Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Lovik Károly: A vak ember felesége

Lovik Károly: A vak ember felesége

27 november 2011

Kedves olvasóm – érezted-e valaha a borzalom leheletét? Lebocsátkoztál-e a középkor költőivel a pokol tornácába, elkísérted-e Faustot a Walpurgis-éjszakába? És ha igen, nem támadt-e föl benned is a dőre vágy, ráülni egy felhőfoszlányra és végignyargalni a világ fölött, belekacagni a kéményekbe, táncot járni a gonosz szellemekkel? Ah, nem, kedves olvasó, nem merem ezt a lelkedről elgondolni, ha a lólábú ördög előbújna a kandallóból, bizonyára elűznéd, és ma már nem is járnak Antikrisztusok, Asmódik, egyéb rossz szellemek a földön. Éppen ezért a következő mese egyes részeiben talán homályos lesz szemedben; úgy lehet, évszázadokkal ezelőtt kellett volna megírnom. Ha mégis elmondom ezt a történetet, azért teszem, mert talán megkönnyebbülök, ha kitárom lelkemet; ez az emlék a kárhozat tüzével éget, és úgy látszik, sohasem tudok tőle megszabadulni.

A kis gőzhajón láttam először, az öltözete, mint egy varróleányé: egyszerű, kék szoknya, fehér blúz, regattacipő és fekete szalagos szalmakalap, de mindez igen finom anyagból, amely messziről elárulta, hogy az egyszerűségnek itt nem a szegénység a magyarázata. Mindjárt megtudtam az igazi okot; a szomszédos tábori széken szürkülő hajú, egyenes tartású férfi ült, és szemét türelmesen szegezte egy láthatatlan pontra. Vak volt; e kegyetlen testi fogyatkozása annál szomorúbb volt, mert maga a férfi csupa erő, egészség; messziről polgári ruhás katonatisztnek hitte volna az ember vagy aratásról felszökött földesúrnak, aki ösmeretséget kötött egy csinos varrókisasszonnyal, és most kirándulásra viszi magával.

– Messze vagyunk még, Olga? – kérdezte a férfi.

– Nem, már itt a part.

– Mondd, felhős az ég?

– Nem, gyönyörű időnk van, az égbolt kék.

A férfi óvatosan bólintott. Szemének feketesége e percben bizonyára sóvárogva gondolt a nagy, isteni kékségre, amely alatt mi, boldogok, akik látunk, közömbösen vagy sietve, vagy éppen bosszankodva megyünk el ezerszer és ezerszer, anélkül, hogy ez a szent gyönyörűség egy percre is megállítana.

Mindig féltem a megvakulástól, azért megszeppenve néztem a férfira, aki mozdulatlanul, a világtalan emberek elhatározott arcával ült a tábori széken. Mikor a hajó kikötött, Olga megfogta a kezét; lassan a híd felé mentek. Csak most vettem észre, hogy az asszony milyen karcsú, és milyen finom arcéle van, az öregedő Barabás szeretett ilyen óvatos vonású, a háttér semmiségén elmosódó női arcokat festeni.

Kiértek a partra, föl akartak szállani a lóvasútra.

A férfi megbotlott a hágcsón, segítettem neki, és bevezettem a kocsi belsejébe.

– Köszönöm – mondta Olga, de elfordította a fejét.

Ezután gyakrabban találkoztunk a hajón, amely a Nyilvános Kertbe vitte a kirándulókat. Szerettem ezt az árnyékos, mohos helyet, amelynek gesztenyefái alatt sok céltalan mesét szőttem. Ők is minden délelőttöt künt töltöttek el, Olga hangosan olvasott, a férfi figyelmesen szegezte rá mozdulatlan szemgolyóit. Csak néha torzult el egy kissé az arca, vonásai széjjel­húzódtak, mint egy sírni készülő gyermeké, de rögtön megnyugodott, és megcsókolta az asszony kezét, az egyetlen kincset, amelyet az élet meghagyott neki.

Végül is összeösmerkedtünk, és azután hármasban jártunk ki a kertbe. A férfi művelt, fölvilágosodott ember volt, aki még ebben a szomorú helyzetben is megőrizte a jó társaságbeli ember minden jellemző tulajdonságát. Szeretett művészeti dolgokról beszélni, így nem volt nehéz közös tárgyakat találni, mert hiszen annak idején én is festőnek készültem. De nemcsak a művészet, minden egyéb érdekelte, ami künt a színes, boldog világban történik, mindenről megvolt a maga nyugodt, finom, csaknem udvarias nézete, amelynek mélyén csöndesen rez­gett a megértés és a megbocsátás arany sugára. Sohasem panaszkodott a testi nyomorúságáról!

És az asszony? Nagyon fiatal volt még, a csapás inkább megzavarta, semmint megtörte, az apácavonás nehezen helyezkedett el csinos, szürke szeme, gyors ívű szája között. Az életet bizonyára másképpen képzelte el a nevelőintézetben, de most, hogy sorsa így alakult, bele próbált nyugodni a megváltoztathatatlanba, és pontosan, elszántan, talán dacosan is teljesítette kötelességét. Ő is csak néha, pillanatra csüggedt el, ilyenkor szinte belécsúnyult, beléöregedett a fájdalomba, a vigasztalanságba, de aztán kiegyenesedett, és tovább olvasott, vagy meg­igazította az ura lábán a takarót.

A kis németalföldi fürdő, ahol mindez történt, igen szerény hely volt. Alig néhány házból állt, amelyek a tengerpartra fordították keskeny, rózsaszínű ábrázatukat. Este tíz órakor már csönd honolt mindenütt, csak messziről látszott egy világítótorony, amely mint egy nagy bagoly kémlelt végig a hullámokon. Én is korán feküdtem le, és korán keltem. Egy éjszaka, tizenkét óra felé, a házat gondozó kertész kopogása költött föl álmomból. Vihar volt készülőben, a fák sisteregve rázták lombjaikat.

– Egy hölgy akar önnel beszélni – szólt a kertész, aki már a tengerparti mentőcsapat viaszosvászon ruhájába bújt volt.

Felöltöztem, és a ház elé siettem. A kis padon, könnyű selyemkabátkában Olga ült; mikor meglátott, nyugtalanul ugrott föl, és tágra nyílt szemmel, amelyben inkább csodálkozás, mint ijedtség tükröződött, kezdett el beszélni.

– Az uram rosszul van! – szólt, és megrázta a fejét, mintha nem helyeselné, hogy ez így van. – Nagyon erős rohama volt, amely összefügg a betegségével. Orvosra lenne szükség, de az idevaló orvos kirándult valahova, és csak holnap reggel tér vissza. Nem tudom, mit csináljunk; nem ösmer valami orvost a fürdővendégek közt?

Eszembe jutott egy német orvos, aki pár száz lépésre a teleptől, egy elhagyott, félig összedőlt szélmalomban lakott, és esténként gitárt pengetett a parton; ábrándos ember lehetett, bizonyára Daudet-nak vagy Byronnak képzelte magát. Mindegy; valamit mégiscsak érteni fog a mesterségéhez, gondoltam magamban. Megkértem a kertészt, hogy fogjon be a talicskájába. Pár perc múlva elindultunk.

Alig mentünk néhány lépést, a vihar nagy erővel, színpadias erővel kezdett tombolni, tört gallyakat csapott az arcunkba, és eloltotta az útmenti szerény petróleumlámpákat. Egy-egy hullám a töltésig futott föl, és morogva tért vissza. Mire célhoz értünk, csuromvizesek voltunk, mindkettőnk kalapját elvitte a szél. Az orvos még ébren volt, bizonyos verseket írt a háborgó tengerhez, vagy talán első szerelmére gondolt.

– Ó, hogyne, természetesen! – szólt, miután meghallgatta kérésünket, és megsimogatta fekete szakállát. – Rendelkezésére állok! Ez magától értetődik. Csak melegebb ruhát húzok. Bocsánat!

Egyedül maradtunk a szobában, amelynek friss forgácsszaga volt, mint egy asztalosmester műhelyének. Egy üvegbúrás gyertya furcsa árnyékokat dobott a falra. Ránéztem Olgára; rövid, szöszke haja kibomlott, választékát az eső lesimította, feje kisleányéra hasonlított, aki az iskolába készül, és az anyja fésűjét várja. Egy kicsit megzavarodtam, és örültem, mikor a doktor, Dalland-nak öltözve, nagy tengerészcsizmában, bőrkalapban visszatért.

Az út haza éppen olyan kellemetlen volt, mint oda. A talicska jobbra-balra ingadozott, és egyszer kicsi híja, hogy föl nem borult.

– A pokolba! – szóltam többször; a doktor nagyot kacagott, de egyszer a kis alkotmány olyat zökkent, hogy Olga belekapaszkodott a karomba.

– Bocsánat! – mondta dacosan, és vissza akarta húzni a kezét.

Ebben a percben rátettem kezemet keskeny ujjaira, és nem engedtem őket visszasiklani. Ellenkezett; de én még erősebben fogtam át karcsú csuklóját. Még egyszer megkísérelte a menekülést, aztán finom izmai puhábbá és puhábbá váltak, és végre csöndesen adták meg magukat. A legtöbb csata férfi és nő között így dől el; ennyi az egész, amiből később annyi szomorúság és könnycsepp származik. Megpróbáltam, hogy az arcába láthatnék-e, de a sötétség mint egy fekete lap ékelődött közénk. Most egy villám futott át a háttéren, egy percre megpillanthattam vonásait. Alázatosan nézett maga elé, e percben nem látszott idősebbnek tizenhárom évesnél – és mégis vékonyka arcán egy letűnt élet reménytelensége ült.

A lakásáig kísértem, aztán elbúcsúztam. Mikor magamra maradtam, egy ideig tétován álltam a zivataros sötétségben, és a tengerre bámultam. Mi történt? Mi célja volt mindennek? Össze­borzongtam; de ugyanakkor ijedten éreztem, hogy ez a borzalom jólesik, hogy egy titokzatos hatalom kezébe kerültem: a gonoszságéba, és nem tudok, talán nem is akarok védekezni ellene. A fejem zúgott. Kiültem a tengerpartra, egy hideg hullám tetőtől talpig mosott, és kissé lehűtött. Hazamentem, lefeküdtem, és mélyen elaludtam, de hajnalban hirtelen fölébredtem, gyors mozdulattal ültem föl ágyamban, és tépelődni kezdtem. Lehetséges-e, hogy én, aki mindig tisztességesen gondolkodtam, és kényes voltam a becsületérzésemre, cél és ok nélkül meg akarom rabolni ezt a vak embert, akit az élet a legszomorúbb védtelenséggel sújtott? Lehetséges, hogy keresztülgázolok mindazon, amit a jóérzés, az emberszeretet köröttem felépített? Szeretem ezt a nőt? El akartam magammal hitetni, hogy igen, de egy hang, amely a tenger harsogásánál is erősebb volt, a fülembe zúgta: „Nem! Nem! Sohasem szeretted!” És Olga alakja hidegen állott előttem, nem voltam kíváncsi a lelkére, a gondolatára, a múltjára és a jövőjére, csak ajkának furcsa vonása és napbarnított nyaka érdekelt, vonzott egy távoli ország felé. Fölkeltem, felöltöztem, lementem a partra, azután hirtelen megint visszatértem, és csomagolni kezdtem, gyorsan, szinte félve, nehogy megmásítsam akaratomat.

Korán reggel becsöngettem a kertészt, hogy szállítsa poggyászomat a vasútra, és egy utolsó pillantást vetettem a tengerre. A nap óvatosan bújt ki a felhők közül, a víz az éjszaka eseményeitől fölizgatva kavargott. A tajtékos parton egy emberpár sétált; ők voltak, a férfi a tenger felé fordította fejét, mintha látná a hullámok tarka színeit; az asszony fázósan húzta össze mellén a selyemkabátkát, és néha megrázta fejét, mint az éjjel, amikor nem helyeselte, hogy az urának rohama volt. Megint összeborzongtam, és gonosz, gőgös indulattal, amelyhez hasonló sohase járta át a belsőmet, azt éreztem, hogy ennek a két embernek a sorsa a kezem­ben van, hogy a poklok fenekére vihetném őket le magammal, hogy darabokra zúzhatom őket, ők az enyémek: két emberlélek az enyém, a poklok legdrágább zsákmánya! A borzalom varázsa fogott el, mint egy nagy, gonosz ragadozó madár néztem le ablakomból rájuk, azután dölyfösen vontam meg a vállamat, és mialatt megdöbbentem az elhatározásomtól és hangom­tól, így szóltam a kertészhez:

– Meggondoltam a dolgot, még néhány napig itt maradok. Igenis, még maradok!

Ránéztem, és csodálkoztam, hogy nem vet keresztet; de a kertész helybenhagyólag bólintott, és mosolyogva emelte meg sipkáját.

Még két hétig időztem a telepen, jóllehet minden éjjel megesküdtem, hogy másnap reggel elutazom. Úgy éltünk, mint azelőtt; mindennap átmentünk a kis gőzössel a Nyilvános Kertbe, és leültünk a kettős gesztenyefa alá. Az asszony olvasott, és én a pad karfáján, az ura háta mögött néha csöndesen megérintettem a karját. Elsápadt, de nem ellenkezett, olykor egy ijedt, hálás tekintetet vetett reám, és gyorsan visszaszorította a kezemet. Mily rettenetes volt mindez! A férfi mit sem sejtett, nyugodtan, katonás tartással ült mellettünk; nem tudta, hogy egyetlen kincsét, amelyet az élet még a tarsolyában hagyott, elvesztette, hogy a hűvös árnyék­ban egy förtelmes bűn árnyékai táncolnak körülötte, hogy élete immáron nyomorúsá­gosabb az utolsó féregénél.

Egy éjjel régen meghalt leánytestvéremmel álmodtam, aki nyolcadik születése napján, fehér ünneplő ruhában a tóba fúlt, s aki azóta, fabábuval karján, gondosan fésülve, gyakran jelent meg éjszakáimban. Ez az álomkép, most, nem tudom, miért, annyira hatott rám, hogy fölugrottam az ágyból, fölkeltettem a kertészt, összecsomagoltattam vele a holmimat, és azonnal a vasúti állomáshoz hajtattam. Négy óra hosszat kellett a vonatra várnom, folyton attól tartottam, hogy visszafordulok, de az akaratom ezúttal nem hagyott cserben, és végre is kábultan, minden idegemben reszketve utaztam el a határ felé. Amint magamra maradtam a kocsiban, fülemre húztam sapkámat, zsebkendőmmel bekötöttem a szememet, hogy ne lássak, és ne halljak, és úgy feküdtem órák hosszat, míg csak hegyek és fenyvesek közé, egy más ország határaiba nem kerültem.

Még nincsen vége a történetemnek, kedves olvasó! De most már rövidre fogom szabni mondanivalómat; azt hittem, ha kitárom bensőmet, egy időre meg fogok nyugodni, újra átérzem és átkínlódom ez áldatlan emlék minden keserűségét; úgy látszik, mégsem kellett volna tollat venni a kezembe!

Egy kis német városkánál, magam sem tudom, hol, kiszálltam. A piros tetők közt vékony, fekete tornyot pillantottam meg; gépiesen arrafelé mentem, és egy klastrom templomához értem. Bementem az Isten házába, kimerült idegekkel ültem le egy padra, össze voltam zúzva, mintha nehéz betegségből lábadoztam volna föl, minden tagom sajgott; le kellett a fejemet hajtanom, mert úgy éreztem, hogy mázsás súlyú, és rögtön legurul a nyakamról. Arra esz­méltem föl, hogy egy tekintélyes külsejű, jól táplált barát áll előttem, és vállamra teszi kezét.

– Uram! – szólt, és szemén látszott, hogy már máskor is talált ilyen hajótörötteket az ócska padban. – Ha netalán békességet és megnyugvást keres, a mi körünkben megtalálhatja. Hm, uram, ön bizony szenved.

Bólintottam, és követtem a szerzetest, bár tisztán éreztem a jelenet színpadszerűségét.

Szegényes kolostor volt, amelyet még a harcias német lovagrend alapított. Szívesen bele­egyeztek, hogy nem fogadom el szívességüket, hanem ellenszolgálatképpen ki fogom javítani a templom kopott festményeit. Így is történt. Hetekig éltem itt a munkának, az egyszerű­ségnek, de megnyugvást nem találtam. Próbáltam imádkozni, de nem enyhültem meg, vallásos olvasmányokba merültem, ám a kapcsos könyvekből mindig elém bukkant Olga varróleányos öltözete, karcsú alakja, és csodálkozó szemmel nézett reám. Az arca félénk és alázatos volt – ó, mit nem adtam volna érte, ha gyűlölködő szemmel nézett volna rám! Igen, eltaláltam, ez volt az, amire szükségem volt: gyűlöletre, amely eltorzítja vonásait, megfehéríti ajkait; mert nincs csúnyább a magáról megfeledkezett asszonynál, aki megátkoz bennünket, aki össze­görbíti az ujjait, és a lelke fenekéről sötéten kavargó indulatokat és varangyos szavakat lök felénk. Az ilyen nő régi, finom alakja egyszerre eltűnik előlünk, elfelejtjük a szép órákat, a megértés perceit, amelyeket vele együtt töltöttünk el, és csak a némbert látjuk, amint tajtékzó ajakkal, kétségbeesett szitkokkal támad ránk, és összetöri a tulajdon emlékét. Ó, az ilyen nők fölött oly könnyű napirendre térni, rajzuk elmosódik a lelkünkben, tekintetük elhomályosul: de akik soha meg nem átkoztak bennünket, akik tétován néztek utánunk, amikor elhagytuk őket, akik csöndesen hajtják le a fejüket, ezeket a nőket nem tudjuk kiirtani az életünkből, még a sírunk éjjeléből sem!

Levelet írtam Olgának, de nem bocsánatkérőt, megalázkodót, hanem hideg, dölyfös sorokat, amelyekben röviden, néhány üres közhellyel magyaráztam meg neki, hogy szakítanunk kell. Ej, hány ilyen levelet írtam, amelyben a józan ész nevében osztottam véres sebet! A sorok közül kiütközik az iparkodás, hogy kalandnak tüntessük föl a dolgot: – Melyik nő bocsátja meg ezt a szót? Azt vártam, hogy ő is sziszegve, a faképnél hagyott nők gyűlölködésével fog felelni, mint Donna Anna a megszökni készülő Don Juannak, ej, mily jólestek volna károm­lásai, mily jólesett volna, ha kivetkőzik abból a gyöngéd, nemes formából, amelyben lelkem­ben élt.

Egy hétig nem jött válasz, aztán egy hosszabb levél érkezett tőle. Nyugtalanul bontottam föl. Mintha meg sem kapta volna soraimat, részletesen elmondta, hogy élnek, hogy még mindig kijárnak a kertbe, sokszor beszélnek rólam, a német orvos nagyon szíves hozzájuk, és nemsokára már ők is a városba mennek, mert az ősz közeledik. Az ura állapota javul, de pár nap óta fogfájás kínozza. „Ne gondoljon rosszat rólam, Miklós! – így fejeződött be levele – És ne veszítse el bizalmát az emberekben!”

Kezemből kihullt a papírlap, leültem egy fa alá, a torkom összeszorult. Visszagondoltam a nyár történetére, újra magam előtt láttam a percet, amikor először találkoztunk a gőzhajón, amint elfordította finom fejét, ahogy a szél meglebbentette kalapján a fekete csokrot, aztán a német doktor szobájának furcsa forgácsillatát éreztem, és tisztán hallottam a viharban botorkáló lovak horkanását, majd újra magam előtt láttam Olgát, kibontott, szöszke hajjal, mint egy iskolába induló kisleányt. És a többi apró emlék: a magas csizmás kertész, a citromsárga gőzhajó, a Nyilvános Kert színes üveggömbjei, a lassan mozgó pálmaágak, e lényegtelen tárgyak most mind elém tolultak, és rám néztek. Tehetetlenül téptem darabokra a levelet. Fönt a templomban, az orgonán valaki elkezdett játszani, úgy rémlett, ezt, hogy: „Quid sum miser tunc dicturus!”, és akármennyire kerültem életemben az érzelgősséget, bármennyire óvakodtam mindig a hang, a zene hatásától, azt éreztem, hogy a szemem meg akar telni könnyekkel.

– Beszélnem kell vele! – kiáltottam föl, és ahogy voltam, egy kis kézitáskával a hónom alatt, még az este elutaztam a németalföldi tengerpartra.

Esőre hajló, finom őszi reggel volt, mikor a fürdőtelepre érkeztem. A legtöbb nyaraló már be volt deszkázva, a vendéglőben csak a gazda és családtagjai szolgálták ki a reggelit. A főutca tele volt sárga levelekkel, köztük egy ázott japán lampiont kergetett a szél. Hűvös volt; a füst lecsapódott a nyirkos kövezetre.

A Nyilvános Kertben találkoztam velük. Ernyő alatt ültek, a férfi egyenes tartással, nap­bar­ní­tott arccal, mellette Olga, úgy öltözve, ahogy a hajón, első találkozásunkkor láttam: egyszerű kék szoknyában, fekete csokros szalmakalapban, regattacipőben. Olvasott; egyszerre letette a könyvet, és észrevett.

– Miklós! – kiáltott föl, és fölugrott, és elém szaladt, mint egy gyerek, ha váratlanul rég nem látott rokon érkezik a házhoz. – Miklós! Tehát nem felejtett el bennünket!

Csak délután találtam rá módot, hogy négyszemközt beszélhessek vele. Mit mondtam neki? Nem tudom megismételni. Elmondtam neki, hogy méltatlan vagyok érzéseire, hogy kiját­szot­tam, megcsaltam, és könyörögtem, hogy gyűlöljön, átkozzon meg; hogy ez a halálos gyűlölet az egyetlen, ami jóváteheti bűnömet, amelynél nincsen gonoszabb és oktalanabb a földön. Csodálkozva nézett rám, aztán így szólt:

– Miért tegyem ezt? Ön mindig jó volt hozzám, Miklós. És hogy el kell szakadnunk? Istenem, hiszen ez jobban van így, el kell felejtenünk, ami történt. Ez bizonyára jól van így.

– De nekem meg kell vezekelnem – feleltem, és görcsösen kerestem, de nem találtam a helyes szavakat.

– Értse meg, nekem bűnhődnöm kell, gonoszat cselekedtem, raboltam, gyilkoltam, nekem bűnhődnöm kell! Ó, hadd vezekelhessek!

Megsimogatta a kezemet, és mosolygott.

– Csak én tehetek magamnak szemrehányást – szólt fölemelve fehér homlokát. – Bűnös voltam, de, istenem, annyira szerettem önt, az Úr talán megbocsátja, hogy annyira szerettem.

– De értse meg – szóltam kétségbeesve -, értse meg, hogy megkönnyebbülök, ha tudom, hogy gyűlöl, értse meg, hogy csak játék volt, szeszély, gazság, kalandvágy, hogy méltatlan vagyok egy jó szóra. Ha valaki leütne, kezet kellene neki csókolnom; és ön rám mosolyog, Olga!

– Én mindig boldogan fogok önre visszaemlékezni, Miklós! – felelte, és csöndesen rázta meg fejét.

Elhallgattam; lehorgasztottam a fejemet; láttam, hogy minden hiába van, hogy örökké a vállamon kell hordanom ennek az emléknek a szomorú súlyát.

– Vissza kell mennem az uramhoz – szólt, és karomra tette könnyű kezét. – Isten vele! Talán még láthatom egy pillanatra. Köszönöm önnek… – tette hozzá, de nem fejezte be szavait, hanem ezt mondotta: – Ne veszítse el bizalmát az emberekben, az emberek nem olyan rosszak, ahogy hisszük, az emberek talán csak szerencsétlenek, Miklós!

Megvonta a vállát, aztán csókra tartotta a kezét, majd megint rám nézett, és odanyújtotta a homlokát is. Megcsókoltam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már egyedül álltam egy kis fácska alatt, amely jókedvűen dobta rám arany leveleit.

Mikor elutaztam, kijött a vasútra, frissítőket hozott, narancsokat, süteményeket, egy üveg tejet, és sokáig lengette utánam a zsebkendőjét. A szeme mosolygott – ezt a mosolyt sohasem fogom elfelejteni, irtózatosabb az minden bűnömnél, és évekig azt hittem, hogy bele kell őrülnöm ebbe a mosolyba, ebbe a jóságba, amely elől nincs kitérés, amely örökre ott fog lebegni álmatlan éjszakáim fölött.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Lovik Károly: A vak ember felesége”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)