hogy jó és rossz tulajdon­sá­gait egyformán értékeltem. Már akkor tudtam a külváros rendeltetését, ismertem a forradalom e melegágyát, a hősök, feltalálók, tudós ezermesterek, csirkefogók, gonosztevők, bűnök és erények e fészkét, ahol a nyomor mindent elnyom, a szükség mindent megfojt, borba fullaszt és pálinkával forráz le. Elképzelhettem, mennyi kaland kallódott itt el, mennyi elfelejtett dráma veszett belé a bánat e városába. Mennyi iszonyat és mennyi szépség! A képzelet sohasem léphet a valóság nyomába, soha senki se tudhatja meg, mi van itt elrejtve; nagyon is mélyre kell leszállani, hogy a véletlen szülte mesterműveket, a tragédia vagy komédia csodálatos jeleneteit fölfedezhessük. Magam sem tudom, miért hallgattam el eddig ezt a történetet, melyet most elmondok. Azokhoz a különös elbeszélésekhez tartozik ez, melyeket mint zacskóban felejtett sorsjáték-számokat húz ki az emlékezet szeszélye. Van még több is a zacskóban, ugyancsak ilyen különös, mint ez, higgyék el, azokra is rákerül majd a sor.

Egy napon a takarítóasszonyom, egy munkás felesége, meghívott, hogy tiszteljem meg látogatásommal egyik testvére lakodalmát. Hogy megértsék, miféle lagzi lehetett ez, el kell mondanom, hogy havonta negyven sout adtam ennek a szegény teremtésnek, amiért ő minden reggel megvetette az ágyamat, kitisztogatta a cipőmet, megkefélte a ruhámat, kisöpörte a szobát és elkészítette a reggelimet; a nap többi részében állandóan valami gépnek a kerekét hajtotta és ezért a nehéz mesterségért tíz sout keresett egy napon. Az ura, aki műasztalos, négy frankot keresett, mivel azonban három gyerekük volt, alig bírtak tisztességesen megélni. Sohasem találkoztam ilyen két becsületes emberrel, mint az az asszony és ez az ember. Mikor elköltöztem abból a városrészből, Vaillant anyó öt álló esztendőn át eljárt hozzám névnapot köszönteni és csokrétát meg narancsokat hozott ajándékul, pedig sohase volt szegénynek tíz sou megtakarított pénze. A nyomor közelvitt bennünket egymáshoz. Én se adhattam neki soha többet tíz franknál, amit még gyakran kölcsön is kellett kérnem erre a célra. Mindebből meg lehet érteni, hogy miért ígértem meg az esküvőn való részvétemet; arra számítottam, hogy meglapulok e szegény emberek örömének az árnyékában.

A lagzit, a bált egy Charenton utcabeli borkereskedőnél tartották az első emeleten, egy nagy teremben, melyet bádogernyős lámpák világítottak meg, a terem az asztal magasságáig szuty­kos papírral volt beragasztva és a falak hosszában fapadok állottak. Ebben a szobában nyolc­van ember táncolt lángoló orcával, ünneplőruhába öltözve, felbokrétázva és felcsokrozva, oly vad hajszában, mintha a világ fenekét akarnák kirúgni. A mátkapár közös megelégedésre összeölelkezett és Á-k meg Ó-k hangzottak mindenfelől, mókák, melyek azonban valóságban kevésbé voltak illetlenek, mint a jól nevelt fiatal lányok bátortalan szemjátékai. Valamennyien bizonyos vaskos elégedettséget sugároztak, amiben, tudj’ isten, volt valami ragadós.

Azonban sem a vendégek arca, sem a lakodalom, sem semmi ebben a környezetben nem tartozik elbeszélésemre. Csupán a keret furcsaságát tartsák olvasóim emlékezetükben. Kép­zeljék el a komisz, vörösre mázolt bódét, érezzék a borszagot, hallják az öröm kurjongatásait, maradjanak ebben a külvárosban a munkások, aggastyánok és a szegény asszonyok e környe­zetében, akik erre az éjszakára martalékul dobják magukat az élvezetnek.

A zenét a vakok intézetének három tagja szolgáltatta; az egyik hegedűn játszott, a másik a klarinétot fújta, a harmadik pedig a kisfuvolát. Mindhárman együttesen hét frankot kaptak egész éjszakára. Ilyen árért természetesen sem Rossinit, sem Beethovent nem lehetett tőlük kívánni. Azt játszották, ami jólesett nekik és amit tudtak; és – bájos gyengédség – senki sem gáncsoskodott. Zenéjük azonban oly vadul támadta meg a dobhártyámat, hogy mihelyt körül­néztem a társaságon, azonnal a muzsikusok kötötték le figyelmemet, és szomorú egyenruhájuk eleinte elnézésre hangolt irántuk. A művészek egy ablakmélyedésben foglaltak helyet; hogy láthassam az arcukat, közel kellett mennem hozzájuk; nem mentem rögtön, de amint közeledtem feléjük, tudj’ isten hogy, hogy nem, mindennek vége volt. A menyegző és a zene eltűnt előlem, kíváncsiságom a végsőkig feszült, mert a lelkem a klarinétos testébe vándorolt át. A hegedűs meg a kisfuvolás a vakok jól ismert közönséges vonásait tükrözte, erőlködő, ko­moly és figyelő arcuk volt, de a klarinétos egyike volt azoknak a természeti tüneményeknek, melyek azonnal megállítják a művészt is, a bölcselőt is.

Képzeljék el Dante gipszmaszkját vörös lámpafényben, fölötte ezüstfehér hajerdő. A pompás fej keserű és fájdalmas kifejezését a vakság még jobban kiemelte; mert halott szemeit a gondolat lelkesítette át; ezekből a szemekből égő fény sugárzott, melyet egy egyetlen, sohase szűnő vágy hozott létre, ez a vágy pedig keményen rá volt vésve a domború homlokra is, amelyet a régi falak repedéseihez hasonlatos ráncok barázdáltak. Az öreg csak fújta, oda se neki – sem a mértékre, sem a melódiára nem ügyelve semmit, ujjai föl és le billegtették az avítt billentyűket egész gépiesen; a legnagyobb nyugalommal fogta a gixer-eket. A táncosok ezt éppoly kevéssé vették észre, mint az én olaszom két másik társa, mert olasz volt; akartam, hogy az legyen és az volt. Valami fenség és valami zsarnokiság lakozott e vén Homéroszban, aki valami felejtésre kárhoztatott Odisszéát hordozott magában. Ez a fenség annyira valódi volt, hogy még nyomorúságán is győzedelmeskedett, ez a zsarnokság oly hatalmas volt, hogy szegénységén is uralkodott. Egyetlen olyan szenvedély se hiányzott ebből a nemes vágású, olaszosan fakó arcból, mely az embert jóra vagy rosszra kapatja vagy fegyenccé változtatja. Őszülő szemöldökei árnyékot vetettek a mély szemüregekre, az ember pedig attól reszketett, hogy egyszerre megvillan bennük a gondolat fénye, valamint akkor is félünk, ha egy barlang nyílásában fáklyás és tőrös rablók jelennek meg. Ebben a húsketrecben egy oroszlán tanyázott, amely hiába dühöngött rácsos vasrostélya mögött. A kétségbeesés tűzvésze hamvába hullt, a láva kihűlt; de a barázdák, a rázkódtatások, egy kevéske füst jelezték a kitörés hevességét és a tűz pusztítását. Ezek a gondolatok, melyeket ez az ember gerjesztett, áradtak oly forrón a lelkembe, mint amily hidegre kövülten ültek az ő arcán.

Minden zeneszám után a hegedűs és a kisfuvolás komoly elfoglaltsággal töltögette a bort, hang­szerüket vörhenyes redingote-juk egyik gombjára akasztották és gyakran nyújtogatták kezüket az ablakmélyedésben levő asztalka felé, ahol a palackok állottak, az olasznak pedig mindenkor egy-egy teli poharat adtak a kezébe, mivel az asztalka a széke mögött volt és nem érhetett odáig. A klarinétos minden alkalommal baráti fejbólintással köszöngette. Mozdulataik teljesen szabatosak voltak, mint ahogy ez a párizsi intézetbeli vakoknál általában bámulattal tapasztalható és azt a hitet keltik bennünk, hogy látnak. A három vakhoz ódalogtam, hogy ki­hallgassam őket, de mikor mellettük voltam, elkezdtek engem figyelni, nem ismerve kíván­csiságomban a munkás természetre, elhallgattak.

– Hová való maga, klarinétos?

– Velencébe – felelt a vak könnyed olasz ejtéssel.

– Vakon született vagy úgy vakult meg?

– Baleset az oka – felelt élénken – átkozott fekete hályog van a szememen.

– Velence szép város, mindig vágyódtam oda.

Az öreg vonásai felélénkültek, ráncai remegtek, erősen fel volt indulva.

– Ha én is önnel mennék, annyit mondok, nem hiába járna ott – szólt.

– Ne beszéljen előtte Velencéről – mondta a hegedűs. – Különben megint rákezdi a mi dózsénk, már amúgy is két flaska van a hercegben!

– No, zendíts rá, vén hamisjátékos – mondta a kisfuvolás.

Mindhárman újra zenélni kezdtek; de míg a sortánc négy részét lemuzsikálták, a velencei felém szaglászott és megérezte rendkívüli érdeklődésemet. Vonásai elvesztették hideg, bánatos kifejezésüket; valami reményféle derengett fel az arcán, kék láng lengte be ráncait; mo­soly­gott és törülgette homlokát; ezt a vakmerő és szörnyű homlokot; végül úgy neki­vidámodott, mint valaki, aki kedvenc vesszőparipájára kap.

– Hány éves? – kérdeztem tőle.

– Nyolcvankét esztendős vagyok.

– Mióta vak?

– Ide s tova ötven esztendeje – felelte olyan hanghordozással, mely nem csupán vaksága fölötti fájdalmát jelentette, hanem még valami nagy hatalom elvesztését is.

– Miért hívják dózsénak? – kérdeztem tőle.

– Tréfa – felelte. – Velencei patrícius vagyok és éppen úgy lehettem volna dózse, mint más.

– Mi a neve?

– Itt csak Canet apónak hívnak, sohasem lajstromozhattak más néven; de olaszul Marco Facino Cane, principe de Varese a nevem.

– Micsoda? Ön a híres Facino Cane condottiere leszármazottja, kinek hódításai Milánó hercegére szállottak?

E veró – felelte. – Ebben az időben Cane fia Velencébe menekült a Viscontiak tőrétől való féltében és az Arany Könyvbe iratkozott. Most nincs többé Cane és nincs többé Arany Könyv.

Kiégett hazafiassága és minden emberi dologtól való undora egyetlen rettentő mozdulatba merevült.

– De ha ön velencei szenátor volt, akkor gazdagnak is kellett lennie: hogyan vesztette el a vagyonát?

Erre a kérdésre felém emelte a fejét, hogy mintegy végignézzen engem ezzel az igazán tragikus mozdulattal és így felelt:

– Balszerencsém az oka!

Nem gondolt többet az ivásra, egy mozdulattal visszautasította a borospoharat, amit ebben a pillanatban a vén kisfuvolás nyújtott feléje, lesunyta a fejét. Ezek a részletek egy cseppet sem oltották kíváncsiságomat. A zeneszám alatt, míg a három gépezet muzsikált, én az öreg velencei nemest szemléltem egy húszéves ifjú lángoló érzelmességével. Képzeletemben láttam az Adriát és Velencét romokban, ezen az emberi romon keresztül sétálgattam ebben a városban, melyet lakói annyira szeretnek, jártam a Canale Grandé Rialtóján, a Szlávok Partjától a Lidóig, visszatértem eredetien fönséges székesegyházához: nézegettem a Casa d’Oro ablakait, melyek mindegyikén más a díszítés; bámultam az ódon márványpalotákat, szóval mindazokat a csodákat, melyeket annyival inkább csodál a hozzáértő, mert kedvére színezheti és nem ábrándítja ki a valóság. Fölidéztem a legnagyobb condottierék utódjának az élete folyását, kerestem balszerencséje nyomát, az okát ennek a mélységes testi és erkölcsi süllyedésnek, melyet megszépített a nagyság és nemesség újra fellángoló szikrája.

Kétségkívül egy dologra gondolhattunk mind a ketten, szent hitem, hogy a vakság gyorsabban közvetíti a szellemi érintkezést, mert nem pocsékolódik a figyelem külső dolgokra.

Rokonszenvünk bizonyítéka nem késett sokáig. Facino Cane abbahagyta a játékot, felállt, hozzám jött és azt mondta: Menjünk! A hangja villamos áramként hatott. Karomat nyújtottam neki és kifelé mentünk.

Az utcán így szólt hozzám:

– Elvinne magával Velencébe? Eljönne velem? Higgyen nekem! Gazdagabb lesz, mint London és Amsterdam milliomosai, gazdagabb, mint maga Rotschild, oly gazdag, mint az Ezeregyéjszaka.

Arra gondoltam, hogy ez az ember őrült; de a hangjában volt valami erő, melynek engedel­meskednem kellett. Hagytam, hogy vezessen, és ő a Bastille sáncai felé vitt, mintha látna. Leült egy kőre azon az elhagyatott helyen, ahová azóta a Saint-Martin-csatornát és a Szajnát összekötő hidat építették. Magam egy másik kőre telepedtem, szemben az öreggel, akinek fehér haja úgy csillogott a holdfényben, mintha színezüstből való volna. A csendet alig zavarta meg a körút idáig ható zivataros lármája. A derült éjszaka csak növelte a jelenet regényes­ségét.

– Ön milliókat emleget egy fiatalember előtt, akiről jól tudja, hogy nem habozna ezer veszélyt kiállani, hogy megszerezhesse! Ne gúnyolódjék!

– Kárhozzak el – heveskedett – ha az, amit most mondok, nem igaz. Húsz éves voltam, mint ön most, gazdag voltam, szép voltam, előkelő, a bolondságok bolondságával kezdtem az életet, a szerelemmel, úgy szerettem, ahogy ma már senki; egy ládába bújtam, kitéve magamat a legyilkolás veszélyének, egyetlen csók ígéretéért, őérte halni többet ért nekem, mint az élet. 1760-ban belészerettem egy Vendramini hercegnőbe, tizennyolc esztendős volt, férje, Sagredo, harminc, a leggazdagabb szenátorok egyike, őrülten szerette a feleségét. A kedvesem és én, mi ketten ártatlanok voltunk, mint két kerubin, amikor a sposo meglesett bennünket, amint szerelemről beszélgettünk; én fegyvertelen voltam, ő fel volt fegyverkezve, de célt tévesztett; ráugrottam, markomba kaptam és kitekertem a nyakát, mint valami csirkének. Szökni akartam Biancával, nem akart velem jönni. Ilyenek az asszonyok! Egyedül mentem; elítéltek, birtokaimat szétosztották örököseim között; de a gyémántjaimat, öt felgöngyölt Tiziano-képet és minden aranyamat magammal vittem. Milánóba mentem, ahol nem zak­lattak; az állam nem törődött velem. Mielőtt folytatnám, engedjen valamit megjegyeznem – mondta kis szünet után. – Nem tudom, hogy az anya gondolatai befolyással vannak-e gyer­mekére a terhesség vagy a fogamzás alatt, annyit azonban tudok, hogy anyám, amíg hordozott, szenvedélyesen szerette az aranyat. Én annyira imádom az aranyat, oly életszükségletem, hogy soha még egy percig sem voltam el nélküle; bomlottan szeretem az aranyat: fiatal koromban mindig volt nálam aranyékszer és két-háromszáz darab arany tallér.

Ezeket mondva, kivett a zsebéből két darab aranypénzt és megmutatta.

– Érzem az arany szagát. Bár vak vagyok, ácsorgok az ékszerészek kirakatai előtt. Ez a szen­vedélyem nyakamat szegte. Játszani kezdtem, hogy játszhassak az aranyakkal. Nem voltam fosztogató, engem fosztottak ki, tönkrementem. Mikor nem volt több pénzem, őrült vágy fogott el Bianca után: titokban újra Velencébe mentem, rátaláltam; hat hónapig boldogan éltem, ő rejtett el és ő adott ennem. Boldogan gondoltam arra, hogy így élhetek holtomiglan. A proveditore Bianca kegyeit kereste; sejtette, hogy van vetélytársa; Itáliában megérzik az ilyet. Lesett utánunk és ágyban talált bennünket, a gyalázatos! Elképzelheti, hogyan küzdöt­tünk egymással: nem öltem meg, súlyosan megsebesítettem. Ez a kaland szétzúzta boldogsá­gomat. Ettől a naptól kezdve sohasem láttam többé Biancát. Sok örömben volt részem, XV. Lajos udvarában éltem a leghíresebb dámák között; de sohasem találtam oly bájos és kecses nőt, mint az én drága velencei szerelmem. A proveditore embereit hívta, körülkerítették a palotát, elfoglalták; védtem magam, hogy Bianca szeme előtt haljak meg, aki segíteni akart a proveditore megölésében. Valamikor ez az asszony nem akart velem szökni, de hat hónapi boldogság után együtt akart velem meghalni és több szúrás érte. Öblös köpenyt vetettek rám, abba belegöngyöltek, gondolába cepeltek és egy föld alatti börtönbe vetettek. Huszonkét éves voltam és oly keményen fogtam tőröm megmaradt csonkját, hogy csak az öklömmel együtt engedtem volna elvenni tőlem. Különös véletlen folytán, jobban mondva vigyázatosságtól vezérelve, ezt a vasdarabot elrejtettem egy sarokba, mintha még hasznomra válhatna. Ápoltak. Egyetlen sebem sem volt halálos. Huszonkét éves korában az ember mindent kibír. Le akartak fejezni, de hogy időt nyerjek, betegnek tettettem magam. Azt hittem, hogy a börtönöm a csatornába torkollik, tervem az volt, hogy átfúrom a falat és a csatornán keresztül úszva menekülök, kitéve magam a megfulladás veszélyének.

– Láthatja, hogyan okoskodtam és miben reménykedtem. Valahányszor a börtönőr az enni­valómat hozta, ilyen felírásokat olvastam a falakon, mint: A palota felé, A csatorna felé, A föld alatti helyiségek felé. Ilymódon egy egész tervrajzot vettem észre, mely maga nem sokat érdekelt és csupán a dózsepalota akkori helyzetére vonatkozott, mivel a dózsepalota akkor még nem is volt befejezve. Azzal a csodás tehetséggel, melyet a szabadság után való vágya­kozás gyújt az emberben, sikerült kibetűznöm, ujjaimmal tapogatva a betűket, egy kő arab felírását, melyen ennek a műnek az elkezdője tudatja az utána következőkkel, hogy sikerült két követ kiemelnie az utolsó falrétegből és tizenegy lábnyi mélységben ásott lefelé. Hogy művét folytathassa, a munka közben kivájt kőtörmelékeket és habarcsokat szerteszét kellett szórnia a börtön talaján.

Még ha az őrök vagy az inkvizitorok nem is lettek volna oly biztosak az épület szerkezete tekintetében, melyet csak kívülről kellett őrizni, a föld alatti börtön helyzete, ahová néhány lépcsőfokon kellett lemenni, megengedte, hogy fokozatosan feltöltsék a talajt, anélkül, hogy az őrök észrevennék. Ez a rettentő munka, úgy látszik, hasztalan volt, legalábbis annak, aki belekezdett, mert a mű bevégzetlen volta az ismeretlen halálát hirdette. Hogy önfeláldozása semmibe ne vesszen, ahhoz egy arabul értő fogoly kellett. Én azonban tanultam keleti nyel­ve­ket az örmény kolostorban. Egy a kő másik felére írott mondat a boldogtalan sorsáról szólott. Mérhetetlen vagyonának lett az áldozata. Velence szemet vetett a kincseire és magához is ragadta.

Egy hónapra volt szükségem, míg eredményt értem. Míg dolgoztam, a fáradtságtól halálra válva, hallottam az arany csengését, láttam magam előtt az aranyat, kápráztam a gyémántok fényétől!… Ó! Várjon csak!

Egy éjszaka tompult acélom fába ütődött. Megélesítettem a hegyét és lyukat fúrtam vele a fában. Hogy dolgozhassam, hason csúsztam, mint valami kígyó, meztelenre vetkőztem, hogy úgy kaparhassak, mint a vakondok, kezemet előre feszítettem és a követ támasztéknak hasz­náltam.

Két nappal azelőtt, mielőtt bíráim elé kellett volna mennem, éjszaka még egy utolsó erő­feszítéssel próbálkoztam. Beleszúrtam a fába és vasam semmi ellenállásra nem talált.

Képzelje meglepetésemet, mikor szememet a lyukra tapasztottam! Egy pince gádorában voltam, ahol a gyenge világosság mellett is észrevehettem egy halom aranyat. A dózse és a tízek tanácsának egyik tagja lenn volt a pincében, hallottam a hangjukat; beszélgetésükből ki­derült, hogy a köztársaság titkos vagyona van itt elrejtve, a dózsék ajándékai és a zsákmányok tartalékai, az úgynevezett velencei fillérek, melyeket a hadjáratok jövedelmével megszereztek.

Meg voltam mentve.

Mikor a börtönőr bejött, felszólítottam, hogy segítse szökésemet és jöjjön velem, amit lehet, magunkkal viszünk. Nem habozhatott, velem jött. Egy hajó felvonta vitorláit, hogy Levantéba szállítson bennünket. Minden a legnagyobb óvatossággal történt. Bianca támogatott azokban az intézkedésekben, melyeket bűntársamnak adtam. Hogy gyanút ne keltsünk, úgy határoz­tunk, Bianca Szmirnában csatlakozik hozzánk. Egy éjszaka megnagyobbítottuk a lyukat és leszállottunk Velence titkos kincsei közé. Micsoda éjszaka! Négy teli hordó aranyat láttam. A szomszédos helyiségben két magasra tornyozott ezüsthalom emelkedett, csupán egyetlen szabad utat engedve a középen, hogy a szobán végig lehessen menni, ahol öt láb magasságból lejtőzött az ezüstpénz. Azt hittem, a börtönőr megbolondul: énekelt, ugrált, nevetett. Cigány­kerekeket vetett a pénzben; azzal fenyegettem, hogy megfojtom, ha nem siet vagy zajt üt. Örömében meg se látott egy asztalt, melyen gyémántok villogtak. Én elég ügyesen oda­perdültem és teletömtem matrózzubbonyom és nadrágom zsebeit vele. Boldog Isten, még harmadrészét sem vittem magammal. Ennek az asztalnak az alján aranyrudak sápadoztak. Rábeszéltem társamat, hogy annyi zsákot töltsünk meg arannyal, amennyit el bírunk vinni, figyelmeztettem, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy idegenben feltűnést ne keltsünk.

– Gyöngyök, drágakövek és gyémántok elárulhatnának bennünket – mondottam.

Bármennyire kapzsiak voltunk is, nem vihettünk többet magunkkal, mint kétezer aranyat, így is hatszor fordultunk meg vele a börtöntől a gondoláig. Az őrt a vízi kapunál tíz arannyal vesztegettük meg, míg a két gondolás azt hitte, hogy a köztársaságot szolgálja. Pitymallatkor útnak indultunk. Mikor kint voltunk a nyílt tengeren és visszagondoltam erre az éjszakára, visszaemlékeztem minden izgalmas próbálkozásomra, mikor képzeletben újra megjelent előttem az a rettentő kincs, ami becslésem szerint legalább harminc millió lehetett ezüstben, húsz millió aranyban, több millió gyémántban, gyöngyben és rubintban, az őrület izgalma lepett meg. Az arany láza rázott.

Kikötöttünk Szmirnában és onnan azonnal Franciaországba vitorláztunk. Alig hogy francia hajóra szálltunk, Isten kegye megszabadított bűntársamtól. Ebben a percben nem is gondoltam ennek a véletlen gaztettnek a jelentőségére, melynek pedig akkor nagyon örültem. Annyira aléltak voltunk, hogy teljesen tompultan álltunk egymás mellett, szót sem beszélve, csupán arra vártunk, mikor leszünk már biztonságban, hogy kedvünkre élhessünk. Nem csodálható, hogy elszédült. Meglátja, Isten mivel büntetett engem!

Nem nyughattam addig, míg gyémántjaimnak kétharmadát el nem adtam Londonban és Am­sterdamban és aranyporomat értékpapírokra nem váltottam. Öt esztendőn keresztül Madridban bujdokoltam; később 1770-ben spanyol néven Párizsba költöztem és a legragyogóbb életet éltem. Bianca meghalt.

Legnagyobb örömeim közben – hatmilliónyi vagyonom volt akkor – vaksággal vert meg az Isten. Nem kétlem, hogy nyomorúságomat a börtönben eltöltött idő, a kövön való munka eredményezte, mindazonáltal az a beteges vágyam, hogy folytonosan aranyat nézzek, látó­képességemet annyira megrongálta, hogy szemem elvesztése amúgy is valószínű volt.

Ebben az időben szerelmes voltam egy asszonyba, akivel meg akartam osztani életemet; elmondtam neki nevem titkát. Előkelő családból való nő volt. Én mindent XV. Lajos kegyétől vártam. Bizalmas viszonyba keveredtem ezzel a nővel, aki madame du Barry barátnője volt; azt tanácsolta, hogy menjek egy híres londoni szemorvoshoz; de néhány hónapi ottlétünk után ez az asszony faképnél hagyott egyedül a Hyde-parkban, kifosztott minden vagyonomból, nem maradt semmim; mert nevemet, mely kiszolgáltatott volna Velence bosszújának, rejtegetnem kellett, nem kérhettem senki segítségét, mert féltem Velencétől. Nyomorúságomat kihasz­nálták a kémek, akiket ez az asszony rám uszított. Kalandjaim, melyeket elmondhatnék önnek, Gil Blas-szerűek. Megérkezett az ön forradalma. A vakok intézetébe kényszerítettek, oda helyezett az a bestia, miután két esztendeig a Bicêtre-ben őrültként tartott fogva; sohasem ölhettem meg, hiszen nem láttam semmit, ahhoz pedig, hogy bérgyilkost fogadjak, nem volt elég pénzem. Ha börtönőrömet, Benedetto Carpit, halála előtt megkérdeztem volna börtönöm fekvése felől, rátalálhattam volna a kincsre és visszatérhettem volna Velencébe, mikor Napóleon a köztársaságot megsemmisítette…

Mégis, vakságom ellenére is, menjünk el Velencébe! Én meglelem a börtön kapuját, látom majd az aranyat a falon keresztül is, érezni fogom a vizek alatt, ahol el van ásva; mert azok az események, melyek Velence hatalmát megdöntötték, a következők: ennek a kincsnek a titkát Vendramino, Bianca fivére, a dózse, aki úgy reméltem, kibékít a tízek tanácsával, magával vitte a sírba, írtam az első konzulnak, az osztrák császárnak, egyezséget ajánlottam, mind­nyájan elutasítottak mint bolondot! Jöjjön, menjünk Velencébe, koldusként megyünk és mint milliomosok, úgy jövünk meg; visszavásároljuk birtokaimat és ön lesz az örökösöm. Varese hercege lesz!

Kábultan hallgattam elbeszélését, mely valósággal költeménnyé vált képzeletemben, ezüstös fejét néztem, a Bastille fekete, holt vízzel telt árkait, Velence csatornái jutottak eszembe és nem válaszoltam. Facino Cane bizonyára azt hitte, hogy én is úgy tekintek rá, mint mindenki más, kicsinylő szánalommal – olyan mozdulatot tett, mely kifejezte egész kétségbeesett böl­cse­letét.

Beszéde talán felidézte a boldog velencei napokat; megragadta klarinétját és bánatosan eljátszott rajta egy dalt, egy velencei barcarolát. Visszatért első tehetsége, szerelmes patrícius volt, mint régen. Oly panaszosan hangzott a dal, mint ének a babiloni vizek fölött. Szeme könnyel telt meg. Ha kései járókelők mentek a Bourdon körúton, kétségkívül megálltak, hogy hallják e hontalan utolsó imáját, utolsó fájdalmát egy bitang névnek, mellyel Bianca emléke ölelkezett. De az arany hamarosan ismét fölébe kerekedett, és baljós szenvedélye kioltotta az ifjúság felvillanó tüzét.

– Mindig látom magam előtt a kincset – mondta – mind ébren, mind álmomban, sétálok a szikrázó gyémántok között, nem vagyok annyira vak, mint gondolja; arany és gyémánt világítja be éjszakámat, az utolsó Facino Cane éjszakáját. Mert címeimet a Memmik öröklik. Hatalmas Isten! A gyilkost hamar elérte büntetése! Ave Mária…

Néhány imádságot mormogott, miket nem értettem.

– Elmegyünk Velencébe! – mondtam neki, amikor felállott.

– Végre találtam egy embert! – kiáltotta lángban égő arccal. Karomat nyújtottam és elkísértem. A vakok intézetének kapuja előtt megszorította a kezemet. Éppen akkor jött arra néhány torkaszakadtából kurjongató korhely.

– Holnap indulunk? – kérdezte az öreg.

– Mihelyt lesz hozzá elegendő pénzünk.

– Gyalog is mehetünk, én kéregetek… erős vagyok és az arany megfiatalít.

Facino Cane meghalt azon a télen, két hónapi betegség után. Szegény feje hurutot kapott.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Honore de Balzac: FACINO CANE”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)