Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Krúdy Gyula: A hűséges tótok

Krúdy Gyula: A hűséges tótok

23 április 2016

krudy001Az Ajnácskői grófi család nevezetes volt arról, hogy benne az asszonyok vitézség és rátermettség dolgában éppen úgy megállták a helyüket, mint akár a férfiak. Sőt ha lehetséges, még valamivel jobban.
A család eredetét a honfoglaló korig viszi vissza, és minden időben vitézkedés volt az Ajnácskőiek kenyere. Nem volt olyan háború, amelyben egy-két Ajnácskői ki ne tüntette volna magát. Sőt ha idehaza Magyarországon békességes idők voltak, az Ajnácskőiek elmentek idegen országokba, ahol éppen Mars lobogtatta zászlóját. Dicsőséggel, gazdagsággal tértek vissza honukba. A családi levéltár számos ősről tud, akik nagy kitüntetést szereztek idegen országokban. A középkorban sziklavárakban laktak, és onnan háborúztak. Néha a király mellett, néha a király ellen. A fődolog az volt, hogy mindig hadakozzanak, mert a békét nem szerették.
Ebben a vitézkedő famíliában az asszonyok éppen úgy háborúztak, mintha férfiak lettek volna. Eltanulták a vitézkedést a férfiaktól, és a páncélinget felhúzták a patyolat testükre, derekukra kardot kötöttek, ha a közelben háború volt.
A Felvidéken – amerre az ezüstszínű Vág fut zöld hegyek és sűrű erdők között – még ma is emlegetik a régi mondást:
“Ha nem bírja egymagában Ajnácskői, segít neki Ajnácskőiné.”
Ezt a közmondást úgy kell értelmezni, hogy az Ajnácskői család asszonytagjai gyakran siettek a férfiak védelmére, ha azok bajban voltak.
A fenyővári kastélyban, ahol a család lakott, kétszáz lépés hossza volt annak a boltíves folyosónak, amelynek falain váltakozva függtek az ősök és az ősasszonyok képei. Mindegyik Ajnácskői mellett ott volt a felesége is, és az asszony éppen olyan páncélinget viselt, mint a férfiú. Kezükben kard, fejükön sisak. Csupán egyetlen asszonykép függött a hosszú arcképsorban, amelyről hiányzott a kard és a páncél. Egy szőke hajú és ábrándos tekintetű, fehér arcú hölgynek a képe volt az, a hölgy kezében kis virágbokrétát tartott, és szinte ijedten nézett szét a szomszédain, a páncélinges asszonyokon. A kép sarkában az Ajnácskői címer: aranykoronás páva és a kard rózsák között. A címer körül régimódi betűk hirdetik, hogy a kép Ajnácskői Veronát ábrázolja. A családban azt szokták mondani, hogy ez a fehér inges, páncéltalan leányzó volt a legvitézebb, legbátrabb valamennyi Ajnácskői között. Sohasem háborúzott, soha török főket nem vagdalt, de ahelyett feláldozta fiatal életét a család érdekében. Az Ajnácskőiek ugyanis valamely összeesküvésben találtattak, amely összeesküvés egyszerre nyakát szegte volna a famíliának. De előállott Ajnácskői Verona, és magára vette valamennyi összeesküvőnek a bűnét. A szép Verona ezért pallos által halt meg, a család pedig kegyelettel őrzi emlékét.
A több évszázados kastély ott a Vág mellett tele van történelmi emlékekkel. Minden emlék az Ajnácskőiek vitézségét és hazaszeretetét hirdeti. A középkori sziklavárak elpusztultak, romba dőltek, az Ajnácskőiek nagy hatalma, gazdagsága nagyon megkisebbedett, de az asszonyok mindig megállják helyüket a famíliában.
Abban az időben asszonytalan volt a fenyővári kastély. Az olajfestmények asszonyain kívül csupán egy eleven asszony volt a kastélyban: Karolina asszony, egy idős német hölgy, akinek nem annyira a vitézkedés, mint inkább a nevelés volt a kötelessége. Ő volt a nevelőnője Ajnácskői Flórának.
Amidőn a grófnét nehéz érckoporsóban levitték a hegyoldalba, ahol mozdulatlan ciprusfák és sötét tamariszkbokrok alatt aludtak az Ajnácskőiek, várván a feltámadásra – s evégből némelyik még a fegyvereit is magával vitte a koporsóba -, Ajnácskői gróf kijelentette, hogy nem tud bánata miatt a kastélyban maradni, és külső országba utazott. A kastélyban a felügyeletet egy nyugalmazott lovaskapitány, bizonyos Boronkai Gáspár vette át. A kapitány távoli rokonságban volt Ajnácskői gróffal, és miután köszvénye miatt meg kellett válnia a hadseregtől, a fenyővári kastélyban gyakorolta tovább azt, amit katonáéknál rendnek és pontosságnak neveznek. A kastélyban katonai fegyelem uralkodott, mint egy kaszárnyában. Különösen azután, hogy Ajnácskői gróf külföldre utazott, itt hagyván a kastélyt, benne a bicegő kapitányt és Karolina asszonyt, egyetlen leánya, Flóra kisasszony felügyeletére.
A kis grófkisasszony akkor töltötte be tizenötödik életévét, amikor a kalocsai zárdából sürgősen hazahozták. A szegény grófnénak már csupán annyi ideje volt, hogy megáldja leánykáját, aztán örökre lehunyta szemét. Flóra itt maradt a páncélinges ősök társaságában, és naphosszat bánkódva ült a toronyszobában, ahonnan messzire kanyargó országutat lehetett látni, míg Boronkai kapitány katonásdit játszott odalenn az udvaron a cselédekkel és környékbeli parasztokkal.
A kapitánynak egész kis hadserege volt. Ha a kastélyban megreccsent a hadikürt, odalenn Fenyőváron meghúzták a harangokat a toronyban. A szél vitte a harangszót, és a parasztok mindenfelől gyülekeztek a kastély udvarába. A bocskoros tótok nagy része kiszolgált katona volt, egynémelyik éppen Boronkai kapitány századában szolgált Nyitrán. Jókedvűen ütögették össze a sarkukat, amikor feszesen jelentkeztek a kastélyban Sinkovics Jánosnál, az öreg kulcsárnál, aki piros huszársapkákat osztott ki közöttük. Sorakoztak az udvaron, és mindenféle katonai gyakorlatokat végeztek. A kastély fegyvertárában volt annyi rozsdás kard, fegyver, hogy négyszer akkora hadsereg felszerelésére is elég lett volna. Gyakorlat után a kulcsár elszedte a tótoktól a fegyvert, elment mindenki a maga dolga után. Boronkai kapitány pedig jókedvűen jelentkezett Flóra grófkisasszonynál:
– Nos, kontesz, meg van-e velem elégedve? Megírhatja a papának, aki a maga idejében a legdaliásabb főhadnagy volt a gróf Kolowrath dragonyosezredében, hogy Boronkai kapitány nem felejtette el a dolgát.
Flóra nem állhatta meg, hogy ne nevessen a vitéz kapitányon, akinek torzonborz bajusza úgy mozgott, mint egy kandúrmacskáé.
Egyébként egyhangúan folytak a napok a fenyővári kastélyban. Flóra félbehagyott iskolai tanulmányait folytatta Karolina asszony felügyelete alatt, míg a hosszú téli estéken hosszú-hosszú regényeket olvasott, mialatt a kandallóban, amelyet óriások számára építettek, nagy hasábfák lobogtak. A hegyoldalt, ahol az Ajnácskőiek aludták örök álmukat, olyan magas hó borította, hogy a ciprusoknak csak a hegye látszott ki, és a Flóra szívéről lassan-lassan múlni, múladozni kezdett a nagy bánat.
Karácsonykor egy nagy kosár pármai ibolya érkezett a kastélyba. Ajnácskői gróf küldte a leányának külföldi bolyongásából.
– A felét az édesanyádnak küldöm – írta a gróf -, a másik fele legyen a tied.
Flóra erre azt cselekedte, hogy az egész kosár ibolyát az édesanyja sírjára szórta, magának csupán egyetlen szálat tartott meg. Azonkívül megkérte Boronkai kapitányt, hogy gyűjtse össze a kastély udvarán a környékbeli szegény gyermekeket.
A vitéz kapitány sértődötten mozgatta a bajuszát.
– Én katona vagyok – dörmögte -, nem dajka.
De azért csak engedelmeskedett kis úrnője parancsának. A nagy hó miatt szánkókon hozatta a gyerekeket. Az udvaron ezalatt óriási karácsonyfát állítottak fel, amely meg volt rakva minden jóval. Az aranyos külsejű cukrocskák mellett kis csizmák és bocskorok lógtak: a narancsok és viaszgyertyák mellé prémes bekecskék, sipkácskák voltak akasztva. A fenyővári Jézuska tudta jól, hogy mivel örvendezteti meg igazán az ő kedvenceit.
Flóra kisasszony pedig ott sürgött-forgott a karácsonyfa alatt, és a kis csizmák, bekecsek, sapkák sorban lekerültek a zöld gallyról, s ugyanakkorra elfogyott az utolsó darab cukor is. A gyerekek énekelve mentek lefelé a hegyoldalról a falujukba, és Flóra kisasszony ragyogó orcával nézett utánuk.
– Lássa, kapitány úr – fordult Boronkaihoz -, ez az én hadseregem.
A kapitány dörmögött valamit a bajusza alatt, nem lehetett tudni, hogy mit. Néhány nap múlva aztán levelet mutatott a gróftól.
– A méltóságos gróf abban a véleményben van, hogy a kontesz hadserege többet ér, mint az én hadseregem. Látszik, hogy Ajnácskői gróf már régen megvált a tényleges szolgálatból.
Karolin asszonynak az a véleménye volt a kapitányról, hogy nem tiszta eszű ember őkegyelme. Különösen akkor erősödött meg ezen meggyőződése, amikor a kapitány egy szép napon hozzáfogott a kastély régen beomlott bástyáinak a kiépítéséhez, a sáncok kijavításához és a régi vízvezeték helyreállításához. Mialatt a kőmívesek ezeket a munkákat végezték, Boronkai kapitány igen titokzatos arccal járt-kelt, és nagy tanácskozást folytatott Sinkoviccsal, a kulcsárral, aki kiszolgált huszár volt.
Karolina néni aggodalmasan csóválta a fejét.
– Azt hiszem, kontesz, jó lenne értesíteni a méltóságos urat. Sehogy sem tetszik nekem a kapitány. Még egészen megbolondul itt a nyakunkon. Mit csinálunk aztán vele?
Flóra grófkisasszony osztozott ebben az aggodalomban.
– Boronkai uram úgy tesz, mintha legalább is a szomszédban tanyázna az ellenség – jegyezte meg. – Pedig tudomásom szerint egész Európában sehol sincs háború.
Boronkai kapitány mind titokzatosabb arccal járt-kelt a fenyővári kastélyban. A hadikürt gyakrabban reccsent meg a kulcsár szájában, és az összegyülekező tótok aggodalmasan sugdolóztak egymás között.
– Háborúba megyünk – mondták a tudósabbak.
– Ugyan ki ellen? Nincs most háború – felelték a kételkedők.
– Majd lesz, ha nincs. Megyünk a császár ellen. A császár ellen!… – Még kétszáz esztendeje sincsen, hogy a hegyek ezt a kiáltást visszhangozták, és Rákóczi Ferenc tárogatói megszólaltak. Szűz Máriás lobogót lengetett a Vág felett a kószáló szél, és a “hűséges tótok” elmentek verekedni a császár ellen. Az öregebbek még emlékeztek a mesékre, regékre, amelyeket gyerekkorukban hallottak a kuruc és labanc világból.
– Ti melyik párton voltatok? – kérdezte Boronkai kapitány.
– A kuruc párton – felelték. – A tótok mindig kurucok voltak.
Ajnácskői Flóra hallgatta ezeket a beszélgetéseket. Nem sokat értett az egész dologból. A kastélyba ami újság járt, azt mind a kapitány olvasta. Mit is olvasott volna Ajnácskői Flóra az újságokból? Ott voltak a regények, amelyeket a hosszú estéken Karolina nénivel együtt olvasott.
Egy napon Boronkai kapitány felvette régi katonaruháját, derekára csatolta kardját, és kifényesítette sarkantyúját. Így, teljes díszbe öltözve, tisztelgett a kastély úrnőjénél, Ajnácskői Flóránál.
– Komtesz – szólt komoly hangon a kapitány -, a haza veszélyben van. Az országban kiütött a forradalom, mindenfelé elkezdődött a nemzet harca szabadságáért. A haza hívja a fiait.
Ajnácskői Flóra csodálkozva nézett a kapitányra.
– Boronkai uram, miért mondja ezt nekem? Sürgős levelet kell küldenie édesapám után. Hogyha a haza szólítja őt, eljön a földkerekség túlsó oldaláról is.
– Már küldtem levelet – felelte Boronkai jelentőségteljesen. – Nem is egyet, de tizenkettőt. Megírtam a méltóságos úrnak, hogy verbunkos huszárok járják be a falukat, és tótjaink égnek a vágytól, hogy fegyvert kapjanak a kezükbe. Harci kiáltás száll végig a falvakban. Nincsen gyermek, nincsen öreg ember: valamennyien férfiak lettek egy napon, amely napon meghallották segélykiáltását mindnyájunk édesanyjának, a hazának.
Ajnácskői Flórának lassan sötét pír lepte be az arcát. Fekete szemében fény villant meg.
– Hol van az apám? – kérdezte türelmetlenül.
A kapitány elboruló arccal folytatta.
– Megírtam a grófnak, hogy itt rendben van minden, és amely percben rendeletet küld, azonnal hozzáfoghatok az ezred felállításához. Egy Ajnácskői nem mehet kevesebbed magával hazája segítségére. Odakünn függnek a folyosón az ősök arcképei, közöttük nem egy olyané, akinek saját ezrede volt a török ellen vívott harcokban. Később felállították az Ajnácskőiek ezt az ezredet, valahányszor szükség volt rá. A kuruc háborúk diadalmas csatái saját ezredeik élén találják az Ajnácskőieket. De nem kímélték a pénzt akkor sem, amikor Mária Terézia királyunk esdő szóval fordult a magyar nemzethez. Ajnácskői Felicián állította fel azt a híres fehér bocskoros ezredet, amely tetőtől talpig fehérbe volt öltözve. A hófehér vitézek hetyke léptekkel masíroztak el a királynő előtt Szilézia felé. Amikor pedig visszajöttek, egynek se volt többé fehér a ruhája. Sötétbarna volt az a rátapadó vértől, amelyet ütközetekben folyattak az Ajnácskői katonái. A napóleoni háborúk sem találták lustán az Ajnácskőieket. Két teljes ezredet bocsátottak Ferenc császár rendelkezésére.
Flóra grófkisasszony türelmetlenül vágott közbe:
– Nos, mit válaszolt atyám?
Boronkai kapitány tarsolyába nyúlt, és onnan a gróf levelét vette elő.
– A válasz megérkezett. Ajnácskői Rudolf gróf azt rendeli, hogy… semmit se rendel. A tótok maradjanak szépen otthon, majd felállítja az ezredet, ha annak ideje elérkezett. Csakhogy nem ám a forradalmárok segítségére, hanem azon rebellis had leverésére, a császár szolgálatára. Ami pedig engem illet, ha olyan nagyon verekedhetnékem van, azonnal hagyjam el a kastélyt. El vagyok bocsátva. Ezt jöttem bejelenteni, kedves Flóra kontesz.
Boronkai kapitánynak reszketett a hangja az utolsó szavaknál. De erőt vett magán. Megsodorta bokros bajuszát, és néhányat köhintett.
– És hogy semmit se hallgassak el – folytatta -, a kastély és az uradalom kormányzására már kirendelte a gróf úr megbízottját, Szekrett Diegó személyében.
– Ugyan ki legyen az? – kérdezte Flóra.
– Véletlenül ismerem – felelt a vén katona -, bár sohasem dicsekedtem az ismeretségével. Szekrett Diegó hadnagy volt az én időmben a gróf Kolowrath-dragonyosoknál, akiknek egyedül szabad fehér lovaglónadrágot viselni a lovasok között. Ezt a kitüntetést az ezred Mária Terézia királynőtől kapta azon alkalomból, hogy vitézül verekedett a sziléziai hadjáratban.
A kapitány még sokáig folytatta volna hadtörténelmi előadását, ha az udvarról felhangzó lónyerítés más irányba nem tereli a gondolatait.
– Hív a lovam. Érzi ő is, hogy háborúba megyünk. Búcsúzni jöttem, kontesz. – Flóra megindultan nyújtotta kezét az öreg katonának. Az lehajolt és megcsókolta.
– Csak annyit akarok mondani még, kontesz, hogy odakünn a folyosón, ahol az ősök és ősasszonyok arcképei függnek hosszú sorban, jobban megtanulhatja a hazaszeretet, mint Karolina asszony összes könyveiből. Talál odakünn fiatal leányokat, gyönge menyecskéket az Ajnácskői ősök között, akik kardot kötöttek az oldalukra, amikor a haza szólította őket. Éppen úgy tudták szeretni a hazát, mint ahogy a férfiak szerették. Bármit tesz, kontesz, gondoljon arra, hogy ereiben Ajnácskői-vér folyik, annak a nagy nemzetségnek a vére, amelyben az asszonyok éppen úgy vitézkedtek, mint a férfiak…
Karolina néni az utolsó szavaknál a szalonba lépett, és tetőtől talpig végigmérte a kapitányt.
– Remélem, kapitány – szólt éles hangon -, nem akarja a katonái közé sorozni Ajnácskői Flórát?
A kapitány mosolygott bozontos bajusza alatt.
– Miért ne? Igen szép huszárgyerek válna belőle.
Karolina néni erre végképpen elvesztette türelmét, amely különben is mindig nagyon gyönge lábon állott, ha Boronkai kapitányról volt szó. A csípőre tette kezét, és hangja olyan éles lett, amilyen éles hangot erről a mindig csöndes, jámbor és istenfélő idős hölgyről alig lehetett volna feltételezni.
– Hallja, kapitány! Hogy maga megbolondult, ahhoz nekünk semmi közünk. Más rendes ember is elvesztette már az eszét, ami különben önnek sohasem volt. De már azt kikérjük magunknak, hogy bolondságaival bennünket félrevezessen. Menjen isten hírével. Mi nem haragszunk önre. Meg vagyok győződve, hogy a méltóságos gróf úr is megbocsát önnek, ha egyszer megbánja tettét.
– No, azt a bocsánatot már kötve hiszem – morogta a vén katona. – A gróf úr Bécsben van, és a császárt szolgálja. Én Magyarországon vagyok, és a hazámat szolgálom. Majd elválik, hogy ki erősebb: a császár-e vagy a nemzet? Mi a gróf úrral ellenségek vagyunk.
– Menjen már, Boronkai! – szólt szinte könyörgő hangon Karolina néni, mert észrevette, hogy az utóbbi percek alatt Flóra kontesznek minden vér elhagyta arcát. Elfehéredett még az ajka is, és a keze görcsösen kapaszkodott bele egy szék támlájába.
A kapitány összeütötte a sarkantyúját. Meghajolt, és hátrafelé lépett.
Flóra most felemelte a kezét.
– Kérem Boronkai úr… Tehát azt gondolja, hogy az én apám…
A vén katona ijedten szólt közbe:
– Kezét csókolom, én semmit sem gondolok, kontesz. Én csak azt gondolom, hogy az olyan vén katonának, mint amilyen én is vagyok, ott van a helye, ahol a fegyver csörög, ágyú dörög, és a csatazaj remegteti a földet. Katonának keresni kell a halált, nem pedig otthon bevárni. Ezért hagyom én el a fenyővári kastélyt, amelyet különben megerősítettem, hogy akármilyen incifinci ellenség nem tud bejutni falain.
Még egyszer meghajolt, és kisietett a szobából. A kardja végigcsörömpölt a folyosó kockakövein, és ez a kardcsörgés mintha egyszerre megtöltötte volna az egész házat. Fegyver csörgött mindenfelé, és harci lárma hallatszott be a nyitott ablakon. Odakünn langyos májusi nap volt, és a zöld hegyek legszebb ruhájukat vették fel. Mintha még a Vág is jobban fénylett volna odalenn a völgyben, mint máskor. Az ablakpárkányon fehér violák nyíltak, és enyhe illatuk beáradt a szobába. A cserepek közé most egy kis vörös hátú katicabogárka koppant. Flóra szórakozottan vette a kezébe az istenke bogarát. Az nagyon jól érezhette magát a leánytenyér puha selymén, mert lassan mászni kezdett a tenyerén fölfelé.
Odalenn pedig növekedett a lárma, a fegyvercsörgés. Karolina néni a fülére tapasztotta a kezét.
– Istenem, csak ez a sok követválasztás ne volna! – sóhajtotta.
– Nem követválasztás van, néni – felelt Flóra halkan. – Boronkai kapitány elviszi a tótokat honvédnek. Meglehet, hogy egy se kerül közülük haza. Elesnek a csatamezőn.
– Hát akkor miért örülnek úgy a bolondok, hogy csaknem kibújnak a bőrükből?
– Mert ha meghalnak is, a hazáért halnak meg, néni.
Karolina néni értelmetlenül csóválta a fejét, és csak annyit tudott mondani:
– Sohasem hittem volna, hogy ilyen veszedelmes ember ez a Boronkai.
A tótok pedig gyülekeztek odalenn a kastély alatt. Nem várták, hogy fegyvert, piros sapkát kapnak most, mint a gyakorlatokkor szokás. Hoztak fegyvert magukkal. Kiegyenesített kaszát, villát. Ott zajongtak, zsibongtak, mint egy méhraj. Mindig jöttek, mindig többen lettek.
– Istenem, honnan jön ez a sok tót! – sóhajtott fel Karolina néni.
Boronkai kapitány ott járt-kelt közöttük parancsokat osztogatva. A katicabogár régen elröpült az Ajnácskői Flóra tenyeréről, elröpült arra valamerre, amerre a tótok voltak készülőben, a nap már a Vág kellős közepén ragyogott, a kis falvakban pedig harangoztak.
A zsibongás, zajgás lassan szűnőfélben volt odalenn. A tótok kettős rendbe sorakoztak. Boronkai kapitány pedig felült a lovára. A hadikürt most recsegni kezdett, és egy hórihorgas fiatal legény kibontotta az eddig összecsavart lobogót. A hegyek között kószáló szél nyomban belekapott a háromszínű lobogóba, és a hadsereg, amikor meglátta a zászlót, egyszerre, mint egy ember, énekelni kezdte az akkor divatos dalt:
Kossuth Lajos azt üzente…
Zúgott a dal, és a tótok vígan mentek lefelé a hegyoldalban. Boronkai uramnak a kardján ragyogott a napsugár, hóka lova tempósan emelgette a lábát, és vidám boldogság ragyogott le minden arcról.
– Mintha követválasztásra mennének – mondta Karolina néni.
Ajnácskői Flóra pedig nézte a hegyoldalból lefelé haladó csapatot. Mentek, mentek… És maga sem tudta miért, egyszerre könnyek homályosították el tekintetét. A forró cseppek végigperegtek arcán.
Most már a völgyből hangzott a sereg dala. A szél el-elkapta egyes foszlányait, mintha el akarná tenni emlékbe.
Elmentek mind.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Krúdy Gyula: A hűséges tótok”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)