Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Jack London: A copfos

Jack London: A copfos

14 augusztus 2015

001A korall gyarapszik, a pálma nő, de elköltözik az ember.  (Tahiti közmondás)

Ah Cso nem tudott franciául. Csak ült a zsúfolt tárgyalóteremben, és fáradtan, unottan hallgatta hol egyik, hol másik hivatalnok szájából a pattogó francia beszédet. Ah Cso fülének merő zagyvaság volt ez a sok handabandázás, és csak bámulta a franciák ostobaságát, akik ennyi időt töltenek azzal, hogy megkeressék Csung Ga gyilkosát, és méghozzá hiába, mivel így sem lelik. Pedig az ültetvényen mind az ötszáz kuli tudta, hogy Ah Szan a tettes, de ezek a franciák Ah Szant még csak le sem tartóztatták. Való igaz, hogy a kulik megfogadták: egymás ellen nem vallanak, de hát oly egyszerű az eset, a franciák maguk is kideríthették volna már, hogy Ah Szan volt a gyilkos. Bizony, nagyon buták ezek a franciák.

Ah Csónak nem volt félnivalója; semmi olyasmit nem tett. Semmi része nem volt a gyilkosságban, igaz, hogy ott volt, amikor megtörtént a dolog, és amikor Schemmer, az ültetvény főfelügyelője, mindjárt utána berontott a barakkba, őt is ott találta ötöd- vagy hatodmagával; de hát mit számít ez? Csung Ga csak két szúrást kapott. És még ha mindegyiket más és más ejtette, akkor is legfeljebb csak két tettes lehetett.

Így gondolta Ah Cso, amikor négy társával összebeszélve úgy hazudott az esetről a kihallgatáson, hogy megzavarja a bíróságot, és akadályozza a munkájukat. Meghallották a lármát, és akárcsak Schemmer, ők is odacsődültek az eset színhelyére. Csak hát előbb odaértek, mint Schemmer – ennyi az egész. Igaz, Schemmer viszont azt vallotta, hogy amikor a veszekedés lármájára odament a barakkhoz, legalább öt percig állt a csukott ajtó előtt, csak azután nyitott be, az őrizeteseket akkor már odabenn találta; és lehetetlenség, hogy előtte érkeztek volna, hiszen a barakk egyetlen bejáratánál ő állt. De mit számít az? Ah Cso és négy társa egybehangzóan azt vallotta, hogy Schemmer téved. A végén csak kénytelenek lesznek szabadon bocsátani őket. Ebben mindannyian biztosak voltak. Két késdöfésért csak nem vághatják le öt ember fejét. Az idegen ördögök közül pedig senki sem látta a gyilkosságot. Csak ne volnának ezek a franciák olyan ostobák! Ah Cso tudta, hogy ha Kínában történik ilyesmi, a bíró most mindnyájukat megkínoztatná, és kiszedné belőlük az igazságot. Kínvallatásban nagyon hamar kiderül az igazság. De ezek a franciák nem kínoznak – a bolondok! Így aztán nem is fogják kideríteni soha, hogy ki ölte meg Csung Gát.

Ah Cso azonban sok mindent nem értett. Az ültetvény tulajdonosa, egy angol részvénytársaság, óriási költséggel hozatta az ötszáz kulit Tahitiba. A részvényesek már követelték az osztalékukat, a társaság pedig még semmit sem fizetett; miért is a társaság nem óhajtotta, hogy drága szegődményesei épp most nekiálljanak legyilkolni egymást. S emellett még a franciákról sem feledkezhetünk meg, akik égtek a vágytól, hogy a copfosokra is kiterjesszék a francia törvények áldását. Mert nincs is jobb módszer annál, mint hébe-korba kiszabni egy-két példás büntetést; meg hát, mi másra való Új-Kaledónia, mint arra, hogy embereket toloncoljanak telepeire, hadd lakoljanak életük fogytiglan gyötrelmes nyomorúsággal, amiért gyarló emberek voltak?

Ah Cso mindebből mit sem értett. Ah Cso csak üldögélt a tárgyalóteremben, és várta a tanácstalan bíróság ítéletét, amely majd szabadlábra helyezi társaival egyetemben, hogy visszamehessenek az ültetvényre, ledolgozni szegődményes idejüket. Most már hamarosan kimondják az ítéletet. Az eljárás a végéhez közeledett. Elhangzottak a tanúvallomások, nem volt több handabandázás. A francia ördögök is elfáradtak, és szemlátomást várják már az ítéletet. Míg várakozott, Ah Cso az életére gondolt, arra az időre, amikor aláírta a szerződést, és hajóra szállt Tahiti felé. Nagyon keserves idők jártak akkoriban tengerparti szülőfalujára, és Ah Cso szerencsés embernek tartotta magát, amikor ötven mexikói cent napszámért öt évre elszegődött a Dél-tengerekre. Némelyik falubelijének tíz mexikói dollárért kerek egy esztendőt is kellett robotolnia, és voltak asszonyok, akik álló esztendeig fonták a halászhálót mindössze öt dollárért, a boltosházaknál pedig négy dollárnyi bért is alig fizettek a cselédnek az egész évre. Ő meg itt ötven centet kap naponta; egy napra, egyetlenegy napra kapja ezt a fejedelmi summát! Mit számít hát az, hogy nehéz a munka? Letelik az öt év, ő hazatér – így állt a szerződésben -, és soha életében többet nem kell dolgoznia. Gazdag ember lesz holta napjáig; háza lesz, felesége és gyerekei, akik tisztelni fogják. Bizony, és a ház mögött kertecskéje is lesz, itt fog majd elmélkedni meg pihenni, meg kis tavacska is lesz a kertben, és a tavacskában aranyhalak, és szélcsengettyűk csilingelnek majd a fák ágain, és majd magas fal veszi körül ezt a kertet, hogy háborítatlanul elmélkedhessen s pihenhessen.

Hármat már ledolgozott az öt esztendőből. Keresménye után odahaza már tehetős embernek számítana, és a tahiti gyapotföldeket már csak két év választotta el a reá váró nyugalmas elmélkedéstől. Persze most éppen sok pénzt vesztett a miatt a szerencsétlen véletlen miatt, hogy jelen volt Csung Ga meggyilkolásánál. Három hetet töltött a börtönben, és a három hét minden egyes napja ötven mexikói centet jelentett. Most azonban már hamarosan meghozzák az ítéletet, és ő mehet vissza dolgozni.

Ah Cso huszonkét éves volt. Megelégedett, jó kedélyű fiatalember, akinek nem esett nehezére mosolyogni. Teste karcsú volt, mint az ázsiaiaké, de az arca kerek. Kerek, akár a holdvilág, és szelíd nyugalom meg a honfitársai között oly szokatlan nyájas lélek fénye ragyogta be. És természete sem hazudtolta meg küllemét. Soha nem volt vele baj, verekedésben sosem vett részt. És a szerencsejátékban sem. A szerencsejátékhoz kíméletlenebb lélek kell. Beérte kis dolgokkal és az élet egyszerű örömeivel. Ha a gyapotföldek tikkasztó napi robotja után végre elheveredett a hűvös, néma csöndben, Ah Cso végtelen elégedettséget érzett. Órákig elüldögélt egyetlen magányos virágszálat bámulva, miközben a lét titkáról s rejtelmeiről bölcselkedett. Egy pihenő gém a fövény keskeny félholdján, a vízből kiugró halak ezüst loccsanása, egy rózsás, gyöngyházszín naplemente a lagúna vizén úgy eltöltötte néha-néha a lelkét, hogy elfelejtette a keserves napok végtelen sorát és Schemmer súlyos korbácsát.

Schemmer, Karl Schemmer vadállat volt, fenevadnál is vadabb vadállat. De a bérét megszolgálta. Az utolsó csöpp erőt is kisajtolta az ötszáz rabszolgából; mert hiszen rabszolgák voltak, amíg az idejüket ki nem töltötték. És Schemmernek keményen meg kellett dolgoznia, hogy kiszipolyozza az ötszáz verejtékező test erejét, és szállításra kész, bolyhos gyapotbálákká alakítsa. Mindent eltipró, ősvilági vaskegyetlensége tette alkalmassá a feladatra, amiben három hüvelyk széles, méternyi hosszúságú, vastag bőrszíja is segítette. Soha le nem tette, és a szíj akkorákat csattant a görnyedő kulik meztelen hátán, akár a pisztolylövés. Valahányszor Schemmer végigjárta a barázdákat, gyakran felhangzott a csattanás.

Egyszer, még az öt esztendő legelején, Schemmer egyetlen ökölcsapással megölt egy kulit. Bár az ütés nem loccsantotta szét a kuli tojáshéj koponyáját, ahhoz elég volt, hogy megzápuljon tőle az agy veleje. Egy hétig hányt tőle, aztán belehalt. A kínaiak mégse mentek panaszra a Tahitit kormányzó francia ördögökhöz. Az ő belügyük volt a dolog. Schemmer az ő gondjuk volt. Kerülniük kell haragját, ahogy a fűben megbújó s esős éjjeleken hálóhelyükre is bekúszó százlábúak csípését kerülik. A copfosok – ahogy a tunya, barna bőrű szigetlakók nevezték őket – vigyáztak, nehogy túlságosan felbosszantsák Schemmert. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy iparkodtak teljes értékű munkát végezni. Az az ökölcsapás dollárezreket ért a társaságnak, Schemmernek pedig soha semmi baja nem lett belőle.

A franciák, akiknek nincs érzéke a gyarmatosításhoz, és gyermeteg próbálkozásuk a sziget gazdaságának felvirágoztatására folyton kudarcot vallott, nagyon is örvendeztek azon, hogy az angol részvénytársaság boldogul. Mit számított ehhez képest Schemmer meg félelmetes ökle? És a copfos, aki elpatkolt? Hiszen csak egy copfosról van szó. És különben is napszúrás okozta a halálát, amint ezt az orvosi jelentés is tanúsította. Noha Tahiti történetében még nem volt rá példa, hogy valaki halálos napszúrást szenvedett volna. Most azonban ez történt, vitathatatlanul, aminek fényében a copfos halála csakugyan páratlannak mondható a maga nemében. Ez állt az orvos jelentésében. A szöveg félreérthetetlen. Osztalékot kell fizetni, különben újabb csőddel gyarapszik a tahiti csődök hosszú története.

Ki érti ezeket a fehér ördögöket? Az ítéletre várva, Ah Cso kifürkészhetetlenségükön töprengett ott a tárgyalóteremben. Senki sem tudhatja, mi motoszkál a fejükben. Találkozott már nem eggyel közülük. Mind egyformák voltak – a hajó tisztjei és tengerészei, a francia tisztviselők, az ültetvény fehérei, és köztük Schemmer is. Agyuk rejtelmes utakon járt, amelyeket ő be nem láthatott. Néha minden látható ok nélkül egyszer csak feldühödtek, és haragjuk mindig vészterhes volt. Ilyenkor olyanok voltak, akár a fenevadak. Apróságok miatt aggodalmaskodtak, s néha a copfosnál is jobban bírták a munkát. És mértékletesek sem voltak, nem úgy, mint a copfosok; falánkok voltak, szertelenül sokat ettek, és még szertelenebbül ittak. És az ember sohasem tudhatta, mikor jár a kedvükben, vagy haragítja őket magára. Copfos ember ezt még csak nem is sejtheti. Ami egyszer tetszik nekik, attól másszor iszonyú haragra gerjednek. Függöny van a fehér ördögök szeme mögött, ami elfedi gondolataikat a copfosok pillantása elől. És minderre ráadásul még az a rettentő ügyességük, az a képességük, hogy mindenféle kikerül a kezük közül, hogy az ő kezükben működnek a dolgok, hogy látszatja van mindennek, amit csinálnak, hogy képesek az akaratukat rákényszeríteni mindenre, ami él és mozog, még magukra az elemekre is. Igen, különös és csodálatos lény a fehér ember, de ördög is. Mert itt van például Schemmer.

Ah Cso nem értette, miért tart ilyen sokáig az ítélet meghozatala. Nem volt a vádlottak között egy sem, aki csak ujjal is hozzáért volna Csung Gához. Ah Szan egyedül ölte meg. Fél kezével elkapta a varkocsát, hátrarántotta a fejét, aztán hátulról előrenyúlva, testébe döfte a kést. Kétszer döfött belé. Ha lehunyta a szemét, Ah Cso ott a tárgyalóteremben is fel tudta idézni a gyilkosságot – a civódást, a mocskos szitkokat, amiket egymásra hánytak, a sértéseket, amikkel egymás tiszteletre méltó őseit illették, és a meg nem született unokákra szórt átkokat, Ah Szan szökellését, a mozdulatot, ahogy megragadta Csung Ga varkocsát, a kétszer a húsába mártott kést, a kivágódó ajtót, a berontó Schemmert, az ajtó felé menekülő kulikat, Ah Szant, ahogy egérutat nyer, és Schemmer suhogó szíját, ami őket, többieket, a sarokba szorította, és a pisztolylövést, amelynek jelére Schemmer segítséget kapott. Ah Cso megborzongott, ahogy ismét átélte a jelenetet. Az egyik korbácsütés az arcát érte, és egy darabon fölszántotta a bőrt. Erre a horzsolásra mutatott Schemmer, amikor tanúvallomásában azonosította Ah Cso személyét. Nem sokkal előbb még jól látszott a nyoma. Jókora ütés volt. Ha csak fél hüvelykkel arrébb éri, kiverte volna a szemét. Aztán Ah Cso ismét elfeledkezett arról, ami körülötte folyt, és belemerült az álmodozásba. A nyugalom és az elmélkedés kertjét látta maga előtt, ami majd az övé lesz, ha egyszer visszatér a hazájába.

Szenvtelen arccal hallgatta az ítélethirdetést. Ugyanilyen szenvtelen volt négy társának az arca is. És akkor is éppoly szenvtelenek maradtak az arcok, amikor a tolmács megmagyarázta nekik, hogy a bíróság mind az ötüket bűnösnek találta Csung Ga meggyilkolásában, és ezért Ah Csout lenyakazzák, Ah Csót húsz évre, Vong Lit tizenkét évre és Ah Tongot tíz évre börtönbe zárják Új-Kaledóniában. Hasztalan lett volna felgerjedni miatta. Még Ah Csou arca is kifejezéstelen maradt, akár a múmiáé, pedig az ő fejét fogják levágni. A bíró még néhány szót fűzött az ítélethez, és a tolmács elmagyarázta, hogy Ah Csou arca hasíttatván fel legjobban Schemmer szíjától, bűnrészessége ezáltal oly kétségtelen bizonyítást nyert, hogy mivel valamelyiküknek mindenképpen halállal kell bűnhődnie, éppenséggel őrá esett a választás. Továbbá, hogy Ah Cso arcának hasonlóképpen súlyos sebével érdemelte ki a húszévi kényszermunkát, mert ebből következőleg bizonyíttatott jelenléte a gyilkosság elkövetésénél és ebben való kétségtelen bűnrészessége. És tovább, Ah Tong tíz évéig részletesen megindokoltatott az ítéletek arányos mértéke. Szívleljék meg a copfosok ezt a leckét, szólott végezetül a bíró, mert meg kell tanulniuk, hogy ég és föld összeszakadjon bár, Tahitiban érvényt fognak szerezni a törvénynek.

Az öt copfost visszavezették a fogdába. Nem rendítette meg őket az ítélet, és nem is búsultak rajta. Az ítéletek váratlansága éppenséggel egybevágott azzal, amit eddig is megszoktak már a fehér ördögöktől. Ez a mostani súlyos büntetés az el sem követett bűnért szemernyivel sem volt meglepőbb, mint a fehér ördögök többi számtalan furcsasága. Az elkövetkező hetekben Ah Cso szelíd kíváncsisággal gyakran elnézegette Ah Csout. Az ő fejét fogja levágni a nyaktiló, amit most állítanak fel az ültetvényen. Neki már nem lesz hajlott kora, elbúcsúzhat a béke és nyugalom kertjétől. Ah Cso bölcselkedett, és az élet meg a halál dolgairól töprengett. A maga sorsa nem zaklatta. Húsz év is csak húsz év. Ennyi választja el a kertjétől – számára csak ennyit jelentett a dolog. Fiatal volt még, és csontjaiban Ázsia türelme. Kivárja azt a húsz évet, addigra legalább vérének heve is lehiggad majd, és csak annál jobban fogja élvezni a csöndes gyönyörök kertjét. Elgondolkozott, milyen nevet adjon neki; a Reggeli Nyugalom Kertjének nevezte el. Egész napra boldoggá tette ez a gondolat, s egy aranymondásra ihlette, amely a türelem erényéről szólt. Ez az aranymondás nagy vigaszt nyújtott, kivált Vong Linek és Ah Tongnak. Ah Csou nem is hederített rá. Fejét olyan hamarosan el fogják választani a törzsétől, hogy ezt kivárni igazán nem kellett türelem. Jókat pöfékelt, jókat evett, jókat aludt, és nemigen aggasztotta a napok lassú múlása.

Cruchot csendőr volt. Húsz éve szolgált a gyarmatokon, Nigériától és Szenegáltól a Dél-tengerekig mindenütt, ez a húsz év azonban nem nagyon élesítette meg tompa eszét. Most is éppolyan nehézfejű és ostoba volt, mint amikor még paraszt volt Dél-Franciaországban. Csak a fegyelmet tudta, és azt tanulta meg, hogy a feljebbvalóktól tartani kell, a magasságos istenektől le a csendőr őrmesterig, és különbség csak rabszolgai engedelmességének fokában volt. Az őrmester még nagyobb úr volt szemében az Istennél, a vasárnapok kivételével, amikor helyette az Úristen szócsövein volt a sor. Isten általában nagyon messze volt, az őrmester viszont általában nagyon is közel.

Cruchot vitte a foglárhoz a főbíró parancsát, amely elrendelte, hogy nevezett közeg szolgáltassa ki Ah Cso őrizetes személyét Cruchot közcsendőr kezeihez. Úgy esett, hogy az előző este a főbíró vacsorát adott a kikötőbe érkezett francia hadihajó kapitányának és tisztjeinek tiszteletére. Keze reszketett, amikor a parancsot írta, s a szeme olyan rettenetesen égett, hogy át sem olvasta, amikor végre elkészült vele. Végtére is csak egy copfos életére tette rá a pecsétet, így aztán azt sem vette észre, hogy lefelejtette Ah Csou nevének utolsó betűjét. “Ah Cso” állt a parancsban, és amikor Cruchot átadta a foglárnak, az Ah Cso személyét szolgáltatta ki neki. Cruchot a személyt maga mellé ültette a bakra, és elhajtott a két öszvérrel.

Ah Cso örült, hogy kiszabadult a napfényre. Ült a csendőr mellett, és ragyogott az arca. És még nagyobb jókedve kerekedett, amikor észrevette, hogy az öszvérek délnek, Atimaono felé baktatnak. Kétségtelen, Schemmer küldött érte, hogy hozzák vissza. Azt akarja, hogy dolgozzon. És ő dolgozik is majd keményen. Schemmernek nem lesz oka panaszra. Nagyon meleg volt aznap. A passzátszelek is elültek. Verejtékeztek az öszvérek, verejtékezett Cruchot, és verejtékezett Ah Cso is. De a legbékésebben Ah Cso tűrte a hőséget. Már három éve robotolt ilyen tűző napon. Ragyogott az arca, méghozzá olyan derűs nyugalommal, hogy ez még Cruchot koponyájába is szeget ütött.

– Fura egy szerzet vagy te – szólította meg végül is.

Ah Cso rábólintott, és még derűsebben mosolygott. Nem úgy, mint a bíró, Cruchot kanaka nyelven beszélt vele, ezen pedig, akárcsak minden copfos és minden fehér ördög, Ah Cso is értett.

– Nagyon nevethetnéked van – korholta Cruchot. – Úgy való, hogy az ilyen napon könnyel teljék meg az ember szíve.

– Örülök, mert kiszabadultam a börtönből.

– Csak ennek? – kérdezte a csendőr, a vállát vonva.

– Nem elég? – volt a felelet.

– Akkor hát te most nem annak örülsz, hogy levágják a fejedet?

Ah Cso elképedve nézett rá, és így szólt:

– De hát én most az atimaonói ültetvényre megyek, hogy újra Schemmernél dolgozzam. Vagy nem Atimaonóba visz engem a zsandár úr?

Cruchot elgondolkozva simította végig hosszú bajszát. – Hát szóval – mondta végül odacsippentve az ostorral a rudas öszvér hátára -, te nem is tudod?

– Micsodát? – Ah Csóban megmoccant a rémület. – Hát Schemmer már nem akarja, hogy dolgozzam nála?

– Ezentúl már aligha – kacagott fel szívből Cruchot. Jó tréfa volt. – Merthogy, tudod, ezentúl te már nemigen fogsz tudni dolgozni. A feje nélkül ugyebár senki sem tud dolgozni, nem igaz? – Oldalba bökte a copfost, és kuncogva nevetgélt a tréfáján.

Mérföldnyit is megtettek a kocogó öszvérek, mire Ah Cso megtörte a csendet: – És Schemmer le fogja vágni a fejemet?

Cruchot elvigyorodott és rábólintott.

– Ez tévedés – mondta Ah Cso elkomolyodva. – Nem én vagyok az, akinek le kell vágni a fejét. Én Ah Cso vagyok. A tekintetes bíró úrnak úgy méltóztatott határozni, hogy én Új-Kaledóniába menjek húsz évre.

A csendőr csak kacagta. Jó tréfa volt, ahogy ez a mókás kedvű copfos ki akar bújni a nyaktiló alól. Átbaktattak egy kókuszligeten, aztán még fél mérföld hosszan a tengerparton is, mire Ah Cso újra megszólalt:

– Mondom, hogy én nem Ah Csou vagyok. A tekintetes bíró úr nem mondta, hogy az én fejemet is le kell vágni.

– Ne búsulj, copfos – mondta Cruchot azzal az emberbaráti szándékkal, hogy könnyítsen a foglyán. – Könnyű halál az. – Pattintott az ujjával. – Ennyi az egész… és már vége is. Nem is olyan ám, mint az akasztás, amikor ott lóg az ember a kötél végén, és még vagy öt percig rúgkapál, meg vágja a pofákat. Olyan, mint amikor baltával lecsapják a csirke fejét. Rávágsz a nyakára, és azzal kész is. Az emberrel sincs másképp. Puff! – aztán már kész is van. Nem fáj semmit. Nem is érsz rá arra gondolni, hogy fáj. De gondolkozni se fogsz. Nem lesz fejed, úgyhogy nem lesz mivel gondolkoznod. Így jó meghalni. Én is így szeretnék meghalni: gyorsan, ilyen gyorsan. Szerencsés vagy, hogy így fogsz meghalni. Mert ugyebár másképpen úgy is eshetne, hogy leprát kapsz, és akkor apránként rohadna el a tested, hol az egyik ujjad, hol a másik, aztán meg a lábujjad. Ismertem egyszer egy illetőt, aki leforrázta magát. Két napig kínlódott, amíg sikerült meghalnia. Kilométerekre hallotta az ember az üvöltözését. Te meg? Á! Neked könnyű lesz! Nyissz! – és már nincs is fejed. Vége. Talán még csiklandozni is fog a bárd éle. Ki tudja? Még senki se jött vissza elmesélni.

Ez utóbbit pukkasztóan jó tréfának vélte, és fél percig rázta tőle a nevetés. Kissé még túlozta is a dolgot, de emberi kötelességének tartotta felvilágosítani a copfost.

– De mondom, kérem, hogy én Ah Cso vagyok – makacskodott a másik. – Én nem akarom, kérem, hogy nekem levágják a fejemet.

Cruchot fölmordult. Túlzásba viszi a tréfát ez a copfos.

– Én nem Ah Csou vagyok… – kezdte Ah Cso.

– Mindegy az – vágott közbe a csendőr. Fölfújta ábrázatát, és iparkodott minél ádázabbnak lenni.

– Mondom, hogy én nem… – kezdte elölről Ah Cso.

– Kuss! – üvöltött rá Cruchot.

Ezután ismét sokáig csöndben bandukolt a kordé. Papeete és Atimaono között húsz mérföld volt a távolság, és már a felén is túljártak, amikor a copfos ismét összeszedte a bátorságát, és megszólalt:

– Én láttam a zsandár urat a bíróságon, amikor a tekintetes bíróság a bűnösségünkben tanácskozott – kezdte. – És ez nagyon jó. És nem emlékszik a zsandár úr, hogy Ah Csou, akinek a fejét le kell vágni, nem méltóztatik emlékezni, hogy ő – Ah Csou – milyen magas ember? Tessék megnézni engem.

Hirtelen fölállt, és Cruchot láthatta, hogy Ah Cso alacsony termetű. És ugyanebben a pillanatban Cruchot emlékezetében felvillant Ah Csou képe, és Ah Csou ezen a képen csakugyan magas volt. A csendőrnek minden copfos egyforma volt. Az egyik arca olyan, mint a másiké. De magasságra már neki se voltak egyformák, és ebből tudta, hogy nem a lefejezendő copfos ül mellette. Oly hirtelen rántotta meg a gyeplőt, hogy a rúd az öszvérek elé szaladt, és a hám félrecsúszott az állatok nyakán.

– Ugye, hogy itt tévedés van – mondta Ah Cso, és szívélyesen mosolygott.

De Cruchot gondolkozott. Már bánta, hogy megállította a kordét. Hogy a főbíró elvétette a nevet, Cruchot nem tudhatta, és nem is találhatta ki; azt azonban pontosan tudta, hogy őrá azt bízták, vigye ezt a copfost Atimaonóba, és ezért neki kötelessége elvinni Atimaonóba. Mit számít az, ha egy másikat nyakaznak le? Végtére is csak egy copfosról van szó, és mit számít egy copfos? És mellesleg lehet, hogy nem is történt semmiféle tévedés. Honnan tudhatná ő azt, hogy mit gondolnak a feljebbvalói azzal a csavaros eszükkel? Egyszer, valamikor régen, megpróbálta beleártani magát a dolgukba, és akkor az őrmester azt mondta neki: “Cruchot, maga hülye. Minél jobban az eszébe vési ezt, annál könnyebben fog boldogulni. Maga ne gondolkozzék; maga engedelmeskedjék, és a gondolkodást hagyja fölötteseinek.” Most megint megszeppent, hogy ez eszébe jutott. Ráadásul ha most visszafordul Papeetébe, el kell halasztani a kivégzést, és amennyiben nem ennek a copfosnak lesz igaza, őt le fogja szidni az őrmestere, aki Atimaonóban várja az őrizetest. Tetejébe még Papeetében is megkapja majd a magáét.

Meglegyintette ostorával az öszvéreket, és továbbindult. Az órájára pillantott. Már legalább félórát késik, és az őrmester egészen biztosan dühös lesz. Gyorsabb ügetésre nógatta az öszvéreket. Minél jobban igyekezett Ah Cso, hogy tisztázza a félreértést, Cruchot csak annál konokabb lett. Éppenséggel az se nagyon vidította, hogy tudta, nem azt viszi kivégezni, akit kellene. Az viszont, hogy nem a maga hibájából teszi, megerősítette a hitében, hogy mégiscsak a helytelen a helyes, amit tesz. És különben is, tucatnyi ártatlan copfost is inkább átsegített volna a másvilágra, semminthogy kihívja maga ellen az őrmester úr haragját.

Ah Cso pedig, miután a csendőr egyszer még az ostora nyelével is fejbe kólintotta, és úgy rivallt rá, hogy fogja be a száját, mi mást tehetett volna, mint hogy befogta. Némán szekereztek tovább a hosszú úton. Ah Cso az idegen ördögök furcsa szokásain töprengett. Érthetetlenek. Akármit csinálnak, mindent úgy tesznek, ahogy most ővele cselekszenek. Először bűnösnek nyilvánítottak öt ártatlan embert, aztán annak vágják le a fejét, akire még sötét tudatlanságukban is csak húszévi börtönt szabtak ki. És nem volt mit tenni. Itt kell ülnie tehetetlenül, és tűrni, amit élet és halál urai kimérnek rá. Egyszer elfogta a rémület, és jéggé fagytak a testén a verejtékcsöppek; aztán legyűrte. Úgy próbált megbékélni a végzetével, hogy felidézte magában a Jin Csi Ven (A béke könyve) egyik-másik passzusát, és ezeket mondogatta – mégis mindegyre az elmélkedés és a béke álomkertje jelent meg előtte. Ez eleinte meggyötörte, de aztán átadta magát az álomnak, és kertjében üldögélve hallgatta a fák ágain csilingelő szélcsengettyűket. És lám, a kertben üldögélve álmában eszébe jutottak Jin Csi Ven sorai.

Így aztán kellemesen telt az idő Atimaonóig. Ott álltak meg az öszvérek a vérpad lábánál, amelynek árnyékában a türelmetlen őrmester várakozott. Sietve felcipelték Ah Csót a létrán. Lepillantva ott látta az ültetvény minden kuliját egybeterelve. Schemmer úgy gondolta, hogy az eset jó lecke lesz nekik, ezért berendelte őket a földekről, és megparancsolta, hogy mindannyiuknak jelen kell lenniük. Amint megpillantották Ah Csót, halk duruzsolás kezdődött. Észrevették a tévedést, de nem szóltak róla. Úgy látszik, hogy ezek az érthetetlen fehér ördögök meggondolták magukat. Az egyik ártatlan helyett most a másikat fosztják meg az életétől. Ah Csou vagy Ah Cso – mit számít az, melyik. Sohasem fogják ők megérteni ezeket a fehér ebeket, aminthogy azok sem őket. Ah Csónak most levágják a fejét, ők azonban, ha leszolgálták a hátralevő két év rabszolgaságot, hazamennek Kínába.

Schemmer maga készítette el a nyaktilót. Ügyes kezű ember volt, s bár maga még sohasem látott nyaktilót, a francia tisztviselők elmagyarázták neki a működési elvét. Az ő javaslatára rendezték Papeete helyett Atimaonóban a kivégzést. Nincs jobb hely a büntetésre a bűntett színhelyénél, mondta Schemmer, és a látvány különben is üdvös hatással lesz az ültetvény félezer copfosára. Schemmer a hóhérkodást is elvállalta, és most ebben a minőségében állt a vesztőhelyen, próbálgatva a maga készítette szerkezetet. Egy embernyaknyi vastagságú és szilárdságú banánfatörzs feküdt a bárd alatt. Ah Cso megbabonázva nézte. A német egy kar megforgatásával felhúzta a bárdot a maga eszkábálta állvány tetejére. Aztán megrántott egy kifeszülő zsineget, mire az elszabadult bárd villanva lezuhant, és takarosan kettészelte a fatörzset.

– Na, hogy működik? – A vérpadra felhágó őrmester tette fel a kérdést.

– Remekül – felelte lelkesen Schemmer. – Mindjárt bemutatom.

Megint megforgatta a kart, amely a magasba húzta a bárdot, megrántotta a zsineget, és lezúdította a bárdot a puha fatörzsre. Ez alkalommal azonban csak kétharmadáig metszett bele a fába.

Az őrmester a homlokát ráncolta. – Ez így nem lesz jó – mondta.

Schemmer letörülte homlokáról az izzadságot. – Több súly kell rá – jelentette ki. A vesztőhely szélére lépett, és lekiáltott a kovácsnak, hogy hozzon neki egy tizenkét kilós vasat. Amikor a német lehajolt, hogy ráillessze a vasat a bárd széles fokára, Ah Cso az őrmesterre pillantott, és látta, hogy itt az alkalom.

– A tekintetes bíró azt mondta, hogy Ah Csou fejét kell levágni – kezdte.

Az őrmester ingerülten bólintott rá. Az járt az eszében, hogy a délután még tizenöt mérföldet kell lovagolnia, a sziget szél felőli oldalára, meg Berthe-re gondolt, a gyöngykereskedő Lafière szép félvér lányára, aki az út végén várja.

– Hát én nem Ah Csou vagyok. Én Ah Cso vagyok. A nagytiszteletű foglár úrnak tévedni méltóztatott. Ah Csou magas ember, és az őrmester úr is látja, hogy én alacsony vagyok.

Az őrmester rápillantott, és látta, hogy csakugyan tévedés történt. – Schemmer! – kiáltott türelmetlenül. – Jöjjön ide.

A német dörmögött valamit, de föl se nézett, amíg kifogástalanul oda nem erősítette a vaskölöncöt. – Kész van már a copfosa? – kérdezte.

– Nézzen rá – hangzott a válasz. – Ez az a copfos?

Schemmer meglepődött. Elkáromkodta magát, aztán bánatos pillantással nézett az alkotmányra, amit a két keze munkájával készített el, és amit úgy sóvárgott már működésben látni. – Nézze – mondta végül -, tovább már nem odázhatjuk a dolgot. Már így is három órája áll az ötszáz copfosom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer három órát ácsorogjanak az igazi elítélt miatt. Intézzük el a dolgot most. Csak egy copfosról van szó.

Az őrmesternek eszébe jutott a hosszú lovaglás, meg a gyöngykereskedő lánya. Tusakodott.

– Úgyis Cruchot lesz a hibás… ha egyáltalán észreveszik – noszogatta a német. – De úgyse veszi észre senki. Ah Csounak legalábbis biztosan nem fog eljárni a szája.

– Cruchot-t semmiképp sem terheli a felelősség – mondta az őrmester. – Csak a foglár tévedhetett.

– Hát akkor rajta! Minket senki se tehet felelőssé. Ki az ördög tudná megkülönböztetni ezeket a copfosokat? Ha valaki szól, majd azt mondjuk, hogy mi csak végrehajtottuk az utasítást azon a copfoson, akit idehoztak nekünk. És komolyan mondom, még egyszer csakugyan nem hozhatom el ezeket a kulikat a munkájuktól!

Franciául beszéltek, és Ah Cso egy szavukat sem értette, de azért tudta, hogy most az ő sorsáról döntenek. Azt is tudta, hogy a végső szó az őrmesteré, és ezért ennek az ajkán csüngött.

– Na jól van – egyezett bele az őrmester. – Végezze a dolgát. Végtére is csak egy copfosról van szó.

– Csak a biztonság kedvéért előbb teszek még egy próbát. – Schemmer előrébb taszította a rönköt a magasba csigázott bárd alá.

Ah Cso minden erejét összeszedve A béke könyve aranymondásaira próbált gondolni. “Élj harmóniában tenmagaddal” – jutott eszébe; de ez nem illett az alkalomhoz. Többé már nem fog élni. Mindjárt meg fog halni. Nem, most nem ez a mondás kell. “Bocsásd meg a gonoszságot” – igen, csakhogy itt nincsen gonoszság, amit megbocsásson. Schemmer meg a többiek gonoszság nélkül teszik ezt vele. Elvégzendő feladat volt csupán a számukra, akárcsak a bozótirtás, a kútásás, a gyapotültetés, amit szintén el kell végezni. Schemmer megrántotta a zsinórt, és Ah Cso fejéből kiszállt A béke könyve. Cuppanva zuhant le a bárd, simán, egyszerre kettéhasítva a rönköt.

– Remek! – kiáltotta az őrmester, még a rágyújtás műveletét is félbehagyva. – Remek, barátom.

Schemmernek hízelgett a dicséret.

– Gyere ide, Ah Csou – szólította meg tahiti nyelven.

– De én nem Ah Csou vagyok… – mondta Ah Cso.

– Kuss! – volt a válasz. – Szétverem a fejedet, ha még egyszer kinyitod a pofádat!

Felemelt öklével fenyegette meg a felügyelő, hát csöndben maradt. Mi értelme volna tiltakozni? Ezek az idegen ördögök úgyis mindig keresztülviszik az akaratukat. Hagyta, hogy rákötözzék egy teste méretéhez szabott deszkára. Schemmer szorosra rántotta a csomókat – olyan szorosra, hogy a kötél fájón belevágott a húsába. De nem panaszkodott. Úgysem sokáig fáj már. Érezte, hogy vízszintesre fordítják a deszkát, és ekkor behunyta a szemét. És ebben a pillanatban még egyszer felmerült előtte az elmélkedés és nyugalom kertje. Mintha valóság volna. Hűs szellő fúj, és a fák ágain lágyan csilingelnek a csengettyűk. Álmosan csiripelnek a madarak, és a magas fal mögül a falusi élet távoli neszei hallatszanak…

Érezte, hogy megállapodik vele a deszka; izmai feszüléséből tudta, hogy hanyatt fekszik. Kinyitotta a szemét. Éppen fölötte ott csillogott a napban a felfüggesztett bárd. Látta az utólag rákötözött súlyt, és észrevette, hogy az egyik csomó kioldódott. Aztán felhangzott az őrmester éles vezényszava. Ah Cso gyorsan lehunyta a szemét. Nem akarta látni a zuhanó bárdot. De érezte – egyetlen hatalmas röppenő pillanatra. És ebben a pillanatban eszébe jutott Cruchot, és amit Cruchot mondott. De Cruchot tévedett. A bárd nem csiklandozott. Ezt még tudta, aztán többé nem tudott már semmit.

 

-- próza

Nincs hozzászólás to “Jack London: A copfos”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)