Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Móra Ferenc: Zsemlye dada

Móra Ferenc: Zsemlye dada

26 március 2016

mora-001Panka éppen az Ili baba hosszú aranyhaját fésülgette, mikor feje fölött a kakukkos óra kis házikójából kiugrott a kakukkmadár, s elkiáltotta magát:
– Kakukk… kakukk… kakukk…
– Egy… kettő… sok – olvasta Panka a kakukkszót, s egyszerre eszébe jutott neki, hogy mindjárt itthon lesz anyu, anyunak pedig az lesz az első szava: “No, virágszálam, megöntözgetted-e már a kertben a többi virágokat?”
Pankának nagyot dobbant a kis szíve erre a gondolatra. Ez a haszontalan Ili baba egész délután nem eresztette ki a virágokhoz, s még most se akarja kiereszteni. Beszélni ugyan nem tud ez az Ili baba, de nagy, kék szemét olyan kerekre tudja mereszteni, hogy azt csupa szomorúság látni.
– Mármost ki vigyáz énrám, ha te itthagysz, Pankám? – Ezt kérdezi az Ili baba kimeresztett két szeme.
Bizony ezt Panka se tudja, s legjobban szeretné Ili babát levinni a kertbe, ha attól nem félne, hogy besározza odalent az apu nyakkendőjéből készült selyemtopánkát.
– Csak jobb lesz neked szépen lefeküdni – mondja neki utoljára, s elbontja a kis babaágyat, megigazítja a gyöngyvirágos kis párnát, s ráfekteti Ili babát.
– Így ni, baba – gügyög neki szeretettel -, hunyd be szépen a szemedet, s vigyázz, hogy le ne rúgd magadról a paplant.
No, attól nem kell félni. Ili babának nem szokása a rugdalódzás. Olyan szófogadó teremtés inkább, hogy ahogy lefektetik, mindjárt befogja a szemét, s egyszerre úgy alszik, mint az édes tej. Panka szinte el se hiszi ezt a nagy álmosságot.
– Attól félek, Ili baba, te csak tetteted magadat – fenyegeti meg ujjacskájával -, s ahogy én kimegyek, mindjárt kiugrasz az ágyból. Ejnye, de csak jó volna, ha ez a kakukkmadár tudna rád vigyázni!

A kakukkmadár azonban a világért ki nem jönne most a házikójából, s Pankának már könnybe lábad a szeme kétségbeesésében, mikor begurul az ajtón a nagy fülű Zsemlye kutya.
– Ejnye, de jókor jössz, Zsemlye – ugrik elejbe Panka -, van-e kedved dajkálkodni?
A Zsemlye kutyának most nyilván nincs kedve dajkálkodni, mert nagyon kelletlenül morogja el magát:
– Brrr, brrr!
– Bér, bér? – érti el Panka a kérdést. – Minden csirkecsont a tied lesz estére, Zsemlye. A Mica cica egy harapást se kap belőle. De aztán jól gondját viseld ám az Ili babának!

Zsemlye kutya okos szemét rámereszti kis gazdasszonyára, s ahogy az kimegy a szobából, lehever a babaágy mellé, s elnézegeti nagy ásítozva az Ili babát. Takaros kis teremtés, az bizonyos, csak az a kár, hogy nem olyan szép hosszú az orra, mint az övé.
“Ejnye, megnézem, a füle van-e akkora, mint az enyém” – gondolja Zsemlye, s felemeli a lábával szép csendesen az Ili baba fejecskéjét. Az ám, de Ili baba abban a pillanatban kinyitja szemét, s olyan hegyesen néz, akár a vasvilla.
– Eh, eh, Ili baba – dörmög rá Zsemlye -, hunyd be csak megint a szemedet!
Azzal visszanyomta a fejével a babát a párnácskára úgy, hogy az be is fogta a szemét, de a karja kicsúszott a csipkepaplan alól.
– Ejnye, de sokat izeg-mozog ez a kis ostoba! – mordult el Zsemlye bosszúsan, s vissza­igazította a karocskákat a paplan alá, de abban a percben megint kipattant a baba szeme.

De most már igazábul megharagudott ám a Zsemlye.
– Micsoda? – vicsorgatta a fogát a babára. – Te még csúfolódni mersz az öreg dadáddal? ‑ Azzal úgy ütötte képen szegénykét a lábával, hogy menten lebukott az ágyról.
– Forgó, morgó, vigyorgó! – toporzékolt a Zsemlye, s fölkapta lábánál fogva Ili babát. Ürgette-forgatta, rázta, rázta szegénykét, míg csak bele nem vágta az ágy sarkába a fejét, de úgy ám, hogy menten kettérepedt.

No, erre bőszült ám még föl igazán a Zsemlye!
– Micsoda? – sivalkodott mérgesen. – Most meg már akkorára tátod a szádat, hogy a füledig ér?! Megállj, majd megtanítalak én téged mindjárt!

Most meg a hajánál fogva kapta föl az istenadtát, s úgy rázta a foga közt, hogy csak úgy csattogott szegénykének a két lábacskája, ahogy egymáshoz verődött.
– Lefogod-e már a szemedet? – visítozott javában, amikor Panka belépett nagy sikoltozva:
– Mit csináltál a babámnak, te gonosz jószág?
– Elaltattam – vigyorgott vissza Zsemlye kevélyen, hogy valahány foga van, mind kilátszott.

Panka azonban olyan haragosan kapta elő az apu kampós botját, hogy Zsemlye dada jobbnak látta kiosonni a szobából, de még az udvarról is. Kiült a ház végére, s lehajtotta a fejét a két első lábára.
– Úgy látom, itt már kitelt az esztendő – mondta szomorúan. – Pedig most már egész beletanultam a dajkaságba.

Aki valami ügyes dajkát keres a rossz babája mellé, fogadja meg a Zsemlye kutyát.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Móra Ferenc: Zsemlye dada”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)