Lengyel Laura: Két asszony

26 február 2012

A jó öreg Gondviselés bosszús ráncokba húzta össze a homlokát:

… Mennyi baj, mennyi sopánkodás…

A férfiak még csak hagyján, de az asszonyokkal már igazán nem lehet boldogulni… Szeretném tudni, mi a manót csináljak a két Kovácsnéval, kik egyre-másra küldik föl hozzám panaszos sóhajtásaikat?…

Kovács Ferenc úr, a jónevű, tehetséges poéta, ezelőtt hat esztendővel erősen udvarolt a szőke, babaarcú Zoltay Erzsinek. A rokonság már amolyan félhivatalos vőlegénynek tekintette. Erzsi az utcán még nem fogódzott karjába, de titokban néhányszor csókolóztak. Kovács Ferenc úr nem volt éppen túlságosan titkolódzó természetű és még a kávéházi kompánia is tudta, hogy a Holdsugár című jeles kis verskötet, Zoltay Erzsi szöszke haját és kék szemét dicsőíti.

A házasságból azonban nem lett semmi. Kovács Ferenc úr túlságosan impresszionista lélek volt. Egy szép téli délután, a véletlen összehozta Horváth Klárával s e délutántól kezdve színte­lennek találta az Erzsi szöszke szépségét, unalmasnak örökös vidámságát, ostobának naivitá­sát, szóval kész volt a tragédia.

A tragédia különben nem volt túlságosan veszedelmes jellegű. Szegény kis Erzsi sokat sírt, nagyon megfogyott, három hétig még a haját sem púderezte és meg akart halni.

Ámde ez csak amolyan átmeneti lelki állapot volt, végre is állandóan és folytonosan nem lehet az ember kétségbeesve. S egy fél esztendő múlva már Kovács Lajos úrral, a székesfőváros egyik tekintélyes, fiatal nagykereskedőjével váltott titokban csókokat.

Ezek a titkos csókok azonban meghozták a kívánt eredményt, az arany karikagyűrűt. A fiatal Kovács Lajos csinos, elmés fiú volt és szecessziós bútorokat vásárolt felesége szalonjába. Erzsi büszkén öltötte kezét vőlegénye karjába, az elvesztett kilókat hamar visszanyerte, a haját pedig még szőkébbre púderezte, mint ezelőtt.

Egy szép tavaszi napon együtt sétált vőlegényével a déli korzón, mikor szembejött velük egy fiatal pár. Karonfogva mentek, mint ők, de míg őt Kovács Lajos tartotta anekdotákkal, a másik párnál a nő beszélt a férfihoz. Világos, hogy azok már házastársak voltak.

A két férfi egyszerre kapta le kalapját, a két nő szeme összevillant egy pillanatra.

Erzsi vőlegénye furcsán mosolygott:

– No ez mégis különös…

– Micsoda különös? – kérdezte a leány kíváncsian.

Kovács úr pár pillanatig gondolkozott, aztán jókedvűen fölvonta vállát:

– Hiszen most már elmondhatom. Tudja egy időben sokat jártam Horváthék házába, talán szerelmes is voltam egy kicsit Klárába. Legalább úgy hittem, míg csak…

– Míg csak… – ismételte a leány.

– Míg csak magát meg nem láttam. Abban a pillanatban azonban tisztában voltam a szívem­mel. Maga vagy senki… és higgye el Erzsi…

Tovább is deklamált volna, de a mama utolérte őket és reájuk szólt, hogy vissza kell fordulni, különben elkésnek az ebédről.

Három hét múlva Erzsi férje karján vonult be a szecessziós szalonba és igen boldognak érezte magát. A Kovács úr anekdotái is változatosabbak lettek, mert most már a borsosabb históriá­kat is föltálalta kedves nejének. A mellett saját külön szobaleánya volt, a férfiak „nagyságos asszonyom”-nak szólították és annyi Kugler-süteményt ehetett, a mennyit csak akart.

Az emberi természet azonban gonosz és hálátlan. Minden boldogságba beleszokik. A bele­szo­kás csak küszöb, innen lépünk be a közömbösségbe. De a közömbösség csak előszoba, mely egyenesen az unalomhoz vezet. Kovács Lajosné lassankint könyv nélkül ismerte a klubbeli históriákat, a „nagyságos asszonyom” sem csiklandozta a fülét, a sok cukrászsüteménytől meg úgy elromlott a foga, hogy szeptemberben kettőt plombíroztatni kellett.

Itt a fogorvos szalonjában, ócska vicclapokat forgatva, jutott először eszébe, hogy az élet utálatos és ő nagyon boldogtalan. Sírni szeretett volna, de semmiféle pozitív baj nem jutott eszébe, csak úgy érezte, hogy szenved, nagyon szenved és félredobta a vicces lapokat, azután nem is bírta bevárni, míg a fogorvos végez ott bent áldozatával, otthagyta a várótermet és kirohant az utcára.

Maga sem tudta, hogyan jutott az Andrássy útra? Ott állt egy könyvesbolt kirakata előtt. Az üzlet kirakatában nagy csomó könyv volt, mindeniknek egy színe, formája, mindegyikre ez volt nyomva: Klára. Írta: Kovács Ferenc.

A szőke asszony a másik pillanatban már bent volt az üzletben.

– Kérem a Kovács Ferenc könyvét, – mondta bíborpiros arccal, mintha valami tiltott dolgot cselekednék.

– A Klárá-t? – kérdezte udvariasan a segéd.

Erzsi asszony bólintott, úgy összeszorult a szíve, hogy képtelen volt szóval válaszolni.

Odahaza a szecessziós szalonban, könnybeborult szemmel nézte a könyvet.

Klára, Klára, – mondta sápadtan, – most már a feleségéről írja a verseket.

Ezt mélységes megbotránkozással és nagy elkeseredéssel konstatálta.

Mikor a vacsoránál, férje megint valami klubbeli históriát akart elmesélni, Erzsi asszony, ki különben négyszemközt szívesen hallgatta férje borsos anekdotáit, vérpiros arccal ugrott föl az asztaltól:

– Utálom már ezt a sok komiszságot! Szégyen! Gyalázat! Azt hiszi, hogy valami orfeumi dámát vett feleségül?!…

Sírva fakadt és alaposan elrontotta a derék nagykereskedő vacsoráját, ki szelíden csitította és alázatosan bocsánatot kért tő1e.

Egy félórai parlamentírozás után Erzsi asszony megbocsátott és újra elfoglalta helyét az asztalfőn, de míg a borjúszeletre citromot facsart, így sóhajtott föl magában.

– Nem, ez az ember nem értett meg engem s nem is fog megérteni soha…

És lopva, egy rajongó pillantást vetett Kovács Ferenc úr verseskönyve felé.

Fájdalom, Kovács Ferenc ur a rajongó pillantásban nem gyönyörködhetett. A poéta egy józsef­városi ház harmadik emeleti lakásán, a hintaszékben cigarettázik, kedves neje szemben ül vele a díványon és a pillantás, mivel végigméri, mindennek nevezhető, csak rajongónak nem.

– Hát csakugyan nem akarod?

– Ugyan kérlek? Én igazán nem értelek. Új ruháról álmodozni, mikor a házbért nem tudom előteremteni.

Klára asszony bosszús megvetéssel nézett végig férjén:

– Igen, mert élhetetlen vagy. A kiadó is becsapott ezzel a Klárá-val. A színdarabod már féléve hever az igazgatónál. Miért nem jársz a nyakára, miért nem sürgeted, zaklatod, fenyegeted, mint a többi…

– Hagyj békét, – mordult föl a szerencsétlen poéta, – elég bajom van nekem úgyis, ne tedd pokollá az otthonomat.

Az asszony lángoló arccal ugrott föl, látszott rajta, hogy lelkét fojtogatja, a mit mondani akar.

– Én teszem pokollá az életedet? Hát te mivé tetted az enyémet? Ki vagyok én, mi vagyok én? A feleséged? Hiszen minden idegennel többet vagyok együtt, mint te veled. Éjjel a redakció, nappal a bohémtanya, ez a te életed…

Nem folytathatta tovább. A szerencsétlen poétának igen gyönge idegzete volt. Fölkapta kalapját és megszökött az égiháború elől.

Klára asszony pedig zokogva omlott a magashátú ebédlődíványra. És a forró könnyzáporban feltűnt előtte a légies kis konyhapénz, egy-egy házi viharral kierőszakolt selyemblúz; az unal­mas asszonyzsúrok, a langymeleg tea, csömörületességig unalmas ingyen színház, férjének ideges kedvetlensége, vagy mámoros föllángolása… S megjelent előtte a szecessziós szalon, a fehérkötényes szobaleány, a fényes, gondtalan, izgalom nélküli élet és mindezzel együtt Kovács Lajos úr arca…

– … Tessék, – mondta a jó öreg Gondviselés, – most mit csináljak ezzel a két sápítozó asszonnyal?…

A pajkos, szeszélyes Sors elkezdett kacagni:

– Semmit, jó uram, semmit. Ha megcserélnéd helyzetüket, három év múlva megint csak sopán­kodással terhelnék a füledet. Asszonyok dolgába sohasem jó beleavatkozni. Meg aztán nem is érdemes. Nem igen szorultak ők mi reánk, mert ha igazán óhajtják a változást, mindig tudnak segíteni magukon.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Lengyel Laura: Két asszony”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)