Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Jókai Mór: A csillagos szoba

Jókai Mór: A csillagos szoba

21 október 2014

jokai mor kozmata ferenc felvFurcsa kaland

(Beszéli az, akivel megtörtént)

Párizsba érkezve első dolgom volt, mint afféle hárompróbás magyar gavallérnak, a nagy operaházban megjelenni. Páholyt vettem: lássák ezek a franciák, hogy kivel van dolguk.

Azt igen jól tudom, részint a tükröm által, részint a pesti varrólánykáktól, hogy én szép fiú vagyok; sokat is tartok efelől. Azzal a biztos öntudattal hordozám végig lornyettemet az átelleni páholysorokon, hogy amennyi hölgy itt most ül velem szemközt, az egy óra alatt mind szerelmes lesz belém, s csak azt sajnáltam, hogy azok is nem láthatnak, kik alattam és felettem ülnek.

Mondanom sem kell, hogy diadalom milyen tökéletes volt; minden operngucker megbámult; grófnők, hercegasszonyok vetettek felém epedő pillantásokat, amit én fajunk érdekében mindannyiszor nem késtem elfogadni és viszonozni. Hiába, a magyar gavallér Párizsban is csak legkülönb gavallér; úgy hiszem, hogy ez órában egy párszor büszke lenézéssel gondoltam vitéz ősünkre, Attilára, kinek hajdan nem sikerült a ködös Lutetia fehér lábikrájú hölgyeit meghódítani, amit ime most egy igénytelen utódja… no de nem illik olyan nagyon belemerülni a dicsekedésbe.

Elég az hozzá, hogy egyszer csak valami hercegasszony tökéletesen a lépen ragad. Ott ült velem szemközt; szép volt irtóztató módon, s csak úgy lebegett a csipkefelhők között, mikből gyémántok villogtak elő, akár a csillagos eget vette volna magára. Ez nem lehet valami szegény istenasszony.

Az én tündérem az egész előadás alatt le nem vette rólam a lornyonját. No már ahhoz nagy világbeli járatlanság kellene, hogy ezt el ne értse az ember. Tudom. Trés humble serviteur madame. Ott leszek. Előadás végeztével odafurakodtam az előcsarnokba, melyen keresztül kellett haladni. Az én istennőm egy percig sem engedett várakozni; ő is jött. Ah, közelről valóban vakító szépség volt! én nem szoktam elragadtatni, ismerem a kozmetikumok hatását, tudom mit tehetnek a csipkék, ékszerek, mesterséges turnür és betanult agacéria; de ez mind nem segített itten; gyönyörű volt ő, szebb minden ideálnál, amit poéta valaha kigondolt.

Midőn mellettem elsuhant, egy könnyű kézszorítást érzék kezemen s midőn ámulatomból magamhoz tértem, egy kis névjegyet tarték markomban, ami egy gyűrűbe volt beleszorítva.

A vizitkártyán ez a név pompázott: „Marchesa Barcheschi, boulevard des Italiens”, alatta pedig finom-finom irással plajbászolva: „holnap 12 órakor”.

A gyűrű pedig, mely ezt átszorítá, valóságos solitair rubin volt, másnap mindjárt megkérdeztem egy bijoutiernél, hogy mit érhet? azt mondta rá, hogy megér ötszáz frankot.

Ez nagyszerű! Aki meghivó jegyeihez ily ékszereket mellékelhet, az nem lehet kalandornő, az okvetlenül előkelő hölgy, s igen szép tőle, hogy egy idegen férfira rá meri azt bízni: nem fél tőle, hogy ez a légyott helyett viszi azt a zálogházba. Bizonyosan rám ismert, hogy magyar vagyok.

A kaland nekem igen kellemesnek tetszett; alig várhattam a másnapi 12 órát, egész eleganciába vetettem magamat, bérkocsit hozattam s hajtaték a Boulevard des Italiens-ra. A bérkocsis jól ismerte a marchesa hotelét, ah, ki ne tudná azt: hol van? egyenesen odatalált. De be nem volt neki szabad hajtatni az udvarra, ott csak urasági ekvipázsnak van joga zörögni; most is állt az udvaron egypár.

Csak hadd álljanak ott! Antichambrirozhatnak a monsieur-k, ha én megmutatom ezt a gyűrűt!

Mennydörgő mennykő nagy portás cammogott elém, infámis mogorva pofával; amint meglátta az ujjamon a rubint, rögtön elmosolyodott; csengetett; ezüst-vállzsinóros inasok futottak elém, azok is szörnyű nyájasan nyitottak előttem mindenféle ajtókat s vezettek pompásnál pompásabb korridorokon előtermeken, szalonokon keresztül, ahol az embernek a szeme fénye elveszett.

No már kérem alássan, én láttam elég pompás szalonokat és korridorokat, s ha én azt mondom, hogy itt a szemem fénye elveszett, az sokat jelent.

Végre egy pompás amphitheatrum alakú szalonba bocsátának be, aminek agyusztírozása felülmúl minden képzelhetőt: csupa márványszobrok, amerikai virágok, selyemszőnyegek, porcelán és ezüst lárifári s körül a falakon pompásnál pompásabb képek, művészi kezektől, (úgy hiszem, hogy művészi kezektől voltak!) aranyos rámákban. Aztán mindegyik ráma tetején volt egy üvegcsillag, ami igen jól vette ki magát. Negyvennyolc kép volt. Ugyanannyi csillag mindegyik rámán. Ez nagyon elegáns ötlet.

De nem soká volt időm ezeket az üvegcsillagokat számlálgatni, mert íme nyílt az ajtó, s belépett az én istenasszonyom. Most még szebb volt, mint tegnap. Szelíd, nyájas és nemes tekintet, nagy, bűbájos szemek és epedő ajkak, és ez mind az én kedvemért mosolyog. A hölgy elém jött és kezét nyújtá (ah, mi bájos, puha kéz!), leültetett maga mellé, szemérmetesen lesüté szemeit és kért, hogy ne itéljem meg érzelmei bevallása miatt. Én térdre estem előtte, és mondám neki, hogy imádom. Erre ő megijedt, és el akart futni. Én jobban megijedtem, hogy nagyon hevesen bántam vele, s azután szelidebben kezdék hozzá. Arra ő kiengesztelődött, és megnyugodva ült le megint; én bocsánatot kértem tőle elragadtatásomért, ő könnyezni kezdett, és fájdalommal vallá meg, hogy még nem talált férfira, aki őt valóban megértette volna. Én esküdtem, hogy az én leszek, aki őt megérti, s aztán elkezdtem neki poétázni; verseket mondtam, és sóhajtoztam. Ő nem hagyta gyöngéd figyelmemet viszonzatlan, letörlé könnyeit, és mosolygott. Én odaültem lábaihoz egy zsámolyra, ő hajfürteim közt játszatta szép finom ujjacskáit; én szívemhez szorítám e szép fehér kezet, ő aztán odahajolt hozzám, s megcsókolta homlokomat gyöngéden, én aztán megcsókoltam az ő arcát, de forrón; ő szerelmes hangon „kedves Romeójának” nevezett; én őt kedves Juliámnak viszonzám, s így szépen eljátszottuk Romeó és Julia első felvonását, ahol az emberek még csak igérik egymásnak, hogy milyen szerelmesek fognak majd egykor lenni, s amellett mindenféle gorombáskodástól távol maradnak.

Aztán gyöngéden búcsút vettünk egymástól, s azzal az én delnőm azt súgá fülembe: „Kedves Romeóm! holnap ilyenkor jőjj el ismét!” s azzal egyik ajtón eltávozott, ott még egyszer megállt, csókot vetett felém: „Adieu, kedves Romeóm!” „Adieu, mennyei Juliám!” úgy rohantam ki, mint egy valóságos megőrült Romeó.

Egészen ki voltam forgatva magamból. Ki lehet, mi lehet ez az asszony? annyi bizonyos, hogy nem közönséges nő. Végtelenül szerelmes belém. Ilyen szenvedélyt még nem láttam soha. Ez megöl, ez egész lelkemet átváltoztatja.

És most egy egész napig kell várnom, hogy őt újra lássam! Ismét holnap tizenkét óráig számlálnom minden percet. Vajon nem vesztem el addig azt a kis eszemet, amit hazulról elhoztam?

Estefelé, hogy hamarább múljék az idő, meg azon reményben, hogy őt újra látom, ismét az operaszínház felé mentem, amidőn útközben szemközt találkozom régi ismerősömmel, gróf X. Arturral Magyarországról, ki már tíz éve itt lakik. Az első öröm után, hogy egymást véletlenül láttuk, szó lett róla, hogy hova menjünk? én indítványoztam, hogy jőjjön velem a színházba.

– Ejh, ki járna a mai világban a színházba; unalmas ostoba mulatság az, ahol a sugó után betanult darabot beszélnek el csinált emberek; az ember tudja, hogy az nem igaz szerelem, nem valódi szerelemféltés, hanem csak úgy hazudik minden ember napidíjért, amennyi ívszámra rá van bízva. Gyere velem, majd én elviszlek valahová, ahol igazi komédiát látunk. Az igaz, hogy száz frank egy páholy ára, de megéri. Ott az ember valódi színdarabokat lát, a vendégszereplő tudta nélkül; ma éppen egy Othellót fogunk látni, pompásan mulatjuk magunkat.

Én engedtem magamat vinni. Száz frank utoljára is nem nagy dolog. Mindenféle álutcákon és keresztházakon át egy sötét udvarra jutottunk, ott felmentünk egy hátulsó lépcsőn, beléptünk egy homályos előterembe, ott egy pénztári őr kezébe lefizettük a száz frankot, arra egy szolgálattevő géniusz mindenikünket betolt egy-egy külön ajtón egy olyan kis szűk ketrecbe, ahol éppen maga elfért az ember. Az a ketrec egészen sötét volt, csupán egy kis tallérnyi lyuk világított bele, rózsaszín üveggel fedve, amelyen amint betekinték, nagy megdöbbenéssel vevém észre, hogy azt a színpadot én már valahonnan ismerem. Ugyanaz a gömbölyű terem volt az, ahol én délben eljátszottam Romeót és Juliát; s azok az üvegcsillagocskák ott a képek rámái közepén nem egyebek, mint megannyi páholyablak, amiken keresztül a publikum nézi a komédiát.

Ezúttal az én marquisnőm egy Othellót léptetett föl; angol volt szegény, s rettenetes furcsán viselte magát. Hanem annyit meg kell vallanom, hogy az én delnőm épp olyan jól játszotta vele Desdemonát, mint énvelem Juliát; az angol lord utoljára majd felakasztotta magát a girandolra, szerelemféltési dühében. A komédia, igazán mondom, megérte a száz frankot.

El lehet képzelni, hogy másnap nem kompáreáltam Barkhez marquisnőnél a csillagos szobában, Romeó és Julia második felvonását eljátszani; hanem iramodtam Párizsból extrapostán, nehogy valakivel találkozzam az utcán, aki azt mondja, hogy „engedelmet kérek, tegnapelőtt egypár tapssal adós maradtam önnek Romeóért!”

1858

-- próza

Nincs hozzászólás to “Jókai Mór: A csillagos szoba”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)