Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Lengyel József: Nyírfa

Lengyel József: Nyírfa

Nyírfa mindig kell itt, télen, nyáron. A nyáron döntött nyírfáról rögtön le kell hántani a nedves kérget, s akkor kiszárad, csonttá keményedik, és a legjobb kocsirúd, kerék, küllő, szántalp lesz belőle – hisz a szán tisztára fából készül, egyetlen szege sincs vasból. A fenyőkádak abroncsa nyírvessző. A kéregből szurkot főznek, és alágyújtónak sincs jobb, mint a nyírfa kérge; százszor többet ér, mint a papír. Kevés is a papír, de egy darab kérget akármikor letéphet az ember a nyír törzséről, és ég az esőben, hóban, szél el nem oltja… Ha pedig a kéregből gondosan kifaragják a törzset, törhetetlen edény fala lesz belőle; az erdőjáró, mezőn dolgozó ember legjobb útitársa. Nyírfából készülnek a sítalpak. A favágó erdőn mentében minden nyírfa tetejét megnézi. Ha a fa koronája egy helyen ágazik három vagy négy felé, abból petrencéző, szénagyűjtő villát tud csinálni; nagyon szükséges szerszám ez a gazdaságban. Évszázadok óta, évezredek óta, sok minden készül nyírfából, a seprűtől a puskaagyig. Csak a katonákat nem verik már vesszőfuttatva – erre már nem kell nyírfaág.
Tüzelőnek is igen jó. Sok meleget ad, tiszta, és sokáig ég. De még döntéskor meg kell nyesni a kérgét, vagy szét kell hasogatni a törzset, mert különben nem szárad ki, hanem rohad. Fél év se kell hozzá, hogy fája elkorhadjon. Két év múltán pedig a szinte friss, érintetlen kéreg alatt már csak reves, pépszerű porhanyós pudva marad. De ezt csak akkor vesszük észre, ha fejszével belecsapunk. Még a frissen vágott nyírfa is jobban ég, mint az ilyen rönk. A kéreg azonban még földbe ásva se rohad el, évtizedekig ép marad.
Legjobb kora tavasszal vágni a fát, mikor az ember már érzi a hátán a napmeleget, de egy-egy szélroham még hópelyheket hint az avarra. Ilyenkor hidegből is, melegből is éppen annyi van, amennyi a favágónak kell. Télen a nehéz ruhában izzad a háta – a lába meg fázik. Nyáron kínozza a könyörtelen forróság, és mégse dobhatja le a felesleges ruhát, mert a szúnyog, moska (más néven: csípős muslinca) és a bögöly eszi-csípi, nem hagyja élni az embert.
Igen, tavasszal jó fát dönteni, mikor még nem indult meg a nyírfa leve. Egy hétig vagy többig csak egyre döntöd a fákat. Szétfűrészelni, hasogatni pedig akkor kezded, mikor már folyik a nyírfalé. Még akkor is hidegek a kora tavaszi, hóolvadás utáni, a rügyezés előtti napok. Amint rügyezni kezd a fa, a nedv csurgása megszűnik.

Érteni kell, hogyan reped és hol reped a fa. De sok vén törzsről még hozzáértő kézben is visszapattan a fejsze. Akkor nehéz fasulyokkal jól megválasztott helyen kell a vasat a fába verni, egész a fejsze fokáig. (A fejszenyél: nyírfa. A sulyok is nyírfa. Ott az erdőben nagyolja ki fejszéjével a favágó, mielőtt a hasogatáshoz fogna.) Végre ropogni kezd, reped, szétroppan a törzs. De addigra az embernek a szíve, mintha a torkán akarna kiugrani.
Nagy mélyet lélegzik ekkor a favágó, pihen egy percig, lecsendesíti szívét. A levegő, mely a szívet csendesíti, teli van a nemrég olvadt hó, nedves föld és a napsugártól felmelegedett avar szagával.
Sietni nem kell. Nincs értelme. Az erő gyorsabban elfogy, mint a hosszú tavaszi nap. Siessenek a fiatalok: őket még messzi út képe csalogatja.
Az öreg nyírfának a nagyhajas lombja a legszebb, és mikor ledöntik, igen nagy sóhajtással zuhan a földre. A törzse ragyás, vastag kérgű, erdőégéstől és saját korától fekete és mohos. Rostjai egymásba fonódtak-fondorodtak -, íme ezért pattan róla vissza a fejsze. De ilyen kell, mert ennek a fája nagyobb meleget ad és kiadósabb; egy törzsből sok szép ölfa lesz. Aki fiatal és magabízó: öreg fába vágja a fejszéjét.
A fiatal nyírfa könnyen enged a fejsze élének. Gyenge testének rostjai párhuzamosak. Csakhogy kevesebb meleget ad, és tulajdonképp több vele a vesződség, mivel sok ágat kell lenyesni róla, sok a bajmolódás, mire egy csomóba hordjuk. Igaz, nem kíván egy-egy csapásba olyan nagy erőfeszítést. Ezért az öregemberek fiatal nyírfákat döntenek, sima, fehér kérgű sudarakat. A kéreg selyemnél is finomabb; felső hártyarétege hamvas, fehér-zöld, mint a napkelte előtti ég, alatta rózsaszín-fehér a következő réteg, mint az ifjú, telt, feszülő emberi test. A fiatal nyírfának a sudara a legszebb, és mikor ledől, egyetlen tompa ütéssel csap az álnok földre.
Öreg a fiatalt, fiatal az öreget irtja. Ám az öreg kicsit sajnálja a még fiatal, növendék nyírfát, legalábbis míg az első csapást méri fejszéjével a sudár szűzbe.
A fiatalember, a siető, haragszik a csontos, csúnya, makacs, kemény – de sok meleget adó ragyás kérgű törzsre, és ha elkészült vele, lábával még odább is löki. De mikor nyírfalevet akarnak inni, öreg és fiatal egyaránt vén fát lékel. Mert csak vén fából csurog bőven a nedv.

Nyírfaleve és kenyér a favágó ebédje. A kenyér fekete, ám a nyírfa leve tisztább mindennél a világon. Még szem se érintette soha. És ez a fejszecsapástól megeredt forrás édes és hideg. A hideg italtól a favágónak egy percre kedve támad tüzet rakni, és melegedni. De hitvány az a favágó, aki tűznél melegszik. “Ha ősszel fázol, fűrészelj, ha télen fázol, fűts” – morogja tavasszal is az egyedül dolgozó ember ezt a magányosságban, magának kigondolt bölcsességét…
Sietni ugyan nem kell, de üldögélni se jó. Nehéz munka a favágás, de bizakodó munka – hisz íme még csak tavasz van, és mi már a jövő télről gondoskodunk… A fejsze melegíti a favágót, aki bízik benne, hogy lesz tűzhely, ahol majd melegszik, lesz nyírfalevélszag a gőzpárás fürdőben, ahol vörösen izzik a kő. Bízik benne, hogy egyedülléte se örök egyedüllét. A téli estékre vágyakozik, ahol majd az életről fog gondolkozni, mely kemény, mint a fekete vén törzs, és szép, mint a fiatal nyírfák sudara.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Lengyel József: Nyírfa”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)