Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Krúdy Gyula: Ungi berkek

Krúdy Gyula: Ungi berkek

1 október 2016

krudy 1878-1933Zúgnak-e még az ungi berkek? – ha zúgnak is, másként zúgnak, mint régen. A Rákóczi-vitézek a homokban alusznak, és minden elmúlott. Az ungi berkekben az árulkodó szél a takaró gallyakat nem rejtőzködő kurucokról hajtja félre – csak zúg a szél, amúgy bolondjában. Én e tájon jártam, és egy történetet találtam. Tegnap vagy tegnapelőtt – vagy nemrégen azelőtt történt; éppen kocsin mentünk arra, ahol az útszélen egy roskadt és igen szomorú, régi ház álldogált. Éppen olyan vén, mint az országút, vagy talán még vénebb. A tetejét elhordta a szél, oszlopos tornácán bokrok nőttek, ajtaját, ablakát jó emberek elhurcolták. Ki lakott itt? Miért lakatlan a ház, hol egykor tán víg élet volt?
Itt Mátyás lakott és szolgája. Mátyás egy zordon kisnemes volt; szolgája Csiga, a rém lusta ember – pajtás, ha régi krónikákban olvassz róluk, jegyezd meg, és gyűrd be a lapot.

Itten egykor víg élet volt, a Mátyás idejében. Az udvarház tetején a szélkakas csikorgott, és a konyha körül fülét hegyezve üldögélt a házőrző kuvasz. Tyúkok kapargáltak a georgínabokrok alatt, és a nyitott kapun úri hintók gördültek be.
Majd jött egy ősz – a nyárfák a ház körül nagyon sárgák lettek, és a patak a kert alatt oly melankóliával folydogált, mint egy öreg élet. Az udvarházba hintók nem tértek be, és a süvöltő őszi szélben, suhogó esőben a szélkakas élesen csikorgott. Mátyás úr az avart járta, és görbe botjával piszkálta a leveleket. Akkor már nagyon öreg volt, fehér szakálla mellét verte, és dolmánya megzöldült a régiségtől, mert szegény is lett. Csiga gondozta őt, amennyire a lusta Csigától ez tellett. A gaz felverte az udvart, eső befolyt a szobába, és az utolsó macska egy vasárnapi napon elszökött a háztól.
Egy alkonyaton vendég érkezett a házhoz. Az öreg Mátyás az ámbituson üldögélt, és ernyős lámpánál megsárgult újságokat levelezett. A kakukkos óra mélán ketyegett feje felett, a sárga nyárfákról a kemény levelek halk nesszel fordultak le a fűre.
Világos, langyos őszi este.
A vendég bejött a kapun, és lassú lépésekkel közeledett. Szikár, egyenes öregúr volt – a szomorú arcú öregurak fajtájából, akiket sok bú és bánat ért fehér korukban, ám fekete szemében egy húszéves ifjú szenvedélyessége és ifjúsága lobogott.
Az ámbitus lépcsőjén lassan feljött. Mátyás úr felemelte a fejét, és meghökkenve nézett a jövevényre. Tétovázva, kissé ijedten közeledett felé.
– Emlékszik még rám? – kérdé az öregúr. – Fiatal korunkban jóbarátok voltunk, sokat együtt voltunk; persze azóta megöregedtünk.
Mátyás magas, ráncos homlokát megsimította, és maga elé meredt.
– Régen?… Olyan ismerős nekem, uram. Hol jár erre? Mit csinált azóta… Üljön le.
Az öregúr szelíden nézett Mátyás úrra, aki zavartan tekintett az udvarra.
– Ugyan hol mászkál Csiga? Persze, mi elszoktunk a vendéglátástól! – mormogta.
– Régebben víg cimbora volt, Mátyás úr. Jurátus korában a cigány csak mindig muzsikált, és a szép leányok annyi bukétát kaptak, amennyit azóta se.
Mátyás úr mosolygott.
– A szép leányok és a cigány… Nagyon régi dolgok. – Hirtelen fontoskodva hajolt előre. – De egyszer vége lett, mert kiütött a forradalom, és elmentünk honvédnek. Ön is?…
Az öregúr bólintott.
– Hogyne? Hát nem emlékszik? A vörössapkásoknál szolgáltunk, és az isaszegi erdőben kötöttünk barátságot, amikor ön megsebesült, és én ápoltam.
Mátyás úr homlokát dörzsölgette, és karikás, kék szemét kutatólag függesztette az esti vendégre.
– Akkor nagyon közel voltam a másvilághoz – mormogta halkan. – Keresztülfúrt egy bolond golyó. Csakugyan mellettem volt ön akkor. Ahogy belépett, mindjárt ráismertem, a szeme a régi tűzben ég, mintha semmi sem múlt volna el azóta.
Az öregúr mozdulatlanul ült helyén.
– Beszéljen valamit, hogy élt azóta? Mi történt? Érdemes volt élni? – Halkan mondta ezt, és az ernyős lámpát az asztal közepére tette, hogy a fény Mátyás úr arcába essen.
Mátyás úr öreg, ráncos kezeit egymásba fonta, és félig lehunyta a szemét.
– Különös, hogy ön kérdez engem, de én mégis felelek. A háború után bujdostam erdőkben, falvakban és pusztaságokban. Sokszor nagy veszedelemben forogtam, és e szomorú években, midőn a börtön és a bitófa fenyegetett, sokszor gondoltam a halálra. De a halál elkerült. Egy puszta szigetre vettem be magam a Duna közepén. Ott éltem, és onnan nem mozdultam, amíg csöndesebb idők következtek. Akkor kezembe vettem a vándorbotot, és elindultam hazafelé. Nem tudtam, hogy élnek-e, halnak-e azok a jó öreg emberek, akiket szerettem. Egy ilyen estve érkeztem haza… Éppen ilyen csendes és bús őszi idő volt, csakhogy még világosabb. És ilyen volt minden. A gaz benőtte az udvart, az eső befolyt tán a házba, és kóbor kutyák bitangoltak az udvaron. A szél egy varjúfészket lógat a nyárfán, amit én kisfiú koromban ültettem.
Beléptem az udvarra, sehol sem találtam senkit, mindenütt kopár csend, elhagyatottság, por és szúette bútorok. A ház végében ült egy öregasszony. Megismertem, a dajkám volt valamikor, de ő nem ismert meg. Meg se mozdult a gerendáról, amelyen ült, és varrogatott valami férfiruhát. A vénasszony neve se jutott eszembe. Ha tán nevén szólítom, akkor megmozdul, és tán rám ismer. Továbbmentem az elvadult kertbe. A domboldalon óriási sárga tökök ragyogtak az alkonyi napban: ez volt minden növényzet a kertben. És a tökök között, a porban egy rongyos bekecsű öregember ült: az apám. Talán éppen úgy festett, mint én mostan… (De mégis másképp.) Megszólítottam, akkor mosolygott, és a sárga tökökre mutatott: “Ugye, szépen nőnek? Nemsokára akkorák lesznek, hogy meg se lehet őket mozdítani!” A sárga tökök valóban óriásiak voltak, és kérkedve ragyogtak zöld leveleik között, mintha hozzám szóltak volna: “Mi, mi vettük el az apád eszét! A tiedet is elvesszük, ha itt maradsz!” Abban az időben sokan voltak olyanok, akik a tök növését lesték, mert egyebet nem csinálhattak. Az anyám után nem is mertem kérdezősködni, úgysem felelt volna senki. Mielőtt elbúcsúztam volna a szülei háztól, próbáltam az apámmal beszélni. De mikor megmondtam neki, hogy ki vagyok, felugrott a porból, és kereket oldott. Elrejtőzött az erdőben, és nem lehetett onnan kicsalogatni. A vén dajka az apám ruháit varrogatta a gerenda szélén, fel se pillantott, mikor mellette elhaladtam. Elmentem… Erre – felfelé az országúton, és a hegyről sokáig néztem a roskadt udvarházra, és szerencsétlen lakóin gondolkoztam.
Erre – felfelé…
Mátyás úr egyszerre elhallgatott, és ijedten nézett körül. Az ősz vendég még mindig mozdulatlanul ült szemben véle, és szenvedélyes barna szemei ragyogtak.
– És aztán, tovább? – kérdé az öregúr.
Mátyás e keserű visszaemlékezések alatt lehorgasztotta a fejét, és csapzott, fehér haja homlokába hullott. Remegő hangon folytatta:
– Aztán? Évek múltak, és én asszonnyal jöttem ide vissza, amikor mindenki a föld alá költözött, akik addig itten éltek. Sok év után, mert a sárga tökök még sokáig nőttek óriásokká, és vén dajkám a gerenda szélén mindig varrogatott. Mikor az asszonnyal idejöttem, már akkor minden csendes volt… Külföldön kóboroltam, és külföldön nősültem. Egy szőke és német nő volt a választottam. Igen szegény volt, igen szegény voltam én is – kézimunkával kerestük a kenyerünket -, éppen egymáshoz illettünk.
Ám csak addig, amíg idejöttünk. Mert ez szép vagyon volt, az én hajam deresedett, nőm pedig szép volt és ifjú. Kapumat kinyitottam, hogy mindenki idejöjjön, aki csudálni akarja nőmet, és poharat akar üríteni velem. Hahó! A hintók jöttek, és a víg cimborák itt nyüzsögtek. Az udvaron akkor rózsák nyíltak, és a vaddal dús erdő puskaropogástól visszhangzott. Víg élet volt az! Szőke asszonyom a víg cimborák kedvéért magyarul is megtanult; most is hallom hangját, ahogy a poharak összecsendültek, és a cigány tust húzott: “Éljen a haza!” – Ezt kiáltotta, és én voltam a legboldogabb ember. Csak néha, borús éjjeleken kísértett a gondolat, hogy gyermekünk nem volt. Akinek örülni lehetne, aki a víg cimborákat innen elzavarná, és csendessé és boldoggá tenné a vén udvarházat.
És tán ez volt az oka, tán a víg cimborák, hogy szőke asszonyomtól, akivel a szegénység kenyerét egykor boldogan ettük, elhidegültem. És ő is. Míg egy napon titkon elhagyta házamat. Hogy kivel ment el, hová repült a szőke nő: sohase próbáltam megtudni. Kapumat bezártam, és az udvar rózsáit leszaggattam. A víg cimborák ezentúl hiába zörgettek ajtómon: öreg inasommal tüzeltünk a téli estéken, és nyáron sárga tököt ültettünk a homokos domboldalba. Sárga tököt… Az élet így ment simán, események nélkül. Télen tüzeltünk, nyáron óriássá neveltük a sárga tököket.
Most már nincs semmi… semmi…
Amíg az öregúr beszélt, fejét mellére csüggesztette, és hangja mindig halkabb lett.
– Most már nagyon öreg is vagyok… – mormogta lassan. – Senkim és semmim sincs. Az életem elmúlt. Utánam nem jön senki. Boldogtalan voltam.
A szék karjára ejtette ősz fejét, és nagyot hallgatott. Az ismeretlen egy pillanatig még várt, hogy tán szólani fog. – De az öregúr hallgatott. Az ismeretlen csendesen felemelkedett, és az egyhangúan ketyegő kakukkos órához lépett. Megállította a mutatóját, mielőtt az óra nyolcat ütött volna. Aztán eloltotta az asztalon álló lámpát, és lassú lépésekkel lement az ámbitus lépcsőjén, majd elhagyta a házat.
Csiga, a rém lusta inas egy félóra múlva megjelent az ámbituson, hogy vacsorázni hívja urát, de hiába költögette.

Kocsink lassan haladt a lejtős országúton, az ungi berkek zúgtak a hegyoldalokban, és a roskadt, vén udvarház elmaradt mögöttünk. A történetet útitársam mesélte el, és hozzátette, hogy az esti látogató bizonyosan a halál volt

-- próza

Nincs hozzászólás to “Krúdy Gyula: Ungi berkek”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)