Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Krúdy Gyula: A „nyilas ház” látogatói

Krúdy Gyula: A „nyilas ház” látogatói

25 március 2012

A régi esztendőkben egy ódon házban laktam a Belvárosban, és gyakran arra gondoltam, hogy ebben a házban már gyilkosság történt. Tökéletesen hasonlított a ház ama régebbi regények által leírt házakhoz, ahol az átutazó kereskedőt megfojtják, nőket késszúrással a láb alól eltesznek, azután befalazzák a halottakat. A padló girbegurba volt, és olykor percekig állottam egy sarokban: vajon melyik deszka alatt fekszik a lókupec? A ház hátsó részében laktam, ablakom a kéményekre és tetőkre nyílott, hosszú folyosón kellett végigmenni, amíg lakásomig jutottam, a kockakövek az udvaron és a gránitlépcsők néha megmozdultak lépteim alatt, mintha üreg volna odalent. Egyszer világosan hallottam, hogy hosszan és fájdalmasan sóhajtott valaki a falban, ahol valaha ajtó lehetett… Tavasz volt akkoriban, a kéményekből a fehér füstök húsvéti fodrozással lebegtek el a háztetők felett, és a Dunán oly hosszadalmasan búgott egy hajó, mintha nőstényét keresné az óbudai kikötőben. Egy nőbe voltam szerelmes, és cserepes virágot állítottam az ablakomba, amelynek gyermektenyér üdeségű szirmait céltalanul bámultam. Egyáltalában soha annyi szépet nem láttam, mint életemnek ebben a szakában. Mily szívderítő volt a lóvasút, amely Budára gurult, sósperec és friss ser illata volt a padoknak. A szerviták tornyán az óramutatók, mint egy jókedvű farsangos felragasztott bajuszai lengtek a szélben. És egy régi, zöld kapu előtt ácsorogtam, amelynek kilincsét múlt időkben egy hercegnő keze érintette.
Nemrégiben ismét e tájon mendegéltem. A belvárosi sikátor még nem változott, holott a tótok már meglóbálták a csákányt Nepomuki Szent János szobra felett, amely az egyik fülkét díszíti az udvarban, ám közbetrombitált a háború, és a tótoknak más dolguk akadt. De másfelé is látható még a régi belvárosi élet nyoma. Az üregek a mélyben konganak lépéseim alatt, csak a képzelődésem lett fáradtabb, a halott várost nem tudom elgondolni a küszöb alatt, ahová gyilkosai rejtették. Egyáltalában minden fáradt a városnak e régi negyedében. Lassabban járnak az emberek estefelé, mert igazi belvárosi ember nem csavarog ám a Váci utcában, de a Koronaherceg utcán sem, azok ott mind idegenek, messze, tán a külvárosban laknak, és ragyogni szaladnak át, nem egyszer Budáról, a belvárosi kirakatok elé. Bizonyos, hogy a Buda Városához címzett vendéglő tulajdonosa nem volt negyven év óta a Váci utcában, pedig tíz lépésnyire lakik innen. A Károlyi-kert környékén – az igazi, régi Belváros egy darabja – legfeljebb az estilap automobiljának zúgása veri fel a csendet, ha néhanapján az öreg Polónyi Géza véleményét kérdezi meg a hírlapíró. Bizonyos, hogy itt még laknak szerelmes emberek, a setét udvarokon, nyurga bérházakban; a Szarka utcában, Galamb utcában az esőfátyolos alkonyba merengve néznek őzszemek, és egy földszinti szobában ott üldögél egy fiatalember, aki reménykedve, aggódva hallgatja az utcán elmenő lépések kopogását. – Lépéseket hallgatni! Estefelé – télen korán sötétedik – óezüst edényben fénylik a tea, mint aranyhajú nők barnább hajszálai, és valahol most indul el valaki a régi ház felé! A várakozó hallja a rendőr unatkozó lépteit, gacsosan megy valaki, katonabakancs patkója kopog, anya és leánya sietnek egymás mellett, ahogy csak a belvárosi nők tudnak egymásba karolni, talán egy vidéki ember megy bizonytalankodva, hogy Göndöcs Benedek módjára vendéglátó házat keressen. A vén kövek, amelyeken már annyi láb ment el a messzeségbe, ismeretlen célok felé, közömbösen viszik tova a péklegényt és a szerelmi délutánra siető, remegő bokájú, lenge szoknyafodrában is megbotló, karmantyújában Mária-érmet vagy Antal-szobrocskát szorongató dámát, akinek lépteit a hallgatózó két taktusra oszthatja: két egymás után gyorsan következő sarokkoppanás hangja kivehető a némán gyermekkori imádságot mormoló nő járásában… Mintha a hét főbűn az idők folyamán kis gödröcskéket vájt volna a régi kövekben a belvárosi utcákon, hogy a tilalmas szerelemre siető cipősarka megakadozzon e furcsa vályúkban. Nemcsak Madridban jártak a nők a jóbarátnő, a hallgató öregasszonyság, titokzatos jósnő, kancsi szabónő lakására, hogy ott esetleg egy bánatos lovagnak vigasztaló kézcsókra nyújtsák a kezüket – midőn a kesztyűcske felhajlik a csuklón, mint a viráglevél… Nemcsak Madridban tudják a szenyórák, hogy a sűrű fátyolon át hogyan lehet csókolózni és a derékfűzőben leülni… Mindezt már ismerték a régi Belvárosban is, ahol a girbegurba lépcsők varrónők címtáblái alatt kanyarodnak. Hajdanában a Belváros volt az ifjú Budapest szerelmi találkozóhelye. A kémények fodrozó füstjében elégetett szerelmes levelek egykor megbízható, később hűtelenné válott szavai és mondatai, mint Andersen cigarettapapirosból vágott táncosnői lebegtek a Szarka utca felett.
Itt szerettek azok a pesti dámák, akik szerelem – izgalmas, fájdalmas, álmatlan éjszakát szerző szerelem – nélkül egy hétig sem tudtak élni. Mindig sírni, mindig nevetni, mindig egy nevet mondogatni, és a boldogságtól megörülni a kis szamárnak, amely régebben egy kertész virágos cserepeit fuvarozta…
Itt esküdtek meg életre-halálra, sírig tartó szerelemre – hogy ráncolták homlokukat a bolthajtásos szobák falai, midőn százötven esztendő múltával ugyanazt hallották a női ajkakról.
Némelyik régi házon nem volt számjegy sem. Csak arról lehetett megismerni, hogy a század eleji árvizet jelentette egy kőbe vésett nyíl. A “nyilas házba” hányan jártak a nagymamák közül, akik mostanában hófehér hajjal hagyják el a templom hajóját a ferenci barátoknál, áhítatos vasárnap délelőtt.

Amíg elgondolkozva járok a régi Belvárosban, felvetődik a kérdés: hová lett innen a szerelem? A házak vénültek meg, vagy az emberek? Hová lett a tót házmester, aki a kulcsokat kezelte, a gázláng, amely szabadon remegett drótkosarában a kapu alatt? A bársonykabátoknak, prémeknek, fátyoloknak illata, amely a régi belvárosi sikátorokat betöltötte a menekülő nők után; a boldog és megelégedett szerelem mélázó, enyhén ringó járása a szélben zörgő borbélytányér alatt; és a csudálkozás a Duna-parton, a Gellérthegy oldalán pislogó lámpásokon… “Vajon ki lakik ott? szeretik egymást az emberek?”…a virágkereskedés párás ablaka mögött vér piroslik, és az ékszerésznél a rubint vakít; amidőn régi időben szokás volt a Váci és Koronaherceg utcán szerelmi délután végeztével sétálgatni. “Jó estét!” – mondta a vörösszakállú Tiller, amikor a Váci utcába befordult, és az első háznak, az első nőnek megemelte kalapját, köszönt az egész gyönyörű gyülekezetnek e rőtszakállú, híres pesti férfiú.
Ma is arra járnak a város szépei, de a mellékutcákban a kikoptatott kövezeten a hét bűnök gödröcskéiben összegyűlik az esővíz. A szerelem is a nagy körutakra költözött.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Krúdy Gyula: A „nyilas ház” látogatói”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)