Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Krúdy Gyula: Éji út

Krúdy Gyula: Éji út

26 szeptember 2014

krudy001A napokban kocsin utaztam, éjjel, mint a szépapám… Útszéli csárdáknál tartottunk pihenőt, mint a vásárosok, alvó falvakon hajtottunk át, mintha almát árulnánk vagy álmot, vagy szép gyermeket lopni járnánk késő estve. Néma tájakon derengett a köd, mint egy vén csősz pipájának keserű füstje.

– Hideg lesz – mondta a falusi kocsis, és ostorával a lappangó szürkeségre mutatott.

Ámde fenn az égen ragyogtak a csillagok.

Az éjszakai utas magányosságában régi utazásokra gondol, amelyeket ezért vagy amazért cselekedett, estvétől reggelig vasúton vagy kocsin, dobogó szívvel, és a gondolatok között a remény zongorázott, mint kisvárosban, a szomszéd utcában esténkint a hölgyek. Mily céltalan, hiábavaló utak voltak az életünkben! Mennyit mentünk ok nélkül! Sietve elhagytuk a kényelmes kanapét, ha az óramutató a fekete számokon előrehaladt. Kocsikerék forgott, hűséges ostorhegyes fülét hegyezve vitte a kocsit messzi tájakon, a kocsisok háta mind hajlottabb lett a bakon, az ismerős országúton a csemetefácska nagyranőtt, és kóbor cigányok tavaly megölték a határcsárda bormérőjét. A hold nézett a nyárfák mögül, folyók, hidak, álmodozó léckerítések, jegenyefák alatt pihenő padocskák maradoztak el. Mindig menni, vagy álmodozva aludni, a felébredést várván, sietni, el nem késni, szélben, esőben, hidegben utazni… Miért? Már nem is tud erre pontosan felelni az éjszaka utasa.

Vajon mostanában is járnak-kelnek, mendegélnek az emberek céltalanul, hiábavalóságokért, szenvedélyből vagy unalomból, mint régente?

“Vándordarvak Vé betűje” száll az esti égboltozat magasságában. Utaznak, mint az emberek. Csillaglámpások világítanak a pályaudvarokon, amerre útjuk vezet. A földön köd fekszik, a daruvezér a magasban e setét szürkeségben nem láthatja az utat, csak a csillagok után tájékozódhatik. A Mars meg a Kutya zöld és piros sugarai mutatják az utat a vándormadaraknak nyugodalmas téli fészkük felé, mint egykor az önmaga elől menekülő vagy gyógyulást, felejtést, megnyugvást kereső embernek a bécsi, berlini vagy párizsi pályaudvart hirdették a színes lámpások, a jó utat, a derengő célt, új életre való ébredést, a drága és illatos telet idegen nagyvárosokban, új lángok az arcokon, fények a nők vállain, új mosolyok, víg kocsisok könnyedén guruló kocsikon, a cégtáblák felett ismeretlen nevek, sohasem látott tornyok, és egy barátságos kis szállodában víg tűz ropog fehér kályhában, amely előtt üldögélni és új jövőt álmodni lehetett – régente.

Mostanában csak a vándormadarak pályaudvarain köszöntgetnek piros, zöld fényekkel az új állomások lámpásai. A földön köd terül el. Hideg lesz.

Vannak bizonyos kocsik, amelyeknek a kerekei különböző neveket vagy szavakat mondanak, midőn az éj beáll, és emberi fülnek is megérthető hangjuk támad a nappal élettelen tárgyaknak. A felső vármegyékben utaztamkor a legtöbb kocsi azt mondogatta éjszaka a kerekei zörgésével: Zathureczky. Éveken, tán emberöltőkön keresztül nem tudtak mást mondani a kerekek, mint ez egyetlen szót: Zat-hu-reczky… A délutáni bécsi vonat, midőn estve átgurul az országhatáron, a magányos utasnak egy asszonynevet darál a fülébe. Míg Padova felé az éjjeli vonat mindig ezt duruzsolja: Requiescat… Évek múltával egyszer ismét a Nyírségben jártam, őszi időben, kocsin, és sokáig nem értettem meg a kerekek szavát. Pedig beszéltek, daráltak, amint az éj tovamúlott, mint a régi naplókban a szerelmes szenvedések, a csillagok már lehunyódtak, mint a szemek, amelyek életünk éjszakájában sokáig sugároztak. Hajnalodott, mire megértettem, hogy mit is akarnak a kerekek. Sarolta – mondták évek, évtizedek óta, az emberi felejtésen túl.

Mostanában Pesten az egyfogatú bérkocsinak, amint éjszaka a Körúton döcög, fúj, nyög és panaszkodik, valamely különös hangja van, amellyel a pasast untatgatja, míg hazáig viszi. A háztetők felett olykor hűvösen szikráznak a csillagok, mint lelketlen asszonyszemek a költő képzelmében, az éji kocsizó szeretne arra gondolni, hogy milyen nagyszerű utakat tett régente e kopott párnájú bárka a pesti világban. (Az éjszakai kocsik, kocsisok és lovak egykor mind félrecsapott kalapot viseltek éjfélfelé, évtizedeken át ezt duruzsolták a kocsik kerekei, hogy: Somosy.) Most fáradtan, végkimerüléssel evez a kocsi a pesti éjszakában hazafelé, és az álmodozó utasnak végig a Nagykörúton azt kalapálja a fülébe: Téli hadjárat… Téli hadjárat… Ha a kocsis álmában az átjáróház előtt ácsorgott, ahol fiatal korában eltávoztak utasai, mérgében végigvág a szegény lovon, a kerekek gyorsabb lendülettel még azt is ki tudják mondani, hogy: második téli hadjárat…

Egy vén éjszakai fiákeres, akinek oly régi kocsija van, mintha ezen hozták volna Táncsics Mihályt Pestre, de kedve volt, mint a Somosy-korabeli valceroknak, mostanában azzal mulattat éjszaka – midőn magamban azt számlálom: hányszor tudják a kerekek ismételni mondókájukat: a téli hadjáratot -, hogy temetésekről beszél. “Temetési fuvar lesz; mindenkiből Pesten, Euer Gnáden” – mondja, mint Poméry és társai korában szokás volt megtisztelni az utast.

Vajon méla napsugáros Dunántúl, hol egy hárászkendős dáma könyökölt egy ó-urasági lak mellvédjén, ahányszor a vonat Pest felől átment a kis állomáson, tudják-e vonatok döngicsélni kerekeikkel azon régi nótát: Képeddel alszom el, keféddel ébredek… Talán már arrafelé is az új dal járja éjjelenkint: Téli hadjárat… A masiniszta megereszti a gépet, akkor: második téli hadjárat… hangzik egyhangúan, unottan, kétségbeejtően, mint egy beteg ember álmatlan sóhajtozása, aki sem meghalni, sem meggyógyulni nem tud.

Az éji utasnak arra is van ideje, hogy a csillagokat megolvasgassa. Ne mondja az olvasó, hogy lehetetlen a csillagokat megolvasni. Csak jó szem, álomtalan fájdalom, zsibbadt szív kell hozzá. Így olvashatja a rab a napok számát, amelyek börtönében elmúltak, és amelyek szabadulásig következnek.

Vajon mindig ennyi csillag volt az égen? Az apám, a nagyapám ugyanazokat a csillagokat látta, amelyeket én látok? Vagy még régebben, a folyóparton álmodozó pogány asszonyok azon csillagokat nézték, amelyeket mostanában figyelnek a pesti anyák és szeretők? Tavaly – csaknem történelmi messziségben – augusztusban telve volt az ég csillaggal Magyarország felett. Hányan választottak maguknak csillagot, akik azóta már nincsenek Mi történt a csatamezőkön elesettek csillagaival? Régi időkben, ha meghalt egy ember, lefutott az égről egy csillag. És most még mindig annyi embernek kell még meghalni addig, hogy az égboltozaton észrevegyük a csillagok megfogyatkozását.

Vajon ugyanezen csillagok ragyognak majd azoknak is, akik utánunk következnek? A fiaink, az unokáink, a leányaink leányai, akik már könyvből, elcsendesedve, a ma indulatait, szenvedélyeit nem ismerve, tanulják e háborút – midőn világosabb, megérthetőbb lesz minden, mint most látjuk, zűrzavarosan érezzük – a messziségből, távcsövön, okos, komoly könyvek betűin át: mit gondolnak majd rólunk unokáink? Hősök lesznek akkorára, akik ma B osztályú öreg népfölkelők. A császárok és királyok, hadvezérek és hercegek milyen ruhában jelennek meg a jövendő Budapest iskoláiban, ahol a nagyszerű és szinte kisvárosi fogalmainkat túlnövő Déri tanácsos már most is taníttatja a háborút. (Pesten, ahol minden rossz – polgár, emeld fel büszkén a tekinteted -, az iskolák a legjobbak.) A nevezetes professzor az állami gimnáziumban, tíz- vagy húszezer pesti férfi apja, barátja, mentora, tanácsadója, nevelője és egykori osztályfőnöke: Héber tanár úr, mit fog mondani a kisfiúknak a jövendőben, midőn történelemnek, magyar történelemnek tanítják majd e háborút? Fognak-e ragyogni a szemek, tüzesedni a homlokok és dobogni a szívek, mint mostanában, midőn Mátyásról vagy Rákócziról beszél a tanár a kisfiúkhoz? Ki látná még most a történelmet, amelyben élünk és a jövendő lecsillapodott érzelmeit, elfelejtett sebeit!

A csillagok változatlanul ragyognak az éji utas felett. Még nem csillagtalan egyetlen mező sem az égboltozaton, pedig sok kis csillag bandukolt már el a horizontról hátra, a segélyhelyre. Vajon ugyanazon csillagok láthatók Orosz-Lengyelországban, mint a magyar tornyok felett? Itt felkúszik a gondolat, a remény és az emlékezés egy csillagsugáron, és az Ikva mellett, egy rongyos muszka faluban megtalálja-e azt, akihez adresszálva van? Az éj legrégibb telegráfhuzalai, a csillagsugárok hatalmas postát visznek mostanában.

(1915)

-- próza

Nincs hozzászólás to “Krúdy Gyula: Éji út”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)