Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- próza » Jack London: Egy szelet sült

Jack London: Egy szelet sült

14 július 2015
001Kenyere utolsó morzsáival Tom King tisztára törölte tányérjából a rántott leves utolsó cseppjét is, aztán lassan, eltűnődve majszolta a falásnyi kenyérdarabkát. Éhesen állt fel az asztaltól, és ettől rossz kedve lett. Pedig csak neki jutott az ételből. A két gyerek már aludt a szomszéd szobában, korán lefektették őket, hátha álmukban elfelejtik, hogy aznap nem volt vacsora. A felesége se nyúlt az ételhez, csak ült, és szótlanul, aggodalmas tekintettel nézte. Sovány, elfonnyadt proletárasszony volt, bár arcán még kiütközött elmúlt szépsége. A leveshez való lisztet a szomszédasszonytól kérte kölcsön. A kenyérre az utolsó pennyjét adta ki.
Tom King letelepedett az ablak melletti rozzant székre, amely nyikorogva tiltakozott a súlya ellen, öntudatlan mozdulattal a szájába dugta pipáját, és beletúrt kabátja oldalzsebébe. Csak arról jött rá, mit tesz, hogy szemernyi dohányt sem talált a zsebben. Feledékenységén bosszankodva eltette a pipát. Lassan, szinte tunyán mozgott, mintha súllyal nyomasztanák hatalmas izomkötegei. Óriás termetű, egykedvű ember volt, megjelenése éppenséggel nem megnyerőnek mondható. Ócska, gyűrött ruhát hordott. Cipője felsőrészét annyira elnyűtte már, hogy a bőr alig bírta meg a vaskos újratalpalást, amely különben szintén nem volt friss keletű. Foszlott gallérú pamutinge olcsó, kétshillinges áru, s pecsétjei kitisztíthatatlan festékfoltok.

Kilétét azonban arca árulta el letagadhatatlanul. A hivatásos öklöző arca; olyan ember arca, aki hosszú éveket szolgált le a szorítóban, s az évek során letörölhetetlenül kiütköztek rajta a vérengző fenevad jegyei. Sötét ábrázat volt, s hogy egyetlen vonása se kerülje el a figyelmet, simára borotválta. Alaktalan ajka nyers, durva szájat formált, amely mintha csak heg volna az arcán. Az álla otromba, erőszakos, elnagyolt. Bozontos, kiütköző szemöldöke alatt lassú pillantású, nehéz pillájú, szinte kifejezéstelen szem. A baromi állat-emberben a szeme volt a legállatibb. Álmos szem volt, akár az oroszláné – a vérengző fenevad szeme. Csapott homloka hirtelen tűnt el kurtára nyírt haja alatt, amely kiadta gonosz koponyája minden rücskét, dudorát. Két helyütt betört, számtalan csapástól torzzá csépelt orr és örökre földagadt, kétszeresére duzzadt, kelvirág fül tette teljessé az ábrázat pompáját, szakálla pedig, noha frissen borotválta, máris kiserkent, és kékesfeketére árnyalta az egész arcot.
Mindent egybevéve olyan ember arca volt, akivel senki sem szívesen találkozik sötét utcán vagy elhagyott helyen. Pedig Tom King nem volt bűnöző, és még soha életében nem követett el semmi büntetendőt. A magunkfajtájúak között mindennapos verekedések kivételével még soha senkit sem bántott egy ujjal sem. Kötekedő sem volt soha. Hivatásos öklöző volt, és minden vadságát a szorítónak tartogatta. A szorítón kívül lomha, béketűrő ember, fiatalabb korában pedig, amikor még bővében volt a pénznek, adakozó természetű, aminek aztán meg is jött a böjtje. Nem volt haragtartó, és alig szerzett ellenséget. A boksz számára üzleti ügy volt. A szorítóban úgy ütött, hogy fájjon a csapás, roncsoljon, pusztítson; de indulat, az nem volt az ütéseiben. Az öklözés üzleti vállalkozás volt a számára. A közönség azért jött be a csarnokba, és azért fizetett, hogy egymást csépelő embereket lásson. És a győztes kapta a pénz nagyobbik felét. Amikor Tom King vagy húsz esztendeje, Vulumuluval, a Gőzhengerrel került szembe, nagyon jól tudta, hogy a Gőzhenger állkapcsa, amely egy newcastle-i meccsen eltört, még csak négy hónapja forrt össze. És Tom King természetesen az ellenfél állkapcsára célzott, és a kilencedik menetben el is törte újból, nem mintha haragudott volna a Gőzhengerre, hanem egyszerűen azért, mert ez volt a legbiztosabb módja kiütni a Gőzhengert, és elszedni előle a pénz nagyobbik felét. És a Gőzhenger sem neheztelt meg a dologért. Mindketten tudták, hogy ez ennek a játéknak a szabálya, s mindketten e szerint a szabály szerint űzték.
Tom King soha életében nem volt bőkezű ember, és most is szótlanul ült az ablaknál. Hallgatott mogorván, és a kezét bámulta. Nagy, duzzadt erek ütköztek ki a keze fején; összevert, elformátlanodott kéztőcsontjai elárulták, hogy mi volt a dolguk. Tom King soha nem hallotta, hogy az ember addig él, míg az erei bírják, de azt azért nagyon jól tudta, mit jelentenek ezek a kiduzzadó erek. A szíve túlságosan sok vért szivattyúzott át rajtuk, s olyan erővel, ahogy csak győzte. Most már nemigen bírták a megterhelést. Elhasználta őket, elvesztették rugalmasságukat, s rugalmasságukkal odalett Tom King állóképessége is. Mostanában már hamar fáradt. Már nem bírt húsz gyors menetet, nem bírta ütni a horgokat, az egyeneseket, nem bírta a szüntelen, lankadatlan küzdelmet gongtól gongig, nem bírta már a vad rohamokat, és nem bírt rohamra rohamot indítani, nem bírt a sarokba szorítva kitörni, és ellenfelét a sarokba szorítani, és nem bírt minden előzőnél hevesebb és gyorsabb rohamot indítani az utolsó, a huszadik menetben, amikor már talpra ugorva üvölt a közönség, nem bírt már elhajolni, támadni, lebukni, sorozni, eltáncolni, az egyik belharcot a másik után vívni, mint valamikor, amikor szíve még hűségesen szivattyúzta a vért az erekbe, ahová kellett. Az ilyenkor megduzzadó erek eleinte újra lelohadtak, ha nem is egészen – mindahányszor, bár eleinte csak alig észrevehetően, kissé tágabbak, duzzadtabbak lettek. Nézegette az ereket a keze fején, nézte összezúzott kéztőcsontjait, és egy pillanatra felmerült előtte e kezek ifjúi tökélye, amikor még az első csontocska sem zúzódott szét Benny Jones, a másképpen Wales Rémének nevezett ökölvívó koponyáján.
Újra rátört az éhség.
– Hej, de megennék egy szelet sültet! – mondta maga elé fennhangon, összeszorítva hatalmas öklét, és kiköpött egy elharapott szitkot.
– Burke-nél és Sawleynél is megpróbáltam – mondta a felesége mentegetőzve.
– És nem kaptál? – kérdezte.
– Egy fillér árát se. Burke azt mondta… – tétovázva elhallgatott.
– Na, ki vele! Mit mondott?
– Hogy Sandel ma este kikészít, és hogy különben is már éppen elég adósságod van.
Tom King csak mordult egyet válaszul. Az a bulldog járt az eszében, amit fiatal korában tartott, és sült hússal etetett. Akkor bezzeg ezer szelet húsra is lett volna hitele Burke-nél. De változnak az idők. Tom King öregedett; öreg bokszoló, másodosztályú klubok embere, aligha remélhette, hogy hosszú hitelt kap a boltosoktól.
Már azzal ébredt, hogy egy szelet sültre sóvárog, és ez a sóvárgás azóta sem csillapult. Nem tudott kellőképp felkészülni az esti meccsre. Aszályos volt az év Ausztráliában, nehéz idők jártak, és még a legalkalmibb alkalmi munka is ritkaság volt. Nem telt edzőtársra, és az utóbbi időben silányul táplálkozott, meg nem is mindig elég bőségesen. Néha, ha kapott munkát, kubikolt egy-két napig, s hogy lábmunkáját is rendbe hozza kicsit, hajnalonként körbefutkosta a városi parkot. De nem volt könnyű edzőtárs nélkül edzeni, feleséggel meg két gyerekkel a nyakán, akiket etetni kell. Bár amikor meghirdették a Sandel elleni meccset, kissé megnőtt a hitele a boltokban. A Jókedv Klub titkára háromfontnyi előleget folyósított a számára – ennyi járt az összecsapás vesztesének -, de ennél többre nem volt hajlandó. Hébe-hóba egy-két fillért régi cimboráktól is sikerült kölcsönkapnia, adtak volna többet is, de hát az aszály miatt maguk is nehezen küszködtek. Egyszóval – nem is volna értelme tagadni – nem készült fel kellőképpen a mérkőzésre. Sokkal jobban kellett volna táplálkoznia, és kevesebbet idegeskednie. No meg, ha már negyvenéves az ember, nehezebben is lendül formába, mint húszéves korában.
– Hány óra van, Lizzie? – kérdezte.
A felesége kiment a folyosóra, hogy megkérdezze, aztán visszajött.
– Háromnegyed nyolc.
– Akkor mindjárt kezdik az első meccset – mondta. – De ez még csak a bemelegítés. Aztán jön Csonttörő Wells és Gridley négymenetese, meg egy tízmenetes meccs Starlight meg valami matróz között. Rám majd csak egy óra múlva kerül sor.
Aztán újabb tízpercnyi hallgatás után fölállt.
– Az az igazság, Lizzie, hogy nem volt elég az edzés.
A kalapjáért nyúlt, és az ajtó felé indult. Nem akart csókkal búcsúzni az asszonytól – máskor se csókolta meg elmenetkor -, ma este azonban az asszony összeszedte a bátorságát, átölelte a nyakát, és úgy húzta le magához a férje arcát. Olyan kicsinyke volt, hogy szinte elveszett a hegynyi férfi mellett.
– Sok szerencsét, Tom – mondta. – Biztosan elbánsz vele.
– Az, biztosan elbánok vele – hagyta rá a férfi. – Nincs is más választásom. El kell bánnom vele, azzal kész.
Jókedvet erőltetve felkacagott, miközben az asszony még szorosabban bújt hozzá. Válla fölött elnézve, Tom körbepillantott a kopár szobán. Ezen kívül egyebe sem volt, csak a lakbérhátraléka, az asszony meg a gyerekek. És most itthagyja, kimegy az éjszakába, hogy húst hozzon eleségül a nőstényének meg a kölyköknek – nem úgy, ahogy a mai világban szokás, nem mint a munkásember, aki robotolni indul, hanem mint az ősök az ősvilágban, mint az állatok, a királyi fenevad módjára, megverekedni érte.
– El kell bánnom vele – mondta újra, s ez alkalommal már elkeseredettséggel a hangjában. – Ha győzök, az harminc fontot jelent, és ebből kifizetek minden adósságot, de még marad is. Ha vesztek, nem kapok egy vasat se, még villamospénzt se, jöhetek gyalog. A vesztesnek járó pénzt már előre odaadta a titkár. Isten veled, asszony. Ha győzök, jövök egyenest haza.
– Várlak, addig nem fekszem le! – kiáltotta utána az asszony a folyosón.
A Jókedv Klub kerek két mérföldnyire volt, és az úton bandukolva Tomnak eszébe jutott, hogy pályája csúcsán – valaha Új-Dél-Wales nehézsúlyú bajnoka volt – taxival ment volna a meccsre, és alighanem valami pénzes rajongója fizetné, csak hogy mellette ülhessen a kocsiban. Itt van például Tommy Burns meg Jack Johnson, az a jenki nigger, azok is autóval furikáznak. Ő meg csak kutyagol!
Márpedig a gyerek is tudja, hogy két mérföldes gyaloglás nem a legjobb bemelegítés a szorítóhoz. Öreg volt már, a világ pedig nem az öregeknek áll. Nem jó már csak kubikolásra, s a törött orra, duzzadt füle még abban is akadályozta. Azon kapta magát, hogy arra gondol, bárcsak valami szakmát tanult volna. Hosszú távon kifizetődőbb lett volna. De akkor senki sem intette, és a szíve mélyén azt is tudta, hogy hiába is intették volna, úgysem hallgatott volna a szóra. Hiszen úgy ment minden, akár a karikacsapás. Nagy dohány, kemény, diadalmas meccsek – aztán henyélés és mulatozás, buzgó talpnyalók udvara, a vállonveregetések, a kézrázások, a pasasok, akik boldogan fizették neki az italt a kegyért, hogy öt percig elbeszélgethetnek vele, és a dicsőség, a tomboló közönség, a szélsebes finis, és a bíró kiáltása: “Győz King!”, meg a neve másnap a sportrovatokban.
Az volt a szép idő! Lassú, hosszan kérődző eszével csak mostanában jött rá, hogy az öregeket intézte el annak idején. Ő volt az Ifjúság, a felkelő nap; ők meg a Vénség, letűnőben. Nem csoda, hogy könnyű dolga volt – duzzadt erekkel, szétvert ököllel és a sok megküzdött régi csatától fáradt csontokkal léptek a szorítóba. Eszébe jutott az, amikor Rush-Cutters Bayben a tizennyolcadik menetben kiütötte az öreg Vasöklű Billt, és hogy utána az öltözőben Bill úgy sírt, akár egy gyerek. Lehet, hogy az öreg Bill is hátralékban volt a lakbérrel. Talán neki is volt otthon felesége meg egy-két gyereke, is lehet, hogy a meccs napján Billt is marta az éhség egy szelet húsért. De Bill kiállt a szorítóba, és rettenetesen meglakolt érte. Most, hogy már őt is összezúzta a húsdaráló, megértette, hogy azon az estén, húsz évvel ezelőtt, az öreg Bill sokkal nagyobb tétért küzdött, mint a fiatal Tom King, aki csak a dicsőségért meg a könnyű pénzért verekedett. Nem csoda, hogy sírva fakadt utána az öltözőben.
Nos, először is azt kell belátni, hogy mindenkiből csak bizonyos számú mérkőzésre futja. Ez az öklözés aranyszabálya. Akad, akiben száz kemény viadalra való is van, másban meg csak húszra való; mindenki alkata szerint és aszerint, hogy milyen fából faragták, csak bizonyos számú összecsapást áll ki, és ha ez a szám kitelt, az illetőnek vége. Őbenne sokkal több meccsre való van, mint a többségben, de bizony sokkal több jutott ki neki a kemény, kegyetlen összecsapásokból – abból a fajtából, amelyik a szétrepedésig megdolgoztatja a szívet és a tüdőt, amelyik kiveszi a rugalmasságot az erek falából, és az ifjúság laza rugalmasságából szikkadt, görcsös izmokat csomóz, lenyűvi az idegeket, fölemészti a kitartást, és olyan túlhajtott erőfeszítést, olyan megfeszített kitartást kíván, ami megfárasztja az agyat és a csontokat. Igen, ő mindenki másnál jobban bírta. Régi ellenfelei már mind eltűntek. Ő maradt utolsónak a régi gárdából. Tanúja volt bukásuknak, és némelyikük bukásában magának is része volt.
Annak idején az öregek ellen próbálták ki Tom Kinget, és ő egyre-másra intézte el őket – és csak nevetett rajta, amikor mint az öreg Vasöklű Bill, sírva fakadtak az öltözőben. De most ő is megöregedett, és most őrajta próbálják ki a fiatalokat. Itt van például ez a gyerek is, ez a Sandel. Új-Zélandról jött át, és már van mögötte néhány győzelem. Ausztráliában azonban senki sem tud róla semmit, most hát az öreg Tom Kinggel eresztik össze. Ha Sandel bizonyít, akkor majd jobb ellenfeleket is kap, és nagyobb pénzért verekedhet; vagyis biztos lehet benne, hogy mindent belead majd a küzdelembe. Mindent nyerhet vele: pénzt, dicsőséget, fényes pályát; és most Tom King a megvénült, ősz pofozógép, aki elállja előle a hírnévhez és a vagyonhoz vezető utat. Ő meg csak azt a harminc fontot nyerheti, amiből kifizethetné a háziurat és a boltosokat. És ahogy így elmélázott, Tom King tompa fejében felmerült az Ifjúság képe, a diadalmas Ifjúságé, amint mámorosan és legyőzhetetlenül emelkedik egyre magasabbra, izmai rugalmasak, a bőre selyem, szíve és tüdeje még sohase fárad, sohase szakad, és csak kacagja az erő korlátait. Igen, az Ifjúság a Végzet. Elpusztítja a véneket, és nem riasztja az sem, hogy ezáltal magát is pusztítja. Kitágítja az ereit, szétcsépeli az öklét, és aztán maga is áldozatul esik az Ifjúságnak. Mert az Ifjúság mindig fiatal. Csak a Vénség öregszik.
A Castlereagh Streeten balra fordult, aztán még három sarok, és megérkezett a Jókedv Klubhoz. Fiatal vagányok csapata lebzselt a bejáratnál, tisztelettudóan utat nyitottak neki, és ő hallotta, hogy az egyik odaszól valakinek:
– Ez ő! Ez Tom King!
Az öltöző felé menet a titkárba botlott. Hideg szemű, ravasz képű fiatalember volt. Kezet ráztak.
– Hogy vagy, Tom? – kérdezte a titkár.
– Mint hal a vízben – válaszolta King, de tudta, hogy hazudik, és hogy ha volna egy fontja, azonmód odaadná egy szelet sültért.
Amikor előlépett az öltözőjéből, mögötte a segédeivel, és megindult a sorok közt a csarnok közepén felállított szorító felé, a várakozó tömeg tapsban és üdvrivalgásban tört ki. Jobbra is, balra is meghajolt, megköszönte az üdvözlést, bár alig egy-két ismerős arcot látott. Többnyire fiatalok ültek a sorokban, akik még meg sem születtek, amikor ő az első babérokat aratta a szorítóban. Könnyed szökelléssel fenn termett a dobogón, átbújt a szorító kötelei között, elfoglalta helyét a kijelölt sarokban, és leült az összecsukható székre. Jack Ball, a bíró odalépett hozzá, és kezet fogott vele. Jack Ball maga is lecsúszott, öreg öklöző volt, aki már vagy tíz éve csak bíróként lépett a szorítóba. King örült, hogy ő fog bíráskodni. Mindketten az öregek közé tartoznak. Tudta, ha majd egy kicsit áthágja a szabályokat, hogy megdolgozza Sandelt, Ball szemet fog hunyni fölötte.
Törekvő, fiatal nehézsúlyúak léptek a ringbe, egyik a másik után, és a bíró sorra bemutatta őket a közönségnek. Egyben kihívásaikat is bejelentette.
– A kis Pronto – hirdette ki Ball – Észak-Sydney-ből, kihívja a győztest, ötven font mellékfogadással.
A közönség tapsolt, és aztán megint tapsolt, amikor Sandel maga bújt át a köteleken, és leült a kijelölt sarokban. King kíváncsian nézegette a fiatalembert, hiszen néhány perc múlva már könyörtelen küzdelemben fognak összeakaszkodni, és mindketten azon lesznek minden erejükkel, hogy eszméletlenre verjék a másikat. De sokat nem látott az ellenfeléből, mivel Sandel is, akárcsak ő maga, melegítőt viselt a kis nadrág és a trikó fölött. Nagyon jóképű fiú volt, bozontos, göndör és szőke, s vastag, izmos nyaka pompás testet sejtetett.
A kis Pronto előbb az egyik sarokba, aztán a másikba ment, kezet fogott az ellenfelekkel, aztán lelépett a ringből. A kihívások folytatódnak. Jött az Ifjúság a szorítóba – az ismeretlen, de telhetetlen Ifjúság -, és világgá kiáltotta, hogy ereje és ügyessége felér a győztesével. Néhány évvel korábban, győzhetetlensége delén, Tom Kinget még untatta volna ez az előjáték. Most azonban megbabonázva nézte, és képtelen volt elhessegetni lelki szemei elől az Ifjúság látomását. Mindig így volt az öklözésben, egyre csak jöttek a fiatalok, bebújtak a kötelek között a szorítóba, és belekiáltották a világba kihívásukat; előttük pedig ott haladtak a mélység felé az öregek. Az öregek testén kapaszkodtak föl a sikerhez. És egyre jöttek, egyre több és több fiatal – az elfojthatatlan és ellenállhatatlan Ifjúság -, és mindig újra meg újra félresöpörték útjukból az öregeket, mígnem maguk is megöregedtek, és megindultak lefelé, ugyanazon az úton, s mögöttük egyre sürgetőbben ott nyomakodott fölfelé az örök Ifjúság – az új csecsemők, élettől duzzadók, legázolva apáikat, mögöttük pedig az újabb csecsemők, s így az idők végezetéig -, az Ifjúság, amely mindenen keresztülviszi az akaratát, és amely halhatatlan.
King a sajtópáholy felé pillantott, s odabiccentett Morgannak, a Sportember, és Corbettnek, a Bíró tudósítójának. Aztán kinyújtotta kezét, és segédei, Sid Sullivan és Charley Bates fölhúzták rá a kesztyűt, rákötözték szorosan, Sandel egyik segédjének ellenőrzésével, aki előzőleg már a King öklére tekert fáslit is alaposan szemügyre vette. King egyik segédje Sandel szorítósarkában látta el ugyanazt a feladatot. A segédek lerántották Sandel nadrágját, aztán mikor felállt, a melegítő felső részét is lehámozták róla. És ott állt Tom King előtt maga a megtestesült Ifjúság, domború mellkas, kötélinak, valóságos eleven lényekként fickándozó, ugráló izmok a hófehér, selymes bőr alatt. Az egész testben zsibongott az élet, és Tom King azt is tudta, hogy ebből az életből még nem szivárgott el a frissesség sajgó pórusokon át a hosszú mérkőzések során, amelyekben az Ifjúság lassan feláldozza magát, és amelyek után mindig kicsit öregebben távozik.
A két férfi megindult egymás felé, és mikor megszólalt a gong, és a segédek az összecsukható székekkel csattogva kitakarodtak a szorítóból, kezet ráztak, és azon nyomban öklöző tartásba ugrottak. És abban a pillanatban, akár egy hajszálra függesztett csupa acél és rugó óramű, Sandel már lendült is, ütött, visszahúzódott, egy balkezest a szemre, jobbal a bordái közé, elhajolva King ellencsapása elől, eltáncolva könnyedén, hogy aztán annál fenyegetőbben táncoljon vissza. Gyors volt és ügyes. Káprázatos mutatványt adott elő. A közönség ujjongott lelkesedésében. De Kinget nem kápráztatta el. Annyi mérkőzést vívott már, annyi sok fiatalemberrel. Nem tévesztették meg az ütések – Sandel túlságosan ügyesen ütött és túlságosan gyorsan, semhogy igazán veszélyesen üssön. Nyilvánvaló volt, hogy elejétől fogva gyors tempót akar diktálni. Erre is számított mindenki. Az Ifjúság így szokta, szilaj rohamokban, dühös támadásban pazarolja tündöklését és pompáját, ereje és mohósága véghetetlen dicsfényével hengerli le az ellenállást.
Sandel támadott, védekezett, táncolt jobbra, táncolt balra, egyszerre volt mindenütt, könnyű lábbal és mohó szívvel, eleven csodájaként a fehér húsnak és lendülő izomzatnak, amely a támadás szemkápráztató kárpitjává szövődött, s csusszant, ugrott, akár a repülő vetélő, rohamról rohamra ezernyi támadásban, melyek mind Tom Kinget akarták elpusztítani, aki közte és a jövő között állt. És Tom King állta türelmesen. Tom King tudta, hogy mit tesz, és most, hogy megvénül, már azt is tudta, hogy milyen az Ifjúság. Semmit sem tehet, amíg a másik ki nem ereszti egy kicsit a gőzt, gondolta, és mosolygott magában, amikor szándékosan előrehajtotta fejét, hogy a feje tetejével fogjon föl egy hatalmas ütést. Kegyetlen dolog volt, de tökéletesen szabályos. Mindenki vigyázzon a kezére, és ha valaki ragaszkodik hozzá, hogy épp ellenfele feje tetejét üsse, ám tegye, de csak a maga kockázatára. King lejjebb is hajolhatott volna, hogy az ütés ártalmatlanul elsüvítsen a feje felett, de eszébe jutottak a maga fiatalkori viadalai, meg hogy hogyan zúzta szét először az öklét Wales Rémének fején. Azt tette, amit a játék szabályai előírnak. Azzal az ütéssel Sandel elintézte az egyik öklét. Nem mintha most már akár csak ügyet is vetne rá. Dehogy, most nem fog lankadni, hanem rohamoz tovább, bámulatosan fittyet hányva a fájdalomnak, és ugyanakkorákat fog ütni, mint azelőtt. De majd később, amikor már érzi a szorítók hosszú csatáit, akkor sajnálni fogja azt az öklöt, akkor majd újra eszébe jut, hogyan is volt az, amikor Tom King koponyáján szétzúzta.
Az első menet vitathatatlanul Sandelé volt, és a közönség éppoly viharosan ünnepelte, amilyen viharosan ő csépelte Tom Kinget. Sorozataival lehengerelte Kinget, King pedig nem tett semmit. Egyetlen ütést se vitt be, s megelégedett azzal, hogy fedezze magát, meg-megállítsa, és elhajolva kerülje el a csapásokat. Néha megszédült, megrázta a fejét, valahányszor teljes súlyával lecsapott rá egy-egy ütés, és csak lassan, kábán mozgott, nem táncolt, nem ugrott, mert egyetlen grammnyi erőt sem akart elfecsérelni. Csak forrja ki magából Sandel az Ifjúság hevét, aztán majd összeszedi magát a tisztes Vénség is, és megtorolja a csapásokat. King mozdulatai lassúak és módszeresek voltak, lassú pillájú, lusta mozgású szeméből mindenki azt hihette, alszik is talán, vagy kába. Pedig ez a szem mindent látott, húsz-egynéhány esztendő alatt ez a szem megtanulta, hogy mindent meglásson. Ez a szem nem pislogott, nem csukódott be a lezuhanó csapás előtt, hanem hűvösen ügyelt rá, és felmérte a távolságot.
A menet végén percnyi pihenésre a szorító sarkába rogyva hátradőlt, széttárta lábát, két karját a derékszögben találkozó kötelekre fektette, s mellkasa, rekesze mélyeket, nagyokat lélegzett, ahogy nyelte a segédek törülközőitől feléje hajtott levegőt. Lehunyt szemmel hallgatta a közönség hangjait. – Miért lazsálsz, Tom? – kiáltották sokan. – Csak nem vagy berezelve tőle?
– Merev – hallotta valaki megjegyzését az első sorból. – Nem tud gyorsabban mozogni. Kettő-egy Sandelre, fontban.
Megszólalt a gong, és a két férfi előjött a szorító sarkából. Sandel háromnegyedrészt elébe jött Kingnek, és már alig várta, hogy újrakezdhesse; King beérte a rövidebb távolsággal is. Így kívánta a taktika, jól akart gazdálkodni az erejével. Nem edzett eleget, és nem is evett eleget, ezért minden lépés számított. Amellett pedig már a sportcsarnokig is két mérföldet gyalogolt. Megismétlődött az első menet; Sandel támadott, akár a szélvész, s a közönség csalódottan kérdezgette Kinget, hogy miért nem verekszik. Megtévesztő támadásokon, jó néhány lassú és hatástalan ütésen kívül King csak azon iparkodott, hogy megakassza a rohamokat, hátráljon és védekezzen. Sandel gyors iramot akart, King azonban okos volt, és nem hagyta magát belehajszolni. Sok szorítót látott ábrázatán fennkölt bölcsesség mosolygott, és tovább tartogatta az erejét, olyan féltve őrizte, amire csak a Vénség képes. Sandel volt az Ifjúság, és az Ifjúság léha könnyelműségével tékozolta az erejét. Mégis King volt az úr a szorítóban; hosszú, gyötrelmes csatákban szerzett bölcsessége tette azzá. Hideg szemmel, hideg fejjel figyelt, és csak lassan mozgott, várta, hogy Sandel kiadja magából az erejét. A nézők többsége úgy látta, hogy Sandel behozhatatlan fölényben van, és a véleményüknek azzal adtak kifejezést, hogy három-egy arányban fogadtak rá. De akadtak okosabbak is, néhányan, akik már régről ismerték Kinget, és tartották a fogadást, mert könnyű pénzre számítottak.
A harmadik menet is úgy kezdődött, mint az előző kettő, egyoldalúan, Sandel támadásaival, viszonzatlan ütéseivel. Az első fél perc végén a túlságosan magabiztos Sandel egy szöget fedezetlenül hagyott. És nyomban felvillant King szeme, megvillant az ökle. Ez volt az első igazi ütés: jobbhorog, ívben meghajlított karral, hogy keményen üljön, és benne volt a félcsavarba lendült test egész súlya. Olyan volt, mint amikor a látszólag álmos oroszlán mancsa hirtelen lesújt, mint a villám. Sandel, akit az állkapcsán talált az ütés, elterült, akár a letaglózott bika. Elakadt a közönség lélegzete, s a lenyűgözött emberek néma elismeréssel jutalmazták Kinget. Tehát mégsem merevek az izmai, és kitelik tőle ilyen pörölycsapás.
Sandel megrendült. Meghengeredett, és megpróbált fölállni, de a segédei éles kiáltása, hogy várja ki a számolást, visszatartotta. Féltérdre emelkedett, hozzákészült a felálláshoz, és várt, miközben a bíró ott állt fölötte, és hangosan számolta fülébe a másodperceket. A kilencediknél fölemelkedett, és vívóállásba helyezkedett, a vele szemben álló Tom King pedig sajnálta, hogy az ütés csak egy hüvelykkel is nem közelebb érte az álla csúcsát. Azzal kiütötte volna, és most már mehetne haza a harminc fonttal az asszonyhoz meg a gyerekekhez.
A menet folytatódott, amíg ki nem telt a három perc, de Sandel most már tisztelte ellenfelét, aki éppoly lassan mozgott, éppoly álmos volt a tekintete, mint addig. Ahogy végéhez közeledett a menet, amit King abból vett észre, hogy a segédek már a szorító peremén kuporogtak, készen, hogy bebújjanak a kötelek között, taktikázva a maga sarkába vitte a küzdelmet. És amikor megszólalt a gong, azonnal leült az előkészített székre, míg Sandelnek át kellett szelnie a szorító négyszögét, hogy a saját sarkába érjen. Apróság volt, de az ilyen apróságok összeadódnak, és ezek döntik el a dolgokat. Sandelnek több lépést kellett megtenni, s több erőt kiadni magából, és kénytelen még a pihenés drága percének néhány másodpercét is elvesztegetni. A menetek elején King mindig lassan jött elő a sarkából, arra késztetve ezzel ellenfelét, hogy ő tegye meg a nagyobb távolságot. A menetek végén pedig úgy manőverezett, hogy az ő sarkában érjenek véget, és ő azonnal leülhessen.
Még két menet telt el, és King továbbra is fukarkodott az erejével, Sandel pedig tékozolta. Sandel iparkodása, hogy gyorsabb iramra kényszerítse, kissé zavarta Kinget, mert a záporozó ütések jó néhánya bizony telibe talált. Mégis kitartott makacs lassúságában, hiába kiabálták be neki a forrófejű fiatalok, hogy vesse bele magát a küzdelembe. A hatodik menetben Sandel megint egyszer óvatlan volt, és Tom King félelmetes jobbja megint lecsapott az állára, a bíró megint kilencet számolt Sandelre.
A hetedik menetre elfogyott Sandel erőnlétének java, és a fiatalember belátta, hogy élete legnehezebb mérkőzését kell megvívnia. Igaz, hogy Tom King már öreg, de ilyen öreggel még sohasem találkozott – sose veszti el a fejét, nagyszerűen védekezik, és az ütései akár a lesújtó pöröly -, knock out van mind a két öklében. De King csak ritkán kockáztatta meg, hogy üssön. Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg roncsolt ökléről, és tudta, hogy ha azt akarja, hogy ez az ököl kibírja a mérkőzés végéig, úgy kell ütnie, hogy egyetlen csapása se vesszen kárba. A szorító sarkában ülve ellenfelére pillantott, és az jutott eszébe, hogy az ő tapasztalata és Sandel fiatalsága együttvéve világbajnokot tenne. De éppen ez volt a baj. Sandelből sohasem lesz világbajnok. Nem elég okos hozzá, és csak az ifjúságával tudja megváltani a bölcsességét, amikor pedig már elég bölcs is lesz, nem lesz hozzá ifjúsága, mert az meg addigra rámegy a bölcsesség megszerzésére.
King minden kínálkozó előnyt kihasznált. Sose mulasztott el egyetlen belharcot sem, és ilyenkor többnyire a vállát is benyomta ellenfele bordái közé. A ring filozófiája úgy tartja, hogy a váll éppúgy megteszi a magáét, mint az ütés, ami az eredményt illeti, és a kifejtendő erő tekintetében még sokkal előnyösebb is. Azonkívül az összekapaszkodásoknál King mindig rá is támaszkodott ellenfelére, és alig hagyta lerázni magát. A bíró ilyenkor kénytelen volt beavatkozni, és szétrángatni őket, amiben Sandel is segítségére volt, mert a fiatalember még nem tanulta meg, hogyan kell meccs közben pihenni. Nem tudta megállni, hogy ne lendítse a karját, hogy ne használja pompásan feszülő izmait, és amikor Tom King, fejét Sandel hóna alatt nyugtatva és vállát a bordáiba döfve, szorításba ment, Sandel mindannyiszor hátranyúlt jobb karjával, és úgy próbált beleöklözni a védtelen arcba. Mutatós ütés volt, és tetszett is a közönségnek, csak éppen ártalmatlan, és ezért csak hiába elfecsérelt erő. Sandel azonban fáradhatatlan volt, és még mit sem tudott az erő határairól, King pedig csak mosolygott magában, és állta.
Sandel hatalmas jobbkezest vitt be King testére, ami azt a látszatot keltette, hogy szörnyűséges nagy verést kap az öreg, és csak a vén szorítói rókák tudták értékelni azt az ügyes kis ütést, amit King bal kesztyűje mért a másik békájára, épp abban a pillanatban, amikor az a jobbkezes becsapott. Kétségtelen, hogy Sandel ütései mindannyiszor beletaláltak; csak éppen az a kis ütés a békájára minden alkalommal ki is vette belőlük az erőt. A kilencedik menetben King csavart ívű jobbhorga egyetlen perc leforgása alatt háromszor egymás után csapott le Sandel állára, és Sandel mind a háromszor teljes hosszában elnyúlt a szőnyegen. Mind a háromszor kivárta az engedélyezett kilenc másodpercet, aztán inogva és támolyogva bár, de még erősen, mind a háromszor felállt. Sokat vesztett gyorsaságából, és már nem tékozolta annyira az erejét. Elkeseredetten küzdött; de továbbra is legfőbb tőkéjére, a fiatalságára támaszkodott. King legfőbb tőkéje viszont a tapasztalat volt. Ahogy egyre inkább fakult az ereje, és ahogy egyre csappant a harci kedve, annál több ravaszságot vetett helyettük a harcba, hosszú viadalokban kikovácsolt bölcsességét, s csak nagyon körültekintően adagolta az erőt. Lába, keze és teste cseleivel újra és újra becsapta Sandelt, ugrott, hátrált, védekezett. King pihent, de Sandelnek pillanatnyi pihenőt sem engedett. A Vénség harcmodora volt ez.
A tizedik menet elején King azzal folytatta, hogy arcra bevitt egyenesekkel sorra megállította Sandel rohamait, mire a most már óvatosabb Sandel ballal hárított, lebukott, aztán lendületes jobbhorgot vitt King halántékára. Az ütések túlságosan magasan érték, semhogy végzetes lett volna a hatásuk, de amikor az első becsapott, King régről ismerős érzést tapasztalt magán: agyára ráborult az önkívület fekete fátyla. Egy pillanatra, azaz inkább csak egy pillanat parányi törtrészére, King elájult. Az egyik pillanatban még ott látta maga előtt ellenfelét, amint lebukva eltűnik látómezejéből, és eltűnik a fehér, figyelő arcok háttere; aztán a következő pillanatban már újra látta ellenfelét és az arcokat. Mintha elnyomta volna az álom, és épp most nyitotta volna ki újra a szemét, de eszméletlensége oly elenyészően rövid volt, hogy nem is ért rá elterülni. A közönség csak azt látta, hogy meginog, a térde rogyadozik, és aztán mindjárt utána, hogy összeszedi magát, és mélyebbre fúrja állát bal válla oltalmába.
Sandel többször is megismételte ezt az ütést, s King nem bírt magához térni félkábulatából, míg meg nem találta a védekezés módját, ami egyben ellentámadás is volt. Ballal ütést színlelve fél lépést hátrált, s ugyanakkor jobb ököllel, teljes erőből felütött. Olyan pontosan időzítette az ütést, hogy ökle Sandel arca közepébe csapódott, aki King bal keze elől kitérve, épp lefelé kapta a fejét, majd az ütéstől a levegőbe emelkedett, hátrapenderedett, és fejjel-vállal ért földet a szőnyegen. Még kétszer sikerült ez az ütés, aztán King nem teketóriázott tovább, hanem a szorító sarkába hajszolta ellenfelét. Nem hagyott időt neki, hogy megpihenjen vagy összeszedje magát, egyik ütése a másik után zuhant le rá, mígnem már talpon áll az egész nézőtér, és szakadatlanul tomboló lelkesedés töltötte be a levegőt. De Sandel ereje és állóképessége bámulatos volt; talpon maradt. Biztosnak látszott a kiütés, és egy rendőrtiszt, megriadva a rettenetes jelenettől, már a szorítóhoz lépett, hogy megállítsa a mérkőzést. A gong a menet végét jelezte, Sandel a szorító sarkába botorkált, és tiltakozott a rendőrtiszt szándéka ellen, mondván, hogy ő ép és egészséges. Hogy bizonyítsa, két hátraszaltót csinált, mire a rendőrtiszt engedett.
A sarkában zihálva hátradőlő Tom King csalódott volt. Ha a rendőr véget vet a mérkőzésnek, a bíró neki ítéli a győzelmet és akkor most már az övé volna a dohány. Nem úgy, mint Sandel, ő nem a dicsőségért meg a fényes pályáért verekedett, hanem a harminc fontért. És Sandel most, az egypercnyi pihenő alatt magához fog térni.
Az Ifjúságé a Jövő – ez a mondás ötlött fel hirtelen King fejében, és eszébe jutott, hogy aznap este hallotta először, amikor elintézte az öreg Vasöklű Billt. Attól a pasastól, aki a meccs után meghívta egy pohár italra, és vállon veregette. Az Ifjúságé a Jövő! Igaza volt annak a pasasnak. Azon a réges-régi estén ő volt az Ifjúság. Ma este a szemközti sarokban ül az Ifjúság. Ő meg már félórája küzd, és közben öregember lett belőle. Ha úgy verekedett volna, mint Sandel, öt percre sem futotta volna az erejéből. Nem is ezzel volt baj, hanem azzal, hogy ő már nem tudja összeszedni magát. Kidagadó erei, cudarul megpróbált szíve már nem gyűjtenek erőt a menetek közötti szünetekben. És már kezdetben sem volt eléggé jó erőben. A lába elnehezedett, és már-már beleáll a görcs. Nem lett volna szabad legyalogolnia azt a két mérföldet a csarnokig. Meg az a szelet sült, amire már reggel sóvárogva vágyott. Szörnyű és rettenetes harag szállt föl benne minden hentes ellen, aki megtagadta tőle a hitelt. Komisz dolog a magafajta vénembernek éhkoppot nyelve lépni a szorítóba. Pedig egy szelet sült olyan semmiség, néhány fillér csak legföljebb, és neki mégis harminc fontja múlik rajta.
A tizenegyedik menetet megnyitó gongra Sandel olyan fürgeséget színlelve, ami már a múlté volt, rögtön támadásba indult. King azonban nagyon jól tudta, hogy miről van szó – a fogás olyan régi volt, akár maga az ökölvívás. Lefogta, hogy meneküljön tőle, aztán leválva róla, hagyta Sandelt kitámadni. King éppen erre várt. Ballal ütést színlelt, Sandel elhajolt, ő meg belendített egy horgot, majd fél lépést hátrálva, fölülről az arc közepébe csapott, és a földre hengerítette ellenfelét. Attól kezdve többé nem hagyott neki pihenőt, maga sem tért ki az ütések elől, de sokkal többet adott, a kötélhez kergette Sandelt, horgokkal, egyenesekkel, mindenféle ütésnemmel, kitépte magát a szorításából, belharccal verte szét, ha megpróbálta lefogni, és valahányszor Sandel már összerogyott volna, megtámasztotta egy felütéssel, majd a másik öklével a kötélnek döntötte, amely felfogta esését.
A közönség már őrjöngött, már az ő közönsége volt, minden hang azt üvöltötte: – Szorítsd, Tom! Adj neki! Adj neki! Üsd ki, Tom! Üsd ki, Tom! – Viharos utolsó menetet kell rendeznie, ezt akarja látni a közönség, ezért fizetett.
És Tom King, aki félóráig csak tartogatta az erejét, most tékozlón vetette bele abba az egyetlen óriási erőfeszítésbe, amire még képesnek tudta magát. Nem volt más választása: most vagy soha. Gyorsan apadt az ereje, de remélte, hogy mielőtt még utolsó cseppje is kiszikkad, leüti ellenfelét, és rászámolnak. És ahogy hidegen mérlegelve ütései erejét és hatását, szüntelen csépelte ellenfelét, rá kellett jönnie, hogy nagyon nehéz lesz Sandelt kiütni. Hatalmas szívósság és kitartás volt benne, az Ifjúság romlatlan, szűzi szívóssága és kitartása. Sandelből még lesz valaki. Benne van a fiúban. És csak abból lesz igazi öklöző, aki ilyen göcsörtös fából van faragva.
Sandel szédelgett, támolygott, de már Tom King lábát is görcs húzta, és minél nagyobbat ütött, annál jobban fájt az ökle. Mégis megacélozta magát, és szörnyű erővel ütött, de minden csapástól kín nyilallt meggyötört öklébe. Bár Sandel már szinte nem is ütött vissza, King éppen olyan gyorsan gyöngült, mint a másik. Ütései betaláltak, de már nem volt bennük erő, és már csak a rettenetes akarat hajtotta őket. Lába már mint az ólom; szemlátomást alig vonszolta magát; és ettől a jeltől felbuzdulva, Sandel hívei biztatni kezdték az emberüket.
Ez Kinget is újabb erőfeszítésre sarkallta. Gyors egymásutánban két ütést vitt be – egyet ballal a gyomorszájra, ami kissé magasra sikerült, és egyet jobbal telibe, az állára. Egyik ütés sem volt nagyon erős, de Sandel már annyira elgyengült és elkábult, hogy összerogyott tőlük, és reszketve hevert a földön. A bíró fölébe állt, és a fülébe ordította a végzetes másodperceket. Ha a tizedik másodpercre nem áll föl, elvesztette a mérkőzést. A közönség felállva, fojtott csöndben figyelte. King reszkető lábbal vesztegelt. Halálos kábulat ereszkedett le rá, vibrálva hullámzott szeme előtt az arcok tengere, és főleg valahonnan a messzi távolból hallotta a bíró hangját. De a meccset már a magáénak tudta. Lehetetlenség, hogy még fölálljon, aki ilyen verést kapott.
Erre csak az Ifjúság képes – és Sandel fölállt. A negyedik másodpercben hasra hengeredett, és vaksin tapogatózott a kötelek felé. A hetedik másodpercben már térdre tápászkodott, majd fejét bambán a vállára billentve megpihent. És amikor a bíró elkiáltotta a kilencet, Sandel már talpon volt, szabályos vívóállásban, bal karját az arca elé tartva, jobbjával gyomrát fedezve. A létfontosságú szerveket védve Sandel megindult King felé, abban a reményben, hogy összekapaszkodhat vele, és időt nyerhet.
Amint Sandel fölállt, King azonnal nekiesett, de az ellenfél karja mindkét ütését felfogta. És a következő pillanatban Sandel már össze is kapaszkodott vele, és kétségbeesetten csimpaszkodott Kingbe, úgy, hogy a bíró alig bírta szétválasztani őket. King segített a bírónak. Tudta, hogy az Ifjúság milyen gyorsan összeszedi magát, és tudta, hogy ha ezt megakadályozza, Sandel a kezében van. Egyetlen kemény csapás megtenné. Sandel már a kezében van, kétségtelenül a kezében van. Taktikával, az öklével, pontozással megverte. Sandel kifordult a szorításból, és egyetlen hajszálon csüngött az élet és a vereség között. Egyetlen jól eltalált csapás kiterítené. És ekkor keservesen fölvillant Tom King előtt az a bizonyos szelet sült, és arra gondolt, bárcsak ott volna most abban a végső ütésben, amit be kell vinnie Sandelre. Összeszedte magát az ütéshez, de könnyűre is meg lassúra is sikerült. Sandel megtántorodott, de nem bukott föl, a kötélnek dőlt, és megtámaszkodott rajta. King utána botorkált, és halálos, végső nagy kínnal még egy ütést mért rá. De ekkor cserbenhagyta a teste. Már csak az öklöző esze maradt meg belőle, de az is kábán és tompán a kimerültségtől. A Sandel állára célzott ütés csak a vállát érte. Magasabbra akarta vinni az ütést, de fáradt izmai képtelenek voltak engedelmeskedni. És a becsapódás erejétől maga King is hátratántorodott, és csaknem elterült. És akkor Tom King újra összeszedte magát. Ez az ütés már csak a levegőbe talált, és King a gyengeségtől Sandelnek zuhant, belekapaszkodott és rácsimpaszkodott, nehogy a szőnyegre rogyjon.
King már nem tett kísérletet, hogy kiszabadítsa magát. Már ellőtte minden puskaporát. Kész volt. És akkor már az Ifjúságé volt a jövő. Még csimpaszkodtában is érezte, hogy Sandel egyre szilárdabban tartja. És amikor a bíró szétválasztotta őket, ott a szeme láttára életre támadt az Ifjúság. Sandel percről percre erősödött. Eleinte még erőtlen és tétova ütései megkeményedtek és pontosabbak lettek. Tom King káprázó szeme látta, hogy állának zúdul a kesztyű, és akarta is emelni a karját, hogy útját állja, látta a veszélyt, és tenni akart ellene, de már oly nehéz volt a karja, hogy nem bírta emelni. Mintha mázsás ólomsúlyok húznák le. Nem akart emelkedni a karja, és ő már lelke végső erejével rántotta volna föl. És ekkor lecsapott a kesztyűs ököl. Hirtelen villanást látott, mintha elektromos szikra pattant volna, és ugyanakkor fekete lepel borult reá.
Amikor újra felnyitotta a szemét, már a szorító sarkában ült, és a közönség úgy bömbölt, mint a Bondi Beachen megtörő tenger hullámai. Vizes szivacsot szorítottak a tarkójára, és Sid Sullivan hideg vizet fröcskölt az arcába és a mellére. A kesztyűjét már lehúzták, és Sandel fölébe hajolva a kezét szorongatta. Nem haragudott erre az emberre, aki kiütötte, és olyan szívből viszonozta a kézszorítást, hogy roncsolt kéztőcsontjai sajogva tiltakoztak. Ekkor Sandel kiállt a szorító közepére, és a közönség elcsendesedett, hogy meghallgassa a győztes bejelentését: elfogadja a kis Pronto kihívását, és javasolja, emeljék száz fontra a mellékfogadás ősszegét. King egykedvűen nézte a jelenetet, közben segédei ledörzsölték róla a vizet, megszárogatták az arcát, és rendbe szedték, hogy az öltözőbe mehessen. Éhes volt. Nem közönséges, mardosó éhség volt, hanem hatalmas, ájult gyengeség, reszketés a gyomorszájában, ami az egész testére átterjedt. Eszébe jutott a mérkőzésnek az a pillanata, amikor Sandel már kábultan tántorgott, egy hajszálnyira a vereségtől. Az a szelet sült megtette volna a magáét! Épp az a szelet sült hiányzott a döntő csapáshoz, ezért veszített. Minden a miatt az egyetlen szelet sült miatt történt.
Segédei a hóna alá nyúlva akarták átsegíteni a kötélen, de ő lerázta őket magáról, segítség nélkül bújt ki a kötelek között, maga ugrott le a földre súlyos huppanással, és a zsúfolt folyosón utat nyitó segédek nyomában kiment az öltözőbe. Amikor kilépett az utcára, a csarnok bejáratánál valami fiatalember szólította meg.
– Mért nem szorította meg még egy kicsit, amikor már a kezében volt? – kérdezte a fiatalember.
– Hagyjon békén! – felelte Tom King, és lement a lépcsőn a járdára.
A sarki ivó ajtaja tárva-nyitva állt, látta a fényeket, a mosolygó pincérnőket, hallotta a meccset vitató hangokat és a sűrű pénzcsörgést. Valaki kiszólt neki, hogy igyon meg vele egy pohárral. Kissé tétovázott, aztán elhárította, és megindult hazafelé.
Egyetlen vas sem volt a zsebében, és egyszerre rettenetesen hosszúnak tűnt az a két mérföld hazáig. Bizony, öregszik. A városi parkon átvágva eszébe jutott, hogy az asszony virrasztva várja, hogy megtudja a mérkőzés kimenetelét, és ettől hirtelen le kellett ülnie egy padra. Nehezebb volt elviselni, mint akárhány kiütést, és úgy érezte, ezzel nem képes szembenézni.
Gyengének érezte magát, és sajgott az egész teste. Szétzúzott kéztőcsontjainak nyilallása figyelmeztette, hogy ha talál is valami kubikmunkát, beletelik egy hét, mire csákányt vagy lapátot bír a kezébe fogni. A gyomorszájában reszkető éhségtől az ájulás környékezte. Fölébe hengeredett tulajdon nyomorúsága, és nedvesség szökött a szemébe. Kezébe temette az arcát, és ahogy kitört belőle a zokogás, eszébe jutott Vasöklű Bill, és hogy mennyire elintézte szegényt azon a régi-régi estén. Szegény, öreg Vasöklű Bill! Most már értette, miért fakadt sírva az öltözőben.

-- érték, -- próza

Nincs hozzászólás to “Jack London: Egy szelet sült”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)