Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Isaac Asimov: Öcsi

Isaac Asimov: Öcsi

22 február 2014

asimovBorzasztó nagy megrázkódtatás volt a számomra, hogy elutasították a második gyermek vállalására vonatkozó kérelmünket. Őszintén bíztunk benne, hogy meg fogjuk kapni az engedélyt. Köztiszteletnek örvendő polgár vagyok; a társadalom oszlopa, meg minden efféle. Talán egy kicsit öreg voltam.

Josie – a feleségem – talán már túljutott azon a koron, amikor a legelőnyösebb gyermeket vállalni. Na és? Sok olyan embert ismerünk, akik nálunk rosszabb állapotban vannak, idősebbek, jellemüket tekintve nem a legtökéletesebbek, akik… Na de mindegy.

Volt egy fiúnk, Charlie, és tényleg nagyon szerettünk volna egy másik gyereket. Kisfiút vagy kislányt, teljesen mindegy. Ha esetleg valami baj történt volna Charlie-val, ha jelentkezett volna nála valami betegség, akkor természetesen megkaptuk volna az engedélyt a másodikra. Vagy nem. És ha megkaptuk volna az engedélyt, akkor valószínűleg gondot viseltek volna Charlie-ra, a kis selejtesre. Biztos tudja, most mire gondolok, nem hiszem, hogy el kellene magyaráznom. A baj az volt, hogy későn fogtunk hozzá az egészhez. Erről Josie tehet. A menzesze eléggé szabálytalan volt, sosem tudtam, mikor érdemes próbálkoznom nála. Ugye érti, mire gondolok? És orvosi segítséget sem kérhettünk. Hogyan is tehettük volna? A kórházban azt mondták, ha nem tudunk gyereket csinálni segítség nélkül, akkor ne csináljunk. Így legalább a világgal is jót teszünk. Nagyon hazafias dolog gyermektelenül élni. De aztán bolondot csináltunk belőlük, és mégis lett egy gyerekünk. Charlie. Amikor Charlie nyolchónapos volt, beadtuk a kérelmet a második gyerekre. Szerettük volna, ha nincs köztük nagy korkülönbség. Hát olyan nagy kérés ez? Rendben van, egy kicsit öregecskék voltunk hozzá, de akkor is…! Nem érdekes, milyen világban élünk. Nem számít, milyen mértékben csökken a népesség, azt mondják, még ennél is kevesebben kellene lennünk, és ha az élet könnyebbé válik, ha az emberek tovább élnek, akkor tovább kell fokozódnia a csökkenés ütemének. Ezek csak akkor lesznek elégedettek, az teljes egészében eltüntetik az emberiséget…!

– Nézze! Úgy mondom el, ahogy akarom. Ha kíváncsi a történetemre, tiszt úr, akkor hagyja, hogy úgy soroljam el a történteket, ahogy nekem tetszik. Mit tudnak csinálni velem? Komolyan mondom, nem érdekel, hogy élek vagy meghalok. Ha a helyemben lenne másképp gondolkodna?

– Nézze, nincs értelme a vitának. Úgy mondom el, ahogy akarom, vagy befogom a szám, és azt tesznek velem amit akarnak. Megértette?

– Na jól van. Azért mondom! Ahogy kiderült, felesleges volt aggódnunk amiatt, hogy Charlie megbetegszik, vagy ilyesmi. Úgy fejlődött, akár egy kis medve, vagy mint azok a kis állatkák, amik annak idején az erdőkben meg a hasonló helyeken kódorogtak.. Jó családból származott. Ez látszott rajta. De akkor miért nem engedélyezték a második gyereket? Nagyon kíváncsi lennék rá! Hogy intelligens volt-e? Meghiszem azt! Erős. Tudta, mit akar. Eszményi fiú. Amikor rágondolok, akkor… akkor… Jaj. Jaaj! Látnia kellett volna a többi srác között, amikor felcseperedett. Született vezető volt. Tudta, merre akar menni. A szomszédban lakó kölyköket mindig rávette, hogy azt csinálják amit ő parancsol nekik. Tudta mit akar, és amit akart az mindig helyes volt. Ennyi a lényeg. Persze Josie-nak nem tetszett a dolog. Azt mondta, Charlie rossz gyerek. Azt mondta, én rontottam el. Nem tudom, hogy értette. Rendben, én neveltem a fiút! Charlie testi erő és intelligencia tekintetében mindig legalább két évvel megelőzte a kortársait. Ezt láttam rajta. Időnként megesett, hogy egy-egy kölyök kilógott a sorból, de Charlie hamar megmutatta nekik ki a főnök. Josie attól félt, hogy Charlie verekedős meg agresszív lesz. Azt mondta, nincsenek barátai, mert minden gyerek fél tőle. Na és? Egy vezérnek nincs szüksége barátokra. A vezér olyanokat akar maga körül, akik tisztelik. Ha valaki nem engedelmeskedett neki, akkor… Azok tették jól, akik féltek tőle. Charlie mindig győztesen szállt ki vitákból. Egy idő múltán a többi gyerek távol maradt tőle. A kis puhányok! A szüleik tehettek az egészről. Volt egy gyerekük, és tudták, több nem lehet, ezért azt az egyet rajongták körül; úgy bántak az egykékkel, mintha értékes drágakövek lennének. Törékeny ékkövek. A szülő hibát követ el, ha ilyesmit csinál. Az ilyen kölykök értéktelenné, haszontalanná válnak. Ott volt az a pasas, Stevenson. A sarkon túl lakott. Két lánya volt, szánalmas kis jószágok, fecsegő, vihorászó, üresfejű csitrik. Kérdem én: Stevensonnak miért lehetett két gyereke? Talán ismert valakit odafent. Egy kis csúszópénz. Miért is ne tette volna? sokkal több pénze van, mint amennyit bevall. Hát persze! Ez a lelke a mindennek. Az ember azt hinné, ha kettő van neki, akkor megengedi magának, hogy az egyiket kockára tegye, de nem…

– Rendben van. A lényegre is rá fogok térni. Majd ha úgy akarom. Ha erőszakoskodik, sehová sem jutunk egymással, és mehetünk a bróságra. Engem aztán nem érdekel az egész! A többi szülő nem akarta, hogy baja essék egyetlen gyermekének. Ne játssz a Janowitzék fiával, mondogatták. Persze sosem hallottam, hogy ilyet mondtak volna, de el tudom képzelni. Ki a fenének volt szüksége rájuk? Úgy terveztem, Charlie majd középiskolába megy, mikroelektronikát vagy spatiális dinamikát tanul, vagy valami ilyesmit. Meg persze gazdaságtant, üzlettant is, hogy megtanulja, a tudása birtokában hogyan juthat pénzhez meg hatalomhoz. Már mindent kiterveltem. Már láttam magam előtt a létra tetején… Josie azonban egyfolytában csak arról papolt, hogy Charlie-nak nincsenek barátai, hogy egyedül fog felnőni, meg hasonlók. Mindig erről beszélt! Sokszor úgy éreztem magam, mintha egy visszhang-kamrában élnék. Aztán egy nap odaállt elém, és így szólt: –

Miért nem intézzük el, hogy Charlie-nak legyen egy kistestvére?

– Aha – mondtam. – Hát persze. Már túl vagy a menopauzán. Hogy képzeled? Hívjuk a gólyát? Vagy nézzünk szét a káposztaföldeken? Tudja, elválhattam volna tőle. Elvehettem volna valami fiatal pipit. Végülis én nem voltam túl a menopauzán. Viszont… hűséges voltam. Nem felejtettem el a régi szép időket. Meg különben is, ha elválok Josie-tól, Charlie minden bizonnyal nála marad. Ebben meg mi lett volna jó nekem? Szóval csak ezzel a gólyás megjegyzéssel válaszoltam neki. Így felelt:

– Nem biológiai gyerekről beszélek. Arra gondoltam, szerezhetnénk egy robotot, hogy Charlie-nak legyen egy öccse. Gondolhatja, még csak meg se fordult a fejemben, hogy egyszer ilyesmit fogok hallani. Nem vagyok olyan robotimádó típus. A szüleimnek egy se volt. Nekem sem. Szerintem ahány robottal több, annyi emberrel kevesebb van. Átadjuk nekik a világot, és még asszisztálunk is hozzá. Ha kíváncsi a véleményemre: ez is az emberiség kiirtásának eszközei közé tartozik.

– Ne légy nevetséges! – mondtam Josie-nak.

– Komolyan mondom! – válaszolta határozottan. – Van egy új modell. Gyerekek számára tervezték, barátnak, játszópajtásnak. Semmi extra, nem is drága, és kielégítenek egy szükségletet. Egyre több az egyke, akiknek nem lehet valódi testvérük. Örülnének egy ilyen pótszernek.

– Lehet, hogy más gyerek örülne, de Charlie nem! – mondtam.

– De igen, Charlie is örülne! Így sosem fogja megtanulni, hogyan kell viselkedni más emberekkel. Egyedül nő fel. Magányosan. Nem fogja megérteni, hogy mit jelent adni és kapni.

– Ő nem fog adni semmit. Ő majd elveszi ami neki kell. Megszerzi magának a hatalmat, pozícióba kerül, és megmondja másoknak, mit csináljanak. És lesznek saját gyerekei. Talán három is! Maga, tiszt úr, még túl fiatal ahhoz, hogy átérezze a helyzetet, de ha magának is csak egy gyereke van, akkor előbb-utóbb rá fog döbbenni, lehet több is. Persze nem egészen a sajátja, hanem a gyerekének a gyereke. De ez majdnem ugyanolyan. Óriási reményeket fűztem Charlie-hoz. Biztos voltam benne, hogy mielőtt meghalok látni fogok még egy gyereket a családban. Talán kettőt. Esetleg hármat. Charlie gyerekeit, akiket azért a sajátomnak tekinthetek. Josie azonban csak a robotra tudott gondolni. A visszhang-kamrában változott a műsor. Megtudta, mennyibe kerül, mennyi részletet kellene fizetnünk. Utánajárt a dolognak; megtudta, hogy egy év próbaidőre el lehet hozni egy robotot, próbaidőre. Ha beválik, akkor ki kell fizetni, ha nem válik be, akkor vissza kell szolgáltatni. A saját pénzét akarta feláldozni a célra, azt, amit a szülei hagytak rá. Maga is biztos tudja, hogy van az ilyesmi… Az ember a végén beadja a derekát. Ha másért nem, hát azért, hogy megmaradjon a családi béke. Feladtam a dolgot.

– Rendben van, válassz ki egyet, és vedd bérbe.De te fizeted ki!

Arra gondoltam, hogy még bármi megtörténhet. Lehet, hogy kiderül, a robot púp a hátunkon, nem válik be, és Josie belátja, jobb lesz ha visszavisszük. Aztán meghozták. Vagyis… Be se csomagolták, ládába vagy ilyesmibe, egyszerűen besétáltak vele a házba. A “sráccal”. Én a legszívesebben robotnak szólítottam volna, de Josie ragaszkodott ahhoz, hogy úgy bánjunk vele, mintha tényleg Charlie öccse lenne. Szép lassan én is hozzászoktam a dologhoz. “Gyerek” robot volt, legalábbis így nevezték a hozzá hasonlókat. Volt valami regisztrációs száma, de nem jegyeztem meg. Mi értelme lett volna? Egyszerűen csak “Öcsi”-nek szólítottuk. Mindenkinek így volt a legjobb.

– Igen, tuzdom, hogy egyre népszerűbbé válik ez a robottípus. Fogalmam sincs, mi a fene üthetett az emberekbe, hogy megkedvelik ezt az izét. Mi is megkedveltük Öcsit. Vagyis én egyszerűen csak elviseltem, Josie azonban teljesen odavolt érte. El kell ismernem, a robotunk elég jó példány volt. Majdnem teljesen emberinek nézett ki, sokat mosolygott, és kedves hangon beszélt. Úgy tizenöt évesnek látszott. Kisnövésű tizenöt évesnek, ami nem is volt rossz, mert Charlie nagynövésű tízéves volt. Öcsi egy kicsit magasabb volt, mint Charlie, és természetesen jóval nehezebb. Tudja, az ilyen robotoknak titániumcsontjaik vannak, vagy mi a fene van bennük, meg aztán ott hordozzák magukban azt a kis nukleáris egységet. Ezt egyébként tíz évnyi működésre tervezik, csak azután kell kicserélni. Ettől olyan nehezek. Elég jó szókincse volt, és nagyon udvariasan viselkedett. Josie imádta.

– Jó hasznát veszem a háztartásban – mondta. – Majd segít nekem!

– Nem – mondtam erre. – Szó sem lehet róla. Charlie-nak hozattad, és ez azt jelenti, hogy az övé. Eszedbe se jusson, hogy kisajátítod!

Arra gondoltam, hogy Josie szépen ráteszi a kezét, afféle rabszolgát csinál belőle, és soha az életben nem fog megválni tőle. Abban biztos voltam, hogy Charlie nem fogja megszeretni, vagy ha mégis, akkor egy idő múlva egyszerűen ráun, és akkor végre megszabadulhatunk tőle. Charlie-ban azonban csalódnom kellett. Ő is megszerette Öcsit. De tudja, bizonyos idő elteltével az egész kezdett elviselhetővé válni. Öcsit arra tervezték, hogy testvére legyen egy embergyereknek, ezért Charlie-nak semmi kifogása sem lehetett ellene.

Öcsi hagyta, hogy Charlie legyen a főnök – pontosan úgy, ahogy az öccsök hagyni szokták a bátyjuknak. És persze engedelmeskedett annak a bizonyos Három Törvénynek. Most nem mondom el, mik ezek, biztos maga tudja, miről van szó. Elképzelhetetlen volt, hogy ártson Charlie-nak, mindent meg kellett csinálnia, amit a “bátyja” mondott neki. Nem is csoda, hogy egyszercsak azon kaptam magam, elégedett vagyok a helyzettel. Amikor játszottak, mindig Charlie győzött. Ennek így kellett lennie. Öcsi sosem kapta fel a vizet. Erre képtelen volt. Arra készítették, hogy veszítsen. Charlie időnként meggyepálta, megrugdosta. Tudja milyenek a gyerekek! Begurulnak valami miatt, aztán egy másik gyereken töltik ki a mérgüket. Minden kölyök ezt csinálja. Persze a szülők az ilyesmit sosem nézik jó szemmel. Időnként én is rászóltam Charlie-ra, hogy ne csináljon ilyeneket, ne bántsa az öccsét, aki úgysem fog védekezni. Persze Öcsivel mindezt megtehette. Miért is ne tehette volna meg? Őt nem lehetett megbántani, benne nem lehetett kárt tenni. Fémből meg plasztikból, meg a fene tudja még miből volt a teste.

Majdnem úgy nézett ki, mint a valódi emberek, de nem volt élőlény. Nem érezte a fájdalmat. Én a magam részéről úgy éreztem,Öcsi legalább arra jó, hogy van valaki, akin Charlie kitöltheti a dühét, akin levezetheti felesleges energiáit, amelyek máskülönben összegyűltek volna benne. Az ilyen összegyűlésnek pedig súlyos következményei lehetnek. Öcsi nem bánta a dolgot. Amikor dzsúdóztak, Charlie földhoz vagdosta, rátapostt, de ő mindig felállt, és csak valami ilyesmit mondott: – Szép volt, Charlie. Próbáljuk meg újra! Öcsit akár egy toronyház tetejéről is le lehetett volna lökni, akkor sem esett volna baja. Mindig jólnevelten volt, udvariasan viselkedett velünk. Engem Apának szólított, Josie-t pedig Mamának. Gyakran megkérdezte, hogy vagyunk. Segített Josie-nak, amikor fel akart állni a karosszékéből, meg ilyesmi. Figyelmes volt. Ilyennek tervezték. Úgy kellett viselkednie, mintha érző lény lenne, mintha törődne velünk. Nála ez automatikusan működött. Erre programozták be. Nem volt ebben semmi különös, Josie-nak mégis borzasztóan tetszett.

Nézze, én mindig keményen dolgoztam. Van az az erőmű, annak a működtetésében segítek. A gépeket ellenőrzöm. A rendszerbe kapcsolt gépeket. Ha valami elromlik, akkor az egész kócerájnak annyi. Nekem nincs időm meg energiám arra, hogy virágot hordozzak a feleségemnek, hogy felsegítsem a karosszékéből, meg ilyesmi. Már majdnem húsz éves házasok vagyunk, és semmi sem tart örökké. A vonzalom sem. Ami Charlie-t illeti… Hát, ő pontosan úgy viselkedett az anyjával, ahogy a vele egykorúak szoktak. Azt hiszem, ebben Öcsinek is volt némi szerepe. Charlie nem engedhette meg magának, hogy az egyik percben eljátssza a főnököt Öcsi előtt, a következő pillanatban pedig odaszalad Josie-hoz valamiért. Nem volt afféle anyámasszony katonája, és nem hagyta, hogy Josie parancsolgasson neki. Látszott rajta, kemény férfi lesz belőle. Arra, amit én mondtam neki, természetesen odafigyelt. Egy fiúnak mindig hallgatnia kell az apjára. Szóval, a lényeg az, hogy nagyon jónak bizonyult, hogy Öcsit ilyen édeskének, kedveskének, a mama szeme fényének tervezték. Mellette Josie úgy érezhette, hogy valaki mindig van mellette; így kevésbé zavarta, hogy Charlie mindig csak saját magára gondolt. Na, hát gondolhatja, hogy Josie minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy elrontsa az egészet.

Egyfolytában aggódott kis kedvence épsége miatt, attól félt, hogy Öcsinek valami baja esik.

– Jaj, Charlie! – mondogatta. – Mondd, miért nem tudsz rendesebb lenni az öcséddel?

Nevetséges volt! Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy Öcsinek nem eshet baja, hogy vesztesnek tervezték, hogy itt minden Charlie érdekében történik. Charlie persze ügyet sem vetett az anyjára. Ő mindig úgy játszott Öcsivel, ahogy kedve tartotta. Ha nem bánja, pihennék egy kicsit. Tartsunk egy kis szünetet! Nem nagyon szeretek beszélni ezekről a dolgokról. Csak egy kicsit… Hadd pihenjek! Oké, már jobban is vagyok. Tudom folytatni. Eltelt egy év, és úgy éreztem, elég volt a cirkuszból. Arra gondoltam, ideje visszaszolgáltatnunk Öcsit az U.S. Robotsnak. Végülis teljesítette a feladatát. Josie azonban ellenezte a dolgot. Keményen ellenezte!

– De ha most nem adjuk vissza, akkor a szerződés értelmében ki kell fizetnünk a teljes árát! – mondtam.

Erre azt felelte, hogy ki fogja fizetni a részleteket. Megígérte, hogy mindent ő intéz, ezért ráhagytam az egészet. Egyébként azt is elmondta, azt is felhozta érvként, hogy Charlie-t nem foszthatjuk meg az öccsétől. Nem hagyhatjuk, hogy a fiúnk magányos legyen. Azt hiszem, ebben igaza volt. Én mondom magának, van valami hátborzongató abban, ha az ember rádöbben, hogy a feleségének igaza van. Az ilyesmi nem vezethet jóra. Charlie, amikor idősebb lett, egyre kevesebbszer nyúzta Öcsit. Ekkor már éppen olyan magas volt, mint a robot; talán ezért sem tartotta annyira fontosnak, hogy bebizonyítsa neki fizikai erejét. Meg aztán más dolgok iránt is érdeklődni kezdett, nem csak a verekedés meg az erőfitogtatás foglalkoztatta. Például szeretett kosárlabdázni. Egy az egy ellent játszott Öcsivel, és őszintén mondom, remek volt! Mindig sikerült kicseleznie Öcsit, és csak ritkán hagyott ki egy-egy helyzetet. Lehet, hogy Öcsi hagyta kicselezni magát. Lehet, hogy nem védekezett teljes erőből. De mit számít ez, amikor Charlie szinte mindig betalált a kosárba? Azokról a találatokról nem Öcsi tehetett, nem ő varázsolta bele a labdát a gyűrűbe, nem igaz? A második évben Öcsi afféle családtaggá vált nálunk. Nem, nem étkezett együtt velünk. Ő sosem evett. És nem is aludt. Éjjelente Charlie szobájában, a sarokban álldogált. De a holovideót együtt nézte velünk, és Josie egy csomó dolgot elmagyarázott neki, hogy ismereteket szerezzen, és még emberibbnek tűnjön. Ez volt az oka annak is, hogy elvitte magával vásárolni, meg mindenhová, ahová ment. Persze csak akkor, amikor Charlie-nak nem volt rá szüksége. Öcsi segítőkész volt, azt hiszem. Segített Josie-nak cipekedni. És mindig udvariasan viselkedett, mindig figyelmes volt. Én mondom magának, amióta Öcsi a házba érkezett, Josie-val jobban ki lehetett jönni. Vidámabb lett, kedvesebb, nem siránkozott annyit, mint korábban. Kezdett kellemessé válni a családi életünk. Öcsi megtanította Charlie-t arra, hogyan érvényesítse az akaratát, Josie-t pedig arra vette rá, hogy többet mosolyogjon. Szóval, én is kezdtem elhinni, hogy nem csináltunk rossz vásárt, amikor megrendeltük. Aztán… megtörtént a baj. Figyeljen csak… Nem tudna adni valami innivalót? Igen. Lehetőleg valami alkoholost. Csak egy kicsit. Egy kicsit! Ne csinálja már! Most a szabályok miatt aggódik? Nézze, valahogy túl kell jutnom ezen a… Ezen. Szóval, megtörtént. Millióból egyszer. Nem. Milliárdból egyszer fordul elő ilyesmi. A mikrofúziós egységek állítólag sosem hibásodhatnak meg. Mindenütt ezt hirdetik. Hibamentesek. Aha.

Hát, az enyém nem az volt. Nem tudom, hogyan történhetett meg. Senki sem tudja, miért következett be. Először senki sem sejtette, hogy a mikrofúzióval van baj. Azóta persze már elmondták, hogy ez volt a helyzet. Pereskedni fogok. Követelni fogom, hogy állítsák helyre a házamat. Vissza akarom kapni a bútoraimat! Óriási kártérítést fogok követelni! Nézze, maguk úgy bánnak vlem, mintha mániákus gyilkos lennék! De miért velem? Miért nem a mikrofúziós izéket tervező pasasokat vádolják gyilkossággal? Derítsék ki, hogy ki készítette azt az egységet, ki hibázott a beszerelésénél! Hát maguknak fogalmuk sincs arról, mi a valódi bűn? Itt van ez az izé… ez a mikrofúzió… Ez nem robban fel, nem ad ki hangot, csak felforrósodik, egyre jobban, és a végén az egész ház lángra lobban! Hogy úszhatják meg emberek azt, ha rosszul szerelnek össze valamit? Jól van. Rendben. Folytatom. Folytatom már, na!

Azon a napon nem voltam otthon. Egész évben egyetlen napot töltöttem távol. Azt a bizonyos napot! Általában mindent otthonról irányítok, vagy onnan, ahol éppen a családommal vagyok. Nem kell nekem elmennem sehová, mindent a komputerek csinálnak. Az én munkám nem olyan, tiszt úr, mint a maguké. Ám azon a napon a nagy főnök személyesen akart találkozni velem. Nem sok értelme volt az egésznek, mindent elintézhettünk volna a zártláncon keresztül. Neki azonban az a mániája, hogy bizonyos időszakonként személyesen akarja látni az általa irányított részlegek vezetőit. Talán azt hiszi, nem lehet megtudni egy emberről, hogy milyen, ha nem három dimenzióban látjuk, nem érezzük a szagát, a közelségét. Ez valami olyan babonaság lehet, amit a Sötét Korból maradt ránk… Egyébként a magam részéről szeretném, ha visszatérne ez a bizonyos kor, a komputerek és a robotok előtti kor, amikor az embernek még annyi gyermeke lehetett, amennyit akart… És a mikrofúziós egység éppen ezen a napon mondta fel a szolgálatot! Azonnal értesítettek. Mindig azonnal értesítik az embert… Bárhol is legyen, akár a Holdon, akár valamelyik űrtelepen. A rossz hírek percek alatt utolérnek bennünket. A jó hírek időnként elkerülnek minket, de a rosszak sosem.

Hazarohantam, de a házam akkor már lángokban állt. Amikor odaértem, romhalmaz volt az egész. Josie a füvön feküdt, meggyötörten, kormosan, tépett ruhában, de… De legalább élt! Később megtudtam, abban a pillanatban is a ház előtt tartózkodott, amikor bekövetkezett a dolog. Amikor meglátta, hogy lángra lobban a ház, bizonyára Charlie-ra gondolt, aki odabent volt. Berohant érte… és kihozta. Így kellett történnie. Legalábbis akkor, amikor hazaértem, erre gondoltam, mert valamivel arrébb ott feküdt a fiam. Nem sokat láttam belőle. Nem mertem odanézni, és különben is, egy csomó ember hajolt fölé. Odamentem Josie-hoz, és megkérdeztem tőle, mi ez az egész. Nem bírt megszólalni.

– Charlie… Súlyos a sérülése? – kérdeztem tőle. Nem ismertem fel a saját hangomat. Azt hiszem, abban a pillanatban kezdett elmenni a józan eszem.

– Csak egyikőjüket tudtam megmenteni – nyögte Josie. – Csak az egyiket…

Miért kellett volna megmentenie mind a kettőt? Erre gondoltam.

– Ne aggódj Öcsi miatt – mondtam. – Ő csak egy gép. A biztosítás meg a bánatpénz elég lesz arra, hogy vehessünk egy másikat.

Ezt akartam mondani, de fogalmam sincs, sikerült-e. Talán csak krákogtam meg fuldokoltam. Nem tudom. Azt sem tudom, Josie hallotta-e amit mondok. Abban sem voltam biztos, felfogjae, hogy ott vagyok mellette. Egyfolytában csak suttogott.

– Választanom kellett – kántálta újra meg újra.

Muszáj volt odamennem Charlie-hoz, aki a földön feküdt. Megköszörültem a torkomat, és kinyögtem:

– Hogy van a fiam? Milyen súlyos a sérülése?

– Lehet, hogy meg tudjuk javítani – mondta a mellette térdelő emberek egyike, aztán felnézett rám.- A fia?

Akkor láttam meg Öcsit. Ott feküdt a füvön. Az egyik karja kifordult a helyéről, működésképtelenné vált. Mosolygott, mintha semmi sem történt volna. És megszólalt.

– Szia, Apa. Mami kimentett a tűzből. Hol van Charlie?

Josie-nak választania kellett. És Öcsit mentette meg! Nem tudom, hogy ezután mi történt. Semmire sem emlékszem. Maguktól hallottam, hogy megöltem Josie-t, hogy rávetettem magam, és csak akkor tudtak lerángatni róla, amikor már megfojtottam. Lehetséges. Nem tudom. Nem emlékszem. Csak abban vagyok biztos, hogy… Josie gyilkos! Megölte… megölte… Charlie-t! Megölte a fiamat, hogy megmentsen egy halom… …egy halom… Titániumot.

Szántai Zsolt ford.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Isaac Asimov: Öcsi”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)