Móricz Zsigmond: A költő

A kávéház előtt szép kis tér van; a tükörüvegek előtt terasz, márványasztalokkal. Az ember leül, a hideg márványra teszi kezét s véletlen embertársának, ki mellette lomhul, elmondja szíve legigazabb, legszebb titkát.

– Nekem az a legmélyebb gyermekkori emlékem, – szólt a költő s hátra vetette nagy szőke fejét, lobogó agyagsárga puha hajával, fönt a kiszökellő homlok dombja fölött – nekem az a legmélyebb gyerekkori érzésem, hogy a felnőttek boldogok, ha rajtunk gyerekeken segíthet­nek.

Mosolygott, vékony bágyadt száján fáradt és mégis könnyű, gyermekes mosoly volt. Kékes­szürke szemei nedvesek voltak és álmosan néztek.

– Lehettem öt-hat éves és az apámmal haragban voltam

Őt magát is meglepi.

– Igen, haragban voltam, mert én ötéves koromban legalább annyira férfi voltam, amennyire gyerek vagyok ma.

Cigarettát vett elő egy kis négyszögletű női ezüstdobozból, amelybe női nevek voltak belegravírozva, s befelé nézett, befelé, magának mosolygott és tyütyögve, lassan beszélt.

– Vagy két hétig nem beszélt velem… furcsa szigorú ember volt… nagyon rosszul érezhette magát ebben az életben, mint apa… Kevés örömöt adhatott neki az apaság: korán meghalt, nem ismerem: nem tudom, milyen álmai lehettek az életről, de pedáns, komor ember létére nem bírt egyhelyben maradni, folyton költöztünk: az apám nem engedett a maga meggyőződéséből s ahogy továbbment, vele mozdult egy fészekalja család és ez nagyon csodálatos érzés volt: fölrepült egy nagy sárga madár és a szárnya alatt lógott egy hétfiókos kalicka… És én ahhoz szoktam, hogy nekem abba úgy sincs beleszólásom s mégis jól van a világ sora

A költő fáradtan, bágyadtan mosolygott; nagycsontú erős arca volt, erős orra, álla; az ember első pillantásra egy energikus embert nézett volna ki belőle. De az arca mozdulatai oly bizonytalanok voltak, tétovák: nagy ellentét volt külső megjelenése és legkisebb arcrezzenése közt is.

– Szóval, én az apám tanítványa voltam, amikor haragomban egyszerűen kimentem a házból, kimentem a kapun, ki az utcára s elmentem a malomba… Abban a városban volt egy nagybátyám, molnár, kis gőzmalma volt s igen szeretett engem és én igen szerettem nála, ma is nagyon szeretem a malomszagot, amikor őrlik a búzát, olyan jó meleg illata van. És kis madarak laktak az ereszben és folyton csiripeltek és a malom zúgott örökké, mint a patak… pedig ott nincs víz, nincs víz az Alföldön s talán ez is a baj: a víz megtisztít, felfrissít, újjászül… ha vízzel találkoztam volna gyerekkoromban, más ember lett volna belőlem… akkor tudnék úszni, így csak megáporodva izzadok és megdohosodok a magam levében…

Nevetett; mulattatta, hogy megint talált egy magyarázatot, mért oly nehézéletű és energiátlan; mert ez a költő energiátlan és nehézéletű ember volt.

– A nagybátyám, a mónár, szótalan és vicces ember volt. Hétszámra nem szólt, de ha szólt, viccelt. Az ugyan nem kérdezte tőlem, mért jöttél, mi baj; hagyott játszani s délben ebédhez ültem… Az apám? talán meg se kérdezte, hogy hol vagyok?… „majd hazajön”… még tán ennyit se mondott… A bátyám kérdezte meg tőle viccesen, hogy „sógor, hol van egy fiad?” s ez nekem nagyon rendes volt: én magamat sohasem éreztem pont-nak, csak porszem-nek. Én sohasem képzeltem, hogy rólam beszélnek. Én csak élek és cigarettázom s néha verset írok s az jólesik… de én tudtam akkor is, hogy van apám, az övé vagyok és ő gondol rám e világon: ahogy most is odaadom magam a jóistennek, ő teremtett és itt tart ebben a világban… Nekem ezért nem kell semmit tenni, a főnököm kiadja a havi fizetést, a főúr gondoskodik a délutáni kávéról, én csak játszom, pity, pity, verset írok a malomban és hallgatom a verebek csiri­pelését.

Szelíden, kicsit unottan mosolygott és fehér kis cigarettára gyújtott. A füstöt kifújta a levegőbe s utána sem nézett. Pedig érdemes lett volna, mert a Ferenciek-tere ma igen helyes volt, gyönyörű fiatal asszonyok, gyönyörű világos ruhában sétáltak sűrűn-sűrűn, mint a virágok s a költő vörhenyeges arcán kába maznaság volt. Semmit se látott belőle.

– Én ma is az a kis fiú vagyok… ma is folyton azt érzem, hogy csak elmentem hazulról a malomba, s otthon van a közönyös apám, aki számon tart… Nem nagyon jól érzem magam ebben az életben, reggel ha felébredek, már félek a naptól, szépen, mereven kinyújtóztatom a lábaimat, karjaimat… szoktatom magam a koporsóhoz… de hát egyelőre zúg a malom és én felkelek, tovább játszani…

Ebben a pillanatban az utca megmozdult, a nők idegesen futni kezdenek, valami megbontotta a tér nyugalmát, mindenki rohan.

A kevés ég, ami látszik, sötétedik, viharfelhők s az ember itt a kövek közt íme milyen okos! megérzi! s hogy szalad: félti a ruháját…

Egy-két kövér esőcsepp már lepottyant s szétpattant a forró szürke aszfalton, de a költő belebódult gondolataiba és tovább beszélt:

– Valami két hétig lehettem ott a nagybátyámnál, akkor sült ki, hogy mi az az apa, mi az a jó isten, akire nem is gondolunk, míg jól megy a dolgunk. „No, kihizlaltátok már azt a gyereket? akkor küldd haza”, – mondta a nagybátyámnak s egyszer csak arra virradtam, hogy haza kellett menni az örök boldogságba, a családba.

Nagyot nevetett.

– Én tudom, hogy itt is, ha a két hetet kitöltöm, ebben a Malomban, majd megszólal az apám az égből: „No, eléggé lesoványították már azt a gyereket? átfér már a mennyország kulcs­lyukán?”… és akkor szépen hazamegyek a nehéz családi otthonba s kezet csókolok az édes­apámnak, a Jó istennek, s ha nem ismerne meg, mert hiszen kicsi korom óta nem találkoztunk, majd bemutatkozom, hogy dr. Buday Péter

Ömlő, suhogó eső szakadt a téren.

– Milyen furcsa, – mondta a költő – az apámnak így fogok bemutatkozni… Ha az ember a nevét kimondja, nem úgy hat az, mint egy álnév?… Buday Péter, Buday Péter: hogy jutok én ehhez a névhez?… dr. Buday Péter… lám, még dr. is. Nem furcsa?… Hány név alatt és hány életet élek én?… a malomban? s még hol?…

Az eső fényesen ömlött a térre. Gondolkozva, kutatva néztem a „költőt”.

– De az édesanyja? Ő mit szólott a kéthetes kirándulásához? hisz utóvégre az anyáé a gyer­mek…

Megijedt, komor lett, szinte új ember.

– Az anyám? Az más. Az egészen más. Az én kicsi anyám. Az csak sírni tudott értünk és dolgozni ránk…

Hallgatott, egészen összesüppedt s cigarettáját leverte a hamutálkába, aztán rám nézett.

– És milyen különös. Az apámmal még ma is haragban vagyok. Egy kicsit haragban s egy kicsit cimboraságban s miatta ugyanígy vagyok az egész férfinemmel. De a nők, az más. A nőket imádom és gyűlölöm… Lefekszem előttük és másik percben szavakkal égetem össze a szívüket.

– Mért? sohase talált nőt – aki szeresse?

– De… de igen… csak nem úgy szeret, ahogy én szeretném, hogy szeressen… jobban szeret és a több szeretet miatt a nő csak jogot követel és semmi áldozatra se kész.

Felsóhajtott; egész öreg lett és csüggedt, szomorú öreg gyermek.

– Az apám, ha elereszt a malomba s két hétig utánam se néz, akkor is megnyugtató érzés, hogy van. Felőle élhetek és dolgozhatok… A nő beleégeti magát a lelkembe és az önfeláldozásával minden pillanatomat leköti. Az anyám ócska pamutra kötött büntetésül az asztal lábához: így köt meg a nő olyan szálakkal, amelyek súlytalanok s elszakíthatatlanok.

– Most igen, most egy versen dolgozom:

Égessék össze szíved a szavak…

ez vitriol lesz, ez súlyos sebeket hagy a női lélek bőrén… leszedi róla a festéket… a tízezer éves imádatot, amivel mi férfiak becézzük őket…

És én hirtelen rémülten néztem rá: úgy tűnt föl előttem, mint a gyermek, aki tűzzel játszik: tudja milyen veszélyes dolog van a kezében, de sejtelme, sincs a következményekről… S úgy éreztem, hogy a költőket valahogy az őrültek házában kellene őrizni…

De dr. Buday Péter mosolygott és cigarettázott s a Ferenciek-terén a szép zöld fák pacskolva lobogtak a szép nyári esőben.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Móricz Zsigmond: A költő”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)