Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Maxim Gorkij: A kékszemű asszony

Maxim Gorkij: A kékszemű asszony

22 január 2012

1

Zoszim Kirillovics Podsiblo, helyettes rendőrkapitány – egy kövér és mélabús ukrán – hivatali szobájában ült, és bajuszát pödörgetve, haragosan meredt a nyitott ablakon át a rendőrségi udvarra. A szobában félhomály volt és fülledt meleg, csend, csak a falióra ingája nyikorgott, egyhangú ketyegéssel számlálva a másodperceket. Az udvar meg csak úgy ragyog, hívogat! Közepén, a három nyírfa sűrű árnyékában, a rakás szénán, amit az imént hoztak a tűzoltó­lovaknak, kényelmesen elnyújtózva alszik Kuharin altiszt: ügyeletes volt, és most váltották fel. Zoszim Kirillovics nézte egy darabig és dühbe gurult. Altisztje mélyen alszik, ő meg, a szerencsétlen főnök, kénytelen itt kuksolni ebben az odúban, és szívni a kőfalak nyirkos kigőzölgését. Elképzelte, milyen élvezettel végigdőlne ő is az illatos szénán, ha ideje és szol­gálati beosztása engedné – és hogy erre gondolt, nagyot nyújtózott, ásított, és még mérgesebb lett. Nem tudta megállni, hogy fel ne verje Kuharint.

– Hé te… Kuharin… Nem hallod! Te barom! – kiáltott ki neki.

Nyílt az ajtó, és bejött valaki. Podsiblo kinézett az ablakon, és nem fordult meg, egy szikrát se érdekelte, hogy az, aki bejött, most megállt a háta mögött, súlyával a padlót recsegtetve. Kuharin odalenn meg se mozdult a kiáltásra, két kezét a feje alá kulcsolva, szakállát égnek emelve aludt, főnöke még a hortyogását is hallani vélte; ez a nevetséges, jóízű hortyogás csak még jobban megkívántatja vele a pihenést, még jobban mérgesíti, hogy neki nincs rá módja. Szeretett volna lemenni, és belerúgni az altiszt domborodó hasába, aztán a szakállánál fogva kirángatni onnan a hűsről a tűző napra.

– Hé, te! Ne itt horkolj! Hallod?

– Naccsás úr… én vagyok… az ügyeletes! – szólaltak meg a háta mögött mézédes, alázatos hangon.

Podsiblo megfordult, és gyilkos pillantást vetett az ügyeletesre, aki tágra meredt, bamba szemmel állt előtte, készen arra, hogy nyomban elrohanjon, ahová csak parancsolják.

– Hívtalak, mi?

– Igenis, nem.

– Kérdeztelek? – Megemelte hangját, és hátrafordult a székén.

– Igenis, nem.

– Akkor eriggy a pokolba, míg fejedhez nem vágok valamit! – és bal kezével már görcsösen kotorászott az asztalon, a jobbal pedig a szék karját markolta, de az ügyeletes kisurrant az ajtón és eltűnt. A helyettes kapitány némi tiszteletlenséget látott a hirtelen eltűnésében, és most már mindenáron ki akarta adni a mérgét, amely egyre jobban forrt benne, a fülledt szoba, a szolgálat és Kuharin alvása meg a közelgő vásár miatt, amikor meggyűlik a gondja és száz más terhes, kellemetlen dolog miatt, mivel ez akaratlanul most mind egyszerre eszébe jutott.

– Hé te! Ide gyere! – kiáltott ki az ajtón.

Az ügyeletes belépett, és haptákban megállt a küszöbön, ijedt, várakozó képpel.

– M-mamlasz! – tisztelte meg Podsiblo. – Eriggy le az udvarra, és keltsd fel Kuharint, mondd meg a szamárnak, hogy ne hortyogjon ott az udvar közepén… Nem való… No! Mehetsz…

– Igenis! Egy hölgy keresi…

– Mi az?

– Egy hölgy…

– Miféle?

– Magas…

– Szamár! Mit keres itt?

– A naccsás kapitány urat…

– Kérdezd meg, egykettő!

– Kérdeztem. Nem mondja meg… A nagyságos úrral magával kell beszélnem, azt mondja.

– Hogy nyelje el a pokol. Hívd be… Fiatal?

– Igenis.

– No, hívd be… mozogj! – parancsolt rá, de már szelídebb hangon, aztán rendbe szedte magát, a papirosokkal zörgött, mogorva ábrázatára szigorúan hivatalos kifejezést öltött.

Ruha suhogott a háta mögött.

– Mit óhajt? – kérdezte Podsiblo; félig hátrafordult, és kritikusan méregette a látogatót. Az szótlanul meghajolt előtte, és lassan odasiklott az asztalhoz; komoly, égszínkék szemét vizsgálódva függesztette a rendőrtisztre. Egyszerű és szegényes, kispolgárias ruhát viselt – fején kendőcske, vállán pelerin, amelynek széleit szép kis keze hosszú, megbarnult ujjai idegesen babrálták. Sudár termetű volt és telt idomú, keble erősen fejlett, magas homlokát összeráncolta. Általában valahogy furcsán, nem nőiesen komoly és szigorú az egész meg­jele­nése. Éveit, a külseje szerint, huszonhétre becsülhette az ember. Olyan lassan és elgondol­kodva mozgott, mintha azon tanakodna, ne forduljon-e vissza.

„Az ördögit! Akár egy gránátos! – mondta magában Podsiblo, mindjárt a kérdése nyomában. – Ezzel még sok bajom lesz.”

– Megtudhatnám öntől… – szólalt meg most erős alt hangon az asszony; kék szemét bizonytalanul a rendőrtiszt bajuszos arcára emelte, és hirtelen elhallgatott.

– Üljön le, kérem… Mi az pontosabban, amit meg akar tudni? – kérdezte az hivatalosan, és magában így folytatta: „Keménykötésű némber… hehe!”

– Olyan… igazolványt szeretnék…

– Lakásigazolványt?

– Nem, nem olyat…

– Hát milyet?

– Amit a… amivel a nők… az utcán sétálnak… – belezavarodott, és mélyen elpirult.

– Nem értem… milyet akar? Milyen nők sétálnak az utcán? – kérdezte Zoszim Kirillovics, szemöldökét felrántva, és csintalanul rámosolygott.

– Mindenfélék… akik éjjel sétálnak…

– Hja! A prostituáltak? – kérdezte barátságos vigyorgással.

– Azok, igen… – Az asszony nagyot sóhajtott, és ő is mosolygott, mintha könnyítene rajta, hogy a szót kimondták.

– Aha! Szóval? Szóval, mit óhajt kérem? – tudakolta a rendőrtiszt; érezte, hogy most valami kellemes és csiklandós dolog következik.

– Igen, ilyen igazolványért jöttem… – A látogató egy székre ereszkedett, sóhajtott, és furcsán megrázta a fejét, mintha megütötték volna.

– Úgy… Talán leányotthont nyitunk, mi?

– Nem. Nekem kellene…

– Vagy úgy. És hol a régi könyvecskéje? – kérdezte Zoszim Kirillovics; székével közelebb húzódott, és fél karjával a dereka felé nyúlt.

– Milyen… régi? Nekem még nem volt… – Rávillantotta a szemét, de a legkisebb mozdulattal se próbált félrehajolni a karja elől.

– Szóval titokban űzte? Nem volt bejegyezve? Az is előfordul… És most szeretné, ha számon tartanánk? Nagyon helyes… kisebb a kockázat – biztatta, mind merészebben próbálkozva.

– Csak most először… – sóhajtotta a hölgy, és zavartan lesütötte a szemét.

– Hogyhogy először? Nem értem. – A rendőrtiszt felrántotta a vállát.

– Csak most akarnám… most először… a vásárra jöttem – magyarázta halkan, még mindig lesütött szemmel.

– No de ilyet! – Zoszim Kirillovics levette karját a nő derekáról, székét is elhúzta, és kicsit zavartan hátradőlt.

Hallgattak.

– De hát… hogyan? Maga akar… Nem értem! Csúnya mesterség. Nehéz is… Vagyis, persze ha akarja… De… különös! Megvallom, nem értem, hogy szánhatta rá magát? Ha valóban így van…

Tapasztalt rendőr volt, és látta, hogy csakugyan úgy van: sokkal üdébb és rendesebb viseletű, mint azok a bizonyos nők. Egy nő arcán, mozdulatain okvetlenül meglátni, hogy pénzért kapható, ha csak rövid ideig is űzte a mesterséget. Ezen meg nyoma sincs semmi effélének.

– Esküszöm, igaz! – Most egyszerre bizalmasan hozzáhajolt. – Ilyen ocsmányságba kezdek, igen. Hazudni fogok. De hát mit csináljak? Valaminek neki kell kezdeni. Özvegy vagyok, látja. Most áprilisban halt meg az uram, révkalauz volt, jégzajláskor a vízbe fúlt… Gyerekem van, kettő: a fiam kilencéves, a kislányom hét. Jövedelmünk semmi. Se rokonunk. Árvalány voltam, úgy vett el az uram. Az ő rokonai meg messzi laknak. És nem szeretnek… Módos emberek, tudja, és engem olyan ágrólszakadtnak néztek mindig. Nincs kihez fordulnom. Dolgozni mehetnék, igaz. De nekem sok pénz kell, annyit munkával nem keresek. Gimnazista a fiam. Tudom, ki lehetne járni, hogy ingyen tanuljon, de hogy járom én azt ki, asszony létemre? Vékony kisgyerek… de amilyen kicsi, olyan okos… Sajnálom abbahagyatni vele a tanulást… No meg a lánynak is… csak kell valami. És hol találok munkát, tisztességeset? Azt hiszi, könnyű találni? És akkor is: mennyit keresnék? És mit vállaljak? Szakácsnőnek elme­hetnék talán… Igen, azt lehetne… öt rubel havonta… Nem elég! Sehogy se elég! Ezzel meg, akinek szerencséje van, egy évre valót megszerez egyszerre. Lakik ott nálam egy asszony, az tavaly, a vásárban több mint négyszázat összekeresett… Most, hogy pénze volt, elvette egy erdész, nagysága lett… Jól él… És hogy szégyen? Hát persze, nagy csúfság… De arra is gon­doljon… kinek milyen a sorsa… Minden a sors… Ha egyszer ez a gondolat támadt a fejemben, hát… ezt kell… a sors ujjmutatása… Ha sikerül jó, ha nem… és csak a szégyent, gyötrelmet vettem magamra… az a sorsom… Igen…

Podsiblo hallgatta, és minden szavát megértette, mert az egész arca beszélt. Előbb valami ijedt kifejezést látott rajta, de aztán már egyszerű volt és határozott, hideg.

Nyomasztó érzés fogta el, és félt valamitől.

„Ha az ilyen boszorkány valami tökfilkót kap a karmai közé, hát leszedi a bőrét, de még a húsát is, csontig” – foglalta végül szóba a félelmét, és mikor az asszony elhallgatott, szárazon csak ennyit felelt:

– Én semmit se tehetek. Forduljon a rendőrfőnök úrhoz. Ez őrá tartozik, meg az orvosi ügyeletre. Én nem tehetek semmit…

Alig várta, hogy elmenjen. Az asszony fel is állt mindjárt, meghajtotta magát, és kifelé indult. Zoszim Kirillovics keményen összeszorított szájjal, összehunyorított szemmel nézett utána, és legszívesebben leköpte volna.

– Szóval a rendőrfőnökhöz menjek, azt tetszett mondani? – fordult vissza már az ajtóból… Égszínkék szemében eltökéltség volt és zavartalan nyugalom. A homlokán szigorú, éles ránc húzódott keresztben.

– Igen, igen – sietett válaszolni Podsiblo.

– Isten önnel! Köszönöm! – mondta az asszony és elment. Zoszim Kirillovics az asztalra könyökölt, vagy tíz percig ült úgy, magában fütyörészve.

– Ez aztán a marha, hát nem? – mondta hangosan, anélkül, hogy fejét felemelné. – A gyerekei, hogyne! Vannak is neki gyerekei! Hha! Ganéj!

Megint sokáig hallgatott.

– No de az élet is… ha mégis igaz minden… Kötelet sodor az emberből, mondhatnám… Hát igen… csúnyán elbánik velünk.

Jó darabig megint csendben volt, végül nagyot sóhajtott, eltökélten kiköpött, és gondolatai eredményét ebben a kifakadásban összegezte:

– Ocsmányul bánik velünk!

– Parancsol? – jelent meg az ajtóban az ügyeletes.

– Mi az?

– Parancsol valamit a naccsás úr?

– Eriggy a fenébe!

– Igenis.

– Szamár – morogta Podsiblo, és kinézett az ablakon.

Kuharin még mindig aludt odalenn a szénán… az ügyeletes nyilván elfelejtette felébreszteni.

Ő meg a haragját felejtette el, és a kényelmesen elnyúlt alvó katona látása egy csöppet se bosszantotta. Most hirtelen valami ijedtség fogta el. Előtte, az üres levegőben, két nyugodt asszonyi szem kéklett, és elszántan egyenest az arcába nézett. Szorongatta a mellét ez a makacs nézés, és valahogy kényelmetlenül érezte magát…

Órájára pillantott, megigazította a kardszíját, és kiment, fakó hangon mormogva:

– Eh, találkozunk még, fogadok!

2

És csakugyan találkoztak.

Egy este Podsiblo a városháza előtt állt teljes díszben, és meglátta az utcán, vagy ötlépésnyire. A tér felé ment lassú, sikló járásával, kék szemét makacsul előreszegezve, és magas, sudár alakja, a keble és csípője, komoly, magamegadó tekintete valahogy taszította az embert – nagyon is magamegadó és tragikus volt az a ránc a homlokán, és most még mélyebb, mint első megjelenésekor, el is rontotta telt, kerek orosz arcát, nagyon is megkeményítette.

Zoszim Kirillovics megpödörte bajuszát, és a csintalan kis gondolatot, amely nyomban megszületett benne, szabadjára eresztette. Eltökélte, hogy szemmel tartja a nőt.

„Várj csak, várj! Te emberevő krokodilus!” – kiáltott utána gondolatban, sokat ígérően.

Öt perccel azután már mellette ült egy padon, a téren.

– Nem ismer meg? – kérdezte mosolyogva.

Az asszony ráemelte szemét, és nyugodtan vizsgálgatta.

– De igen, emlékszem. Jó estét! – Halkan, elfojtott hangon mondta, és nem nyújtott kezet.

– No? Sikerült megszerezni a könyvecskét?

– Tessék! – és már elő akarta keresni a zsebéből, ugyanolyan magamegadó kifejezéssel.

A rendőrtiszt kicsit zavarba esett.

– Hagyja csak, ne mutassa, nem kell, elhiszem. Meg nincs is jogom… vagyis… inkább mondja meg, bevált-e a számítása? – kérdezte, de magában rögtön hozzátette: „No, tessék! Mért olyan fontos ezt tudnom? És mit… finomkodom itt?! Rajta, Zoszim, vágj neki egyenest!”

De hiába noszogatta magát, mégse vágott egyenest neki. Volt ebben a nőben valami, ami nem engedte, hogy mindjárt azon a bizonyos módon közeledjék hozzá az ember.

– Hogy bevált-e? Ó, igen, hála az… – elharapta a szót, és mélyen elpirult.

– No, akkor jó. Gratulálok. Nehéz, amíg szokatlan, mi?

Az asszony most hirtelen egész felsőtestével odahajolt hozzá, arca elsápadt, eltorzult, szája sarka legörbült, mintha kiáltani akarna, de mindjárt odább is húzódott – elhúzódott, és visszaigazodott az előbbi helyzetébe…

– Nincs semmi baj!… Beleszokom – mondta tisztán, biztos hangon, és elővette zsebkendőjét, erősen kifújta az orrát.

Zoszim Kirillovicsnak elszorult a szíve ettől a mozdulatától, meg a közelségétől, nehezen állta a nyugodt, kék szemek kemény tekintetét is.

Megharagudott magára, felállt, és kezet nyújtott, szótlanul, bosszúsan.

– Isten áldja! – mondta szelíden az asszony.

Ő csak biccentett és elsietett, tökfilkónak, ostoba kölyöknek szidta magát nagy mérgesen.

„No, megállj, mátuska. Majd megtanítlak én! Megmutatom, ki vagyok! Nem fogod sokáig a nebáncsvirágot játszani nekem!” – fenyegette, miért, miért nem. És ugyanakkor jól tudta, hogy nem érdemli, semmit se vétett.

Ettől csak még dühösebb lett…

3

Vagy tíz nappal ezután történt, hogy a karavánszállásról a Szibériai-kikötőbe menet, egy kocsma előtt megállította az ablakon kitóduló botrányos lárma, asszonyi sikoltozás.

– Rendőr! Segítség! – jajgatott fulladozva egy női hang. Kegyetlen ütések csattanása hallatszott, meg bútorok robaja, és minden zajt túlbömbölt egy lelkes basszus:

– Úgy kell neki! Még egyet! A képibe… a mindenit!

Podsiblo felszaladt a lépcsőn, félrelódította a kocsmahelyiség ajtajában tolongókat, és ezt látta: a kék szemű asszony egész testével áthajol egy asztal felett, bal kézzel hajánál fogva magához húz egy másik nőt, és jobbal pedig irgalmatlanul, sűrű csapásokkal üti a nő rémült és a pofonoktól már feldagadt arcát.

Égszínkék szemét most kegyetlenül összehúzta, száját keményen összeszorította, és a szája két sarkából éles ráncok futottak le az állára: az addig olyan furcsán nyugodt arca irgalmat­lanul gonosz és állati volt, látszott, hogy kész a végtelenségig így kínozni embertársát, és élve­zettel kínozza. A másik, akit vert, már csak óbégatott, és ügyetlenül kapkodott, hadonászott.

Podsiblót elöntötte a düh; bőszen vágyott megtorolni valakin valamit – előretolakodott, hátulról derékon kapta a verekedő asszonyt, és magához rántotta.

Az asztal felborult, edénycserép csörömpölt, a nézők üvöltöttek, hahotáztak.

Mintha részeg volna, csak homálylottak előtte a vad, kivörösödött pofák, keményen ölelte a botrányt kavaró nőszemélyt, és gonoszul suttogta a fülébe:

– A mindenedet! Randalírozol, mi? Botrányt csinálsz? Majd adok én neked!

Az összevert nő a földön hevert az edénycserepek között, és hisztériásan sivalkodott, zokogott…

– Az ott, méltóztatik tudni, azt mondja ennek itt: „A mindenedet, te utcai piszok, te gyalázatos!” Mire ez nyakon teremti, de hogy! Az hozzávágja a poharat teástul, ez meg: elkapja a copfját, és gyerünk, üti-veri! Úgy verte, nagyságos uram, hogy az ember szinte irigyelte. Micsoda ereje van! – írta le a verekedés menetét egy hosszú kaftános, szolgálatkész néző.

– A keservit! – ordította a rendőrtiszt, és még keményebben ölelte a nőt, érezte, hogy ő maga is verekedni szeretne.

– Kocsis! Hé, kocsis! – bömbölt le az ablakon egy kivörösödött nyakú ember, megfeszített, széles hátát furcsán elgörbítve.

– Mehetsz, egykettő… a kapitányságra! Mars! Mind a ketten! Hallod? Te is! Kelj fel! Hát te meg hol voltál? Mért nem vagy a posztodon, mi? Mafla! Vidd be őket a kapitányságra. Mozogj! Mind a kettőt… Így, ni!

A derék rendőr kivezette a két nőt a kocsmahelyiségből, hol ezt, hol azt taszítva hátba.

– Egy pohár konyakot… szódával… de gyorsan! – fordult most a pincérhez Podsiblo, és nehéz­kesen egy székre ereszkedett az ablak előtt. Szörnyen fáradtnak érezte magát, és haragudott mindenre és mindenkire…

Reggel, mikor elébe vezették, megint éppen olyan nyugodt és kemény volt a két égszínkék szeme, mint első találkozásukkor – egyenesen a szeme közé nézett, várta, hogy kérdezze.

Zoszim Kirillovics az asztalra vágta az aktákat, ingerült volt, és álmatlan, de mindamellett nem tudta, mivel kezdje. Az ilyenkor szokásos fejmosás és szidás valahogy nem jött ki a száján, valami rosszabbat, erősebbet szeretett volna kitalálni, hogy azt vágja az arcába.

– Hogy kezdődött? Beszélj!

– Szemétnek nevezett… – felelte az asszony nagy nyomatékkal.

– Óriási! Mit nem mondasz! – gúnyolódott a rendőrtiszt.

– Hogy merte… nem vagyok az ő fajtája…

– Uramistenkém! Hát ki vagy te?

– Én szükségből teszem… ha teszem… Ő meg…

– Mit – ő meg? Ő talán kedvtelésből csinálja, mi?

– Az?

– Az, az. No?

– Minek csinálja? Neki nincs gyereke…

– Hallod-e, jó lesz, ha befogod a szádat, te szemét. Engem nem csalsz lépre a gyerekeiddel… Most elmehetsz, de tudd meg, ha még egyszer meglátlak, huszonnégy óra alatt itt se vagy! Nincs vásár! Megértetted? Hát azért! Ismerlek benneteket! Majd adok én neked! Botrányt csapsz? Adok én neked botrányt! Te… ganéj!

Csak úgy pattantak a nyelvéről a sértőnél sértőbb szavak, egyenest az asszony arcába. Az elsápadt, szemét összehúzta, éppen úgy, mint az este a kocsmában.

– Takarodj! – ordította Zoszimov, és öklével az asztalra csapott.

– Isten legyen a bírája! – mondta hidegen, fenyegetően az asszony, és gyorsan kiment.

– Adok én neked bírót! – üvöltötte a rendőrtiszt. Élvezte, hogy sértegetheti. Kihozta sodrából a nyugodt arca, kék szemének egyenes tekintete. Mért adja a megbántott dámát? Két gyereke van! Maszlag! Szemenszedett hazugság! Van a csudát! Közönséges utcai nő, ide jött a vá­sárra, hogy eladja magát, és komédiázik, ördög tudja, mért… Feláldozza magát, szükségből… a gyerekeiért. Hiszi a piszi! Nyíltan vétkezni nincs ereje, hát a szükséggel takarózik. Pfúj! Ki látott ilyet!

4

Pedig volt; egy halovány, félénk kisfiú, kopott, agyonviselt diáksapkában, füle fekete kendő­vel lekötve, meg egy kislány, nem rászabott, túl bő, kockás vízhatlan köpenyben. Mind a ketten a Kasini-kikötő deszkastégjén álltak, és a hideg őszi szélben dideregve, halkan beszélgettek a maguk gyermeki módján. Anyjuk a hátuk mögött valami árurakásnak támaszkodott, és kék szemével gyengéden nézett le rájuk.

A fiú őrá ütött: annak is kék szeme volt, fejecskéjét a szakadt ernyőjű egyensapkában mind­untalan hátrafordította az anyja felé, és mosolyogva mondott neki valamit. A lányka erősen szeplős volt és hegyes orrú; nagy, szürke szeme okosan, élénken csillogott. Körülöttük a deszkákra mindenféle bugyrok, kötegek voltak lerakva.

Szeptember vége volt, reggel óta esett az eső, a parti utcát vastagon lepte a sár, hideg, nyirkos szél fújt.

A Volgán zavaros hullámok hömpölyögtek, és nagy zajjal csapódtak a partra. Zagyva, nehéz, erős lárma terjengett mindenütt… Különféle emberek futkostak ide-oda, mind izgatott volt, mind el akart jutni valahová… És a kikötőpart mozgalmas életének hátterén ez a kis csoport – a nyugodtan várakozó két gyerek az anyjával – tüstént szembe ötlött.

Zoszim Kirillovics már régen észrevette őket, és bár távol maradt, állhatatosan figyelte mind a hármukat, minden mozdulatukat látta, és valami okból szégyellte magát…

A Szibériai-kikötőből már jött a kasini hajó, amely fél óra múlva indul tovább a Volgán felfelé…

Az utasok letódultak az alsó rakpartra.

A kék szemű asszony is a gyerekeihez hajolt, aztán kiegyenesedett, teleaggatva batyukkal, göngyölegekkel és ő is lement a lépcsőn, a kicsik mögött, akik egymás kezét fogták, és ugyancsak meg voltak rakva csomagokkal…

Podsiblónak is az alsó rakparton volt dolga, nem szívesen ment le, de pár perccel azután már a pénztár közelében állt.

Ismerőse éppen akkor váltott jegyet. Nagy sárga pénztárca volt a kezében – bankjegycsomó látszott ki belőle.

– Én úgy szeretném… kérem szépen… ha lehet… a két gyereknek második osztályút, nekem meg harmadikat. Utazhatnak egy jeggyel ketten? Nem? Mégis megengedi? Köszönöm. Isten fizesse meg.

És elégedett arccal jött el a pénztártól. A gyerekek körülötte forgolódtak, ruháját rángatták, valamit kértek tőle… Meghallgatta őket és mosolygott…

– Jaj, drágáim, veszek, hát persze, hisz mondtam. Kettőt-kettőt? Talán sajnálom tőletek? No, jó… várjatok itt.

Átment a kikötőhídhoz, ahol mindenféle nyalánkságot meg gyümölcsöt árultak.

Pár perc múlva megint ott volt a gyerekeinél.

– Nesze, Varja, ez a tied, szappan… szagos ám! Szagold csak! Neked meg, Petya, bicska… látod, nem felejtettem el. Ez itt narancs, jó sok, tíz darab. Egyetek… csak ne mindet egyszerre.

A hajó kikötött. Tolakodás. Mind megtántorodtak. Az anya átfogta gyerekei vállát, magához szorította őket, és aggodalmasan tekintett körül, de mindenki nyugodt volt, és most már ő is megnyugodott, elmosolyodott. A két gyerek visszamosolygott.

Kitolták a hajóhidat, és az utasok serege a hajóra tódult.

– Megállj! Mit tolakszol, szamár! – Zoszim Kirillovics eleresztette maga mellett a beszállókat, és rászólt egy ácsforma emberre, aki tele volt aggatva szerszámokkal, faragóbalta, fűrész, fejsze és más mindenféle lógott rajta. – Az ördögit! Ereszd előre a hölgyet a gyerekeivel… Több eszed lehetne, barátom – tette hozzá valamivel szelídebben, mikor a kék szemű hölgy elment mellette, és mosolyogva meghajtotta magát feléje, mielőtt beszállt a hajóra.

Harmadikat dudáltak.

– Horgonyt felszedni! – hangzott a parancsszó a kapitányi hídról.

A hajó megremegett, és lassan elindult…

Zoszim Kirillovics végigjártatta szemét a fedélzeten állókon, és mikor ismerősét megtalálta, tisztelettel levette sapkáját, és meghajolt.

Az asszony mély orosz bókkal felelt a hajóról, aztán buzgón keresztet vetett.

És utazott Kosztromába a két gyerekével.

Zoszim Kirillovics még egy darabig utána nézett, majd nagyot sóhajtott, és felment az alsó rakpartról a helyére. Komor volt és levert.


(Ford.: Görög Imre)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Maxim Gorkij: A kékszemű asszony”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)