Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Jack London: Hús, semmi más

Jack London: Hús, semmi más

jack londonA sarokra somfordált, és végignézett a keresztutcán, de semmit sem látott, csak a gázlámpák fényoázisait a betorkolló utcák szögletén. Aztán visszasomfordált ugyanazon az úton, amelyen jött. Árnyékfiguraként settenkedett a félhomályban, nesztelenül, fölösleges mozdulatok nélkül. Óvatos volt, akár egy erdei vad, érzékeny és éber. Nálánál is árnyékszerűbb lénynek kellett volna lennie, hogy valaki elkerülje a figyelmét a sötétben.
Érzékei jelentéseket szállítottak a dolgok állásáról, de érzékenyebben is felfogta, tapintotta a környező légkört. Tudta, hogy a házban, amely előtt most megállt egy pillanatra, gyerekek laknak. Nem mintha tudatos erőfeszítés útján jött volna rá. Tulajdonképpen észre sem vette, hogy tudja, olyannyira ködösnek tűnt a benyomás. De ha elérkeznék egy pillanat, amikor a házzal kapcsolatban kellene cselekedni, elkerülhetetlenül abból a feltevésből indul ki, hogy odabent gyerekek laknak. Nem is sejtette, mennyi mindent tud a környékről.
Hasonlóképp: nem is tudta, hogyan, de tudta, hogy a keresztutca felől, ahonnan most léptek zaja hallatszott, nem fenyegeti veszély. Mielőtt meglátta volna, már tudta, hogy egy elkésett polgár igyekszik hazafelé. Alig tűnt fel a sarkon, máris elnyelte a keresztutca. A leselkedő ember most fényt látott felvillanni a sarki ház ablakában, s amint kialudt, már tudta, hogy gyufát gyújtottak odafönn. Ismerős emlékképek rohanták meg, s agyán átfutott a gondolat: “Megnézte, hány óra.” Egy másik házban égett a lámpa. Halvány, de egyenletes fény öntötte el a szobát, s ettől az az érzése támadt, hogy beteg lehet odabenn.
Különösen egy ház érdekelte, az utca túloldalán, a háztömb közepén. Ennek a háznak szentelte a legnagyobb figyelmet. Akárhová nézett, akármerre kószált, tekintete és léptei mindig ide tértek vissza. Azonkívül, hogy a tornác fölött egy ablak nyitva állt, semmi különös nem volt a házon. Senki sem ment be, senki nem jutott ki. Semmi nem történt. Nem voltak kivilágítva az ablakok, fény se villant mögöttük. Mégis ide összpontosította minden figyelmét. El-elosont, hogy felderítse a környéket, de aztán újra itt foglalt el hadállást.
Bár sok mindent megérzett, korántsem volt biztos a dolgában. Teljes mértékben átérezte helyzetének kényes voltát. A kései járókelő léptei ugyan nem ijesztettek rá, mégis állandóan izgalomban égett, s akár a félénk őz, minden zajra összerezzent. Tudta, hogy körülötte a sötétben más lények is portyázhatnak: mozdulnak, érzékelnek és megsejtenek, akárcsak ő.
Az utcán, jóval távolabb, valami mozgott. Nem kései járókelő, azt rögtön tudta: ezúttal veszély fenyegetett. A szemközti háznak fordulva füttyentett kettőt, majd árnyék módjára a sarokra osont, és eltűnt szem elől. Túl a sarkon megállt, óvatosan körülnézett. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, kikukucskált, s az egyre közelgő alakot vizslatta. Jól sejtette. Rendőr volt.
Az ember végigszaladt a keresztutcán, s a következő sarok menedékéből szemmel tartotta azt a sarkot, melyet az imént hagyott el. Látta, hogy a rendőr feltűnik, s egyenesen továbbhalad. Végigfutott a párhuzamos utcán, s a legközelebbi fordulónál megvárta, míg a rendőr újra eltűnik szem elől; aztán megfordult, és visszatért állomáshelyére. Megállt szemben a házzal, s füttyentett egyet, majd kisvártatva megint egyet. Megnyugtatásféle csengett a füttyben, mint ahogy figyelmeztetés csengett az iménti kettőben.
A tornác tetején sötét alak bukkant elő, majd óvatosan leereszkedett az egyik oszlopon. Lejött a lépcsőn, s mire a vaskapun át az utcára ért és végigment a járdán, emberi formát öltött. A férfi, aki őrködött, utánaindult a túloldalon, de csak az ároknál csatlakozott hozzá. Egészen apró termetű volt a másikhoz képest.
– Mire mentél, Matt? – kérdezte.
Társa morgott valamit, és némán továbblépdelt.
– Kirámoltam a szajrét – mondta aztán.
Jim felkuncogott a sötétben, és további információkra várt. Lábuk alatt fogyott a járda, s ő egyre türelmetlenebb lett.
– Na és? – kérdezte. – Jó fogás volt?
– Nem volt időm, hogy megnézzem, de zsíros fogás, annyi biztos. Zsíros, Jim, úgy ám! El se merem gondolni, milyen zsíros. Csak a szobáig bírd ki!
Jim a következő sarkon, a lámpa fényénél fürkész pillantást vetett társa szokásosnál is komorabb ábrázatára, s észrevette, milyen furcsán tartja a bal karját.
– Mi van a karoddal? – érdeklődött.
– Belém harapott a kis nyavalyás. Azért tán nem kapok veszettséget. Emberektől is elkapni néha, nem igaz?
– Nem hagyta magát, mi? – kérdezte Jim bátorítón.
A másik morgott valamit.
– Pokolian nehéz téged szóra bírni! – tört ki Jim ingerülten. – Gyerünk, elő a farbával! Pénzbe kerül tán, ha leadod a mesét?
– Azt hiszem, megfojtottam egy kicsit – jött a válasz. Aztán mintegy magyarázatképpen: – Fölébredt nekem.
– Tiszta munka volt. Egy árva hangot se hallottam.
– Jim – szólt a másik komoran -, ebből akasztófa lehet. Kicsináltam. Muszáj volt. Fölébredt nekem. Kushadnunk kell egy darabig.
Jim halkan füttyentett: érti.
– A füttyöt hallottad? – kérdezte váratlanul.
– Persze. Már kész voltam, épp jöttem kifelé.
– Egy hekus volt. De ránk se nézett. Hamar elhúzta a csíkot. Akkor visszajöttem, és fütyültem neked. Mért késtél annyit?
– Vártam, hogy kitisztuljon a levegő – mondta Matt. – Borzasztóan megkönnyebbültem, mikor újra hallottalak fütyülni. Szörnyű dolog várakozni. Csak ültem ott, és gondolkoztam, gondolkoztam… Mi minden eszébe jut ilyenkor az embernek! Egy átok macska meg folyton körülöttem ólálkodott, és majd megőrjített a neszezésével.
– Zsíros fogás! – kurjantott fel hirtelen Jim örömében.
– Zsíros fogás, az egyszer fix! Alig várom, hogy újra láthassam.
Szinte öntudatlanul is meggyorsították lépteiket, éberségük azonban nem csökkent. Kétszer is útirányt változtattak, hogy a rendőröket elkerüljék, s csak mikor alaposan meggyőződtek róla, hogy nem figyelik őket, ugrottak be egy ütött-kopott belvárosi bérház sötét kapuján.
Legfelső emeleti szobájukban gyufát kotortak elő, Jim meggyújtotta a lámpát, Matt pedig kulcsra zárta az ajtót, és rátolta a reteszeket is. Amikor megfordult, észrevette, hogy társa várakozón pillant rá. Matt magában csendesen mosolygott a mohóságán.
– Egész jók ezek a reflektorok – mondta, és apró zseblámpát húzott elő, és matatni kezdett rajta. – Csak új elem kéne hozzá. Alig van már benne élet. Azt hittem, még kialszik ott nekem. Fura egy ház. Majdhogynem elkeveredtem abban a fene sok szobában. Az övé balról volt, és ez megzavart egy kicsit.
– Mondtam, hogy balról van – szólt közbe Jim.
– Te azt mondtad, hogy jobbról van – folytatta Matt. – Pontosan emlékszem rá, hogy azt mondtad; különben is, itt a térkép, amit rajzoltál.
Kotorászni kezdett a mellényzsebében, s egy összehajtogatott papírdarabot húzott elő. Kiterítette. Jim föléje hajolt, és megnézte.
– Tévedtem – ismerte be.
– Bizony ám. Főhetett miatta a fejem.
– Mit számít ez most már? – kiáltott föl Jim. – Lássuk a szajrét!
– De mennyire, hogy számít! – vágott vissza Matt. – Nekem legalábbis. Én vállaltam a kockázatot. Én dugtam csapdába a fejemet, amíg kint voltál az utcán. Jó lesz, ha megembereled magad, és eztán jobban vigyázol. Na, üsse kő, megmutatom.
Hanyagul a nadrágzsebébe nyúlt, s egy marék apró gyémántot húzott elő. Csillámló patakban ömlöttek alá tenyeréből a mocskos asztalra. Jim hatalmasat káromkodott.
– Ez még semmi – szólt Matt diadalmas önelégültséggel. – Eztán jön a java.
S azzal pakolni kezdett kifelé sorra mindegyik zsebéből. Több drágakövet zergebőrbe csavartak, ezek jóval nagyobbnak tűntek, mint az iméntiek. Egyik zsebéből egy marék nagyon apró, metszett ékkő is az asztalra került.
– Gyémántpor – mondta, s egy csomóba söpörte az egészet.
Jim közelebb hajolt.
– Azért megér darabja egy-két dollárt – mondta. – Nincs több?
– Miért, nem elég? – kérdezte sértődötten a másik.
– Dehogynem – helyeselt buzgón Jim. – Hisz ez több, mint amit vártam. Legalább tízezret ér, egy centtel se kevesebbet.
– Tízezret? – vigyorgott gúnyosan Matt. – Legalább kétszer annyit, pedig én se értek a gyémántszakmához. Ide nézz, micsoda gigerli!
Kiemelt egy darabot a szikrázó halomból, és szakember módjára latolgatni kezdte a súlyát a lámpa fényében.
– Maga megér egy ezrest – sietett Jim az ítélettel.
– Ezrest a nénikéd! – hangzott a gúnyos válasz. – Háromért se kapnád meg!
– Ébressz föl! Álmodom! – Jim szemében a drágakövek tüze fénylett; válogatni kezdte a nagyobbakat, s egyenként végigmustrálta valamennyit. – Gazdagok vagyunk, Matt… igazi nagymenők!
– Évekbe telik, míg túladunk rajtuk – felelte a gyakorlatiasabb Matt.
– Gondold csak el, hogy élünk majd! Más gondunk se lesz, csak szórjuk a pénzt, meg közben el-elpasszolunk egy gyémántot.
A tüzek már Matt szemében is felvillantak, de csak halványan, mert közönyös természete egyre inkább úrrá lett rajta.
– Mondtam neked, hogy elgondolni sem merem, akkora zsíros fogás volt – morogta halkan.
– Döglesztő! Egyszerűen döglesztő! – zihált a másik elragadtatottan.
– Majdnem elfelejtettem – szólt Matt, s a belső zsebébe nyúlt.
Zergebőrbe és selyempapírba burkolt, nagy szemű gyöngyökből álló füzér került elő. Jim éppen csak egy pillantást vetett rá.
– Az is ér valamit – mondta, és visszatért a gyémántokhoz.
Csönd szállt a szobára. Jim a drágakövekkel játszadozott, ujjai közt pergette őket, halomba rakta, majd meg az egészet kiterítette az asztalon. Girhes, aszott, ideges, ingerlékeny, szertelen, vérszegény ember volt – tipikus terméke a nyomortanyáknak: csúf, torz vonások, apró malacszem, örökké és lázasan falánk arc és száj, ő maga macska módra állatias, a velejéig elkorcsosult.
Matt nem nyúlt a gyémántokhoz. Ott ült az asztalnál, könyökére támaszkodva, állat a kezében nyugtatva, és sűrűn pislogott a vakító halomra. Mindenben ellentéte volt a másiknak. Őt nem a város nevelte. Szőrös, csupa izom teste erőre és megjelenésre a gorillához tette hasonlóvá. Számára nem létezett rejtett világ. Nagy, távol ülő szemében merész jóindulat fészkelt, s ez bizalmat keltett az emberekben. Közelebbről nézve azonban kitűnt, hogy egy kicsit túlságosan is nagyok azok a szemek, túlságosan is távol ülnek. Lénye túlcsordult a normalitás peremén, s vonásai meghazudtolták a mögöttük levő embert.
– Az egész rakás megér ötvenezret – szólalt meg hirtelen Jim.
– Százezret – mondta Matt.
A csend visszatért, el is tartott jó sokáig, és megint csak Jim törte meg.
– Mi a fenét akarhatott velük ott a lakásban? Erre vagyok én kíváncsi. Az ember azt hinné, páncélszekrényben tartják az ilyesmit lenn az üzletben.
Matt emlékezetében újra felmerült a megfojtott férfi képe, ahogy még egy utolsó pillantást vet gyilkosára a zseblámpa halvány fényénél; mégsem rezzent össze Jim kérdésére.
– Ki tudja – felelte. – Lehet, hogy szép simán át akarta ejteni a társát. Lehet, hogy reggelre rég elpucolt volna valami ismeretlen helyre, ha mi nem járunk éppen arrafelé. Becsületes emberek közt is akad annyi tolvaj, mint a tolvajok között. Olvashattál róla eleget az újságban. A legjobb barátok is előbb-utóbb megkéselik egymást.
A másik pillantásába hirtelen furcsa nyugtalanság költözött. Matt úgy tett, mintha nem venné észre, de azért megkérdezte:
– Mire gondoltál, Jim?
Jim egy pillanatra zavarba jött.
– Semmire – mondta. – Csak arra, hogy milyen ostobaság ennyi szajrét tartani egy lakásban. Mért kérded?
– Semmi, csak úgy eszembe jutott.
Újra leszállt a csend, most már csak Jim törte meg néha egy-egy rekedt, görcsös vihogással. A kiterített gyémántok valósággal lenyűgözték. Nem a szépségüket élvezte, persze. Eszébe sem jutott, hogy önmagukban is szépek lehetnek. Fürge képzelete azonban előrevetítette azt a rengeteg gyönyört, amit megvásárolhat rajtuk, beteges agyának és romlott vérének falánk vágyait máris az általuk felkínált ígéret csiklandozta. Orgiáktól hangos, gyönyörű kastélyokat épített ragyogó tüzükből, s aztán maga is elálmélkodott rajtuk. Ekkor tört ki belőle a vihogás. Olyan képtelennek tűnt az egész! De mégis, ott szikráztak előtte az asztalon, fényüktől benne is felcsapott a kéjsóvár láng, s akkor újra felvihogott.
– Meg kéne számolnunk, úgy gondolom – szólalt meg hirtelen Matt, hogy elűzze a látomásait. – Te figyeld, hogy semmi hiba ne legyen a kréta körül, mert itt tiszta játékra van szükség, Jim! Világos?
Jimnek ez nem tetszett, a szeme rögtön elárulta; Mattnek pedig a társa pillantása nem tetszett.
– Világos? – ismételte, csaknem fenyegetőn.
– Mért, becsaptuk mi egymást valaha is? – kérdezte a másik, mintegy mentegetőzve, mert a lelke mélyén már ágaskodni kezdett az árulás.
– Ínséges időkben könnyű becsületesnek lenni – vágott vissza Matt. – Legyél becsületes jómódban, az az igazi! Persze hogy becsületes az ember, ha nincs semmije. De most jómódúak lettünk, hát üzletemberré kell hogy váljunk, tisztességes üzletemberré! Világos?
– Ez a beszéd! – helyeselt Jim, de sivár lelke mélyén (szinte a tudatán kívül), mint láncra vert vadak, mozgolódtak a törvénytipró, zabolátlan gondolatok.
Matt a kétlángú petróleumtűzhely mögötti ételpolchoz lépett. Egy papírzacskóból kiöntötte a teát, egy másikból meg a paprikát. Visszament az asztalhoz, s a kisebb gyémántok két csomóját beleöntötte az üres zacskókba. Utána megszámolta a nagyobb drágaköveket, és visszacsomagolta a selyempapírba meg a zergebőrbe.
– Száznegyvenhét nagyméretű – készült a leltár -, húsz igazán nagy, két gigerli, egy óriás meg több marék apró és por.
Jimre nézett.
– Rendben – volt a válasz.
Matt egy szelet blokkpapírra írta a tételeket, másolatot csinált, és az egyiket átadta a társának, a másikat magánál tartotta.
– Csak hogy tisztán lássunk – mondta.
Újra a polchoz lépett, és kiürített egy nagy cukros zacskót. Beledobálta a gyémántokat, kicsit, nagyot, az egészet belecsavarta egy óriási, színes zsebkendőbe, és bedugta a párnája alá. Aztán az ágy szélére telepedett, és lerúgta a cipőit.
– Szóval azt hiszed, megér százezret? – kérdezte Jim, s egy pillanatra elengedte a cipőfűzőjét.
– Mi az, hogy! – hangzott a válasz. – Ismertem egy táncosnőt Arizonában, annak volt egy-két ilyen mütyürje. Nem valódiak, persze. Azt mondta, az életben nem táncolna többet, ha valódiak lennének. Ötvenezret is megkapna értük, mondta, pedig az egész nem volt egy tucat.
– Ugyan, ki melózna a betevő falatért? – kérdezte Jim diadalmasan. – Csákány, lapát, uh! – fintorgott. – Robotolsz egész életedben, minden garast félreraksz, mégse leszel félilyen gazdag, mint mi ma éjjel.
– Te legföljebb mosogatni lennél jó; kapnál vagy húsz dollárt havonta, meg az ellátást. Nem jól számoltál, Jim, de alapjában véve igazad van. Dolgozzon, aki szeret. Bolond fiatalkoromban havi harmincért terelgettem a marhát. Aztán öregebb lettem, és abbahagytam.
Lefeküdt. Jim elfújta a lámpát, és bemászott melléje a másik oldalra.
– Hogy van a karod? – érdeklődött kedvesen.
Matt, akinek feltűnt a szokatlan figyelmesség, így felelt: – Veszettségtől már nem kell tartanom. Mért kérdezed?
Jim egy pillanatig bűntudatot érzett, s átkozta magában a másik zavarba ejtő kérdéseit, fennhangon azonban ezt válaszolta:
– Semmi, csak láttam, hogy aggaszt a dolog. Te mit fogsz csinálni a részeddel, Matt?
– Veszek egy farmot Arizonában, letelepszem, és marhapásztorokat fogadok. Van egy-két ember, akinek szeretném az arcát látni, mikor munkát kér tőlem, hogy az a…! Most pedig pofa be, Jim! Soká lesz még az enyém az a farm! Pillanatnyilag aludni szeretnék!
Jim azonban még sokáig hevert álmatlanul, teste összerándult, hánykolódott, s valahányszor elszundított, szinte azon nyomban felriadt. Szemhéja alatt ott lángoltak a gyémántok, s a tüzük égetett. Matt, nehézkes természete ellenére, roppant éberen aludt, akár egy óvatos vad; teste apró moccanásokkal válaszolt Jim mocorgására, jelezvén, hogy érzékeli a külső eseményeket, s valahol az álom és ébrenlét határán vergődik. Jim sose tudta, mikor van ébren a másik, és mikor alszik. Egyszer, mintha csak társa tudomására kívánta volna hozni, hogy öntudatánál van, Matt halkan így szólt: – Aludj már el, Jim! A gyémántok miatt meg ne fájjon a fejed. Senki se lopja el őket. – Jim éppen abban a pillanatban arra gondolt, hogy Matt most már biztosan alszik.
Késő reggel Matt Jim első mozdulatára ébredt; délig még el-elszunyókáltak, aztán felkeltek és felöltöztek.
– Hozok újságot meg kenyeret – mondta Matt. – Te addig főzz kávét.
Jim tekintete elfordult Matt arcáról, s önkéntelenül a párnára siklott, amely alatt ott lapult a kendőbe tekert csomag. Abban a pillanatban Matt arca olyan lett, mint egy vadállaté.
– Ide hallgass, Jim! – morogta dühödten. – Fő a tisztességes játék. Ha piszkoskodni akarsz, kinyírlak. Világos? Megeszlek, Jim. Ezt te is jól tudod. Átharapom a torkodat, és úgy fölfallak, mint egy szelet bifszteket.
Napégette bőre elfeketült a feltóduló vértől, s a vicsorgó ajkak felfedték nikotinsárga fogait. Jim megborzongott, és erőt vett rajta a félelem. Az emberben, aki előtte állt, maga a halál fészkelt. Alig egy napja ez a fekete arcú alak a saját két kezével ölt meg valakit, aztán nyugodtan végigaludta az éjszakát. De Jim lappangó bűntudatot is érzett a lelke mélyén, s tudta, hogy megérdemelné, amivel fenyegetik.
Matt kilépett az ajtón, s ő még akkor is reszketett. Gyűlölet rántotta görcsbe az arcát, s átkok özönét küldte a távozó után. Aztán eszébe jutottak az ékkövek, odarohant az ágyhoz, s a párna alá nyúlt. Vadul belemarkolt a csomagba, hogy érezze, ott vannak-e még. Miután meggyőződött róla, hogy Matt nem nyúlt a kincshez, riadt bűntudattal a tűzhelyre nézett. Sietve begyújtotta és a láng fölé rakta a kávémasinát.
Mire a társa visszatért, már javában forrt a víz. Matt felszeletelte a kenyeret, és egy darab vajat is az asztalra tett, Jim pedig kitöltötte a kávét. Matt megvárta, míg a másik az asztalhoz ül, és iszik pár kortyot, csak azután húzta elő az újságot a zsebéből.
– Alaposan elszámítottuk magunkat – jelentette ki. – Mondtam, hogy el se merem gondolni, akkora zsíros fogás. Ide nézz!
Rábökött a vastag betűs címekre az első oldalon:
UTOLÉRTE A VÉGZET BUJANOFFOT!
KIRABOLTA A TÁRSÁT – ÁLMÁBAN
MEGGYILKOLTÁK!
– Na, mit szólsz hozzá? – kiáltott fel Matt. – Kirabolta a társát. Kirabolta, mint egy nyavalyás tolvaj!
– “Félmilliónyi érték eltűnt” – olvasta Jim fennhangon. Letette az újságot, és Mattre bámult.
– Megmondtam! – kiabálta Matt. – Egy frászt értünk mi az ékszerekhez! Félmillió! És én a legjobb esetben is csak százezerre taksáltam. Gyerünk, olvasd tovább!
Csendben olvastak, még a fejüket is összedugták, a kávé közben kihűlt; néha, mikor egy-egy megdöbbentő részhez értek, vad kiáltásokban törtek ki.
– Látni kellett volna Metzner pofáját ma reggel, ahogy a széfét kinyitotta! – mondta kárörvendően Jim.
– Rögtön Bujanoff után szalajtotta a hekusokat – magyarázta Matt. – Olvasd tovább!
– “Tegnap este tíz órakor indult volna a déltengerek felé a Sajoda fedezetén… de a gőzhajót egy újabb rakomány késleltette…”
– Ezért találtuk ágyban – szólt közbe Matt. – Pokoli mázli… mintha csak százszázalékos favoritra tettünk volna.
– “Ma reggel hatkor a Sajoda kifutott a tengerre…”
– Nélküle – szólt közbe Matt. – Ötre állította az ébresztőóráját, láttam. Bőven elérte volna… csakhogy jöttem én, és az idő megállt. Gyerünk tovább, olvasd!
– “Adolph Metzner a kétségbeesés határán… a híres Haythorne-gyöngysor… a legcsodálatosabb darabok… értékét egyes szakértők ötven-, mások hetvenezerre becsülik.”
Jim megállt, és ünnepélyes útszéli káromkodásba kezdett. – Ennyi pénzt egy rakás rohadt osztrigatojásért! – kanyarította oda a végére.
Aztán a szája szélét megnyalva hozzátette:
– Csinosak, azt meg kell hagyni!
– “Óriási brazil drágakő – olvasott tovább. – Nyolcvanezer dollár… első osztályú, értékes briliánsok… több ezer apró gyémánt negyvenezer dollár értékben.”
– Most legalább megtudunk egyet-mást a gyémántszakmáról – vigyorgott Matt jókedvűen.
– “A nyomozók elképzelése a következő – olvasta Jim. – A tolvajok előre tudták… figyelték Bujanoff minden lépését… miután a tervét kiszimatolták, házáig követték, amikor hazatért a lopott holmival…”
– Előre tudták… egy frászt! – tört ki Mattból. – Így csinálják a szenzációt, a firkászok! Honnan tudtuk volna, hogy ki akarja rabolni a társát?
– Fő, hogy itt a szajré – vigyorgott Jim. – Nézzük meg még egyszer.
Megvizsgálta a zárat és a reteszeket, közben Matt előszedte a batyut, és kinyitotta az asztalon.
– Hát nem gyönyörű? – kiáltott fel Jim a gyöngysor láttán; egy darabig le se tudta venni róla a szemét. – Egyes szakértők szerint ötven-, mások szerint hetvenezer dollárt ér.
– És a nők oda vannak az ilyesmiért! – fűzte hozzá Matt. – Megtesznek mindent, csak hogy megkapják… eladják magukat, gyilkolnak, amit akarsz.
– Akárcsak te meg én.
– Az eszed tokját! – torkolta le Matt. – Én is gyilkolok, ha kell, de nem a gyöngyért, hanem azért, amit vehetek rajta. Ez a különbség. A nők maguknak akarják az ékszert, nekem csak a nőkért kell, meg más efféléért, amit érte kapok.
– Még szerencse, hogy a nők is mást akarnak, meg a férfiak is – jegyezte meg Jim.
– Ettől megy a bolt – helyeselt Matt -, hogy mindenki mást akar.
Egy-két óra múlva Jim elment bevásárolni. Visszatértéig Matt újra összecsomagolta és párnája alá rejtette az ékszereket. Aztán begyújtotta a tűzhelyet, és vizet tett föl kávénak. Néhány perc, és megjött Jim.
– Hihetetlen! – mondta. – Az utcák, a boltok, az emberek, minden ugyanolyan, mint máskor. Semmi sem változott. Én meg, a milliomos, csak úgy sétálok közöttük. Senki se nézte volna ki belőlem.
Matt kelletlenül felmordult. Társa képzeletvilágának könnyed játékossága, apró hóbortjai vajmi kevéssé mozgatták meg a fantáziáját.
– Bélszínt hoztál? – kérdezte.
– De még milyet! Ínyencfalat! Ide nézz, milyen vastag!
Kicsomagolta a szelet húst, és odatartotta a másik elé. Aztán elkészítette a kávét, és megterített, Matt pedig ezalatt kisütötte a húst.
– Ne tegyél rá olyan fene sok paprikát! – szólt oda Jim. – Nem szoktam még meg a mexikói főztödet. Borzasztóan erősre csinálod.
Matt felröhögött, és folytatta a sütést. Jim kitöltötte a kávét, de a hibás szélű porcelán csészébe még valami port is öntött, amit a mellényzsebéből szedett elő egy darab zsírpapírban. A művelet alatt társának hátat fordított, s félelmében még körülnézni sem mert. Matt újságpapírt terített az asztalra, s arra tette rá a forró serpenyőt. Aztán kettévágta a sültet, és felszolgálta Jimnek meg magának is.
– Láss hozzá, míg forró – ajánlotta, s azzal kést-villát ragadva rögtön példát is mutatott.
– Pompás – jelentette ki Jim az első falat után. – De azért egyet mondok: hiába töröd magad, én téged az arizonai farmodon meg nem látogatlak.
– Most meg mi bajod? – kérdezte Matt.
– Még hogy mi? – volt a válasz. – Ez a mexikói konyha egy életre kikészítene ott a farmodon. Ha egyszer úgyis pokol vár rám a túlvilágon, mit gyötörjem a gyomrom még ideát is? Ó, az a rohadt paprika!
Elmosolyodott, úgy fújta ki a levegőt, hogy hűsítse a száját, ivott egy korty kávét, aztán újra nekilátott a sültnek.
– Igaz is, Matt, neked mi a véleményed erről a túlvilági életről? – kérdezte kicsivel később, s magában azon töprengett, miért nem nyúl a másik a kávéjához.
– Nincs túlvilági élet – válaszolta Matt, s abbahagyta a sültet, és kortyolt egyet a kávéjából. – Se mennyország, se pokol, se semmi. Minden itt történik velünk, ezen a földön.
– És aztán? – Jim kíváncsiskodása meglehetősen beteges volt, hisz jól tudta, hogy a vele szemben ülő ember hamarosan meghal. – Aztán? – ismételte meg.
– Láttál te már kéthetes hullát? – kérdezte a másik.
Jim megrázta a fejét.
– Nohát, én láttam. Olyan volt, mint itt ez a bifsztek. Valamikor ez is a réten ugrabugrált. Aztán hús lett belőle. Hús, semmi más. Mindannyiunkból hús lesz… belőled, belőlem, mindenkiből.
Matt kiitta a kávéját, és újra töltött.
– Félsz a haláltól? – kérdezte.
Jim megrázta a fejét.
– Mért félnék? Én úgyse halok meg. Átsétálok a másvilágra, és élek tovább…
– Lopni, hazudni, nyavalyogni még egy életen át, meg még azután is? – vigyorgott Matt.
– Az is lehet, hogy megjavulok – mondta Jim reménykedőn. – Lehet, hogy a másvilágon nem is kell okvetlenül lopni az embernek.
Hirtelen elhallgatott, s rémülten meredt maga elé.
– Mi lelt? – kérdezte Matt.
– Semmi. Csak úgy elgondolkoztam a halálról – Jim nagynehezen magához tért -, ennyi az egész.
De a félelmet, amely hirtelen rátört, mégsem tudta lerázni. Baljós szellem suhant át láthatatlanul a szobán, a jelenlétének felfoghatatlan árnya Jimre hullott. Rossz érzés fogta el. Valami történni fog, valami szörnyűség. Szerencsétlenség lógott a levegőben. Merev tekintete a másikra szegeződött. Nem értette a dolgot. Lehet, hogy tévedett, és önmagát mérgezte volna meg? Nem, nem, a hibás szélű csésze ott állt Matt előtt, márpedig ő abba öntötte a mérget.
“Képzelődöm – gondolta aztán. – Megtörtént már máskor is. Én ostoba! Hát persze hogy képzelődöm. Persze hogy történik valami, csakhogy Matt-tel, és nem velem. Talán bizony én ittam ki azt a csésze kávét?”
Jim jókedve visszatért, elfogyasztotta a maradék sültet, s utána kenyérdarabkákat mártogatott a szaftba.
– Gyerekkoromban… – kezdte újra, de bennakadt a szó.
A baljós szellem megint előlibbent, és Jim idegei szinte vitustáncot jártak a közelgő szerencsétlenség előérzetétől. Bomlasztó erők kezdtek munkálkodni a testében, s úgy érezte, hogy izmai görcsbe rándulnak. Hirtelen hátradőlt, majd éppoly hirtelen előrehajolt, könyöke az asztalon. Gyenge remegés futott át testének izmain. Így rezdülnek meg a levelek, mielőtt beléjük kap a szél. Összeszorította a fogát. Aztán megint rátört, ismét görcsösen megvonaglott. Tudta, hogy lassan pánik vesz rajta erőt. Izmai megtagadták az engedelmességet. Újra meg újra összerándultak, akarata ellenére is, hisz akarata nyugalmat parancsolt rájuk. Belső forradalom volt ez, anarchia; Jimben felcsapott a tehetetlen rémület, teste megragadta és marokba szorította egész énjét; hideg futkározott a hátán, homlokát kiverte a veríték. Körülnézett, s a szoba, a bútorok jól ismert képe a döbbenet erejével hatott rá. Úgy érezte, hosszú útról tért meg. Aztán a társára pillantott. Matt őt leste, és vigyorgott. Jim arcára kiült a rémület.
– Úristen, Matt! – ordított föl. – Csak nem tettél bele valamit?
Matt vigyorgott, és tovább figyelte. Az első roham alatt Jim nem vesztette eszméletét. Izmai összerándultak, csomóba fogta őket a görcs, kegyetlen szorításuk égette és összetörte a testét. A fájdalom tetőpontján rádöbbent, hogy Matt különösen viselkedik. Ugyanazt az utat járta végig ő is. Arcáról eltűnt a mosoly, s feszült figyelem ült ki rá helyette – mint aki belső szózatot hall, s megpróbálja kivenni az értelmét. Matt felállt, végigsétált a szobán, aztán vissza, és újból leült.
– Ez meg a te műved, Jim – mondta csendesen.
– Honnan tudtam volna, hogy te is ki akarsz nyírni engem? – szólt Jim szemrehányón.
– Kinyírtalak én, abban nincs hiba – válaszolt Matt összeszorított fogakkal, s közben egész teste remegett. – Te mit tettél bele?
– Sztrichnint.
– Akárcsak én – közölte Matt. – Jó kis kotyvalék, mi?
– Hazudsz, Matt – kapacitálta Jim. – Nem tettél bele semmit, ugye nem?
– Tettem én, becsületistenemre; még az adagot is pontosan kimértem. Aztán belesütöttem szépen a bélszínedbe. Megállj, hé! Hová rohansz?
Jim az ajtóhoz ugrott, és rángatni kezdte a reteszeket. Matt elkapta és visszalökte.
– Patika! – zihálta Jim. – Patika!
– Azt már nem. Itt maradsz. Semmi gyerünk, nyomás a patikába, közben kiverni a balhét az utcán, hogy megmérgeztek… itt van ez a csomó ékszer a vánkos alatt! Érted már? Hiába éled túl, elkapnak a hekusok, és kezdheted a magyarázkodást. A hánytató a legjobb ellenszer. Én is kikészültem, akárcsak te, mindjárt veszek be valamit. A patikában se adnak mást.
A szoba közepére penderítette Jimet, és visszatolta a reteszeket. Aztán odament az ételpolchoz, közben keze fejével megtörölte a homlokát, és lecsapta róla a verítéket. Hangos loccsanással ért a padlóra. Jim halálra válva leste, hogy kapja föl a mustárt meg a csészét, s rohan vele a vízcsaphoz. Kikevert egy bögrényit, lehajtotta – mustárt vízzel hígítva. Akkorra már Jim is ott volt, s reszkető kézzel nyúlt az üres csésze után. De Matt megint odébb lökte. Újabb csészével kevert magának, és így szólt:
– Azt hiszed, nekem egy csésze elég? Várj a sorodra!
Jim az ajtóhoz támolygott, Matt azonban újra elkapta.
– Ha nem hagyod békén azt az ajtót, kitekerem a nyakad. Világos? Várd ki, míg sorra kerülsz! Különben úgyis kitekerem a nyakad, ha elpatkolsz, ha nem. Neked már lőttek, Jim. Megmondtam, mit kapsz, ha piszkoskodni próbálnál.
– De hát te is azt tetted – nyögte ki nagy nehezen Jim.
Matt éppen a második csészével itta, és nem felelt. Jimnek a szemébe folyt a verejték, félig vakon az asztalhoz botorkált, s felkapott egy másik csészét. De Matt már a harmadikat kevergette magának, s mint az előbb, most is félrelökte.
– Mondtam, hogy várd ki a sorodat! – morogta. – Tágulj innét!
És Jim, miközben az életet jelentő sárgás kotyvalék után sóvárgott, a mosogatónak dőlve gyámolítgatta rángatózó testét. Egyedül az akaraterejének köszönhette, hogy még állni tudott, és megkapaszkodott a mosogatóban. Teste legszívesebben kétrét görnyedt volna, hogy aztán kinyúljon a padlón. Matt a harmadikkal is felhajtotta, nagy nehezen széket kerített magának, és leült. Lassan elmúlt az első roham. Szűnőben voltak a kínzó görcsök. Matt a mustáros víznek tulajdonította az eredményt. Most már biztos, hogy megmenekült. Megtörölte izzadó arcát, s a nyugalom eljöttével kíváncsisága is életre kelt. Odanézett társára.
Jim kezéből egy hirtelen görcs kilökte az edényt, s a mustár a padlóra ömlött. Lehajolt, hogy valamit a mustárból visszakaparjon a csészébe, de egy újabb görcs őt is a padlóra terítette. Matt mosolygott.
– Lubickolj csak benne – biztatta. – Jót tesz az. Engem is rendbe hozott.
Jim meghallotta a szavakat, s fájdalomtól eltorzult, könyörgő arcát Matt felé fordította. Aztán újra megrohanták a görcsök, s már a padlón fetrengett, arcát, haját mind összekente a sárga mustárral.
Matt rekedten fölnevetett, aztán bennakadt a hang. Remegés szaladt át a testén. Új roham kezdődött. Fölkelt, odatámolygott a vízcsaphoz, s ujját ledugva a torkán, eredménytelen kísérletet tett a hánytató pótlására. Aztán már csak a mosogatóba kapaszkodott, mint Jim az előbb, s rémülten várta, hogy lecsússzon a földre.
Társa ezalatt magához tért, s erőtlen mozdulatokkal ülőhelyzetbe tornászta magát; fölkelni már nem bírt, gyenge volt, homlokáról patakzott a veríték, s habzó szája sárga volt a mustártól, amiben meg-hempergőzött. Megtörölte a szemét az ujja bütykével, s torkából sivító nyöszörgés tört elő.
– Mit nyavalyogsz? – förmedt rá a haláltusáját vívó Matt. – Meg kell halnod, és kész. S ha meghaltál, mindenképp hulla lesz belőled.
– Nem… nyavalygok… csak… a… mustár… csípi… a… szememet – zihálta Jim ijesztő lassúsággal.
Ezek voltak az utolsó szavai. A többi érthetetlen motyogásba fúlt, remegő karjai még csépelték a levegőt, aztán egy újabb görcs kinyújtóztatta a padlón.
Matt a székhez vonszolta magát, beleroskadt, s két térdét átkarolva küzdött egyre erőtlenedő testével. Elmúlt a roham, és ő gyengének érezte magát, fázott. Körülnézett, s látta, hogy a másik ott hever mozdulatlanul.
Beszélni próbált, vidámságot erőltetett magára, hogy még egyszer utoljára az élet arcába nevessen, de csupán érthetetlen hangok hagyták el a száját. A mustár nem használt, villant fel benne a gondolat; nem maradt más hátra, mint a patika. Az ajtóra pillantott, és erőlködve talpra állt. Ha nem kapja el a szék karfáját, azon nyomban visszazuhan. Újabb roham jött rá. S míg egész teste rángatózott, darabjaira hullt és újra csomóba tekeredett, Matt a széket markolta, és tolta, egyre tolta maga előtt. Mire az ajtóhoz ért, akarata foszlányokra szakadt. Elfordította a kulcsot, és visszahúzott egy reteszt. Nyúlt volna a másik után, de hiába. Teljes súlyával az ajtónak dőlt, és lassan lecsúszott a földre.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Jack London: Hús, semmi más”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)