Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Kárpáti Aurél: Őszi hegedűk

Kárpáti Aurél: Őszi hegedűk

30 december 2010

Valakinek a Paradicsomban.
Poe.

Ilyenkor már csak Beleznay úr jár a Füvész-kertbe.

Beleznay úr, a művész, aki harminc évig énekelte Papagenot a pesti dalszínházban, jóllehet, titokban fájva álmodott Tristan szerepéről. Ám tapsok helyett így is learatta a csendes öregséget. Kecsegeorrú gombos cipőben, derékba szabott szűk kabátban, magasra csavart fehér shawlja fölött keményre vont állal s egérszürke kürtőkalapja alatt bánatos gondolatokkal sétál minden délután az elárvult szilfasoron. Néha megáll a repkénnyel futtatott, aranybetűs, rózsaszín márványoszlop mellett, gondosan beretvált állát nádbotja csontgombjára támasztva vagy elnézve hosszan papirszivarkájának füst-arabeszkjeit, amelyek olyanok, mint a szultán irádeján a virágos betűk: érthetetlenek és haszontalanok. Máskor elandalodva fordul be a kígyózó, keskeny útra, fejét féloldalt hajtja, mintha láthatatlan zenészek hegedűinek taktusára lépegetne a rivalda szélén.

A díszlet tökéletes.

A háttérfüggöny porcellános kékjét már elfutotta a November lehellete. Jobbra ritkuló bokrok, szétnyíló legyezői fölött aranyló kadmiumfoltok, mögöttük öreg vadgesztenye, harsanó indiai veresben. Odább álmatag nyírfák krétás dereka, ólomfehérbe mártva, platánok tompa kékezüstje, violába tévedt orgonával átszegetten, míg túlnan, a néhai tó horpadásában, az elgurult ecset méregzöld csíkja tüzel a pázsiton. A pálmák üresre fosztott köröndjét talán egy pointillistai-festő tarkázta lehullott hárslevél millió pettyével. Csak a baloldali jegenyék lombdárdáján komorlik föl az ég párás tükréig az umbra temetői setétje, mint nehéz és fájó emlékezés egy drága halottra. Az üvegház: gyöngyfényben úszó óriás koporsó s előtte a buxus illedelmesre nyírott, négyszögbe zároló szalagja szinte úgy rémlik: fekete szegély a nyár gyászjelentésén.

Beleznay úrhoz, aki elmúlott ifjúságát sétáltatja az alkonyodó kertben, fölöttébb illik ez az Olgyay-színekbe hangolt szomorúság. Ö maga talán legjobban érzi ezt s míg egyenesre húzott derékkal ballag a néma úton, szívét befelé hulló könnyek esője veri.

Az árnyékkedvelő növények lejtője felől,—ahol titkon csókolódzó szerelmesek bujnak meg minden tavaszon,—most gyenge szél kapatja szárnyát. Meglibben a sárguló levelek pilleraja s a cserjés vesszőin simán fektetik keresztbe vonóikat a titokzatos zenészek.

A nyitány megkezdődik.

Mélyhegedűk bánatos andantejával indul, hosszan, vontatottan a halk őszi muzsika: Hallgasd csak, hallgasd a Vágyak énekét…

—Minden mozdulásod, szándékod és tetted ősi éltetője végokon: a vágy. Mindig hiányát érzed valaminek, ami után kezed kinyújtsad, sohase vagy egész, zárt és befejezett. Ha nevetsz, hiányzik a sírás lázas forrósága, ha ölelsz: az epedés fájdalma, ha révbe érsz: a küzdés izgalma, örök kettősségét sejted meg a világnak s örök tragikumát magadnak.

Beleznay úr elfúló mellel vigyázza az ősz hegedűversenyét. A lelke most kinyitott ajtó s visszhangos zúgással árad be rajta a prestosoba lendülő szonáta első tétele:

—Nincs, nincs soha egészen betelő vágyad. Ha a csók, a siker édességét issza a szád, hol van kínzó gyönyöre az útnak, mely odáig vezetett? Vágyódás és elért vágy, együtt, egyszerre kellene, kívánság és beteljesülés, együtt, egyszerre lenne csak teljesség. De jaj, sohase juthatsz el eddig. Ezért sajog betöltött álmod mélyén a csalódás fanyarsága, mint színméz édességében a fulánk mérge. Boldog vagy, ha virágos nyoszolyádba fekteted szerelmes párod, de a boldogság—amíg csak álmodtál róla,—odavan, többé már nem adatuk meg néked. Ezért nincs, nincs soha egészen betelő vágy, csak vágyakozás az elérhetetlen után.

Az új tétel tajtékos hullámai már vágtatnak, mint az elszabadult csikók, lebegő sörénnyel. És viharos crescendóba zendül a megsokasodott hegedűk vad zokogása:

—Mi után futsz hát? Amit elérhetsz, sohase teljesség. Amit elnyersz: azért nem érdemes küzdeni, amiért érdemes: soha el nem nyered. Futsz mégis, vergődsz és gyötrődöl, miért, miért? Magadat keresed talán a szörnyű kört futván, de tegnapi vagy holnapi magad soha utól nem éred. Nincsen és nem lesz soha beteljesülés.

Beleznay úr egy hársnak dőlve, elfehéredett arccal hallgatja a tomboló furiosót, amely végre megcsendesedik a zárótétel ünnepi hömpölygésében:

—A te tragikumod mégis az Élet éltetője. Az egészen betelt vágy örök megnyugvás lenne, maga a halál. Egy, egyetlenegy csók kellene csak, egy szín, egy illat, egy hang és ki lenne merítve a világ gazdagsága. Megszakadna az örök folytonosság, míg így minden csalódás új vágy magját csiráztatja. Érzed az őszi kert terhes földszagában a jövő tavasz ígéretét? S ha kevés ez a bölcsesség, ha hideg és nyugtalanító: óvakodjál a teljesedéstől. Őrizd meg álomnak az álmot, vágynak a vágyat, sóvárgásnak a sóvárgást. Hogy ne csalódjál: óvakodjál a beteljesüléstől.

Lassan, ahogy a sóhajtás hal meg, hallgatnak el az őszi hegedűk. Beleznay úr még sokáig ott áll az öreg hárs törzséhez támaszkodva. Talán Tristanra gondol, kinek aranyhímes palástja csak álmaiban lengett vállán és egész bizonyosan Isoldéra, akit nem csókolt meg harminc év előtt a májusi nászlugasban.

Azután…

Azután csengetnek az őr kis házikója mellett, mert már hat óra van és hat órakor bezárják a Füvészkertet. Beleznay úr pedig elmegy haza s lehajtja öreg fejét a boldogtalanság párnájára, amelybe áldott kezek valamikor az illúzió kék virágát hímezték vigasztalásul.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Kárpáti Aurél: Őszi hegedűk”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)