Móricz Zsigmond: Titok

22 január 2012

A tanár szigorúan nézett a gyerekre.

– Ha egyszer föladom, meg kell tanulnod.

A gyerek lesütötte a szemét, nagyon sápadt volt s nagyon szégyellte magát, egész teste remegett s a feje szédült.

– Kezdjük újra, – mondta a tanár, – mit tanultál, törtet törttel hogy adunk össze?

– Törtet törttel úgy adunk össze…

– Ne szajkolj nekem: mondd meg.

– Számlálót számlálóval, nevezőt nevezővel adunk össze.

– Abszurdum, – mondta a tanár – ilyen ostoba csak egy lány lehet: hát a nevezőket is össze­adod.

– Nem.

– Hát.

– A nevezőt nem adom össze.

– Hát mit csinálsz?

A kislány fejében az emlékezés világossága lobbant fel.

– Közös nevezőre hozom.

– Jó, jó.

– És akkor a számlálókat összeadom.

– Nagyon jó. De hát ezt régesrégen tudtuk, most menjünk át a szorzásra…

A kislány egészen zöld lett: a feje fájt és hányás ingere volt és görcsök voltak a hasában. Vékony izzadtság ömlött el az arcán, a bőrén s a szeme zavarosan, nedvesen, kapkodva nézett.

– Hát mi a különbség az összeadás és a szorzás közt?… Van köztük lényegbeli különbség?

– Van… nincs…

A tanár megvakarta sűrű, deres szakállát, ezt a haszontalan gyereket itt tanítja, már hónapok óta, meghalt barátja iránti kegyeletből, tetszett is neki, hogy jó feje van, könnyen és roppant lelkesedéssel tanul mindent. De hogy milyen buta a számtanra, az borzasztó. Nem bírja koncentrálni magát. Leány. Ostoba lány. Ilyen elemi logikai munkára is alkalmatlan.

– A számtan a legegyszerűbb és a legtisztább tudomány, – mondta neki ingerült dühvel – a történelem ostoba, buta, önkényes hazudozás, mit tudom én, mi történt ezelőtt ezer esztendővel, azt se tudom, egy perccel ezelőtt mi történt! Egyszer csak be fogják bizonyítani, hogy a mohácsi vész nem 1526-ban volt és hogy Krisztus, Krisztus után 17-ben született… De a kétszer-kettő-négy: mindig annyi volt. Ha egyszer megértetted: soha többet nem kell újra kezdeni, spekulálni, változtatni rajta. A matézisben változatlan, pozitív igazságok vannak s egyik tégla rajta a másikon. Hát van ennél könnyebb dolog a világon? Hát miért nem szeded össze azt a kis lányeszedet? Ha lány vagy is, csak van annyi sütnivalód, mint annak a pimasz lurkónak, aki ott ugrál az iskolakertben?… No.

Már röstellte, hogy így kitört belőle a felesége elleni dühe, akivel sohase lehet logikailag tiszta vitát lefolytatni; semmit se lehet a végső konzekvenciáig vinni: a női gondolkodás logikát­lansága elleni őszinte felháborodása. Dühítette, hogy ez a gyermeklány minden eminens, ahol a fantáziáját érintő témát talál s a matézisben ily tunya és használhatatlan.

De azért csak kínlódott vele egész órán át.

Kitűzte maga elé célul s törik-szakad keresztül viszi, hogy rendszeresen oktatja barátja árváját ebben a csonka évben, míg jövőre iskolában helyezheti el.

– No, eredj játszani, – mondta a végén s összecsapta a könyvet. – Eredj futkározni, aztán dűlj neki és pontosan tanuld meg.

Undorral hátat fordított a lány-dolognak s örült, hogy mehetett a kollégiumi számadásokat rendezni.

A kislány nagy gonddal összerakta a könyveit és füzeteit, pedánsul, helyesen, tisztán az asztalkáját és fiókját, akkor már nem bírta a szédülést, leült és sápadt-zöld arccal nézett maga elé. A szájában nyál futott össze s émelygés kínozta, szédült. Szeretett volna tovább tanulni, de nem látta a betűket s úgy érezte repül vele az asztal és a szoba és tündéri hangokat hallott, füttyöt hallott kívülről és egész testét elöntötte a láz. Míg a számtankönyvbe nézett, az otthoni szörnyű szép érzéseket érezte. Jóskát érezte odakint, az anyja kocsisát és hőség futott át a testén. Tudta, hogy nem lehet itt a Jóska, hiszen otthon van falun, nem is volt a városban soha és mégis úgy érezte, hogy ott kint csördít s csak az ablakhoz kell lépnie és meglátja s nem mert az ablakhoz lépni, éppen úgy elöntötte a különös hőség, mint otthon, ahányszor meg­érezte a közeledését és nem tudta mi az.

Talán félóráig ült így mozdulatlan, akkor már nem bírta tovább ezt a rettenetest, napok óta így szenvedni s nem merte senkivel megéreztetni, észrevétetni. Árva volt itt, de ha anyja itt volna, attól még jobban takarná. Jaj, iszonyú szégyen, a testében ott, a beleiben vagy hol érez ilyent, borzasztó.

Két kis kezét a hasára tette és mint egy öreg asszony ment az ajtó felé.

Valamiért visszanéz a padlóra és majdnem meghalt. Egy vércseppet látott a földön.

Iszonyú. Mintha gyilkosságba esett volna, úgy állt soká dermedten.

Nem tudta, mi az.

Kint valami neszt hallott. Gyorsan lehajolt, ráköpött a vércseppre s feltörölte a szoknyája belső szegélyével.

Akkor kiszaladt s elbújt a kertben a ribizlibokrok közt a lócára. El akart rejtőzni az egész világ elől.

Jaj és most eszébe jutott, hogy valamit meséltek a Barta-lányok, suttogtak tavaly nyáron vala­mit, a detrei papleányok, akik vizitben voltak náluk, rokonok, de úgy valami vérről, mintha egy igen nagy szégyen volna… nem értette, de úgy érezte, szinte akkor is remegett, mintha olyan dologról volna szó, mint a lopás, a legnagyobb szégyen, amiért becsukják az embert, de nem tudta mi az és most kis teste remegett s fekete szemeit csak meresztette az ismeretlen felé.

Alkonyatig ott volt. Szerencsére senki se kereste, mert nem volt otthon a néni; körül lesett s mivel látta, hogy senki sincs a kertben, fölemelte szoknyácskáját s megnézte és iszonyú, az alsó ruhája csupa vér volt.

Még jobban reszketni kezdett: mit csináltam, – mondta magában.

Beszaladt a félreeső helyre, s levetette az alsó fehér szoknyát s megtörülgette vele a vért. Akkor összecsavarta és be akarta dobni, de megijedt, hogy meglátják benne a fehéret.

Azért óvatosan kiszökött s nyitva látta a padlásajtót és fölment a forró padlásra. Helyet keresett, hova dugja a szégyenét és a ruhácskát egész kicsire gyűrte össze, aztán bedugta a kémény mögé a zsindelytető alá.

Óvatosan leszökött ismét s hogy sikerült, egész boldogságot érzett.

Más embernek érezte magát, ugrált és vígan futkosott.

A fiúk is jöttek haza és pajkosan beszélt velük, sose volt olyan bátor, mint most. Egész köte­kedő modorban heccelődött.

Mikor a néni megjött, kezet csókolt.

– Hű, de ződ vagy, – mondta a néni. – Mi bajod?

Ő nevetett. Szemérmesen lesütött arccal.

– Semmi.

Olyan büszke volt, hogy eltüntette az áruló nyomokat. Nem is törődött vele senki.

Vacsora után sem érzett semmi különös bágyadtságot, lefeküdt az ágyába, szépen imádkozott, akkor újra elkezdett a teste izzadni, a Jóska kocsisra gondolt s most, hogy sötét volt, nem is igyekezett elkergetni ezt a forró, gyötrő, izgató érzést… Kimondhatatlan boldogságot érzett, mennyei jó édességet s úgy ringatózott át az álomba, mint egy angyal.

Éjfél után valami rémülettel ébredt fel, csöpögést hallott… aztán megérezte, mintha meleg fürdőben feküdne.

A hold bevilágított, felemelte a kezét, nézte és csak lassan jött rá, hogy milyen sötét színűek az ujjai…

Iszonyatosat sikoltott.

– Mi az? mi történt? – kiáltott a néni s felugrott az ágyból.

Mint egy kísértet közeledett hosszú fehér ingében és ő görcsökben fetrengve rettegett s takarta magát.

Most gyertyafény.

A néni megállott felette s kikerekedett arccal nézte a rettentő vértavat, amely átcsorgott a vékony vánkosokon.

– Szegény gyermek, – mondta és a kisleány egyszerre könnyezni kezdett.

Látta, hogy a néni nem utálja és nem haragszik rá.

És ez oly kimondhatatlan jó volt.

– Törtet törttel úgy szorzunk, – mondta magában váratlanul – hogy közös nevezőre hozzuk, aztán… Édes néni én nem… én nem… – mondta hangosan.

– Jaj szegény gyermek, – mondta a néni – hát már te is nő vagy!…

A kisleány boldog ütést érzett, valami titok virágzott ki benne. Lehunyta lassan a szemét és lágyan elmosolyodott. Semmi fájdalmat nem érzett, csak igen szelíd és jó és kimondhatatlan boldog lankadtságot.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Móricz Zsigmond: Titok”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)