Karel Capek: A sértett ember

16 december 2011

Vojtěch mélyen aludt (novemberi éjszakákon jólesik az embernek az ágy), amikor valaki bottal megkopogtatta az ablakát. Még maradt egy pillanatnyi ideje, hogy végigálmodja álmát, amelyben a kopogtatás valami zavaros, de döntő szerepet játszott, aztán felébredt. A kopogtatás megismétlődött. Vojtěch fülére húzta a dunyhát, és elhatározta, hogy semmit se fog hallani. De a bot hevesen és parancsolóan újra dobolni kezdett az üvegen. Vojtěch kiugrott az ágyból, kinyitotta az ablakot, és a járdán egy feltűrt gallérú embert vett észre.

– Mit akar? – kiáltotta, és hangja a legdühödtebb bosszankodást fejezte ki.

– Főzzél nekem egy kis teát – felelte az ember rekedten.

Vojtěch megismerte a bátyját, és végre teljesen magához tért. Az éjszaka kíméletlen hidege mellen ragadta.

– Várjál – szólt le, világot gyújtott, és gyorsan öltözködni kezdett. Csak most jutott eszébe, hogy már két éve nincs beszélő viszonyban a bátyjával, amióta valami örökségi história miatt összevesztek. Hirtelen annyira elcsodálkozott a váratlan látogatáson, hogy elfelejtett tovább öltözködni. Cipőjét a kezében tartva ült, és csóválta a fejét. Vajon miért jött a bátyja? Bizonyára valami baj történt vele, jutott végre eszébe, s gyorsan befejezve az öltözködést, újból az ablakhoz rohant, de a bátyját nem látta a ház előtt; az utcasarkon volt már, és sietős léptekkel távolodott; bizonyára megunta a várakozást. Vojtěch kirohant a folyosóra, kinyitotta az ajtót, és utánaszaladt.

– Karel! – kiáltotta futás közben, de a bátyja folytatta útját, s hátra se nézett; Vojtěch tudta, hogy hallja a hívását, de nem akar megállni, sőt még csak lassítani se akarja a lépéseit. Vojtěch még gyorsabban kezdett futni, és izgatottan kiáltozott: – Karel, mi a csudát csinálsz, Karel… Állj már meg végre!

Karel sietve folytatta útját. Vojtěch hiányos öltözékében dideregve megállt. Csak most vette észre, hogy esik az eső. Karel továbbment, aztán hirtelen megállt, visszafordult, és ugyanolyan gyorsan, mint ahogy eddig ment, egyenesen Vojtěch irányába tartott.

Amikor végre szemben álltak egymással, Vojtěch nem tudta, mit mondjon. Két év óta haragban voltak. Karel köztudomásúan makacs ember volt. Most itt áll, az ajkát harapdálja, és villogó szemmel nézi az öccsét.

– Szóval te nekem nem akarsz teát adni – szólalt meg sötéten, haragosan.

– Dehogynem – mondta megkönnyebbülten Vojtěch -, örömmel, csak kicsit késtem… No gyere, mindjárt megfőzöm.

– Hát mégis adsz – vetette oda Karel keserűen.

– Ugyan kérlek – mondta buzgón Vojtěch -, micsoda… Már régen eljöhettél volna. Én bármit, bármikor… szívesen… Eszel valamit, jó? Mindjárt készítek… csak mondd meg…

– Köszönöm. Csak egy kis teát kérek.

– Van szalonnám, morvaországi, barátom! Vagy akarsz tojást?… Azt se tudom, hány óra van. Milyen régen nem találkoztunk! Kell bor?

– Nem kell.

– Ahogy akarod. Csak szólj, ha kell valami… Vigyázz, itt lépcső van!

– Tudom.

Karel végre bent volt a lakásban. Vojtěch mosolygott, fecsegett, összevissza kínálta mindennel, bocsánatot kért, tudod, milyen az agglegényélet, cigarettát keresett, székeket tett szabaddá, s alig vette észre, hogy csak ő beszél, bár közben egy pillanatra sem hagyta el a nyugtalan vizsgálódó gondolat: valami történt vele.

Karel komoran, szórakozottan ült a helyén. Vojtěch elhallgatott, és a szobára terhes csend borult.

– Mi történt veled? – bökte ki végre a kérdést Vojtěch.

– Semmi.

Vojtěch megcsóválta a fejét. Ilyennek még nem látta a bátyját. Bort és lányokat érzett ki belőle. Pedig nős ember: fiatal, birkaszelíd, szép és alázatos felesége van; Karel évek óta nem járt sehova, meggondolt, otthonülő, saját tekintélyére sokat adó, pontos rendszer szerint élő ember, kicsit kemény, kicsit túl módszeres, túl pontos, s önmagát kicsit többre becsüli a kelleténél. Súlyos betegségen ment keresztül, és azóta hihetetlenül higiénikusan és szabály­szerűen rendezte be életét, mintha rájött volna, hogy maga a puszta élet megéri a rend és önfegyelem naponta meghozott áldozatát. Most meg itt ül haragosan, komoran és józanul, mintha az imént ébredt volna álmából egy átdorbézolt éjszaka után. Itt ül, és arcán gonosz problémák szülte feszültség tükröződik. Kegyetlen indulatok dúlhatnak benne.

Hajnali három óra volt. Vojtěch a homlokára ütött:

– Úristen, a tea! – Háziasszonyhoz méltó buzgósággal kirohant a konyhába, főzni. A hideg belehasított a testébe. Öregasszony módra kendőt csavart a dereka köré, és feltette a vizet a kék szeszlángra. Örült, hogy ilyen gépies tevékenységgel foglalhatja le a figyelmét. Elkészítette a csészéket, kanalakat, cukrot, s az edénycsörömpölés megnyugtatta. Az ajtó résén át benézett a szobába, Karel a nyitott ablak előtt állt, mintha a moldvai gátak zúgását hallgatná, s meg­nyugvást keresne ebben a széles lendületű, szilárd hangban, amelyet fátyolként tompít az eső nedves susogása.

– Nem fázol? – kérdezte aggályoskodva Vojtěch.

– Nem.

Vojtěchot valami szorongó feszültség kerítette hatalmába. Itt, az egyik oldalon a konyha, csendes kis lyuk, amelyet éppen hogy megvilágít és megmelegít a szeszfőző kanóca, kedves, kedélyes zug, milyen jó otthon lenni és megvendégelni valakit!

A másik oldalon a kitárt ablak, amelyet teljesen kitölt a folyó és a sötétség fenséges hangja, mert talán maga az éjszaka hömpölyög át a Moldva gátjain, s az zúg annyira; az ablakban pedig a magas, egyenes derekú furcsa idegen, furcsán nyugtalan ember: a bátyja, akire sehogy se tud ráismerni. Vojtěch úgy áll a küszöbön, mint két világ határán. Az egyik az ő intim világa volt, a másik a bátyja idegen, s e pillanatban csodálatosan nagynak és szörnyűnek látszó világa. Tudta, hogy bátyja be fogja vezetni a saját világába, hogy azért jött, mert valami rendkívül fontos kö­zölni­valója van, s Vojtěch félt ettől, valóságos rémület fogta el, miközben éberen, mikrofonikus figyelemmel hallgatta a kanóc zümmögését és a folyó zúgását.

Szinte anyás gonddal hozta be a forró, vörös színű teát, és újra biztatni kezdte bátyját:

– Mondd meg, mit akarsz enni! – És már ki is tette az ételt az asztalra: szalonnát, kenyeret, kekszet, s szinte erőszakkal kényszerítette Karelt, hogy egyék; egészen elnőiesedett a nagy gondosságban, mint valami sajnálkozó nagynéni. Karel éppen hogy belekortyolt a teába, s máris elfeledkezett nagy szomjúságáról.

– No látod – kezdte, de megint elhallgatott, s csak ült tenyerébe támasztott fejjel, mintha sohase akart volna beszélni.

Egyszerre csak felegyenesedett.

– Ide hallgass, Vojtěch – kezdte -, azt akartam mondani, hogy… az a mi vitánk nagy butaság volt. Ne hidd, hogy nekem fontos a pénz. Lehet, hogy azt hitted. Nekem mindegy, de nem igaz. Csak a rend kedvéért veszekedtem veled… én ennyit se törődöm a pénzzel – csettintett ujjával -, ennyit se… És semmivel se törődöm. Mert én meg tudok lenni minden nélkül.

Vojtěch egészen ellágyult. Meghatottan, kitörő igyekezettel bizonygatta, hogy már régen elfe­lej­tette az egészet, hogy mindketten hibásak voltak, és isten tudja, mit még… Karel egyáltalán nem figyelt oda.

– No, hallgass már – mondta végül -, hiszen én nem erről akartam beszélni. Ez egészen mellékes. Meg akartalak kérni… – folytatta lelassulva, tétován -, hogy intézz el valamit. Mondd meg a feleségemnek, hogy kiléptem a hivatalból.

– Nem értem. Miért én mondjam meg? – csodálkozott Vojtěch. – Te nem mégy vissza a fele­ségedhez?

– Most még nem akarok visszamenni… Érted? És talán soha… De ezen nem múlik. Elmehet a szüleihez, ha majd nem érzi jól magát egyedül. Nekem nyugalomra van szükségem… valamit tervezek… de a részletek egyelőre nem fontosak. Az a fő, hogy egyedül legyek, érted?

– Semmit se értek. És mi bajod van a hivataloddal?

– Á, semmi, butaság. Olyan mindegy nekem. Azt hiszed, hogy izgat, mi van a hivatalomban?

– És mi az, ami izgathatna?

– Á, semmi… ezek mellékes dolgok. Már nem is gondolok rájuk. Sőt örülök, nagyon örülök… –  s hirtelen titokzatos arckifejezéssel Vojtěch felé fordult -, mondd… gondolod, hogy alkalmas vagyok a hivatalnoki pályára?

– N-n-nem tudom – akadozott Vojtěch.

– No, én ezzel azt akartam kérdezni… hiszen ismersz jól… hogy kielégíthet-e engem ez a pálya? Hogy megelégedhetek-e én ezzel? Hogy nincs-e jogom és szükségem arra, hogy másképpen, egészen másképpen éljek? Azt gondolod, hogy nincs?

– Nem gondolom – mondta Vojtěch kelletlenül és bizonytalanul, s közben megpróbálta egyetlen tekintettel átfogni bátyja egész, szabályszerű, nyilvánvalóan szűkre szabott életét, amelyet néha irigyelt tőle, s amely sohase érdekelte közelebbről.

– No, mondjuk, hogy a látszat szerint valóban hivatalnoknak való voltam – folytatta Karel elgondolkodva -, és hogy az a másik én csak szunnyadt bennem. Talán magam se tudtam róla… de most, Vojtěch… most már tudom, hogy…

– Mit tudsz tulajdonképpen?

– Á, kár beszélni róla… nem fontos – legyintett Karel, és megint gondolataiba mélyedt.

Vojtěch várt egy ideig, aztán elhatározta magát:

– Ide figyelj, Karel – kezdte -, veled valami történt; dühöngsz valami miatt, vagy fáj valami… és valamit el akarsz hitetni magaddal. Először is mondd el, mi történt! Talán… sőt bizonyos, hogy jóvá lehet tenni. Az pedig, hogy nem mégy vissza a feleségedhez és a hivatalodba, merő ostobaság. Ezt biztosan nem gondolod komolyan… hallod?

Karel felállt, és elnevette magát.

– No jól van, elég ebből – és elkezdett sétálni a szobában. Csak most nézett körül, megállt a képek előtt, és vizsgálgatni kezdte a szobában álló tárgyakat. – Szegény Vojtěch – jegyezte meg gúnyosan -, hát így tanyázol? És egyedül? Elég helye van itt az egész életednek? Miért nem nősülsz meg?! Mint én! Miért nem veszel el egy rendes nőt?! Hogy szolgáljon, mint egy zsarnok gyereket. Hogy a fia légy, mert ő fél a szüléstől, és ezért nem akar gyereket. Hogy jól kipárnázott fészked legyen… mint nekem! Ember, hiszen te nem tudod, mi a boldogság!

– Igazságtalan vagy a feleségedhez – jegyezte meg Vojtěch csendesen.

– Bizony – felelte Karel -, igazságtalan vagyok. Sőt, mi több: meguntam. Torkig vagyok vele, megmondhatod neki, de azt is mondd meg, hogy tudom, hogy igazságtalan vagyok hozzá. Mondd meg, hogy mintaszerű hivatalnokfeleség volt. Ó, istenem, valóságos bűntettet követtem el! Képzeld el, hogy egész este várt rám! Egész este fűtött, nézte a hőmérőt a falon, meg­terítette az asztalt, és várt; és még most is vár, és nem sejt semmit. Csak rettenetesen meg van rémülve, ül az ágyon, és nem érti… Amíg reggel oda nem mész, és be nem jelented: Asszo­nyom, a férje megszökött…

– Ezt nem fogom bejelenteni.

– Bejelented: megszökött, mert megundorodott önmagától; szörnyen megunt mindent, amit önmagából eddig ismert. Aztán, képzelje el, asszonyom, egy ismeretlen lelket talált magában, sokkal rosszabbat, mint amilyet eddig ismert, egy furcsa, dühödt lelket, és most ezzel a lélekkel akar kezdeni valamit. Nem aludhat többé önnel, mert az ön férje egy egész más ember volt: egy házi idióta, aki melegített sört ivott, és akit ön imádott! Így mondd meg, Vojtěch, érted? Mondd meg: asszonyom, hiszen ő utálja a melegített sört és önt is; és tegnap jéghideg bort ivott, és hűtlen volt önhöz, egy utcalányt talált magának, és vissza is megy hozzá… Öregem – tért át Karel az ünnepélyes diktálásról közvetlen, elfojtott hangra -, borzasztó, hogy milyen nyomorban él az a lány! Ha látnád! Jézuskrisztus, micsoda viszonyok! A lába nedves és hideg, mint a jég, egyáltalán nem lehetett felmelegíteni; vissza kell mennem hozzá, hogy segítsek rajta valahogy… Ha látnád, hogy lakik! Ezt nem lehet alamizsnával elintézni; az igaz, hogy mindent eliszik, de ha lenne mellette valaki…

– Karel – szólt közbe Vojtěch rekedten.

– Várj, ne szólj közbe – védekezett Karel. – Nemcsak erről van szó. Sőt, ez egészen mellékes, eleinte nem is gondoltam nőkre. De mondd, hát visszamehet az ember azok közé a párnák, puffok és bársonyfüggönyök közé, ha ilyen nyomort látott? Tudod, milyen a lakásunk, meg­fullad­nék benne a szégyentől meg az undortól. Ezt a feleségem sohase értené meg. Tudom, hogy jó asszony, ne is beszélj neki erről. Különben is ezt csak példának mondtam, és amit elmeséltem, az csak azután történt.

– Mi után?

– Az után, hogy döntöttem magamról. Várjál, hiszen még nem tudsz semmit. Minden más­képpen kezdődött… akkor kezdődött, amikor még hivatalnok voltam. Szóval valami afférom volt a hivatalban – Karel az asztalra ütött a tenyerével -, és nekem volt igazam. Kész!

– Milyen afférod volt? – kérdezte Vojtěch figyelmesen.

– Á, semmi… ostobaság. Nem érdemes beszélni róla. Különben is csak ösztönzésül szolgált. Rádöbbentem, hogy az ember úgy él egy ilyen hivatalban, mintha eltaposták volna. Még véde­ke­zésre sincs lehetősége. Olyan, mint egy darab rongy. Ott maradtam a hivatalban, végig­kutattam egy csomó aktát és könyvet, és kiderítettem, hogy bizonyíthatóan nekem volt igazam; de úgy vonaglottam, mint egy féreg, és elhatároztam, hogy megölöm magam.

– Karel! – kiáltott fel Vojtěch.

– Te csak hallgass! – prédikált Karel, mintha részeg lett volna. – Te is ugyanilyen vagy. Egész este kint kószáltam az utcán, nem akartam többé hazamenni, egészen lemondtam már magam­ról. Fáradt voltam és szomjas, és le akartam részegedni. Találtam egy borozót, egy lebujt, amilyenben soha életemben nem voltam: zene, lányok és olyan piszok, hogy azt el se tudod képzelni. Már nem tudom, kikkel ültem egy asztalnál, de arra emlékszem, hogy az egyik lánynak szörnyen fájós ujjai voltak, jött róluk le a köröm, ez a szifilisz egyik stádiuma, nem?

– Miért kérdezed?

– Mert az a lány egész idő alatt az én poharamból ivott, nem tudtam megakadályozni, de most már mindegy. Aztán volt ott egy férfi, azzal beszélgettem egész este, de nem tudom, ki volt. Valahogy úgy éreztem, hogy mindannyian, a vendégek, a lányok, mind, ugyanúgy jöttek oda, mint én, meg akarják magukat ölni, mert boldogtalanok, és ezért jöttek itt össze. Úgy éreztem, hogy valami összeköt velük, de mélyebb értelemben, mint például a kollégáimmal a hivatalban; mintha nekem kellene a gyufaárus helyett gyufát árulnom és tetvesnek és öregnek lennem; vagy hogy az én körmeimnek kellene lejönniök, meg nekem kellene magamat prostituálnom, meg nekem kellene lopnom éjszaka, mint ahogy ők teszik. És képzeld el, hogy még mi jutott az eszembe: mialatt én ott ülök, kint világ vége van, és nem maradt meg semmi, csak az a borozó meg mi, akik benne vagyunk, szajhák, hárfásnők, tolvajok, iszákosok, betegek; ez az egész emberiség. Nincsenek többé templomok, paloták, nincs többé filozófia, művészetek, dicsőség, nincsenek államok; csak ez a húsz száműzött van a világon. El tudod képzelni?

– Mondd tovább.

– Nincs tovább. Csak arra gondoltam, hogy mi a fenét csinálnék én ebben az esetben. Mi a fenét csinálnék például az aktáimmal, a rangommal és a bölcsességemmel? Hiszen senkit, de senkit se tudnék vele megörvendeztetni, senki előtt se tudnám bizonyítani, hogy ez vagy az az ember kitűnő, vagy megvetendő. Semmi példát se tudnék felhozni, semmi képet se tudnék senkiben se kialakítani. Ha hárfán játszanék vagy sírnék, az százszor többet érne, érted?

– Igen.

– Látod, Vojtěch, azért jöttem hozzád, mert tudtam, hogy te ezt megérted. Megérted, amit én is megértettem, és ami egészen elém tárta az életemet: szükségtelenül éltem. Még magamnak, még magamnak se használtam vele. Talán az államnak használtam, de az állam formális fogalom… a bor után fizetett adó, de nem bor, nem borozó, nem tetves korhely, nem beteg pincérnő; ezek a fogalmak pedig egyenlők a tényekkel, ugye érted? Az embernek feltétlenül ismernie kell a tényeket, ha előírásokat akar készíteni. Egyszóval hirtelen megundorodtam mindentől. A hivatalnok, Vojtěch, olyan ember, aki engedelmeskedik és engedelmeskedésre kény­szerít, és ez minden, amit tesz; a magas rangú hivatalnok pedig, amilyen én voltam, már egyáltalán nem tudja, hogy milyenek az emberek, hogy betegek-e vagy sem. A betegséget, nyomort és egyéb undorító dolgokat látni kell, különben az ember semmit se tud a világról. És ha csak tudod, ha csak látod, hogy mi van a világon, még ha semmit se csinálsz is ellene, már azzal is nagy szolgálatot teszel az emberiségnek: boldogtalan leszel, beteg leszel és bolond leszel, és ez sok, sokkal több, mint ha egészségesen és boldogan ülsz a párnáid között. Ennyi az egész.

Vojtěchot rendkívül kellemes érzés fogta el, amint térdét álláig húzva, s egész testét gyapjú­kendőbe csavarva, mint egy kisgyerek, bátyjára meresztette szemét. Karel szavai és gesztusai egészen elbűvölték.

– Beszélj tovább! – kérte.

– Tovább – gondolkodott Karel -, mi volt tovább? Amikor elhatároztam, hogy nem megyek be többé a hivatalba, végtelenül könnyűnek éreztem magam, és már nem is gondoltam arra, hogy öngyilkos leszek. Ellenkezőleg, rádöbbentem, hogy a kezdet kezdetén, az élet kezdetén állok. Nem tudod elképzelni, milyen nagyszerű érzés ez! Sohase voltam ilyen boldog. Megint kimentem az utcára, sokáig bolyongtam, nem gondoltam arra, hogy mit fogok csinálni, és mindenütt, még a falak mögött is, valami újat éreztem. És éppen ez a hihetetlenül jó érzés figyelmeztetett, hogy valami nagyszerű és helyes dologra jöttem rá. Azt hiszem, Vojtěch, hogy a megérzés, a sugallat a legnagyobb boldogság a világon. El se lehet mondani, milyen érzés ez; mintha az Istennel beszélgetnél, vagy mintha a gondolatodat egyidejűleg az egész világ is végig­gondolná, a föld és a csillagok és az egész emberiség, a mai és a régvolt is. Ilyen nagy boldogság ez. Aztán az utamba került az a lány. Meghívott magához. Elmentem vele, hogy kipróbáljam: fenn tud-e maradni az a nagy, az az emberfeletti szép érzés ilyen… hogy is mondjam… ilyen borzalomban is. S képzeld el, Vojtěch… egyre szabadabb voltam. Mikor láttam, milyen szörnyű nyomorban él, hirtelen úgy éreztem, hogy szárnyam nőtt. Ha ma meg­látnám a világ minden nyomorát és szörnyűségét, még boldogabb és még magabiztosabb lennék. Végtelenül sokat kell még megismernem a világból, mert a megismerés felszabadítja az embert. Te alszol?

– Nem alszom.

– Minél több nyomort lát az ember, annál több köze van a világhoz. Én megismertem a közös­ség­érzést; ennek semmi köze a részvéthez. A közösségérzet felvilágosodás és elragadtatás; nem sajnálat, hanem lelkesedés. Te magad… – Karel állva, s kezét kinyújtva magyarázott; ittassága, amelyet eddig izgatottsága fékezett, egyre erősebben hatalmába kerítette -, te magad pedig meglátsz minden fájdalmat, felfedezel minden betegséget és romlottságot, és nem csak hogy felfedezed, hanem magadénak is érzed. Te magad vagy szegény, te magad vagy nyo­morult, tolvaj, szajha, iszákos, öngyilkosjelölt. Te magad vagy az, amit látsz. És egyenesen szomjazol rá, hogy minden nyomort, minden betegséget, minden romlottságot magadra végy; ilyen módon vágyódsz kielégülés után. Nem adsz alamizsnát a szegénynek, mert ezzel nem teheted jóvá sérelmeit; de magad is szegény leszel, mert ugyanolyan szegénynek kell lenned, hogy a régi sérelmeket jóvátehesd. Betegnek, meghajszoltnak, részegnek, sértődöttnek, szennyes­nek és romlottnak kell lenned. El kell érned a tetőpontot. El kell érned a leg­tökéletesebb tetőpontot. Eleget tudtál már, felejts el mindent, és tanulj. De te, Vojtěch – mosolyodott el nagyon kedvesen -, biztosan aludni akarsz… ugye?

– Nem, igazán nem – biztosította Vojtěch buzgón.

– Menj, feküdj le, nekem még meg kell írnom valamit. Menj aludni, kérlek, zavarnál, ha fenn­maradnál.

– Nem, Karel – kérte Vojtěch -, ne akard, hogy aludjak, írjál csak, én lefekszem, hogy ne zavarjalak, de aztán mondok majd valamit.

– Jó, de addig aludj – ismételte Karel, leült az asztalhoz, és tenyerébe hajtotta a fejét.

Vojtěch kinyújtózkodott az ágyban, és meg se moccanva gondolkodott, mit mond majd a bátyjának. Zavar és részvét volt a lelkében; különösen kedves, szeretetteljes szavakat keresett, amelyek úgy hatnának a bátyjára, mint egy szívélyes, nyílt tekintet. Figyelmes szavakat, amilyeneket betegeknek mondunk. Örömöt szerző, jutalmazó szavakat.

Félig lehunyta a szemét, hogy észrevétlenül nézhesse Karelt, amint előrehajolva ül az asztalnál, mintha tanulmányozna valamit. Mindig nehezen, de nagyon szívósan tanult. Mindig voltak szenvedélyes kedvtelései, amelyeket tanulással igyekezett legyőzni. Becsvágyó volt és heves vérű. Fiatal korában sokat ivott, s egy szép napon abbahagyta az ivást, mert elhatározta, hogy abbahagyja. Vagy elhatározta, hogy minden reggel öt órakor kel. Fel is kelt, és tanult, mialatt ő, Vojtěch tovább aludt, s mohón élvezte a meleg ágyat, mint valami élvhajhász macska. – Vojtěch, kelj fel, hét óra! – Vojtěch úgy tett, mintha nem hallaná, pedig hallja a papíron futó toll halk neszét, és örül, hogy valaki él a közelében. A világért se nyitná ki a szemét; nem akarja félbeszakítani álmát; de ez nem is álom (mosolygott Vojtěch), valóban megtörtént, ne­gyedikes lehettem talán, a hetedikesek, Karel osztálytársai elvittek valami mulatóba, Kislinger, meg Dostálek, szegény, azóta meghalt, ott hallottam énekelni azt a hárfáslányt: – Esmeralda vagyok, dél hűséges lánya, Esmeralda, Esmeralda… – Vojtěchnak nagyon tetszik a dolog, de fél, hogy kikergetik; összehúzódik az asztal mögött, hogy ne lássák meg, és onnan nézi azt a kisasszonyt, aki bort szolgál fel. A lány most felemeli a kezét, megigazítja a haját, és dúdolgat magában; odamegy az egyik vendéghez, arcához hajlik, és az egyik térdét felteszi a székre; a másik térde alatt piros harisnyakötő van; Vojtěch nem tudja, hova nézzen, szégyelli magát és féltékeny… ó, most meglátott!… A kisasszony egyenesen feléje indul, és mikor odaér, felső­testével ráfekszik az asztalra, és egész közelről belenéz a szemébe, és a pupillája olyan furcsán szikrázik, és csak néz, néz és a szerelemről énekel, és nagyon csendesen, nagyon kedvesen nevet, és Vojtěch érzi az ajkán a leheletét, és sírni szeretne a szégyentől meg a szerelemtől. Mondani akar valamit, de nem tudja, hogy mit; és a lány se tudja, hogy mit mondjon, ezért csak azt a kis dalt suttogja tovább a szerelemről, és a szemébe néz nagyon közelről és nagyon nyílt tekintettel. Mit akart tőlem? Miért nem szólt semmit? Hiszen a fiúk már nincsenek itt, csak Karel ül az asztalnál, valamit ír egy papírlapra, és azt mondja: most már tanulnod kell. De Vojtěch úgy tesz, mintha nem hallaná, tanulj, ha akarsz, gondolja magában, de engem hagyjál aludni.

Vojtěch későn ébredt. Csodálkozott, hogy félig felöltözve fekszik az ágyban, aztán minden eszébe jutott, és körülnézett, hol van a bátyja. Karel a díványon feküdt, és mélyen aludt. Az arca beesett, fáradtnak és öregnek látszott. Vojtěch halkan, hogy fel ne ébressze, keresni kezdte azt a papírlapot, amelyre Karel tegnap írt. Egy lezárt borítékot talált. Felnyitotta, és elolvasta a levelet:

Miniszter Úr!

Betegségem miatt lemondok hivatalomról, és kérem szolgálati viszonyomnak nyugdíj­jogosultság nélkül való felbontását.

… volt tanácsos

Vojtěch megcsóválta a fejét, és tovább keresett. A papírkosárban teleírt, majd áthúzott és összegyűrt papírlapokat talált. Kisimította őket, és elolvasta az áthúzott sorokat:

Tisztelt Uram!

Kérem, szíveskedjék összehasonlítani a tegnap tőlem elvett aktát az M-XXIII. sz. köteg­ben fellelhető B/3 sz. melléklettel és a miniszter diktátumával ugyanott. Az összehason­lítás alapján kétségtelenné válik, hogy a helytelen döntés nem róható az én terhemre, mert az iktató hibás anyagot bocsátott rendelkezésemre. Ilyenformán ön, fiatal kora ellenére, belátja, hogy a miniszter engem jogtalanul…

Karel ezen a helyen eltépte és nyilván dühösen összegyűrte a levelet. A következő íven minden bizonnyal valami traktátus kezdete állott:

„Ha filozófus akarsz lenni” – semmi több.

Karel, valószínűleg hosszú virrasztás után, ezt az ívet is eltépte és összegyűrte.

Vojtěch gondosan összerakta a szegény papírokat, és bánatos részvéttel nézte alvó bátyját. Bizony, a halántékán őszül már; betegnek látszik, szeme alatt puffadt az arca. Vojtěch elgon­dolkodó figyelemmel vizsgálgatta egy ideig, majd csendben felöltözködött, kulcsra zárta maga után az ajtót, és elindult bátyja hivatalába.

Néhány ismerőse dolgozott ott, s így könnyen megtudta, mi történt tegnap. Délután a miniszter éktelenül dühösen berontott Karel osztályára. Pimaszság, kiabálta mindjárt az ajtóban; aki ezt csinálta, az vagy bolond, vagy gazember. Ha nem is ugyanezekkel a szavakkal mondta, de kijelentéseinek ez volt az értelme. Ki intézte el ezt az aktát? – kiabálta a fogalmazványt lobog­tatva. Mindenki remegett, csak Karel szólalt meg: Az az én aktám… és védekezni akart, de a miniszter félbeszakította: Hallgasson, uram! – kettészakította az aktát, és a legfiatalabb beosztott, egyébként kedvenc hivatalnoka asztalára dobta: Javítsa ki, uram! Aztán becsapta maga mögött az ajtót, és elrohant. Mindannyian úgy álltak ott, mintha leforrázták volna őket. Karel sápadtan, s látszólag gépiesen, mint valami báb, bezárta az asztalát, és szótlanul elment a minisztériumból. Öt órakor visszajött, és bent maradt akkor is, amikor a többiek már haza­mentek. Egyébként senki se hitte, hogy hibát követett el, de ő nem adott alkalmat rá, hogy beszéljenek vele.

Vojtěch csaknem erőszakkal harcolta ki az utat a rettegett és szörnyen hirtelen haragú minisz­terhez. Félóra múlva vörösen, kimerülten, de győzelemittas szemmel jelent meg az ajtóban; a miniszter idáig kísérte, hogy még egyszer megszoríthassa a kezét. Vojtěch szinte repült haza. Karelt a díványon találta kimerülten és komoran. Látszott rajta, hogy teljesen belemélyült valamilyen gondolatkörbe.

– Karel – jelentette neki Vojtěch -, a minisztered azt üzeni, menj be hozzá.

– Nem megyek – felelte Karel szórakozottan.

– De bemégy, mert… mert elnézést akar kérni; nagyon kér, hogy keresd fel, hogy kifejezhesse sajnálkozását és… bizalmát. És tiszteletét – jutottak eszébe Vojtěchnek az előre elkészített szavak.

– Minek mentél oda? – kérdezte Karel gondterhelten. – Fölösleges volt, nem akarom az egészet… nyugalmat akarok, Vojtěch. Nekem jobb így. Hagyjál már, kérlek. Engem most sokkal, de sokkal komolyabb dolgok érdekelnek…

Kellemetlen csend támadt. Vojtěch a körmét rágta kétségbeesésében.

– Akkor mondd meg végre, mit akarsz igazán csinálni? – kérdezte.

– Nem tudom – felelte kelletlenül Karel, és elkezdett fel-alá járkálni.

Valaki csöngetett. A miniszter sofőrje volt.

– A miniszter úr kéreti a tanácsos urat, hogy fáradjon be hozzá – jelentette az ajtóban.

Karel megrántotta a vállát, és gyanakodva nézett Vojtěch szemébe, nem előre megbeszélt színjáték-e ez, de Vojtěch arcán csak naiv meglepődés tükröződött.

Erre az az abszurd meghatottság kerítette hatalmába, amelyet a nyájas apróságok keltenek az emberben. A szeme megtelt könnyel, mire elszégyellte magát, és vörös arccal kinézett az ablakon. A ház előtt vakítóan fénylett a miniszter elegáns kocsijának karosszériája.

– Hát akkor – morogta Karel vontatottan -, elmegyek.

Hirtelen sietni kezdett; Vojtěch segített neki öltözködni, s a nagy sietségben alig búcsúztak el egymástól.

Mikor Vojtěch az ablakhoz lépett, már senkit se látott az utcán. Valami megmagyarázhatatlan szomorúság nehezedett rá, és hogy ezt a sivár hangulatot lerázza magáról, elindult bejelenteni Karel feleségének, hogy a férje visszamegy hozzá.

(Ford.:  Zádor András)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Karel Capek: A sértett ember”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)