Lázár Ervin: A bajnok

27 november 2011

Hogy a faluból hazajusson Rácpácegresre, el kellett mennie a grófi kastély parkja mellett. Magas, kovácsoltvas kerítés övezte a parkot, s ráadásul még egy szögletesre nyírt örökzöld sövény is, jó magas. Így aztán csak hallotta, hogy nagyon vidáman vannak odabent, lányhangok csilingeltek, kiáltások csattantak, tapsok.

Meresztette a szemét, hátha lát is valamit, de csak néhány fehér villanás szüremlett át az élősövény ritkásabb foltjain.

Beugrott a kerítés melletti árokba, a bokrok tövén talált egy kutyajárta rést, leguggolt, bámult befelé.

Tarkaruhás csoport egy homokgödör körül, előttük valami állványféle, most befut a képbe egy hófehér sportöltözékes fiú, igen, a gróf kisebbik fia, elrugaszkodik a földtől és átlendül az állványon keresztbe tett léc fölött. Taps csattan, a grófgyerek föláll a homokban és győzedel­mesen az ég felé lendíti a karját.

Hötöle hasalt az árokban, a kerítés drótja megérintette az arcát.

Most egy másik fiú próbálkozott odabent, de sikertelenül, leverte a lécet. Nevetés bugybo­rékolt, vidám megjegyzések röpködtek, egy fehér kesztyűs inas fölemelte a lécet a homokból és visszahelyezte az állványra, a kárvallott újra nekifutott, de megint csak leverte.

Az inas kérdezett valamit a grófgyerektől, bólintott, matatott az állványon, egy csavarós szerkezettel emelte a magasságot. A fiú nekifutott, de ezzel már ő sem tudott megbirkózni, a léccel együtt huppant a homokba.

Látszott, ezzel véget ért a magasugró verseny, de Hötöle nem mozdult a rés mellől. Vajon ő át tudná-e ugrani? Igazított a testtartásán, mert egy hantdarab nagyon nyomta a térdét.

Közben odabent az atlétadresszbe öltözött fiúk új versenybe kezdtek. Gyerekfej nagyságú, fekete golyót szorítottak a vállgödrükbe, előredőltek, meglendítették a lábukat, és egy erőteljes lépés után kilökték a golyót. A zsivajból, nevetésből érzékelhette Hötöle, hogy kicsire vagy nagyra sikerült a dobás, mert látni nem látta, a nézők eltakarták előle a súlydobópályát.

Lassan besötétedett. Az ifjak odabent abbahagyták a játékot, kis csoportokba verődve, zajosan elvonultak a kastély felé.

Homály és csend hullott a grófi kertre. A fehér kesztyűs inas elfektette a magasugróállványt a homokgödör mellett, összeszedett néhány holmit és ő is elment.

Most már hazamehetsz – mondta magának Hötöle -, de meg sem mozdult, mintha oda­szorította volna valami az árokpartra.

A kastélykertben megszólalt egy füleskuvik, éles kú betűi sejtelmesen zengtek a homályban.

Hötöle fölkelt, leporolta magát. Átmászott a kerítésen, átbújt az élősövény kutyajárta résén. Bent volt a parkban. Meztelen talpa érzékelte, hogy ez másfajta „gyöp”, mint amilyenen odahaza szokott járni. Ebben biztos nincs királydinnye. De ezzel most senki más nem törődött, csak a talpa. Odament a homokgödörhöz, fölállította a magasugróállványt. A fűben megtalálta a háromélű lécet is. Látta, a léctartók ugyanannál a magasságnál állnak, amit már senki sem tudott átugrani. Egy kicsit megijedt, éppen a homloka magasságáig ért. Na, Hötöle! – biztatta magát. Szemét a lécre szegezve hátrált. Amikor a magasugróállvány már majdnem eltűnt a félhomályban, megállt, összeszorította a fogát, a kezét erősen ökölbe zárta. Nekifutott, és már futás közben érezte, hogy menni fog, ellazult, ugrott. A bal sarka érintette a lécet, de olyan finoman, hogy éppen csak megrezdült, nem esett le, de kopogó hangja fölerősödött a csendben. A füleskuvik elhallgatott a zajra.

Hötöle fölállt, és ugyanúgy, ahogy a grófgyerek, magasra csapta a karját.

Odament a súlydobókörhöz, akkor már nagyon sötét volt, kereste a vasgolyót, de nem találta, hiába ereszkedett négykézlábra.

A füleskuvik újra megszólalt, és a kastély mellett, a bokrok takarásában fölugatott egy kutya. Hötöle görnyedten futott az élősövény felé, átbújt a résen, átmászott a kerítésen és diadalmasan eliramodott Rácpácegres felé. Az utca két oldalán vadul ugattak a kutyák.

A rövidebbik utat választotta a Sió-parti erdőkön keresztül. Feszítette az öröm, nem tudott lépésben menni, futott hazáig. A bognárműhely mellett vannak alkalmas lécek. Két olyasféle talpat kell összeeszkábálnia, amilyenbe a karácsonyfát állítják. Futott. Talpa csattogása diadalmasan riogatta a sötét erdő rejtelmes neszeit. Dehogy félt Hötöle a sötétségtől! Tőle féljen a sötétség! Majd egy nádat tesz rajta keresztbe, van a jégveremben elég.

A rácpácegresiek egy kicsit bolondnak nézték mindig, a fene se törődött hát vele, hogy mit csinál. Faragott. Olyasféle állványt fabrikált, amilyent a grófi kertben látott. Lyukakat fúrt bele, s az öreganyja szabócentije segítségével ráírta a magasság pontos méretét.

– Mit csinálsz, te Isten átka? – kérdezte tőle az öreganyja, a hangjában féltés meg túlcsorduló szeretet, mert mi tagadás, ezt az unokáját szerette legjobban.

– Fölugrok az égbe – nevetgérezett Hötöle.

Na, a fene egyen meg, akármit is csinálsz, sikerüljön, gondolta magában Csótár Rozál, és a tekintetével megsimogatta az unokáját, ezt a gyereknek túl csontos, túl szikár alakot.

Csótár Rozál úgy gondolta, hogy ő a felelős ezért a fura soványságért, a bunkós térdért, bökős bokáért, a kemény, szúrós vállért. Hötölét hetedik gyereknek szülte a lánya, Csótár Rozál majd elsüllyedt a szégyentől. Hat még csak hagyján, de hét, te jó Isten! Mi vagy te, anyakoca, förmedt a lányára, s ahogy a lánya elment részest kapálni s ő egyedül maradt otthon a kisebb gyerekekkel meg a csecsemővel, letérdelt a tövissel koszorúzott szívű Jézus-kép elé és elmélyülten imádkozott, előre is Isten bocsánatát kérve a tettre, amelyre elszánta magát.

Hideg vizet töltött a fateknőbe, a porontyot kihámozta a kisingből meg a ringy-rongy pelenkából, s zsupsz, bele a hideg vízbe. A gyerek sziszegve beszívta a levegőt, ijedten nézett, Csótár Rozál azt gondolta, keserves bömbölést kell hallgatnia, de nem, a csecsemő meg se mukkant, csak valahogy úgy nézett… úgy, hogy nna! Az öregasszony nem állta a tekintetét.

– Hiába nézöl, nem köllő te senkinek. Csak aggságnak születtél, kenyérpusztítónak.

És locsolgatta rá a hideg vizet.

Így cselekedett a második meg a harmadik napon is. Most már rá mert nézni az elkékülő szájacskára.

– Nem lázas ez a gyerek? – kérdezte este a lányát.

– Miért volna?

A gyerek hangosan cuppogva szopott, egyébre se volt gondja.

– Mi a fenébű vagy te, hogy meg se kottyan a hideg víz – mondta neki másnap fürdetés közben, és még a fejét is belenyomta a kútról frissen hozott vízbe.

A gyerek fölbukkant a víz alól, prüsszentett, és fogatlan ínye teljes szélességében kivillant, ahogy az öreganyjára nevetett.

– Te! Te azt hiszed, hogy játszok veled?!

A gyerek még jobban nevetett, Csótár Rozál kikapta a vízből, magához szorította, és kitört belőle a sírás. A Jézus-kép elé lépett, fölemelte a csecsemőt.

– Kérlek, segítsd őt mindenben – mondta.

A magasugró mérce, ha nem volt is szabályos, de a célnak megfelelt. Hötöle egy nádat tett rajta keresztbe, és nekikezdett az ugrálásnak. Eleinte nevették, de ahogy hétről hétre növekedett az átugrott magasság, úgy fonnyadtak el a mosolyok. Persze megpróbálkoztak többen az ugrással, gyerekek, legények, még egy-két fölnőtt is, de Hötölének nyomába sem értek.

Így volt aztán a súlylökéssel is, pedig mindenki azt gondolta, hogy a nagydarab idősebb fiúk, a két zsákot bíró legények messzebbre dobják a vasgolyót, mint ez a csupacsont Hötöle. De nem, ebben is ő volt a legjobb. Más alkalmatos vasgolyó híján a hídmázsa ellensúlyát csavarta le, azzal versenyeztek. Tehette nyugodtan, még haza is vihette esténként a súlygolyót, bolond idők jártak akkoriban, nem volt szükség a hídmázsa használatára. Háború volt. Távolról már lehetett hallani az ágyúdörgést, közeledett a front Rácpácegreshez, az ég alján éjszakánként ideges fények villogtak.

Szelíd, késő őszi nap kora délutánján özönlötték el a pusztát az idegen katonák. Szürkében voltak, füles sapkákban. Mentek házról házra, lakásról lakásra. Kutattak.

Az ellensúly volt az oka. Ott hevert a kászli meg a ruhásszekrény között a földön. Egyik katona észrevette, csattant a hangja, kattogott a fegyverek závárja. Valamennyiüket a falhoz parancsolták, kezek fönn. Az egyik szürkeruhás odaóvakodott, megfogta a súlyt, mint a hímestojást. Aha, azt hiszik, gránát.

– Az csak egy… – magyarázta volna Hötöle, de egy fegyvercső mellbe lökte. Kuss!

A katona az asztalra tette a gyanús szerkezetet, hosszasan nézték. Egy lyuk benne, csavar­menettel. Mi a szösz lehet ez?

Hötöle újra magyarázni kezdte, most már hagyták. A tiszt kapiskálni kezdte, miről van szó.

– Te? – mutatott hitetlenkedve Hötölére. Épp ez a vékony gyerek dob súlyt. Mutogatott, menjünk ki, mutasd meg.

Hötöle fogta a súlyt, kiment. A katonák utána. Kialakult a félkör. Középen Hötöle a váll­gödrébe szorította a súlyt, előredőlt, lendített a lábával. Röpült a golyó. No nézd csak, a fene se nézte volna ki belőle. A tiszt kézbe vette a golyót, méregette a távolságot, mintha dobni akarna, aztán mégse mert. A végén még kiderülne, hogy nem tud akkorát, mint ez a vézna kölyök. Az arca kipirult. Elkiáltotta magát.

– Anszur!

A katonák továbbadták. Anszur, Anszur – zengett a házak között. Egy hatalmas termetű katona közeledett a magtár felől. Ő volt Anszur. A tiszt izgatottan beszélt neki, hol a golyóra, hol meg Hötölére mutatott. Anszur bólintott, kézbe fogta a golyót, elhajította. A tiszt arca földerült. Ahol a golyó leesett, földbe szúrtak egy ágdarabot. Diadalmasan nézték Hötölét. Te jössz.

Hötöle összeszedte magát. Nyögött bele, ahogy eldobta a golyót. Jó méterrel távolabb esett le, mint Anszur dobása. Szigorodtak az arcok. Megint Anszur dobott. S mivel nem sikerült, újra ő. Hiába. A tiszt új vállalkozót keresett, nézte a katonáit. Előállt egy széle, hossza egy legény, de ő még Anszurt sem tudta fölülmúlni, nemhogy Hötölét.

Hötöle meg mutogatni kezdett. Még senki nem értette, mit akar, a magyarok se, amikor az öreganyja idegesen rászólt.

– Hallgass már! Eridj onnan!

De nem hallgatott, magyarázott kézzel-lábbal. Na igen! Hogy tud magasugrani is.

A magasugróállvány fölvillanyozta a katonákat. Látszott rajtuk, van köztük valaki, aki ebben bajnok. Egy Nurap nevű volt, lenge, szép szál fiú. Nekivetkőztek a csípős hidegben. Gatyára. Nurapon kék gatya volt, és kék atlétatrikó. Hötöle klottgatyában volt, és fehér ingben.

Az alacsonyabb magasságokat könnyedén ugrották mindketten. De azt, amelyik éppen akkora volt, mint Hötöle, Nurap nem tudta átugrani. Pedig a két szokásos javítás helyett ötször is nekifutott.

A tiszt homlokán árnyékok, a száját összeszorította.

Szúrós pillantást vetett Nurapra, s intett Hötölének, hogy hazamehet.

Tündökölt a rácpácegresiek visszafojtott mosolya. Ez a Hötöle! Ki gondolta volna?! Most megmutatta nekik. Ekkor a katonák között izgatott szóváltás kezdődött. Bugyborékoltak. S közben egy név: Talit. Talit, Talit, Talit.

– Hé! – integetett a tiszt Hötölének. Mutatta, hogy jöjjön vissza.

Lassan kiderült, mit akarnak. Még egy versenyt. Futást. Táv: egyszer körülfutni a csikókarámot. Ez volt az ellenfél. Ez a Talit nevű. A katonák vigyorogtak. Látszott, Talit nem akárki. Talán futóbajnok volt odahaza.

Talit erős iramban kezdett, de Hötölét nem tudta lerázni, szorosan a nyomában maradt. Ha addig élek, se hagysz le – motyogta magában Hötöle. Nehéz lesz, az egyszer biztos. Ez a Talit nagyon tud futni. A kútnál még erősített is, Hötölének minden erejét össze kellett szednie, hogy le ne maradjon. Futott. Megkerülték a karám rövidebb oldalát, a túlsó oldalon már a célegyenesben voltak. Hötöle érezte, ha akarná, már most meg tudná előzni Talitot, de várt vele. Majd a végén. Hallotta, hogy a rácpácegresiek hangos biztatásban törnek ki, kiáltoztak a katonák is. Na, még húsz méter a cél. Hötöle nekilendült, egyre közeledett Talithoz, de ekkor a tiszt a nyakában lógó géppisztolyból egy rövid sorozatot engedett Hötöle mellébe. Hat golyó, hat piros virág nyílt Hötöle mellén a fehér ingen. Elhallgattak a szurkolók. Síri csend lett. Most… Összeesik. De nem, a vérző mellű Hötöle lendülete nem tört meg, négy hosszú lépéssel beérte Talitot, és elsőnek ért célba. Megállt, a szeme már homályos volt. Összeesett. Az inge csupa vér. Mindenki döbbenten állt, a katonák is.

A tiszt rekedt parancsszavakat köpdösött maga elé. Fölugráltak a teherautójukra, elzúgtak.

Dermedt kör a halott körül. Csótár Rozál értetlenül, szürke arccal nézi az unokáját, odamegy, letérdel mellé.

– Mit csinálsz?! Te! Mit csináltál?!

Megrázza a testet, Hötöle feje elfordul, leesik az álla. Az öregasszony felnyalábolja a testet, többen is készségesen odaugranak.

– Segítünk, Rozi néném.

Dühösen rájuk rivall:

– Menjetek innen!

Viszi a testet. Tisztes távolból követik. Nem hazafelé megy. A kút felé. Belefekteti Hötölét az itatóvályú jéghideg vizébe. Kigombolja az ingét. Bal keze a gyerek feje alatt, a jobbal locsolgatja a vizet a hat sebre. Végigsimítja a fiú mellét, ujja hegyével megérinti a sebeket. De hiszen nincs is rajta seb. Most, hogy az öregasszony lemosta a fiú melléről a vért, úgy látszik, mintha nem volna rajta seb. Szotyori István közelebb hajol. Már mondaná, hogy „iszen ezen nincs seb”, de nincs rá idő, mert Hötöle becsukja a száját, kinyitja a bal szemét. Hamiskásan néz az öreganyjára. Aztán kinyitja a másik szemét is, nevet. Fölül, a markát a szája elé tartja, és mintha cseresznyemag volna, hat géppisztolygolyót köp bele.

– Na, hogy a fene evett vóna meg – kiabál az öregasszony, magához szorítja az unokáját, s most, amikor már semmi értelme, hangosan sírni kezd.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Lázár Ervin: A bajnok”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)