Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Kaffka Margit: Lacika imádkozik

Kaffka Margit: Lacika imádkozik

Vallásoktatásról van szó, legalább valami távoli szellő kemény polémiák hírét röpíti felém. Este van. A jó meleg, puha szappanvízből most szedtem ki szárazra egy hatesztendős kis embert, aki rám van bízva, és még nem küldtem iskolába. Nem sokára leülök vele a frissen húzott kis ágya szélére, és halkan, de tisztán elébe mondom a napi imádságot – rögtönözve, mindennap mást – mintegy leszűrését az aznapi tanításnak, hozzátoldva és kiegészítve az előbbiekkel. – Egyet – például, amint megpróbálom, leírom:

„Én most lefekszem a jó, puha párnámra, és azt akarom, hogy szépet álmodjak, és reggel megint felkeljek, akkor süssön a nap, és megcsókoljon a néném. Azt kívánom, hogy minden gyerek, aki csak a világon van, éppolyan jó ágyban aludhasson, mint én, és örüljön reggel. Vannak a világon árva gyerekek, szegény koldusok, beteg emberek, fájós szívűek és öregek, azoknak meg világosságot. Kívánom, hogy nagyra nőjek, és segíthessek azokon, akiknek rossz dolguk van és szomorúak. Sohasem akarok hazudni, és nem akarok bántani senkit, a cselédeket sem és a szegény embereket sem. Tudom, hogy a macska azért öli meg az egérkét, mert erősebb nála, és én megszoríthatom a macskát, és eltaposhatom a bogarat, mert erősebb vagyok. A bogár elrontja a fák levelét, azért el is taposom, de nem szabad annak örülni, hogy neki fáj az, és hogy a macska nyávog. Ha valami már meghalt, akkor nem fáj neki semmi. Énnekem vigyázni kell, hogy meg ne haljak, és a többi ember sem, akik hasonlítanak rám. De egyszer majd meg fog halni mindenki – én is, mint nagyapa -, akkor puha földbe fektetnek, és szép virágos fűvel betakarnak. Este mindig meghal az ember, amikor elalszik, de reggelre feltámad. Szeretném, ha akkor is, ha igazán meghaltam, föl lehetne egyszer kelni, és látni a napsütést, és amit szeretek. De azt még nem lehet tudni, csak annyit, hogy előbb meg kell nőni nagyra, és ami szép vagy jó, azt nem szabad elrontani. Azt kívánom, hogy egyszer majd mindent lássak és tudjak, ami csak a világon van. A nap egyformán rásüt a kis bogárra, a cicám, az egérkére és énrám, és mindegyiknek azért van élete, mert úgy akarja az Isten. Istennek hívják azt a valakit, aki olyan nagy, hogy az egész világ tele van vele, és olyan jó, mint az apa keze, amikor simogat. Őróla még csak annyit tudok hogy nagyon jó és erős, de egy cseppet sem olyan, mint amit látni lehet vagy megfogni. Én most őrá bízok mindenkit, jó éjszakát mindenkinek!”

Egy meleg, édes gyermekcsók, és már ott piheg a tiszta, fehér párnán, a karját, mint valami csöpp angyalszárnyat a feje alá emelve. A hálószobában enyhén zsong a csendesség, és a gyerek megmosott fejéről könnyű, finom emberpárák szállnak föl. Elnézem őt, és arra gondolok – vajon megérti-e az én hevenyészett „imádságom”-at – vagy a rövid és észrevétlen tanításokat a nap egyéb óráiban. Jobban megérti-e, mint a „malaszttal teljes”-t, a „lészen el jövendő”-t, a „közönséges anyaszentegyház”-at, és a „szenteknek egyezségét”?

És vajon különb ember lesz-e, mint az édesapja.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Kaffka Margit: Lacika imádkozik”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)