Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Jókai Mór: A közös konyha

Jókai Mór: A közös konyha

18 augusztus 2014

jokai-mor-001Aki azt kigondolta, hogy két asszony főzzön egy konyhán, az igen tréfás ember lehetett: szerette a vígjátékokat.

Pedig a régi időkben erre számtalan eset fordult elő. Akkor még nem építették a házat úgy, hogy tíz ember lakjék tíz külön barlangban, minden szobához legyen egy odu, amibe oda legyen szorítva egy vas takaréktűzhely; hanem megépítették a házat örök időkre, erős boltozatokkal, hogy tűzveszély idején be ne égjen; jó tágas szobákat csináltak, hogy egyben elférjen az egész család, az hálószoba, fonószoba, dolgozószoba lehessen, hogy ne kelljen télen annyi kályhát fűteni; vendégeket is lehessen benne elfogadni, meg a rétestésztát kinyujtani, a gyerekeknek, ha lesznek, a leckéjöket megtanulni, helye legyen négy ágynak, pamlagnak, tizenkét bőrszéknek, az üveges pohárszéknek, a ruhás almáriomnak, a tetejébe rakott ecetágyas üvegekkel, meg az úr íróasztalának, melynek alsó fiókja levéltár, a hátmöge könyvtár, meg az asszony s kisasszony varróasztalának, meg a két leánycseléd rokkáinak, időközönkint a bölcsőnek, időjártával a hintalónak; s vendégség esetén még azt a középső diófaasztalt is ki lehessen húzni, megnyújtva tizenhat ember számára.

Az ilyen becsületes szobához aztán hasonló tisztességes konyha is kellett. Annak hatalmas tűzhely volt a közepén, téglából megrakva, alul a sütőkemence, azelőtt volt egy színpadi süllyesztő, rendesen betakarva deszkafödéllel, melyet csak akkor emeltek le róla, mikor kenyérsütés napja volt. A szolgáló abba a lyukba ült bele, amíg a kemencét befűtötte, a parazsat kikaparta, a kenyeret bevetette, s aztán időközönkint kibontotta az agyag „tévőt”, ami D-betűre volt formálva s sütés idejében nedves mosogató ruhával légmentesen elzárva, hogy benézzen a tűzverembe, vajon pirulnak-e már a cipók, s jól felemelkedtek-e a kenyerek.

A tűzhelyen pedig lobogott a tűz; egész hasábfák voltak felrakva ama sajátszerű vasfogasra, amit vaskutyának neveztek elődeink; körülrakva fazekakkal, amikből, ha kifutott is valami, nem gerjesztett mindjárt olyan bűzt, mint a mostani takaréktűzhelyek, amik rögtön elárulják az egész szomszédságnak, hogy tejet, zsírt, vagy káposztalevet futtatott-e ki a szomszédasszony? A háromlábú szibillaszékek arra valók voltak, hogy azokra tették a lábasokat, amikben a rétes sült, azt betakarták vasfedővel; alája is tüzet raktak, tetejébe is. A doromboló cica odaült a tűz mellé a meleg hamuba s segített főzni. No szeretném látni, hogy ülne a mostani tűzhelyre?

Még azonkívül helye volt az ilyen szép konyhában egy katlannak, a rézkondérral, a cselédek tolóágyának, a konyhaszekrénynek; nagy szapuláskor mosóteknőnek, szapulónak, lúgos dézsának; rózsavíz, levendulavíz főzéskor az üstnek, disznóöléskor vágótőkének, besózó teknőnek, káposztataposáskor a hordónak, vasaláskor a vasalódeszkának, meg az élesztő-szárító lapos kosárnak, meg a csíramálé előkészítő teknőnek, meg a szilvaaszaló rámás deszkáknak s mindezek mellett még elég szabad térnek, hogy mikor a kutya bejön a konyhába, s a gazdaasszony ráhúz a csípővassal, szaladtában amíg a konyhaajtón kiugrik, fel ne döntsön valamit. Mert az ilyen emberséges konyhának két félajtaja volt: a felső fele arra való volt, hogy azon világosság jőjjön be és friss levegő télen-nyáron; az alsó fele pedig mindig csukva volt, s arra a célra szolgált, hogy a házi komondornak alkalmat szolgáltasson magát a gimnasztikában gyakorolni.

Hely tehát bizonnyal volt itt két asszony számára is elég. A konyha nem lett volna két asszony számára kevés; hanem a két asszony volt annak a konyhának sok!

Az pedig rendesen így szokott bekövetkezni, hogy mikor azok, akik a házat építették, megérték azt az időt, hogy egy fiuk megházasodott, vagy egy leányuk férjhezment, hát bizony azért nem építettek ám az új pár számára mindjárt új házat, hisz úgyis rájuk marad majd a régi; azok se vették a nyakokba a várost szállást keresni, – nem is tudom, hol kaptak volna? tisztességes városban minden embernek arravaló a háza, hogy maga akar benne lakni s nem azért, hogy a más baját is nézze; – hanem ottmaradt szépen az új pár is az ősi háznál: elfértek azok is szépen. Ott volt a számukra a másik szoba; az éppen olyan nagy volt, mint az első; igaz, hogy az udvarra nyílt; de „szebb volt oda kinézni, mint az utcára, s különösen írással, tudománnyal foglalkozó emberre nézve nyugodalmasabb.

A konyhát pedig bírta aztán a két asszony közösen.

Hogy milyen kifogyhatatlan török-montenegrói határvillongás származott az ilyen atyafiságos együttfőzésből, azt majd mindjárt meglátjuk nagytiszteletű Tóbiássyné nagyasszony, és nagytiszteletű Haranginé nagyasszony példájából.

Az ő viszonyuk is ilyenformán származott.

Nagytiszteletű Tóbiássy professzor úr emelteté azt a derék házat a Cegléd utca mentében; ő volt a családfő. Első nejét korán elveszté s egyetlen leányát korán férjhez adta, nagytiszteletű Harangi professzor úrhoz, s ekként kollégájának ipává lőn, miután éveken át volt neki veszekedő társa. Itt aztán közel találták egymást, s mindennap vitatkozhattak. A menyecske csak nevette a két tudóst, s nem bánta, akármelyiknek van igaza. Az egyik apja volt, a másik férje, mind a kettőnek engedelmességgel tartozott.

Egyszer aztán azt gondolta magában n. t. Tóbiássy professzor úr: ha már nekem van mindennapos veszekedő társam, hát Harangi kollégám feleségének miért ne legyen? Hozzunk egy napaasszonyt a házhoz.

Tóbiássy professzor úr özvegyasszonyt vett el második feleségül; mint természetes, néhai tanártársának, nagytiszteletű tudós Bársonyi professzor úrnak hátramaradt özvegyét, aki abban a hírben állt, hogy igen jó gazdasszony, és pénzecskéje is van.

Az a pénzecske a régi boldog időkben, mikor még takarékpénztárak nem voltak, otthon hevert aranyban és ezüstben, harisnyaszárban bekötve, s úgy származott anyáról leányra. Kölcsön sem igen adták azt, mert azért a nyomorúságos hat percentért nem volt érdemes felvenni azt a mindennapi aggodalmat, hogy hátha az adós nem fizet meg, s pörölni kell érte.

Mennyi lehetett az a pénzecske, azt soha senki sem tudta meg, mert az válogatott furfanggal volt elrejtve olyan helyekre, ahol senkinek sem jutott eszébe pénzt keresni, s ha tulajdonosnője gyanút fogott, hogy valaki kitalálta pénze rejtekhelyét, rögtön vándorolt az máshová; amit arról lehetett megtudni, hogy olyankor a nagytiszteletű asszony mindenkit kizárt a szobából, még az egyetlenegy leányát is.

Mert egy leánya is volt Tóbiássy úr második feleségének, akiről azt mondták, hogy éppen olyan szép és jámbor, mint anyja volt fiatal korában. Isten őrizz, hogy olyan perlekedő legyen vénségére, mint az anyja. Veronka volt biz annak a neve.

E két tárgy fölött volt a legtöbb eszmecsere a férj és feleség között; közönséges nyelven ezt veszekedésnek neveznék, de diplomáciai stílusban csak eszmecsere.

Tulajdonképpen egy volt a nézet a férj és a feleség között aziránt, hogy az egyik tárgy kiadni, a másik pedig otthon tartani való. Csakhogy a tárgyak megválasztásában volt meg a kiegyenlíthetlen eltérés közöttük.

Nagytiszteletű asszony ugyanis azt tartotta, hogy a pénz örökké otthon tartandó, mert ott van legjobb helyen, ellenben a leány minél elébb férjhez adandó, mihelyt kérik. Nagytiszteletű úr ellenben azon a nézeten volt, hogy a pénzt jobb volna kamatra kiadni, vagy szőlőt venni rajta, vagy (ki tudja, mennyi lehet?) talán tanyát is, s oda milyen jó volna délutánonkint kitalyigázni. Ellenben a leány, amíg csak lehet, otthon tartandó; mert igen jó leány, és mert egy cseléd helyét pótolja.

Ezen aztán sokat vitatkoztak. Márta asszonynak nem kellettek azok a szőlők, amiket a professzor úr ajánlott neki, a professzor úrnak meg nem kellettek azok a kérők, akiket Márta asszony ajánlott.

Pedig voltak közöttük igen szép és jeles fiúk.

Csakhogy mit ér az a „fiú”? Fiú! Mikor lesz abból még ember? Házasulható ember. Professzor leányának minden diák kurizál, aztán mikor vége a szemesztrisznek, úgy elmegy, hogy soha hírét sem hallják többet.

Egészen más, ha egy olyan ritka talentum akad, akinek az emlékezőtehetsége annyira ki van mívelve, hogy mikor már végzett, kenyérkereső ember lett belőle, még akkor is eszébejut, hogy itt meg itt hagyott ő valakinek az ujján egy saját maga készítette lószőrgyűrűt: utána kellene nézni, hogy megvan-e még?

Hanem hát ennek is megvan a maga módja.

Vannak szerény, jámbor életű fiatalemberek, kikből az anyai gondos szem már messziről kinézi azt a hajlékony fát, amelyikből jó férjet lehet faragni. Jó tanulónak kell lenni és istenes magaviseletűnek, aki nem iszik, nem kártyázik, és nem kacsingat a lányokra.

Az ilyet aztán ottmarasztalják egyszer-egyszer egy kis ozsonnára. Egy kis lépesméz, mandulás aszalt szilva nem vész kárba. Megengedik neki, hogy a kisasszonynak a verses könyvébe költeményeket írjon, s szárított virágokkal kedveskedjék neki. A névnapra meg is híjják, s szabad neki az ártatlan zálogosdi játékban azt kívánni, hogy a házikisasszony húzza ki a kútból, vagy hogy az menjen el vele koldulni, s a zsebkendőt annak az ölébe dobhassa, a „haragszom rád” kedélyes mulatsága alkalmával.

Később aztán, mikor a sarjú fa érni kezd s beválik termést igérő csemetének, amibe érdemes a kertésznek beleojtani; ha a kiszemelt ifjúból eminens teológus, esküdt, contrascriba, vagy éppen szenior lesz: akkor komolyan is lehet vele beszélni.

Most már előtte az egyenes pálya. Itt az ideje, hogy kimenjen külföldi akadémiákra, legalább is Göttingába, kitanulni a filozófiát, fizikát, teológiát: már aszerint, amelyikre legtöbb kilátás van, hogy üres lesz a katedrája. Ahhoz azonban pénz kell. Mégpedig ezüst, arany pénz; mert a német mást nem vesz el. Az ilyen pénz aztán a vetőmag. Kikel az, ha háladatos földbe vettetik. S fel kell jegyeznünk a közmorál érdekében, hogy még eddig nem volt rá eset, hogy az ilyen módon kiadott pénz meg ne hozta volna gazdag kamatját; sőt a kamat hozta meg a tőkét. A lefoglalózott ifjú, mikor visszatért, s csakugyan katedrához jutott, mindig megemlékezett az anyáról, kihez a hála, s a leányról, kihez a szeretet csatolta, s jól járt, ha csak az egyiket kellett neki elvenni, nem mind a kettőt.

No hát ilyen szent célra volt Márta asszony pénze eldugdosva.

E reményteljes választott ifjúnak, ki a jelen esetben Veronka élettársául vala kiszemelve nagytiszteletű Tóbiássy professzorné asszonyság által, az a neve volt, hogy „Nyaviga Vince”, csillagzatára nézve: jurátus diák.

Némely embernek szerencsétlensége a neve. Vannak, akiket Erősnek, Bátornak hínak; azok előtt már látatlanban is kalapot emel minden ember; a Kemény névvel egész a fejedelmi trónig emelkedett valaki; míg például az olyan szelíd névvel, mint Szende, legfeljebb honvédelmi miniszterségig lehet vinni, ami a legártatlanabb állapot.

Annak a jámbor jurátus diáknak valamelyik őse termetben rosszul sikerülhetett, amiért polgártársai elnevezték Nyavigának, s a jurátus diák örökölte az ősétől a nevet is, meg a termetet is. Karcsú volt, de nem egyenes, mint a nádszál; úgy tartotta a hátát, mint a macska, mikor kutyát lát meg; a szemei kegyesen forogtak felfelé, s a szája szüntelen hízelkedésre volt félrehúzva s a belőle kijövő hang mindig engedelmet kérni tetszett, amiért bátorkodik mozgásba hozni a levegőt. Még diáktársai irányában is mézes-mázos, édes-kedves volt; amiért azok féltek is tőle, mint a tűztől. A leggonoszabb besúgó volt.

A mamáknak azonban megvan ama sajátszerű lélektani rendkívüliségük, hogy mikor a leányuk számára választanak férjet, akkor egészen másforma az ideáljuk, mintha saját maguknak választanának. Tóbiássy úr sem volt pedig valami nagyon nagy gavallér; de azért kötve hisszük, hogy a nagytiszteletű asszony elfogadta volna cserébe Nyaviga urat. Hanem azért jó lesz az Veronkának. Az ilyen férj mellett van nyugodalmas élete az asszonynak, s az a főcél.

Voltak e kitűzött célnak természetes szövetségesei és természetes ellenségei.

Nem szerette Nyaviga urat legelőször is a neki szánt menyasszony, Veronika kisasszony; azután meg nagytiszteletű Harangi professzorné asszonyság; az meg éppen ki nem állhatta szegényt. Ellenben Harangi professzor úr éppen olyan hő pártolója volt, mint napaasszonya. Tóbiássy professzor úr pedig nem bánta, akármi lesz is Nyaviga úrból, csak azt bánta, ha nagyon sokszor ott marasztották ebédre, természeténél fogva igen fösvény lévén.

Nyaviga úr most is ott jár alá s fel a ház előtt; már harmadszor ment el a kis kapunál, de nem mert bejönni, mert még nem főzte ki magában jól azt az ürügyet, amellyel látogatását indokolja.

A két asszonyság pedig éppen az ebédfőzéssel foglalkozik a közös tűzhelynél, egyik egyfelől, másik másfelől rakván meg a tüzet a maga vaskutyájára, s e közben folyton folyik a szóbeli portyázás.

– De keserű füstje van egynémely nedves fának, amit a tűzre raknak, – mondja Haranginé.

– Aki nem szereti a szagát, fogja be az orrát.

– De én szeretem. Nem is jó étel, ami nem kozmás.

– Úgy szokták ám a tüzet szítani a köténnyel, hogy az ember a más rostélyosára hajtsa a pernyéjét.

– Nem is pernye pedig, hanem korom, ami asszonyám lábasaiba hull; régen volt a kémény kitisztítva.

– Magam is azt gondolom. De vártam rá, hogy mikor jön be rajta menyemasszony lunátikusa.

– Be is jön az, ha akarja.

– No már azért se jön.

– Ha a kollégium tetején végig tud sétálni.

– Tud ám az öregapja borotvájának az élén.

– A mi szolgálónk is látta.

– Melyik szolgálónk?

– Hiszen csak egy van.

– Bábi te!

– Borcsa te!

– Ne híjja Borcsának, mikor ő Bábi.

– Nohát legyen Borbála.

Erre a nagy meghívásra csakugyan előjött az első szobából az idézett személy, kezében a zsuroló csutak és a mosórongy, hátán pedig egy köpülő.

– Ide gyere!

– Ott maradj!

Erre aztán a közös cseléd, akinek mind a két asszony parancsolt, azt tette, hogy az egyik lábával megállt, a másikat meg lépésre emelte.

– Mit csinálsz most?

– Az öreg nagytisztű asszony azt mondta, hogy pallót zsuroljak.

– Hát az a köpülő minek a hátadon?

– Az ifjú nagytisztű asszony meg azt mondta, hogy köpüljek. Csinálom mind a kettőt.

– Láttad-e a lunátikust? Láttad-e?

– Láttam. Nem láttam.

– Okosan felelsz mindjárt.

– Az egyik szememmel láttam, a másikat behunytam, azzal nem láttam.

– Még a cselédek is mind megbolondultak.

– Hát csak az uraságoknak szabad?

– Elmégy mindjárt, mert a fejedhez teremtem ezt a serpenyő rántást.

– De biz itt maradsz, nekem zöldséget tisztítani.

– Bábi elmenj, mert megtépázlak.

– Borcsa, ide jőjj, mert megbúbozlak.

– No hát csak mentül előbb; még ma nem kaptam ki a porciómat.

Azzal mind a két asszony neki a nyelves cselédnek! az sem volt pedig rest, iramodott ki a nyitott konyhaajtón.

Nyaviga urat pedig éppen akkor hozta be a bűne ugyanazon az ajtón. Talált már valami ürügyet a bejövetelre; elfogott egy vándorló cicát az utcán, azt hozta ölében, s az lett volna az alkalomszerű beköszöntés: „nem idevaló ez a macska?”

Borcsa azonban úgy üté könyökkel oldalba a szegény bevezető macskát, hogy az elfelejtve szerepét, nagyot karmolt Nyaviga úr kezén, kiugrott az öléből, fel a Bábi fejére, onnan le a két harcra induló amazon közé, végre ki, az útját álló mindenféle emberlábak között, a szabadba!

– Hozta Isten, drága kedves édes Nyaviga úr, éppen emlegettük.

Tóbiássyné nagytiszteletű asszony egyszerre csupa édességgé és nyájassággá változott.

– Nem ide való ez a izé?

Persze, hogy ez volt a bevezetés; de már a hozzá való „izé” rég a szederfa tetején volt.

– Ó, tessék besétálni, édes kedves Nyaviga úr. Hozta Isten! – fogadá nagy nyájassággal nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság, ki egyszerre csupa lépesméz lett. – Tessék besétálni.

Csakhogy volna hová besétálni? De az első szobát most hagyta ott félben zsuroltan a Bábi, s olyan ügyesen tolta oda az ajtóhoz a mosogató dézsát, hogy abba a látogatónak múlhatatlanul bele kellene esni, ha a fűrészporral behintett szobába csakugyan be akarna jutni; a másik szoba pedig nagytiszteletű Haranginé asszonyság territóriuma, s oda olyan ellenségnek, mint Nyaviga úr, bejelentés nélkül belépni nem szabad.

– Kívántam tiszteletemet tenni, – monda Nyaviga úr. – Lehet szerencsém a professzor úrhoz?

Mindig a professzor urat keresi és mindig olyankor, mikor az nincs itthon.

– Nincs itthon, édes lelkem, de mindjárt megjön. Várja meg. Jaj, nem merem bevinni a szobába, mert most zsúrolták ki.

– Ó, kérem alássan, elleszek én idekinn is.

– Hová ültessem le? (Bizony hová? minden szék tele volt lábassal, petrezselyemgyökérrel, konyharonggyal.)

– Ó, kérem alássan. Elállok én szívesen. Nem vagyok elfáradva.

– A kalapját tegye kérem ide – oda – hová? Majd beviszem, leteszem az ágyra.

– Ó, kérem alássan, nem engedem fáradni vele, majd leteszem ide a szék alá.

– Jaj, oda ne! kis macskák vannak a háznál, még valamit csinálnak vele! Inkább oda fel a polcra.

Egy széket aztán mégis csak ki tudtak szabadítni a számára, ahova erőszakosan leültethették.

– Bábikám! – esengett a legnyájasabb hangon Tóbiássyné asszonyság a kikergetett cseléd után.

– Tessék parancsolni.

– Eredj csak, kedves leányom, keresd meg a Veronika kisasszonyodat; mondd meg neki, hogy jőjjön be.

– De hisz az nem jöhet be most; olyan dolga van.

– Micsoda dolga van, te! féleszű satrafa!

– Hát – gerebenyez.

Akkor bizonyos, hogy nem fogadhat el látogatókat.

Fogadni mernénk, hogy a mai korbeli kisasszonyok, huszan tizenkilenc közül, nem tudják, hogy miféle hangszer az a gerebeny? Leírjuk a kedvökért.

Az egy hosszúkás kemény fadeszka, mintha egy összetett gitár volna; aminek a közepén, mint egy valóságos vas sündisznó, mered fel gömbölyű csoportban száz lécszeg hegyesen.

Ezen a zongorán úgy szokás játszani, hogy a kisasszony fog egy csomó kendert, ami még tele van csepűvel, annak az egyik felét a keze körül csavarja, s aztán a másik felével odacsapkod a szegek közé, s aztán végigrántja köztük a kendercsomagot. Többnyire kotta nélkül szokták játszani, s akik értenek hozzá, a legszebb operákat kiverik rajta, mindaddig, amíg a kendercsomag megszabadul minden kócos tartalmától, s csak a finom, sima, szálas motring marad a kézben.

Ezt nevezik gerebenyezésnek, ami a régi rossz világban a kisasszonyok foglalkozásai közé tartozott.

Ehhez pedig sajátszerű toilette is kívántatott. Mivelhogy a kenderből kihulló sok pozdorja és csepű a viselő ruhának nem válik díszére, annálfogva a művésznő a gerebenyezéshez rendesen a legrosszabb öltönyét szokta felvenni, a legdurvább kötényt kötötte fel hozzá. A fejét, hogy a haját megvédje a portól, bebugyolálta, egészen, s a finom fehér kezecskéjét befedte – nem párizsi jaquemar kesztyűkkel, – hanem igenis jó vastagon reákötözött mindenféle rongyokkal, hogyha véletlenül bele találná vágni a kezét a gerebenybe, a szegek meg ne tépjék az ujjait.

Már most tudhatjuk, hogy mi jelentősége van annak a szónak, hogy a „kisasszony gerebenyez”. Azzal ma nem lehet beszélni.

Ezt a művészetet nem szokták a szalonban gyakorolni, hanem odahátul a „kis udvarban”, ami deszkakerítéssel van elkülönítve a főudvartól, s egy kis ajtón járnak bele. Ott vannak a baromfiak is. Ott a félszer: az alatt van felállítva a gerebeny.

Hanem dalolni lehet a gerebenyezés alatt. S Veronika kisasszonynak igen szép hangja volt, kivált mikor azt a csodálatos szép régi dalt énekelte:

E zöldfának á-á-árnyékában
Lehajtom bús fe-e-ejemet,
Én szívemnek fá-á-ájdalmában
Kicsordítom kö-ö-önnyemet.

Egyszer aztán csak azon vette észre, hogy egy szép férfi mély hang elkezdi a folytatását a dalnak:

Én tehát itt egy sí-í-írt ások
E zöldelő fa-a-a alatt,
És míg megtudha-a-atnák mások
Nyugszom is már a-a-az alatt.

Körülnézett: honnan jön ez a dal? A padlásról?

Igenis a szomszéd padlásról. Annak a tűzfala képezte a kis udvar egyik oldalát. Azon a tűzfalon valami másfél ölnyi magasan a földtől volt egy nagy gömbölyű lyuk, amin máskor piros paprikafüzérek szoktak kilógni, most pedig egy fiatal emberi fő dugta elő magát. Melynek láttára Veronka kisasszony éppen nem sikoltott fel, hanem csak a fejét csóválta:

– Ugyan, te Ádi! ha meglátnak!

– Akkor azt fogják tőlem kérdezni, amit a paradicsomban: „hol vagy, Ádám?”

– Bizony nem is a jók hordoznak ám ilyen helyeken. Te valóságos istenkísértő vagy.

– Az már igaz. Nem tudom, hogy hányan fogják utánam csinálni, hogy éjjelenkint kimásszanak az ablakon, onnan fel a szelelő lyukon a padlásra, onnan végig a házormon a bevégezetlen falig, s aztán le az emeletből a kiálló párkányokba fogózva. Ezt előttem sem sokan tették meg a szívük baja miatt.

– Hát mi baja van a te szívednek?

– Az, hogy téged szeret.

– Hát hisz én is szeretlek, tudod jól; rád várok, máshoz nem megyek. Egyszer megmondtam, minek kérdezed újra? Minek kockáztatod érte a fejedet?

– Hiszek is neked; de azért eljárok minden éjjel hozzád, a magam mindennapi csókjáért.

– Csitt.

– No hisz ugyan veszedelmes egy csók. Az ablakon keresztül. Ajkaink között van az üveg.

– De én adom, és te megkapod. Nem elég az?

– Dehogy elég! Semmiképpen sem elég. Addig nem hiszem el, hogy szeretsz, amíg nekem egy igazi eleven csókot nem adsz.

– Bizony nem sajnálnám tőled. Kivált ha megigéred, hogy aztán felhagysz azokkal a nyaktörő látogatásokkal.

– Nohát itt vagyok most, add meg a csókomat, s aztán békén várok az idők beteltéig.

– Eredj, golyhó! Hiszen nincsen nekem zsiráf-nyakam, hogy oda felérjek, ahol most vagy.

– De van nekem!

– De ide lejönnöd nem szabad. Azt tudod, hogy ezzel csak nekem szereznél igen nagy bajt.

– Nem is megyek; csak a fejemet küldöm le.

– Ah, te bolond!

– No, hátha meg tudom azt tenni, hogy leadom a fejemet oda hozzád, anélkül, hogy magam lemennék, megadod az ígért csókot?

Veronka nevetett; ami azt teszi, hogy: „próbáld meg”. Megint nem tudom, hogy hány mai világbeli gavallér csinálná ez utána Dallos Ádámnak, hogy egy szűk padláslyukon fejjel alá keresztül csússzék, míg annyira lejut, hogy csak a lábaival tartja magát a nyílás párkányzatán, s a fejével eléri azt a magasságot, ahol az imádottjának a szemébe nézhet; csakhogy megfordítva.

– Nos, hát megkapom a csókomat?

De már ebben a helyzetben csakugyan szívtelenség lett volna őt sokáig hagyni epekedni, s meg nem váltani azzal, amit ilyen nagyon kért.

Mikor aztán megkapta, amit kért, akkor megelégedett, s szépen visszatornázta magát azon a szűk lyukon, amelyiken kijött.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Jókai Mór: A közös konyha”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)