Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Móricz Zsigmond: Én megsértelek és te bocsánatot kérsz!

Móricz Zsigmond: Én megsértelek és te bocsánatot kérsz!

15 január 2012

Micike azzal jött haza az iskolából, hogy:

– Kibékültem Nusival.

– Hát össze voltatok veszve?

– Igen.

– Szép dolog. Min vesztetek össze?

– Nusi kiszedett a zsebemből mindent és utánam dobta.

Az anyus tűnődve nézett a kislányára. Zavaros volt a dolog.

– Hogy szedett ki mindent?

– Csakúgy.

– Hol?

– Hát otthon, náluk.

– Mit kerestél te náluk?

– Hát a tisztelendő bácsi azt mondta, menjek fel és mutassam meg neki a leckét, mert beteg volt.

– Na és mikor te vendég voltál náluk, ő megsértett?

– Csak azt írta fel egy papírra, hogy „Mici szamár” és én is fel akartam írni, hogy „Nusi szamár” és ő nem engedte, mindent kiszedett a zsebemből és én akkor el akartam jönni és ő utánam hajította és azt mondta: „Örök harag!”

– Ő mondta?

– Hát persze, mindig ő szokta mondani.

– Nem értem, várj csak kislányom: Te elmentél hozzájuk vizitbe, ő téged megsértett és mégis ő mondta, hogy örök harag?

– Igen.

– Na és hogy békültetek ki?

– Hát én ránevettem és akkor ő is rám nevetett és azt mondtam, »miért nevetsz, már nem haragszol?« És azt mondta, nem.

– De ha ő sértett meg, akkor neki kellett volna bocsánatot kérni!

– Ő nem szokott.

– De ha téged megsértenek, miért kérsz te bocsánatot?

– Hát én nem tudom megállani… Én nem szeretem, ha rám haragusznak… Inkább haragudjak?

Az anya tágra nyílt szemmel nézett a kislányra, aki durcásan vonogatta a vállát s fel­biggyesztette a szájacskáját.

Elszégyellte magát, s nem tudott mit mondani a gyereknek: nem volt lelke hozzá, hogy arra biztassa, hogy kegyetlen legyen.

– Ez furcsa, – mondta s valóban furcsának találta, hogy egy leány ilyen önérzettelen legyen: de talán ez a jó, ő nagyon sokat szenvedett az önérzete és keménysége miatt.

– Máskor is összevesztetek már?

A gyerek legyintett.

– Minden másodnap.

– És min?

– Hát ha én nem hagyom magam bántani, akkor már megsértődik és azt mondja: örök harag.

– És te hagyod magad bántani?

A gyerek nem tudta, mit mondjon.

– Én nem hagyom!…

– Ne is hagyd. Ne engedj magaddal packázni. Ki hallott ilyet, hogy téged megsértenek és te kérsz bocsánatot!

– Nusival így van.

– Hogy van?

– Hát ő azt megmondta, hogy „én foglak megsérteni és te fogsz bocsánatot kérni!”

Az anyának szeme-szája elállt.

Akkor felpattant az apa a díványról, ahol félálomban hevert és nevetve szólt:

– Nagyon jó.

– Nem jó, – mondta a felesége – soha nem tudnék bocsánatot kérni, ha nem vagyok sértő!… Még akkor se, ha én vagyok a sértő!…

A férje puhán, kövéren állott s tunyán mosolygott:

– Te nem: de én igen.

S megcirógatta a gyerek állacskáját.

– Mert ez így van az életben: vannak emberek, akik sértenek, s vannak, akik bocsánatot kérnek Soha nem tudod elérni, sem kegyetlenséggel, sem hidegséggel, hogy én bocsánatot ne kérjek, tehetsz, amit akarsz addig, amíg imádlak…

– Ne csípjen, – mondta az asszony s egészen belesápadt, minden idegszála fájt az agyvelejéig, az ura olyat szorított a balkarján, talán még most is kék a helye. – Milyen hazug, – mondta szédülve és halkan – nagyon fáj… Ez az a jóság…

A kislányára nézett, aki nagy, kerek szemekkel nézett rájuk s nem értette, mi történt: ő azon­ban arra gondolt, hogy ez a gyerek még helyette is bosszút áll valaha valakin… a férfiakon: mert ez ismeri a bocsánatkérés gonosz jóságát…

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Móricz Zsigmond: Én megsértelek és te bocsánatot kérsz!”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)