Kezdőlap » Versek - Kovács Daniela rovata » Kováts Péter: Tagadj meg

Kováts Péter: Tagadj meg

30 október 2011

Tagadj meg, ha csókom
nem oly lágyan érinti meg
szépívű ajkadat,
ahogy a hajnal csókja
suhan át az alvó virágokon,
lehörpintve róluk
a csillogó gyöngyharmatot.

Tagadj meg, ha kezem
nem oly puhán simítja végig
gazella testedet,
ahogy a hűs reggeli szellő
hullámzik végig
az aranyló búzatengeren.

Tagadj meg, ha nem én leszek,
ki legszebb perceit adja életednek,
s nem tudnék oly szépet varázsolni,
mint milyet a delelő nap vetít eléd,
tünékeny csodálatos képeket.

Kergess magadtól messze el,
mint undok álszent csalót,
ha nem úgy ölellek át,
mint ‘hogy az életet adó levegő
öleli óvón e gyönyörű földet.

Ne kíméljen engem szikrázó haragod,
ha nem tudnám teljesíteni minden,
még ki sem mondott óhajod,
ha nem azt keresné érted égő lelkem,
hogy Téged az öröm mámorába rejtsen.

Pusztíts el, — vagy engedd
vágyam, dobbanása legyen szívednek,
hogy az álom valóra váljon,
a „kék madár” válladra szálljon.
Sóhajom – sóhajod legyen,

Legyen, mire oly rég vágyom,
üstökös mámorként omlani
szivárvány-gyönyör öledbe,
mint ahogy a folyók ömlenek
a szikrázóan mélykék tengerekbe.

S ha, „Abban” a pillanatban
felszakadó sóhajodban
nem semmisül meg minden bánat,
s egy villanásra
nem lesz vége a világnak,
s nem hullsz párnádra aléltan,
mint fáradt vándormadár a célban.

Tagadj meg! Kergess el!
Szikrázó haragoddal pusztíts el!
Mert hazugság volt minden ének,
dalaim csak hamis fények,
s nem tudtalak mennybe vinni téged.

Versek - Kovács Daniela rovata

Nincs hozzászólás to “Kováts Péter: Tagadj meg”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)