Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Isaac Asimov: A chipes mosolya

Isaac Asimov: A chipes mosolya

24 március 2014

asimov Johnson mesélt, ahogy az öregek szoktak. Előre figyelmeztettek, hogy a chipesekről fog beszélni, azokról a különös alakokról, akik a huszonegyedik század elején egy nemzedéknyi időre feltűntek az üzleti életben. De hát végül is ő fizette a kitűnő vacsorát, úgyhogy szívesen végighallgattam.
Az első szava pontosan az volt, amire számítottam.

– A chipeseket – kezdte – semmiféle módon nem korlátozták akkoriban. Manapság annyira gúzsba kötik őket a szabályozók, hogy jóformán semmire sem használhatók, de akkoriban… Egy chipesnek köszönhető, hogy milliárdos nagyságrendű cég lettünk. Tudja, én választottam ki…

– Azt mondják, nem voltak hosszú életűek – vetettem közbe.

– Akkoriban nem. Egyszerűen kiégtek. Ha az idegrendszer kulcsfontosságú pontjaiba mikrocsipeket építenek be, akkor maximum tíz év alatt kiégnek a vezetékek. Tehát ilyenkor a chipesek nyugdíjba vonultak, csak tudja, egy kicsit gügyék lettek.

– Csodálom, hogy bárki is vállalkozott ilyesmire.

– Hát igen, az idealisták borzadtak a dologtól, azért is szabályozták aztán a kérdést, de a chipesek nem jártak igazán rosszul. Csak kevesen tudták a chipeseket használni – valami ismeretlen okból nyolcvan százalékban férfiak voltak -, de amíg dolgoztak, úgy éltek, mint a milliomosok. Utána meg első osztályú ápolásban részesültek. A helyzetük nem nagyon különbözött az élsportolókétól, tízévi aktivitás után visszavonultak. Johnson belekortyolt az italába.

– Tudja, egy szabályozatlan chipes, ha jól építették bele a szerkentyűket, és tehetséges volt, befolyásolni tudta a többiek érzelmeit. Annak alapján döntöttek, amit a másik agyában érzékeltek, és a saját cégük érdekében megerősíthették vagy gyöngíthették a konkurencia döntéseit. De szó sem volt tisztességtelen játékról, a másik cégnek is megvoltak a maga chipesei. – És felsóhajtott. – Az ilyesmit manapság tiltja a törvény. Sajnos.

– Azt hallottam, még mindig folyik fekete chipezés – válaszoltam félénken.

– Nincs kommentár – morogta Johnson. Ennyiben hagytam a dolgot, az öreg meg folytatta: – De még harminc éve is megvoltak a lehetőségek. A cégünk akkor teljesen jelentéktelen fogaskereke volt a gazdasági életnek, de felfedeztünk két chipest, akik, hajlandónak mutatkoztak a szolgálatunkba állni.

– Kettőt? – Ilyet még sosem hallottam.

Johnson rám kacsintott.

– Eegen, összejött a dolog. Persze nem nagyon híreszteltük a dolgot, de hát ügyesen toboroztunk, és a dolog már akkor is hajszál híján törvénytelen volt. Persze nem tudtuk mindkettőt felvenni, két chipes képtelen együtt dolgozni. Valahogy olyanok, mint a sakknagymesterek. Ha egy szobába kerülnek, önkéntelenül is egymással kelnek versenyre, megpróbálják befolyásolni és megzavarni a másikat. Nem lesznek hajlandók leállni, sőt nem is volnának rá képesek, és hat hónapon belül kiégetik egymást. Sok cég igen, drágán tanulta meg ezt a leckét, amikor először feltűntek a chipesek.

– El tudom képzelni – mormoltam.

– Így aztán, miután nem szerezhettük meg mindkettőt, természetesen az erősebbiket akartuk felfogadni, és hogy melyik az erősebb; azt csak úgy dönthettük el, ha összeeresztjük őket, de úgy, hogy ne tehessék egymást tönkre. Én kaptam meg a feladatot, és értésemre adták, hogy ha nem a jobbikat választom, az én karrieremnek is lőttek.

– És mit csinált, uram?

– Persze tudtam, hogy sikerrel járt. Senki nem lesz véletlenül egy világcég elnök-vezérigazgatója.

– Improvizálnom kellett – mondta Johnson. – Először külön-külön vettem őket nagyító alá. Megjegyzem, a chipesek valódi énjét titokban kellett tartani akkoriban, hisz ha valakiről kiderült, hogy chipes, szinte hasznavehetetlenné vált. Így aztán kód szerint tartottuk őket nyilván, mint C-12-őt és F-17-et. Mindketten húszas éveik végén jártak, C-12 egyedülálló volt, F-17 nemrég jegyezte el magát.

– Eljegyezte magát?

– Kissé meglepődtem. Hát persze. Hisz a chipesek is emberek, és a nők buknak a férfi chipesekre. Biztos, hogy gazdagok, és ha visszavonulnak, rendszerint az asszony kezelheti a vagyonukat. Nem is rossz üzlet egy fiatal nőnek. Szóval összehoztam őket, és F-17 menyasszonyát is meghívtam. Bíztam benne, hogy vonzó lesz, és az is volt. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű nőt, magas volt, a szeme sötét, az alakja ragyogó, és csak úgy sugárzott belőle az izzó szexualitás. Johnson gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, de aztán folytatta:

– Komolyan mondom, én is nagyon szerettem volna megszerezni a nőt, de hát elég valószínűtlen volt, hogy valaki, aki fogott magának egy chipest, lecserélje egy osztályvezető helyettesre, ugyanis akkoriban az voltam. Egy másik chipes persze egész más, és láttam, hogy C-12-re ugyanolyan nagy hatást tett, mint rám. Egyszerűen nem tudta róla levenni a szemét. Így aztán szépen hátradőltem, hogy kivárjam, ki fog a nővel együtt elmenni. – És melyikük nyert, uram? – Két napig tartott a heves szellemi harc. Biztos mindegyiküknek vagy egy hónapja ráment a munkaképességéből, de végül is az ifjú hölgy C-12 új jegyeseként távozott.

-És ön ezek után C-12-t vette fel a céghez. Johnson megvetően nézett rám. – Megbolondult? Szó sincs róla. Természetesen F-17-et választottam. C-12-t az egyik jelentéktelen leányvállalatunknál parkoltuk le. Tudja, mivel ismertük, sehol máshol nem alkalmazták volna.

– Félreértettem önt? Hisz azt mondta, C-12 elhódította F-17 menyasszonyát. Hát akkor nyilván C-12 volt a jobbik.

– Igen? A chipesek nem mutatják ki az érzelmeiket, legalábbis nem a nyilvánvalóakat. Az üzlet érdeke azt kívánja, hogy a chipes elrejtse erejét, így szakmai követelmény náluk a fapofa. De én nagyon alaposan megfigyeltem őket, hisz a saját állásomat kockáztattam, és amikor C-12 elment a nővel, halvány mosolyt vettem észre F-17 arcán, és úgy tűnt, a szeme győzedelmesen felvillan.

– De hát elvesztette a menyasszonyát.

– Az nem jutott eszébe, hogy esetleg meg akart tőle szabadulni, és a feladat nem volt valami könnyű? El kellett érnie, hogy C-12 akarja a nőt, és hogy az is akarja őt, és elérte. Győzött. Ezen mélyen elgondolkoztam.

– De hogy lehet olyan biztos a dolgában? Ha a nő tényleg olyan szuper volt, mint mondta, ha csak ágy izzott benne a szexualitás, hát akkor F-17 nyilván meg akarta tartani.

– De F-17 volt az oka, hogy olyan kívánatosnak láttuk – válaszolta Johnson komoran.

– Persze C-12-t célozta meg, de olyan erővel, hogy még rám is nagy hatással volt a dolog. Miután a meccs véget ért, és C-12 elment a nővel, megszabadultam a befolyástól, és megláttam, hogy a nőben van valami kemény és kiélt, ellenszenves ragadozó pillantása volt. Így aztán azonnal felfogadtam F-17-et, és igazán nagyon jó munkát végzett. A cég eredményeit maga is ismeri, én pedig, mint tudja, elnök-vezérigazgató vagyok.

Damokos Katalin fordítása

-- próza

Nincs hozzászólás to “Isaac Asimov: A chipes mosolya”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)