Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

kosztolanyi es alairasaKitekintett a gimnázium előtti utcára, melyen azon a májusi reggelen ballagott, frissen és derűsen. Az ég fehér izzásig hevítve világított. Tekintetét egy pontra szögezte, kereste a sárkányt, melyet fölengedett az ifjúság, de az elröpült, s magával vitte mindenét. Csak a „Zöldfa” ajtója látszott. A kocsiúton, pörkölt fák, kiloccsantott tökbelek, eltiport uborkahéjak közt nyargalt a nyár, egyre növelve tüzét, megölte azt, amit életre hívott, s fénye már sűrűn, sárgán csurgott alá, mint a genny. Minden megérett, a földeken learattak, betakarították a termést. Kövér dongók zúgtak a tanári szobában, belepve az ablakot, élelmet keresve még a tintatartó keserű káváján is. Egyik dongó az ablakdeszkán petéit tojta.
Novák az életet közönségesnek érezte és utálatosnak.
Haza akart már menni.
Ki is lépett a folyosóra, de alig tett egy-két lépést, visszajött. Hazamenni, végighaladni az utcán, emberek között, lehetetlennek tetszett.
Noha a tanári szoba ajtaját bejövet nyitva hagyta, szórakozottan zsebeit tapogatta, mint aki kulcsot keres, mely ezt a nyitott ajtót ki tudná nyitni, s megszabadítaná cellájából, ahol rab.
Először Glück Laci képes levelezőlapját vette ki egyik zsebéből az Arany-szobor képével. „Budapesten is szeretettel…” Ez szép volt, jólesett rágondolni is, látni arcát egy másodpercig. Utána az „Ostor”-t vette ki, melyet a földre dobott. Aztán nadrágja hátsózsebéből a pisztolyt vette ki, melyet Fóris tanácsára vásárolt, önvédelmi célokra, diáktámadás ellen, s azóta szüntelenül magánál hordott.
Megörült neki, homályosan, de a másik pillanatban meg is riadt tőle s a szándékától, mely még nem fogamzott meg eléggé. Letette a tanári szoba asztalára, távol magától, mintegy jelezve, hogy semmi közösséget se vállal vele.
És félt.
Mitől félt? Azok a szegény verebek, melyeket az üvegbura alá tesz, s aztán kiszivattyúzza a levegőt, egyet-kettőt pihegnek, kitátják csőrüket, szemükre ráborul a jeges hártya. Mégis félt.
Egyszerre azonban kezébe ragadta a pisztolyt, és noha sohase kezelte, ügyesen félretolta a biztonsági zárat. Arcán harag lobogott fel, mint Fórisén akkor délután, de ő csak magára haragudott, kitől legtöbbet szenvedett, erre a buta gépezetre, melyet végre meg akart állítani. Kereste szívét, az ötödik és hatodik borda közt. Szíve vagy följebb, vagy lejjebb dobogott. Halántékához kapott. Bátorította magát, vagy elhessegette a rettenetes gondolatot?
Ment a pisztollyal az ajtó felé, mint aki valakit üldöz, egy láthatatlan ellenséget, kifelé igyekezve, s ott közvetlenül a küszöbön, a nagy vaskályha mellett a csövet magára fordította.
Nem a szívére, nem is a halántékára. A szájába vette, mint valami ételt, melyet szeret, a fogai közé harapta. Ez a legbiztosabb.
Csak egy pillanat lesz az egész. Látni fogja a fényt, mely kilövell a csőből, nyelvét, szájpadlását megperzselve, majd akár viharnál a villámlás után a mennydörgés, robaj hallatszik, mely mindennél nagyobb. Talán a puskapor szagát is érzi s egy utolsó fájdalmat, mely semmihez se hasonlítható. Csak egy másodperc. Aztán, mint a szegény verebek az üvegbura alatt.
Most elsütötte a ravaszt.
Nem így volt, nem így volt. Nem egy pillanatig, nem egy másodpercig tartott. Fejében, mint az órában, melyet összetörnek, megállt az idő. De mintha leszakadt volna a padlóval a földszintre, vele együtt pedig mintha rázuhant volna a mennyezet, mintha összedőlt volna az egész gimnázium s az égbolt is, az égbolt.
A golyó, minthogy a csövet tudatosan fölfelé irányította, szétroncsolta nyúltagyát. Novák Antal a küszöbön átesve a kályha elé bukott. Egypárat mozdult. Akkor beállt a nyugalom.
Gergely a földszinten a hatalmas bádogkannába öntögette vissza a tintát, melyet a diákok a padba erősített kis tintatartókban meghagytak. Hallotta a dörrenést. Azt hitte, hogy egy ajtót csapott be a szél, de gyorsabban szaladt föl az első emeletre, mint egyébkor.
Mikor a tanári szoba küszöbén megpillantotta a vad hentesmunkát, a vértócsát s az agycafatokat, melyeket a koponya szétrobbanó csontgolyója kivetett magából, kiabált:
– Tanár úr – s kicsit meghajlott, a szolga ösztönével fölebbvalója és parancsolója előtt –, tanár úr.
De mikor látta, hogy már nem él, nem szólt többet.
Döbbenten, meghatottan nézett rá, mint egy testvérre.
A másik iskolaszolgát szalasztotta el az igazgatóhoz. Az megjelent, lezáratta a tanári szobát, értesítette a rendőrséget, s intézkedett, hogy a tanintézetre azonnal tűzzék ki a gyászlobogót.

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!