Lengyel Géza: Úton

30 április 2012

Friss, téli reggel volt, hideg és tiszta, fönt a fákon már napsugarak táncoltak. A kis állomási szobában ketten voltak, Gábori meg a felesége. Várták a pesti gyorsvonatot. :Gábori álmosan pislogott a fehér vidékre, az asszony vidáman nézdegélt.
– Most újra utazunk – mondotta ragyogó szemekkel.
Gábori felnyitotta a szemét és nagyon egyszerűen mondotta:
– Igen, újra.
Az asszony szemrehányóan figyelmeztette rá, hogy mit jelent az utazás. Hogy az első útjuk a nászút volt, amikor szédülve és rózsaszínűen szálltak a piros párnák közé. Azután visszajöttek, még minidig mámorban és hat hónapig éltek elvonulva a bakonyvári Fő utcán. Most fölmennek, megnézni a pesti világot, színházba járni, vásárolni. És Gáborinak egy-két üzletét kell megsürgetnie a minisztériumban. Gábori tehát az osztálytanácsosra gondolt, míg az asszonyban a nászút emlékei ébredtek fel.
Nagy robajjal megnyílt az ajtó. Két fiskális jött be, meg az öreg Naszódi doktor. A férfiak hangos örömmel üdvözölték egymást – ők is Budapestre utaztak – az asszony kedvesen, barátságosan mosolygott és tíz perc múlva a vonaton szorongtak a forrón fűtött folyosón. Az ablakok mögül rosszindulatú szemek meredtek rájuk. Végre bebotorkáltak egy kupéba. Már ketten ültek ott, a szűk ketrec egyszerre megtelt.
Az asszony bátortalanul nézett körül:
– De fiam, hiszen ez második osztály.
Gábori nevetett:
– Hát persze, hogy az. Hová gondolsz? Nem vagyunk már nászúton.
Naszódi doktor hangosan hahotázott. Már maga alá gyűrte bundáját és már kezében volt a kártya. Rászólt Gáborira:
– Van már egy esztendeje, Laci, hogy nem játszottunk. De most kipótoljuk. Van időnk Pestig.
Az asszony rémülten figyelte az urát. A férfi nem vette észre a tekintetét, csendesen felelt:
– Hogyne, Gyuri bácsi. Nagyon szívesen.
Megnyúlt az asszony arca, kis szájszögletei lefelé húzódtak és puha, tömött hajfonatai oldalt billentek. Naszódi már osztotta a kártyát négyfelé. Az egyik fiskális visszautasította.
– Nem játszom, sose szoktam.
Az asszony hálás pillantást vetett rá, az ura közömbösen mondta:
– Akkor hármasban játszunk.
És megindult a játék. Rohant a vidék, végtelen hómezők váltották fel egymást, a kártya csattogott és a kerekek ütötték a taktust. Az asszony meghúzódott az ülés zugában, a tekintete az urát kereste, körülvette kutatón, lankadó reménnyel és várt egy meleg pillantást, egy gyöngéd mosolyt, ami azt jelentené:
– Várj egy kicsit, Ilikém. Mindjárt vége és a tiéd leszek.
Hiába. Gábori buzgón figyelte a kártyát és egyetlen ambíciója az volt, hogy az öreg Naszódi elismerje róla:
– No, nem felejtetted még el.
Már vége a félútnak, már a kétségbeesés környékezi az asszonyt.  Tart, egyre tart a végtelen játék. Az asszony nem tud már nyugodtan maradni. Megmozdul, az ura felé hajlik. Gábori nem veszi észre. Zavartan szólal meg:
– Laci kérlek…
Laci nem néz fel a kártyából. De felel:
– Parancsolj, édes.
– Laci, éhes vagyok – mondja az asszony.
A hangja elfúló. Várja, hogy most összedőljön a hómező, megálljon a vonat, de legalábbis rögtön szétrebbenjen a játék.
De nem rebben szét. Gábori most már felnéz és azt mondja:
– Igen, Ili, hisz van étkezőkocsi.
És játszik tovább nyugodtan.
Az asszony rémülten néz körül. Segítséget vár valahonnan. Az ügyvéd, a negyedik, aki nem játszik, megszólal:
– Bizony én is mennék uzsonnázni. Ha parancsolja, nagyságos asszony…
A nagyságos asszony az urára néz, az ura makacs türelemmel játszik tovább. Az asszony rámereszti a szemét és magában hangtalanul kérdezi:
– Hát eleresztene? Fél esztendei házasság után? Magamban? Egy idegen emberrel? Akivel meg is csalhatom.
Gábori mit sem tud ezekről a viharos kérdésekről. Olimpusi nyugalommal oszt és laposan, de melegen rápillantva a feleségére szól:
– Menj édes.
Az asszony összeszorítja az ajkait és válaszol magának:
– Hát vége. Megcsalom. Már szeretőm van.
Nyúl a kesztyűje után és ránéz az ügyvédre. Csak most nézi meg. És a kesztyűjét teszi vissza. Cirmos szőke bajusza van az ügyvédnek, állán kis légyszakáll. Félig már felállt, de nem tudja, mi lesz, jön-e az asszony. Nagyon türelmetlen és borzasztó félszeg és olyan szimpla, hogy még csúnyának se lehet mondani. És félig állva, félig ülve, aggodalmas arccal, összeráncolt homlokkal szól:
– Bizony gyerünk, nagyságos asszony. Már nagyon éhes vagyok.
Az asszony egészen belédől, belésemmisül a bőrpárnákba. Még egyszer ránéz a férfire, aztán mintha a szemével visszadobná a képet. Mint mikor az íztelen ételt kiköpi az ember. És csendesen mondja:
– Nem megyek, ügyvéd úr. A fejem fáj.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

2 Comments to “Lengyel Géza: Úton”

  1. Sajnálom, a fenti novellát nem Lengyel József (1896–1975) írta, nem is a névrokona, Lengyel József (aki hadifogolyként Szibériát is megjárt, és Lengyel Menyhért öccse), hanem Lengyel Géza (1881–1967). A mű Véletlenek c. kötetben (Bp. : A Nyugat kiadása, 1910) jelent meg és Interneten is lelhető http://booksnow2.scholarsportal.info/ebooks/oca5/33/vletleneknovel00lenguoft/vletleneknovel00lenguoft.pdf
    Jó lenne, ha a kitűnő Gondolkodom.hu oldalon Lengyel József egy rövid lírai hangú novellája jelenne meg (pl. Nyírfa http://mek.niif.hu/06400/06408/html/01.htm#3)

  2. Kedves Tatjána!

    Köszönjük szépen az értékes információt! Kijavítottam a szerző nevét.
    Természetesen megjelenhet Lengyel József lírája, de én azt szeretném, ha Ön tenné fel a gondolkodom.hu oldalra, azt, és úgy, ahogy Ön jónak látja. Akár több Lengyel művet is feltehet, az Olvasók bizonyára örülnének neki. A részleteket levélben megbeszéljük.

    Üdvözlettel: Rajnai Lencsés Zsolt

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)