Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Mikszáth Kálmán: Aki kivétel az asszonyok közt

Mikszáth Kálmán: Aki kivétel az asszonyok közt

31 december 2013

mikszathBEVEZETÉS

Kapocsy János a Nagymező utcában lakott. Gondolom, az 5-ik szám alatt, de erre nem emlékszem bizonyosan.

Kapocsy János hivatalnok az általános biztosító társaságnál. Ezerhatszáz forint fizetése van, amit már »valami«-nek neveznek Budapesten.

Kapocsy úr egyike a legszolidabb, legrendszeretőbb embereknek, főnökei meg vannak vele elégedve, mert pontos, még a háziúr is meg van vele elégedve, a lakbérét rendesen fizeti, adóssága nincs, s még sokra vihetné hivatalában, ha nem volna keresztény.

De hiszen neki nincsenek nagyravágyó tervei. Nem kíván lenni vezérigazgató, – megelégszik még álmaiban is azzal, ha majdan, midőn eléri hivatalos működésének negyvenedik vagy ötvenedik évfordulóját, megkapja a Ferenc József-rendet.

Ez az ő összes ambíciója s azonfelül néha egy kis remuneráció.

Kapocsy János olyan egyszerű ember éppen, mint a keresztneve. Van abban valami, hogy a keresztnév, melyet az ember visel, vezeti egész sorsát. A Jánosok mind olyan prózai, igénytelen lények, akikkel sohasem történik semmi (ezért bámulom én felette Arany Jánost); az Alfrédeké, Eduardoké és az Arnoldoké a világ. A regényes név majdnem olyan, mint a nemesség: kötelez.

Nos, hát Kapocsy János uramat nem kötelezte a neve semmire, nem is tett egész életében semmit, mint hogy született, kijárta a nyolc gimnáziális osztályt, azután díjnok volt hat esztendeig a királyi táblánál, mígnem egy magas pártfogója útján bejutott az általános biztosító társasághoz s megházasodott, nőül vevén Piroska kisasszonyt, a nevezett magas pártfogó fogadott leányát, akiről azonban azt beszélte a hitvány pletyka, hogy a valódi lánya lenne.

De már ez azért se valószínű, mert a magas pártfogó azóta egészen levette róluk a kezét, s oda se nézett a fiatal pár boldogságának, nem hogy azt adományával fokozni igyekezett volna.

János úr, noha csak János volt, szerette a regényeket olvasni, Jókait, Kockot, Dumast könyvnélkül ismerte, s mindenütt látván ezekben az asszonyi nem állhatatlanságát, nem egyszer elszomorodott vala, de halovány arca csakhamar ismét fölvette a legteljesebb megelégedés kinyomatát, mert hiszen az ő Piroskája mégis csak kivétel. De még milyen kivétel! Munkás, szelíd és szófogadó. Nem vágyik ez sehova a világon, olyan házias ez, mint a csiga, de nem hordja magán mindenét, mint a csiga, mert soha még asszonyi portékában az a nemes megvetés a ruha, a cifrálkodás és az ékszerek ellen, mint Kapocsynéban.

Mintaképe vala ő Kapocsy János előtt a női szendeségnek és hűségnek. Mi, akik kartársai vagyunk a derék úrnak, számtalanszor hallottuk ezt a férj szájából, midőn a Józsefvárosban, a »Kék csillag«-nál néha-néha összejöttünk egy-egy halbszájtlira.

– Az én kis »hollóm«-nak nincs párja a világon. Már t. i. hollónak hítta az asszonykát, minthogy az barna és kökényszemű. Gyöngy ő az asszonyok közt, isten jókedvében teremtette, ártatlan liliomnak.

S ilyenkor mindig elérzékenyült s az ötödik, hatodik halbszájtlinál ríva fakadt, hogy mindamellett nincsenek gyerekei.

Mi vigasztaltuk, hogy: »Ne búsulj, bolond, hiszen éppen azért nincsenek talán, mert hű az asszony!«

– Igaz, igaz – riadt fel ilyenkor -, hiszen az én Piroskám kivétel az asszonyok között.

I. FEJEZET

Tisztelettel kérem a nyájas olvasót, ha netalán elolvasta a fentebbi bevezetést, tekintse úgy a dolgot, mintha nem olvasta volna, mert most látom, hogy rosszul kezdtem a történetemet.

Okvetlenül Kupcsik Nep. János úron kellett volna kezdenem, aki szinte ott lakik a Nagymező utcában, őt se tudom pontosan, hanyadik számú házban, hanem annyi bizonyos, hogy nem messze onnan és Kapocsyékkal ellenkező oldalon.

Csak nemrég jött ide lakni, amióta a marienbadi fürdőből hazajött, hova lesoványodni s egy szerencsétlen szerelmet ment felejteni a nyáron; no, meg azért, hogy a köszvényét ott hagyhassa, mert a menyasszonya: Nagy Ágnes állítólag azért küldte neki vissza a jegygyűrűt, mivel köszvényes.

Oh, hitvány női kebel, melyből a forrón érzett szerelem azonnal kivész, mihelyt azt hallod, hogy az imádott ifjúnak köszvénye van! Hát a köszvény úgy veszi már ki a szerelmet a szívből, mint a zsirla a pecsétet a ruhaszövetből.

Kupcsik úr bosszút esküdött az egész asszonyi nemnek; elhatározta, hogy gyűlölni fogja őket, s hogy minél jobban megutálhassa, eljárt esténkint a tea-szalonba.

Aki a tea-szalont, Budapestnek ezt az egyik szeplőjét az Aranykéz utcából nem ismeri, annak hiába írom le, aki pedig ismeri, az úgyis tudja, tehát nem írom le. Ez a praktikus eljárás.

Kupcsik János úr magánzó volt és zeneleckéket adott azelőtt a flótázásból, mígnem tavaly valami nagynénje halála ütött be neki váratlan örökséggel, s ez tette tulajdonképpen szerencsétlen flótássá, mert pénze lévén, a szerelem virágai kezdtek nyílni keblében, melyeket eddig a mindennapi kenyér utáni hajsza nyomott el.

Rendkívül boldogtalanul érezte magát most, a kapott kosár után, s bár bosszút és gyűlöletet esküdött az asszonyi nemnek, azért mégsem tett egyebet, mint hogy ott ült az ablaknál reggeltől estig s a hűtlen Ágnesről ábrándozott, érzelmeinek kifejezésére gyakran elővévén fuvoláját is.

Köszvényes kezei, melyek flanell-szövettel voltak bekötve, meglehetős ellentétben állottak érzelmeivel, de ki tehet róla, hogy a szív fiatalabb a kezeknél s több potencia van benne, mint a törékenyebb tagokban?

Kivált a művészeknél áll ez így, kik a roskatag testben is örök ifjúságot hordanak.

János pedig művész a javából s nem egy babérkoszorút kapott szegény ember korában, mikor még vidéken hangversenyezett. Annyi szent, hogy Nagy Jakab még árnyéka sem lehet. De hát nem erről van szó.

A mi történetünk nem fuvola-novella. Azt csak Bartalus István tudna írni, már t. i. ha írni tudna.

*

Kupcsik Jánosnál az a fő, hogy egy szép barna vis-à-vis-t fedezett fel. Az átellenes ház első emeleti ablakaiban a virágcserepek közül gyakran bukkant elő egy csinos fej, mikor a zsaluk, melyeken pajkosan táncolt a napsugár egész délelőtt, szétnyíltak. Sőt néha még többet is látott a János úr káprázó szeme. Látta, hogy csókolózik a férj és a fiatal asszonyka odabenn. Az asszony köt, a férfi a pamutot tartja. És munka közben édes öleléseket váltanak. Sőt talán a munka után sem édes nekik a nyugalom, de már akkor van annyi eszük, hogy leeresztik a roletteket.

Minek is látna a boldogságból annyit Kupcsik János? Ami sok, az megárt, ha nekik nem is – de neki, kinek sebei még be nem hegedtek, minden bizonnyal.

És mégis odanéz nem egyszer, de százszor is napjában. Hiába no, ami szép, tetszik az a szemnek. S az az asszony nagyon csinos portéka. Az igaz, hogy már nem egészen fiatal, de csak annál érdekesebb.

Amint egymás mellett ülnek a kanapén, néha édes csevegésbe merülve, bizony minden nőgyűlölete dacára még meg is kívánja és elpróbálja fuvoláján:

Véle a kanapén… a kanapén…
Nos, mi esnék a kanapén?
Vele egy kanapén – egy kávét innék én.

Vajon tudják-e, sejtik-e, hogy belát a nyitott ablakon keresztül? Hogy ingerlik őt is, hogy költögetik benne az alvó oroszlánt?

Eh, törődnek is azok vele, a szerencsétlen flótással? Bánják is ők, ha belát vagy be nem lát valaki? Bizonyosan fiatal házasok, még csak néhány napja vannak együtt, a mézesheteket élik…

Hát csak hadd éljék, úgysem tartanak soká.

Mert mindent megun az ember. Hosszú szerelem nincsen a házasságban, így tanítják ezt a világ összes írói: Shakespeare-től kezdve le egész Fangh-Gyújtó Izabelláig.

De mégis Vas Gereben mondja a legokosabbat, midőn így szól: »A házasság olyan, mint a meleg fürdő, aki nincs benne, belekívánkozik, aki pedig benne van, kikívánkozik belőle.«

Addig-addig elmélkedett emberünk erről a tárgyról, mígnem a mindennapi látományok hatása alatt egészen beleszeretett a fiatal menyecskébe s halálosan gyűlölni kezdte a férjet, aki még mindig nem unta meg a mézet szedni azokról a szép piros ajkakról.

– De hát meddig tart még ez? – hajtogatta váltig elméjében s dühösen toporzékolt a szobában.

– Ezek az emberek lelketlenül halomra döntik minden teoriámat, melyet a nőkkeli hosszas érintkezésemből merítettem, mint minden tudományok extraktumát. Hát azért kaptam a köszvényt, hogy a legvégén még ostoba is maradjak ebben a szakmában? Vagy kivétel ez az asszony és ez az ember.

De ‘iszen, csodák ha esnek is, nagyon ritkán esnek… ez a bolondos hűség sem természetes – aztán meg az asszonyok erényeit tulajdonképpen csakis a férfiak gyámoltalansága menti meg… Ergo bizonyosan nincsenek házibarátok, vagy ha vannak, ostobák és gyámoltalanok. Tertium non datur.

II. FEJEZET

– Végire kell jutnom ennek a dolognak – gondolta magában Kupcsik. – Adatokat! adatokat!

Azt a fáradságot vette magának, pedig roppant lusta ember volt, hogy lement a házmesternéhez, Frau Lénihez, és három egész hatost nyomott a markába.

– Maga nagyon okos asszony, házmesterné! – mondá Kupcsik Nepomuk János lehető nyájasan.

Frau Léni hunyorított a savószín szemeivel, s a három hatost egy megelégedett mosollyal csúsztatta ruhája zsebébe.

– Parancsol valamit a teens úr?

– Csak kérni akarom valamire. Ösmeri kegyed ott átellenben, az első emeleti szögletlakásban azt a házaspárt?

Frau Lénit konvulzív köhögési rohamok fogták el. Előkereste fiókjából a pápaszemét, föltette az orrára s azon keresztül nézte meg figyelmesen érdemes lakóját, mintha le akarná róla olvasni a szándékot.

– Azt a családot?… Nos, úgy fölületesen. Hanem a néném odafönn a padlásszobában, az bizonyosan ösmeri, mert éppen az átellenes házban volt házmesternő.

Frau Léni nézett ki már vagy hetven évesnek. És ő még mindig húga valakinek? Brr! Milyen lehet még az idősebb testvér!

– Igen, ő ott volt házmesterné – folytatá elnyújtott, álmos hangon -, addig, míg jobb üzlete nem akadt.

– És milyen üzlete van most?

– Mármint őneki? Hát tetszik tudni, ő a fiatalság barátja…

– Hüm! Pedig azt hinné az ember, hogy mivel olyan messze van tőle…

– Éppen azért. De nem parancsol a teens úr egy kis tubákot?

– Köszönöm, nem élek vele. Nos, tehát a fiatalság barátja? És mennyiben?

– Elősegíti örömeiket.

– Igen, igen! Például?

– Ejnye, be nagyon kíváncsi ön! Pedig jól tudom ám, hogy okosabbak vagyunk, mintsem ne tudnók, miről van szó. A ténsúr csak kötekedik velem, hogy examinál, mint egy gyereket. A ténsúr nagyon jól tudja, hogy ha valami szép virágot lát meg és a kerítésen nem bír átmenni, hogy letéphesse, jól esik akkor, hogy van valaki, aki be tud menni és el tudja hozni azt a virágot, hehehe!

Ördögies mosolyra torzultak ajkai, miközben hajdani fogainak elpusztult helyei láthatók lettek.

– Jól esik ugye, ha van valaki, aki gondoskodik a gomblyukakról is? Hogy ne maradjanak üresen.

– Tehát a padlásszobában lakik becses nénje?

– Igen, a legfelül. Ő, tudom, fog adni felvilágosítást. Most éppen otthon van. Csak tessék fölmenni bátran. Vizit van nála, de az nem baj, mert a vizit belevág az üzletbe: a Babók Rézi van nála, akiben több tálentum van, uram, mint egy püspökben.

– Ah, ah! Mindenesetre érdekes személy lehet!

– Meghiszem azt, uram! Ha az ördög szoknyában járna, már azt is rég elcsábította volna.

– Rendkívüli tálentum!

– Annyit mondhatok uraságodnak, hogy nem bánja meg, ha megismerkedik vele. Hasznára lehet még az életben.

– Igen… valóban… még lehet… Úgy van, asszonyom, érzem, hogy lehet még.

Azután sötét arckifejezéssel dünnyögé Kupcsik úr, mialatt a lépcsőkön felment:

– Pedig a rossz világ, a gyalázatos világ azt fogta rám, hogy már én megöregedtem…

A Frau Léni nénjénél csakugyan vizit volt. Kedélyes és tanulságos diskurzus folyt az uzsonna mellett, persze szakmájukba vágó.

Babók Rézi éppen egy kitűnő gsäftjének történetét mondta el, melyből kétszáz forint haszna volt.

A háziasszony összecsapta kezeit:

– Kétszáz forint ezekben a szűk időkben! Ez igazán bámulatos. Oh, ezek a férfiak… ezek a férfiak! Uram én istenem! Kétszáz forint! Hiszen annyit a paradicsom sem ér! Vajon ki volt, he?

– Itt nem annyira a szállítmány becse forog szóban… hanem inkább a szállító személyisége… A szállító, az ám az ember!… Ne volna csak lakat a számon!…

– De nekem csak megsúgod?

– Isten ments! A világért sem. Éppen a titoktartásért fizették.

– Oh, oh, gyermekem!

– Már eddig is majd bajba keveredtünk, Mutter. Az a bolond portéka egy százast váltott másnap egy boltban. A dolog gyanús volt, szegényes öltözetét tekintve, a kereskedő konstablerért küldött, aki bekísérte. Ott aztán be kellett vallania, hogy egy úrtól kapta a pénzt itt és ott. Nyomozták a dolgot s odáig mentek a megkezdett fonalon, hogy egyszer csak elsápadtak az eredménytől.

– Én uram, istenem! Mi történt?

– Eljutottak a legmagasabb személyig. S ha már ott voltak, előadták a legalázatosabban, hogy a gyanús perszóna azt hazudja: őtőle kapta a száz forintot.

»Hagyjátok futni!« mondotta a legmagasabb személyiség. Pszt! De ne is beszéljünk róla.

E pillanatban halk kopogás hallatszott, s Kupcsik János úr lépett be.

Miután leültették s műértőleg megvizsgálták vastag óraláncát, mely elárulta, hogy nem a high life jól fizető emberei közül való, a háziasszony fanyarul kérdé:

– Mi tetszik?

Kupcsik úr előadta kívánságát a szemközti családra vonatkozólag. Szeretne némi felvilágosítást kapni.

– Igen? A szögletlakásban? Azok a Kapocsyék. No, ezeket én nem ösmerem, csak úgy futólag. Az asszony igen csinos asszony. Echt barna. Csakhogy az ilyenek most nemigen vannak divatban. Most a vörös hajúak a keresettebbek.

Rézi helybenhagyóan bólingatott fejével. Akárcsak Pulszky Ferencet látnók, mikor Pulszky Károly beszél.

– Futólag ismerem csak… de azért tudom, hogy egy kicsit szűkecskén élnek, az asszony sehova sem megy.

– Szegény asszony! – sóhajtott fel Kupcsik úr.

– A férje hivatalnok, tisztességes fizetése van, de nem olyan nagy, hogy kényelemben élhetnének.

– Hogyan? – dünnyögé magában – hivatalnok az ipsze? No, mondhatom, gyönyörű hivatalnok, az egész napot otthon tölti a felesége szoknyája mellett. Ilyesmi is csak Magyarországon lehetséges! Ezek az urak csak a fizetést fölvenni jók! Aztán ne legyen itt az ember ellenzéki?

– Különben igen tisztességes, szolid ember. Nem jár sehova.

(Nem ám, még a hivatalba sem, gondolta magában Kupcsik.)

– No, nem is olyan nagy csoda, hogy nem jár – tette hozzá aztán hangosan -, a mézeshetekben nem virtus otthon lenni.

– Miféle mézeshetekben? – kérdé a vén banya, apró fürkésző szemeit látogatójára szegezve. – Hiszen már hét éves házasok!

– Lehetetlen.

– Becsületemre mondom. Még ma is emlékszem a lakodalmukra. Bizony hét esztendeje már annak. Hogy múlik az idő, Rézi fiam! Biz istók, kezdünk már öregedni, Rézi fiam.

(Az ám! Kezdünk már vagy harminc esztendő óta.)

De ezt nem Kupcsik gondolta, csupán mi mondjuk, mert Kupcsik nagy ámulatában egyébre még gondolni sem tudott, mint azon rettenetes csodadologra, hogy ezek hét esztendeje csókolóznak folytonosan: reggel, délben, délután, és este.

No, ha ezek nem érdemelnek meg szobrot a holtuk után, akkor nincs elismerés a földön, s csapja el a vésőjét Huszár Adolf.

Ezek az emberek még a huszonötéves jubileumok alkalmával is el fognak pirulni, ha kezeik érintkeznek.

Ez az erény elszédítette Kupcsikot: hirtelen ajánlotta magát, azt hozván okul, hogy majd eljön még, valami fontos beszélnivalója leszen az asszonysággal, de csak négyszemközt.

És ezentúl még figyelmesebben vizsgálta a házaspár életét, szemlélődött, fürkészett, s megösmervén a Kapocsyék cselédjét (no, ezt ugyan nehéz volt, mert minden héten változtatták), attól is kérdezősködött: mióta vannak a Kapocsyék házasságban?

– Hét vagy nyolc esztendeje, úgy hallottam.

– Jó-e kegyedhez az asszonyság?

– Én csak takarítónő vagyok; reggel és este megyek oda, és az ételt viszem el délben, napközben nem vagyok ott.

– Tehát a vendéglőből élnek.

– Egy kifőzőnétől viszem az ételt. Azt mondják, így kevesebbe kerül.

– Tehát takarékosak? Most mit visz a kezében?

– Cirkuszjegyeket! Az urak a cirkuszba mennek ma.

– Kapocsy úrék?

– Igen, ők.

– Milyen helyre váltotta a jegyeket? Drágák?

– Nem pénzért vettem. Úgy adták a kasszánál.

– Hogyan? Ingyen? És mit mondott kegyed a kasszánál?

– Hogy a Kapocsy úrék részére. Már félre voltak téve, a kasszánál lévő úr azonnal a kezembe nyomta.

A takarítónő kivette a jegyeket kebléből: két zártszékjegy volt balra.

– No, no, hát magam is elmegyek a cirkuszba – gondolta magában Kupcsik úr, s minthogy igen szép délutáni idő volt, kiment egy hosszabb sétát tenni a Hatvani utcába.

Jó szerencséje volt. Látta ideálját is, de csak messziről s akkor is csak hátulról.

Karonfogva ment a férjével, ámbátor a férjet nem vehette ki, pedig szerette volna már közelről is látni ez Alcibiadest, kit hét évig szeretnek s ki hét évig éli a mézesheteket. Kapocsynét is csak úgy ismerte meg, hogy az hátra pillantott, és úgy rémlett neki, mintha reá kacsintott volna tüzes szemeivel.

De hát ez csak a képzelet játéka és bizonyára semmi más. Lehet-e még föltenni is a megtestesült erényről valami rosszat?

Utánuk sietett, de a kanyarodónál a sétáló tömeg közt teljesen elvesztek szemei elől.

Sebaj az, majd meglátja estére a Renz cirkuszban.

Aminthogy úgy is volt.

A Renz cirkusz teljes fényében úszott, mikor oda egynegyed nyolcra belépett, s a publikum éppen Beppót, az ügyes clownt tapsolta, ki a fogánál fogva lógázza magát egy trapézen.

A habituék mind ott ültek a páholyaikban s többnyire ásítozva nézték Beppót. Hányszor látták ők már ezeket a bolondságokat! A kedvenc pedig még messze van a programon! Az csak úgy kilenc óra felé jön ki – hogy meghódítson mindenkit. Hiába, a »canaille«-nak is kell valami mulatság! Az övé a clownok, a haute-crème-é a Ritterek és kivált a Ritternők.

Kupcsik úr oda sem ügyelt a bohócra, hanem keresgélni kezdte a vis-à-vis-ját. Éppen átellenben ült itt a cirkuszban is, nem messze az istállók felőli bejárattól.

Hanem nini, micsoda idegen ember az ott mellette balról, jobbról pedig egy kövér asszonyság, talán valami nőrokonával jött a férje nélkül.

Gukkerjéhez nyúlt és vizsgálni kezdte.

– Ah, ah! Hiszen az az ember ott az én fiatalkori pajtásom, Bróner Jancsi, az az asszony meg… seregeknek ura, ne vigy a kísértetbe, a Frau Léni nénje, akinél vizitben járt. No, hogy ez micsoda összefüggés itt, annak csak az isten a megmondhatója.

Ez a kérdés foglalta el Kupcsikot s nem is vigyázott az előadásra, hanem bámészan tekintett végig az óriási nézőtéren, hol nem egy helyütt látszottak üres hézagok.

Bizony-bizony az öreg Renz arca is panaszkodó egy idő óta. A legnagyobb reklámok sem segítenek már. A publikum okoskodni kezd. Eljárnak még a Nemzeti Színházba is. Sose volt még ilyen felfordult világ ebben az országban.

Más években még szűk is lett volna ez a cirkusz, most pedig ha a habituék nem volnának, még a páholyokban is nagy lenne az üresség.

Minden ominózus dolog összejött. A tábornok orbáncban fekszik, pedig annak a kedvéért is sokan jártak. Aztán ezek a meiningeniek is idejönnek.

És te is, fiam, Brutus… vagy hogy Evva! Egy karácsonyos látványossággal agyontiprod Julius Caesart!

De ezen fontos kérdések, melyek a fecsegésre alkalmas tárgyat hajhászó közönséget foglalkoztatták, mind nem érdekelték Kupcsikot egy csöppet sem, bármiként igyekezett is elszóródni egyebütt, szeme önkéntelenül visszatért a szép asszonyhoz.

Nini, most a Bróner Jancsival beszélget. Szerencsés fickó ez a Bróner Jancsi! Az iskolákban is mindig ilyen szerencsés volt. A professzorok mindig azt kérdezték tőle, amit – nem tudott. Ezért nem lett belőle tudós ember, minélfogva alkalmasint boldogult is.

Ámbár már évtizedek óta nem beszélt vele, de tekintve a vastag aranyláncát, majdnem bizonyos az a föltevés.

És amint folyton az asszonykát nézte volna gukkerjén, egyszerre észreveszi, hogy annak az arca lángba borul, szemei csillognak s mereven tapad oda a lovagra, ki Beppót váltotta fel a porondon.

Ebben a nézésben volt valami sajátszerű, az ijedelemnek és meglepetésnek vegyüléke. A féltékeny ember gyanúját azonnal felköltötte, Kupcsik úr pedig féltékeny volt, s úgy tekinté a szép menyecskét, mint egy őáltala fölfedezett kincset. Egészen beleélte magát abba a gondolatba, hogy az az asszony egykor az övé lesz. S minél erényesebb, annál nagyobb diadal a meghódítása. Igen, ő a nagy diadalt szomjúhozza már annyi csatavesztések után. Csak azzal vághatja ki becsületét.

Oh, hogy fog tombolni mámorában a lelke azon a dicső napon, melyről nem bánja különben, ha este lesz is.

Figyelmesen kezdte nézni ő is a lovagot, ki méltóságteljesen lovagolt körben, s lova taktusra táncolta a rezgőpolkát.

Ejnye ni, de ismerős ennek is az arca valahonnan! Sokáig törte rajta fejét, hogy honnan, de csak nem találhatta ki. Lássa, mennyire gyengül az embernek a memóriája, ha már a negyvenes évek felé evezget!

A közönség élénk tapsokkal jutalmazta a tanulékony lovat, miután elvégezte kevély táncát s lovasával együtt elvágtatott; tíz percnyi szünet következett, mely alatt a közönség egy része elszéled az istállókba Renzék lovait megbámulni, a másik része pedig a büfébe siet.

Kupcsik jól látta, hogy Bróner Jancsi is megmozdul, valamit mond a menyecskének s a büfé felé indul.

Ez éppen jó pillanat lesz megszólítani Bróner Jancsit, s megkérdezni tőle, hogy jutott az érdekes ismeretséghez.

Bróner vidám arccal furakodott keresztül a tömegen azon nemes szándékkal, hogy egy sóskiflit vegyen meg, mert valljuk meg, habár nem illik is az éhség egy erős férfiúhoz, ő nagyon éhes volt, s az üres gyomor annyira dominálta őnála a többi érzékeket, hogy nem volt képes élvezni semmit.

Éppen a kiflit ette hát visszatérőben, midőn egyszerre csak egy régen ismerős hang megszólítja:

– Szervusz, Jancsi!

– Ah, szervusz. Kihez van, kérem, szerencsém?

– Hát nem ösmersz? Régi cimborád vagyok, a Kupcsik Jancsi.

Minden okos ember tudja, hogy itt egy érzékeny ölelés következett.

– No, pajtás, te ugyan átkozottul megváltoztál.

– Mondhatom, te is…

– No, de azért még mindig csinos fickó vagy…

– Hát tudod, imponálni tudok az időnek. No, de te is jól nézel ki.

– Ad vocem, jó kinézés! Nagyon csinos szomszédnőd van, úgy látom…

– Hol? Melyik?

– Az, aki melletted ül, itt a cirkuszban.

– Elég csinos… – mondá Bróner Jancsi sugárzó arccal.

– Csak egy nagy hibája ne lenne – Kupcsik sóhajtva.

– Micsoda hibája?

– Nem modern asszony. Bolondul szereti a férjét, örökké nyalja-falja, mint egy macska.

– Honnan tudod te, hogy szereti?

– Hát iszen mindennap látom.

– Kit? Az asszonyt?

– Meg a férjet is. Mondhatom, szép mákvirág.

– Kicsoda? Az asszony?

– Nem, a férj.

– Mért mondod azt? – kérdi a régi iskolapajtás mosolyogva.

– No, mert mióta csak ott lakom velök átellenben a Nagymező utcában, még nem volt hivatalban, egész délelőtt otthon csókolózik – a feleségével. Mégis csak szemtelenség egy hivatalnoktól. Én, aki az ablakon át látom mindennap, megbotránkozom ezen.

A Bróner Jancsi arca elsötétedett, homlokerei kidagadtak, szemei vérben forogtak s dühösen ragadta vállon fiatalkori barátját:

– Ember! Jöjj, mutasd meg, melyik asszonyról beszélsz.

– Ej, hát kiről beszélnék, ha nem a Kapocsy Jánosnéról? Hiszen vis-à-vis-m. De mit érdekel az téged?

Azután gúnyosan hozzátette:

– Remélem, nem akarsz konkurrálni? Ilyen mítoszi szerelem mellett!

Kupcsik barátjára nézett, de az kiszabadítva magát, úgy futott el onnan, mint egy őrült, öt-hat embernek a tyúkszemére hágva útközben.

Ugyan mi az ördög baja lehet ennek a Bróner Jancsinak?

Hát már ez is szerelmes abba a menyecskébe?

Többet nem tudott Kupcsik úr. Ez a csodálatos homály nem hagyta azonban nyugodni, hozzákombinált hát mindenféle részleteket, de egyik sem passzolt tökéletesen. Mindig maradt még valami fatális hézag.

Nem is fogja ezt kideríteni, csak a jövő. Mert az idő mindent a felszínre vet s nem hagy eltemetve semmit.

A cirkuszi estétől kezdve sohasem látta többé kinyílni azokat az ablakokat. Vajon mi történhetett? Mintha kihalt volna az egész ház!

Elköltöztek-e innen? Vagy talán beteg lett a szépasszony? Ki tudhatná azt?

Hetek múlva egy nap azonban betévedett Kupcsik úr a Ment-féle sörházba és leült egy asztalhoz. Egy krigli sört kért és egy fél tormás virslit rendelt, mert ennyi erejéig volt a gyomra alkotva.

Mikor leült és végignézett az elhízott, pohos embereken, kik az asztalokat körülülték s vidám nyelvcsettentgetéssel ízlelgették az árpa andalító levét, nem gondolta volna távolról sem, hogy itt fog megoldódni az ő regénye, mely éjjel-nappal elfoglalá egész lelkét.

Egyszerre azonban nyílt az ajtó és belépett a szép asszony férje. Nem látta még közelről. De azonnal megösmerte. Az irígységnek éles szeme van.

Mégpedig egy ismerősével jött, egy silentianus ügyvéddel, Pörgey Istvánnal.

A szomszéd asztalnál foglaltak helyet. Pörgey köszönt, Kupcsik viszonozta.

Ez jó alkalom lenne megösmerkedni a férjjel, gondolta magában hősünk, de még habozott egy ideig. A gyűlölség vett rajta erőt egy pillanatig, mert valóban érezte azt ezen ember iránt.

De végre is a szerelem győzött, mely ha még a kíváncsisággal egyesül, erősebb a poklok kapujánál.

Hirtelen Pörgey mellé szemtelenkedett hát Kupcsik és megindult a diskurzus először kettőjök közt.

– Kérlek, mutass be! – mondá Kupcsik úr, mihelyt az első apropos kínálkozott.

– Comball úr, a cirkusztól – szólt Pörgey -, Kupcsik János gazdag magányzó.

A kölcsönös meghajlás után is tátva maradt a Kupcsik szája s szemét bámészkodva mereszté Comball úrra.

– Nos, mit bámulsz? Talán már ösmerik egymást?

– Nem! oh, nem… Bizonyára nem – dadogá Kupcsik -, de oly meglepő a hasonlatosság… olyannyira… hogy meg mertem volna esküdni.

– Igen? Pedig Comball barátomnak nincsenek hétköznapi vonásai – jegyzé meg a hízelgő exügyvéd.

– Annak dacára. Soha olyat te még nem láttál. Éppen egy ilyen úr lakik velem vis-à-vis a Nagymező utcában: Kapocsy Jánosnak hívják.

– Mit? Kapocsy János? Hát ‘iszen ösmerem én a Jancsit. Komisz fukar ember, nincs benne semmi gavalléros. No, de meg vagy te bolondulva, hogy azt az aszott gilisztát Comball úrhoz hasonlítod?

– No, én úgy néztem… az igaz, hogy csak távolról láttam mindössze néhányszor életemben.

– Mondom, hogy nem vagy eszednél. Azt mondod, hogy csak távolról láttad… Hát nem egy padban ültetek az iskolában és azután is együtt laktatok a Jancsival?

– Micsoda Jancsival?

– Ejnye, hát a Bróner, akarom mondani a Kapocsy Jancsival. Hát kiről másról beszélünk?

– No, én meg azt mondom, hogy te bolondultál meg! Mi köze Kapocsynak Bróner Jancsival?… Igaz ugyan, hogy ott láttam ólálkodni a minap a vén medvét Kapocsyné mellett.

Pörgeyt kacagási roham fogta elő, mialatt Comball úr a cirkusztól, kényelmetlenül feszengett székén és a kellnernek csengetett, háromszor is visszhangoztatva a dallamos »Zahlen« szót.

– De hát mondd meg már, mit hahotázol? Idegessé teszel a vigyorgásoddal! – méltatlankodik Kupcsik János.

– Ugyan, hogyne nevetnék ezen a komikus tévedésen? Hiszen Bróner Jancsi változtatta meg a nevét Kapocsyra. Oh, oh, hát mért nem olvasod a »Budapesti Közlönyt«-t?

Kupcsik a homlokára ütött. Nagy világosság támadt egyszerre sötét agyvelejében.

– De hát akkor ki csókolózott Kapocsynéval minden reggel?

– Pszt. Nem tudsz a szájadra vigyázni? – mond Pörgey vállat vonva.

– Oh, én bolond! – tépelődött magában Kupcsik. – Most értek már mindent. Én… Én árultam el a dolgot ostobaságból. De hát ki hihette? Azaz, hogy tudnom kellett volna, miszerint a házaséletben nem létezhetik hosszú szerelem.

…….

Eképp esett ez az eset. De azért a világ mégse fordult ki a sarkából.

Az asszonyok ki tudják magyarázni magukat; még Kapocsy úr is megbocsátott a nejének.

Most megint minden rendén van.

Kapocsy úr végzi a napi dolgait, várja a remunerációt és a Ferenc József-rend kiskeresztjét.

Eljár a »Kék hering«-be barátaival, de a feleségéről nem beszél többet. Nem mondja többé kevélyen, hogy kivétel az asszonyok között.

Ott ül jámborul, megöregedve, megnyúlt orral a székén, s ha valaki őnagysága után kérdezősködik, zavartan hebegi:

– Köszönöm, egészséges.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Mikszáth Kálmán: Aki kivétel az asszonyok közt”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)